A Liszt Évben a Liszt Emlékmúzeumnak értelemszerűen az időszaki kiállítása is Liszt, s ez nagyon jól van így. Annál is inkább, hiszen a kényszerűen szűkös és ugyancsak szükségből széttelepített (a Régi Zeneakadémia három pontján feltalálható) tárlat egy nagy, kitartó és legfőképpen kölcsönös vonzalom körültekintő bemutatására vállalkozik, amikor Liszt Ferenc és Budapest kapcsolatát pertraktálja. „Néha már a pesti bélyeg láttán is megdobban a szívem" -fogalmazott érzékletesen a zeneszerző egyik 1840-ben kelt levelében, míg a pesti, a pest-budai, illetőleg a budapesti társadalom Liszthez való vonzódását leginkább talán egykorú verscitátumokkal körvonalazhatnánk. Természetesen nemcsak Vörösmarty Mihály idén oly sokszor idézett, ám változhatatlanul hatásos alkalmi költeményére gondolhatunk, hanem mondjuk Vajda János közszemlére bocsátott, 1857-es epekedő sorára: „Ó, jer közénk, maradj velünk" (Liszt Ferenchez). Vagy éppenséggel Lisznyai Kálmán versére 1856-ból, benne a kimódoltságában is meghatóan naiv szakasszal:

Világ kedvence! kedves hangteremtő!

Úgy vagy köztünk, mint egy közös nemtő.

Úgy hatsz reánk

Hír- s dicsszentelt neveddel;

S simulva hozzánk

Magasztos szellemeddel,

Mint egy költőileg mesés

Rég vágyott jelenés,

Tündérálomteljesedés!

                  (Liszt Ferencznek)

A vers címzettje utóbb még a betegágyánál is meglátogatta a tüntető palócosságával a fővárosban is zajos közönségsikert arató költőt, ám ez a mikroadalék természetesen nem része az aktuális kiállításnak, amely Domokos Zsuzsanna és munkatársai jóvoltából széles áttekintését adja Liszt jelenlétének a magyar főváros életében, s viszont -a magyar főváros szerepének Liszt életében. Az ismeretes kezdőponttól kiindulva, vagyis a csodagyerek Liszt 1823-as legelső, s máris „hazatérési" koncertjétől a Hét Választófejedelem (a mai Pesti Színház Váci utcai épületében működött legendás fogadó) szálájában: „Liszt Ferencz Soprony Vármegyei Tizenegy esztendős Ifjatska Hangmesteri tehetségét a Klaviron köz bámulásunkra kifejtette. -Hazánknak Naggyai, kik minden Hazafi igyekezeteket gyámolítani ditsősségöknek tartják, mind Pestről, mind Budáról igen számosan megtisztelték, valamint a két városnak tsinosabb része is nagy részvéttel jelen volt." (Hasznos Mulatságok, 1823. május 3.)

Az időszaki tárlat azután Liszt Ferenc nagy és áhított visszatéréseinek, majd idővel immár megszokottá váló budapesti szezonjainak kiadós szemléjét kínálja. Külön vitrin jut a nevezetes (s külhonban annyit gúnyolt) díszkardnak, és mellette a hálás Liszt elfogadó szónoklatának, melyet azon melegében a holtáig Liszt- és királyhű Augusz Antal báró tett át magyarra: „...Urak, ha kell! -hagyják el kardjaink a' hüvelyt: azokat rozsda még nem emésztette meg, és csapásaik irtóztatók lesznek, mint hajdan voltak! -és vérünk ömöljön ki utólsó cseppjéig igazunkért, a' királyért 's a' hazáért!" Majd a legelső abbéruhás vezénylés egykorú ábrázolása, a közös pesti fotográfia az egymástól látványosan eltávolodott Cosimával és Hans von Bülow-val (valamint az úriemberként félretekintő színigazgató gróffal, Festetics Leóval), levelek és emlékkönyv-bejegyzések, vagy éppenséggel a becsült kolléga, Mosonyi Mihály Lisztet felköszöntő Musikalisch-humoristischer Toastja.

Újfent rácsodálkozhatunk a közismertségében is megejtő tényre, hogy a nagyszívű Liszt valóban példátlan mennyiségű jótékonysági akció résztvevője, sőt inspirálója volt, s hogy a magyar zenei élet intézmények egész sorát köszönheti Liszt működésének, de bizony még áttételes sugalmazásának is. Ez utóbbira a Doppler fivérek állítása ad bizonyságot, akik 1853-as levelükben a Filharmóniai Társaság megalapítását magyarázták az akkortájt tartósan Weimarban rezideáló nagyság általános ösztökélésével: „Ön élesztette fel bennünk a szikrát, hogy kíséreljünk meg mindent, ami csak lehetséges azért, hogy hazánkban a tartalmas, valódi zene iránti érzéket sokéves álmából -újra felébresszük."

A kiállítás talán legérdekesebb, merthogy valódi fölfedezéseket kínáló szakaszának a ruhatárral szemben elhelyezett tárlók és fiókok tartalmát vélhetjük. Liszt és a pesti ferences rendiek meghitt kapcsolata („a ferencesek úgy fogadtak, mint közülük valót"),
az idős zeneszerző ismétlődő látogatásai az Angolkisasszonyoknál („Igen, én vagyok
az öreg házi muzsikus"), s egyáltalán Liszt fővárosi egyházi és egyházzenei kapcsolatainak leltára kerül itt elénk: az Engeszer Mátyás-Marsch Katalin egyházzenész házaspártól az amúgy Széchenyi számára is oly fontos Albach Szaniszló páterig, vagy épp a hajdan Liszt Ádámmal együtt novíciuskodott Wagner Kapisztrán atyáig. De ugyanezen a környéken találhatunk rá Liszt és a budapesti művészvilág több évtizedes eleven kapcsolatának nyomaira is, mondjuk a komponista gyakori részvételére az Írók és Művészek Társaságának rendes és rendkívüli összejövetelein, műsoros estélyein. Ezeken az estéken az egykori „szép szőke Ifjatska" persze immár „fejér oroszlán" gyanánt ámultatta tájékozottságát és mindhalálig társaságkedvelő, megvesztegetően barátságos modorát.

„Jövetele mindig ünnep volt Budapest számára" -írta Lisztről visszaemlékezéseiben a rajongó nőliterátor, Wohl Janka, s a kiállítás anyaga most egyhamar meggyőzheti a látogatót ennek az állításnak az igazságáról. Igaz, alkalmasint árnyalható, vagy helyesebben fogalmazva élettelibb lehetne az összkép Liszt Ferenc budapesti jelenlétéről, ha mondjuk a fővárosi élclapok dúsan burjánzott Liszt-tematikája is megjelenne: például Jankó János 1881-es karikatúrája az ősz zeneszerző pesti bevonulásáról, a hívek díszmenetében a nagydobot verő hórihorgas arisztokratával, a zeneértő Apponyi Albert gróffal. Ez azonban puszta recenzensi bakafántoskodás, hiszen amit a Liszt Emlékmúzeum időszaki kiállításán összetalálhatunk, az így is imponáló. Vagy ahogyan azt a derék Lisznyai Kálmán mondaná: tündérálomteljesedés.

A kiállítás 2012. március 21-ig látogatható.