Prunyi  Ilona - Felvégi Andrea felvétel

-Ön debreceni lány, ott végezte zenei tanulmányait.

-Négyéves koromban bababútorokkal kezdődött minden. Nagyon szegények voltunk, úgyhogy nem is értem, a szüleim hogy szedték össze a pénzt rá. Nem érdekelt engem se szekrény, se kiságy, se főzőcske, se babázás, csak a benne lévő zongorácska, az egy oktávos terjedelmével. Én addig is minden ritmusra, autódudára, csengőszóra táncoltam, a ritmus bűvöletében éltem, így azonnal elkezdtem pötyögtetni rajta a Megyen már a hajnalcsillag lefelét, és attól kezdve nem lehetett onnan elmozdítani. Családom nemzedékekre visszamenően iparosokból állt, semmi közük nem volt a zenéhez, úgyhogy valahonnan nagyon mélyről tört fel bennem ez a tehetség. A szüleim nemigen figyeltek fel az állandó pötyögésemre, de a szomszédasszony igen, átvitt magához néha, és leültetett az igazi, nagy zongorához. Ott kis „improvizációkat" alkottam, amiről később leszoktattak, szigorúan csak azt volt szabad játszanom, ami a kottában van, de ez már későbbi történet. Tény, hogy elkezdtem nála zongorázgatni, és elég gyorsan megtanultam kottát olvasni. Anyám elvitt a zeneiskolába, mondván, hogy nem tanultam komolyan, és nem tudja, mit is tudok. A felvételin elém raktak egy kottát, és lejátszottam. Behívták anyukámat, hogy hát én ezeket a darabokat mind tanultam már, mire a válasz az volt, hogy nincs is kottánk. Tény az, hogy mindent lejátszottam, amit elébem raktak, tehát kiderült, hogy jól blattolok, ezért rögtön második osztályba vettek föl. Ez a képességem, hogy mindent azonnal le tudtam játszani, és meg is jegyeztem, egy életen át elkísért. Ösztönösen otthon voltam a zenében már akkor, ez volt az én belső világom.

-Valami ősi, ösztönös tudás tört elő Önből. Segített ez az előrejutásban?

-Mint tehetséges növendék, mindig kitűntem az iskolákban, a zongorázás túl könnyen ment, túl egyszerűen, túl játékosan, nem gyakoroltam szinte soha. Kétszer eljátszottam valamit, és már ment, a harmadikra már kívülről tudtam. Örömteli játék volt az egész, nem volt mögötte komoly munka. Ez hamarosan belső elégedetlenséghez, egyfajta meghasonláshoz vezetett.

-Ez hogyan történt?

-Felkerültem a Zeneakadémiára Gát József tanár úrhoz. Hamarosan jött a Nemzetközi Liszt Verseny 1961-ben, ahová a Zeneakadémia indított harmadévesként. A legnehezebb darabokkal, Liszt-etűdökkel in- dultam, és a középdöntőbe jutottam. Gát József nagyon szeretett engem mint tehetséges tanítványt, de extravagáns metodikai módszereit -ösztönösen, magabiztosan jól érezve magam a zongorán - nem vettem komolyan. Nem voltam hajlandó a lefűrészelt lábú, alacsony székeken zongorázni, ő meg elnézte, hogy néha nem járok be zongoraórára. Az 1961-es Liszt verseny kritikusa, Pernye András még a cikkébe is beleírta, hogy nagy tehetség vagyok, de a jövőmet és fejlődésemet jelenleg nem látja biztosítva.

-Dicsérő oklevéllel zárta a versenyt.

-Igen. Addig mint a kiscsikó a réten, ugráltam, de hirtelen megdermedtem, és elgondolkodtam azon, vajon mit érthet Pernye András a fejlődés szón. Akkoriban nem lehetett szabadon tanárt választani, maradtam tehát Gátnál. Továbbra is csillogóan, könnyedén játszottam, de nem tudtam mélyebbre menni. Ha egy lassú darabot játszottam, nem volt elég telt a hangom ahhoz, amit ki akartam fejezni. Teljesen elbizonytalanodtam, megbetegedtem, mindenféle tüneteim voltak, mire eljött a diplomázás, már mandula- és vakbélműtétre is sor került. Diplomakoncertemet is el kellett halasztani. Az ösztönös pályám megszakadt, így valójában el sem indult, mert egy zeneiskolában is tanítottam, és a Zeneakadémián is mint zongorakísérő működtem. Ráadásul albérletbe mentem férjhez, heti 36-40 órát tanítottam a két helyen, ez minden energiámat igénybe vette, de nekem is nagy tanulságokkal szolgált. Az alapfokon hat évig tanítva ez idő alatt sikerült megtalálni, kicsiszolni a zongorahangomat, átdolgozni és tudatosítani a velem született zongorakezelési képességemet. Ezekben az években csak a Rádióban játszottam évente egyszer. Valakitől hallottam, hogy be lehet menni a Filharmóniába meghallgatásra egy működési engedély megszerzéséhez, mert anélkül esély sincs fellépésre. Elmentem hát. A bizottságból hárman kimentek a teremből, amikor sorra kerültem. Aki maradt, amikor meghallotta, hogyan játszom el a zongorairodalom egyik legnehezebb, kézgyilkos darabját, Schumann Toccatáját, azonnal magával vitt, és megkaptam a fellépési engedélyt.

-De mi volt az oka, hogy ezután is ennyire negligálták?

-Nem tudom, de sok oka lehetett, hogy akadályoztak az előrejutásban. Tény, hogy az engedély után sem adtak egész estét, csak felet. Én akkor már 30 éves voltam, éppen ezért gyereket akartam. Ezzel megint elvágtam magam! Két félestés koncert után két évig semmit nem kaptam! Végül 33 évesen kerültem abba a helyzetbe, hogy adtak egy koncertet. Utólag kiderült, hogy a kritikusnak megmondták, ne dicsérjen agyon. Haydn-szonátákat osztottak rám, ami nem a legkönnyebb út a közönség szívéhez, de nagyon jól eljátszottam őket. Virány Gábornak nem kellett volna eljönnie a koncertre, csak írni róla valamit, de gratulált, és kérte, ne haragudjak, hogy nem tud rendkívül jó kritikát írni, mert nem teheti. Ezután évi egy koncertet kaptam 40 éves koromig. Eközben azért 35 évesen létrejött egy második, zenekari koncertem, és mivel akkor már több kisebb intézmény rendezett koncerteket, valamelyest beindult a pályám.

-Mellbevágó, amit mond, mert ha felüti az ember az életrajzát, gazdag, sikeres pálya áll Ön mögött. Egyetemi docens a Zeneakadémia orgona tanszakán, jeleskedik a kortárs darabok előadásában, 150 magyar zongoradarabból álló repertoárja van, Dohnányi-specialistaként tartják számon, Petrovics Emil zongoraversenyt írt Önnek, 48 lemeze készült három kiadónál, kapott több kisebb díj mellett Liszt-díjat is, nemrég pedig a Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal is kitüntették.

-Ez valóban így van. Az eredmények mögött a sok otthoni munka fekszik, nem a koncerteken való játékom. Ehelyett küzdelem és mellőzés jutott nekem. Minden gáncsolás ellenére 50 éves korom felé úgy tűnt, hogy sikerült a pályán felkapaszkodnom.

-Még mindig nem értem. Mindez a szocializmusban történt, de Ön nem értelmiségi, hanem szegény iparos családból származott. Volt talán valami személyes konfliktusa valakivel?

-Egy egész intézménnyel álltam szemben. Mindenki által ismert az akkori Filharmónia sajátos művészetpolitikája, ami engem kifejezetten negatívan érintett, hiszen nem voltak hajlandók szólistaként nyilvántartani, és ennek megfelelően foglalkoztatni. Egyszer elmentem Lakatos Évához, a Filharmónia igazgatójához, és könyörögtem neki, hogy kaphassak akármilyen egyszerű zongorakíséretet is, nem csak évi két koncertet. Megdöbbent, hogy panaszkodtam egy elmaradt koncert miatt, amire a hátam mögött más művészt tettek be helyettem.
A neki készült jelentésekben én voltam beírva a koncert előadójának. Dühbe gurult, behívatta egyik munkatársát, számon kérte az intézkedést. A helyzetem ezután sem változott, mígnem Kadosa Pál eljött az évi egyetlen koncertemre, és utána bement a Filharmóniába szót emelni értem. „Olyan zongorista, mint Prunyi Ilona, kevés van" -ezt mondta állítólag, egy szerkesztő mesélte nekem később, aki jelen volt.

-És mit ért el ezzel?

-Még aznap felhívtak, és megkaptam az első zenekari hangverseny lehetőségét. Szerencsére hallotta ezt Tátrai Vilmos, és azonnal felkért kamarazenélésre, vonósnégyesével és kamarazenekarával hívott fellépni. Minden alkalommal harcolnia kellett értem, amikor választhatott az előadóművészi listáról, ahol én nem szerepeltem.

-Tehát végül egy Kadosa meg egy Tátrai kellett, hogy áttörjön valamennyire a Filharmónia ellenállásán?

-Így van. Egy idő múlva zenekarok is kértek, és kiváló partnerek, néhány koncertemet mind ezek a partnerművészek küzdötték ki. Amikor más szervezőirodák is betörhettek a piacra, akkor lendült fel a pályám, s akkor volt 4-5 jó évem. Azóta mindent elvállaltam, mindent megtanultam, többnyire egyszeri eljátszásért. Így elképesztően nagy a repertoárom, 700 darabból áll, egy hoszszú, minőségi pálya végén ehhez hat-hétezer koncert szokott kapcsolódni. Nekem 580 koncertem volt. Ennek ellenére minden nap tanulok valami újat, és tele vagyok műsortervekkel. Növelem a belső tőkémet. Jó ideje évi 12 szereplésem van, és több házi muzsikálásra is lehetőségem nyílik. Régi sorsom ma is kísért, mert az idén hivatalosan, állami intézmények által rendezett Liszt-év lehetőségeiből számomra nem jutott koncert, nem szerepelek a Liszt-év alkalmából kiadott ünnepi füzetben.

-Ez egy egészen rendhagyó pálya.

-Igen. Fel kellett vállalnom, és meg is békéltem vele. Közben naivan azt hittem, a tudás majd érvényesül. Ebben csalódtam. Tudásomban nem, de az érvényesülés szabályszerűségében feltétlenül. Lehet, hogy én is hibás vagyok, mert a túl nagy repertoár és sokféleség miatt nem fértem bele egy skatulyába sem.

-Mégis Ön lett a Dohnányi-játékos.

-Az életműve kétharmadát birtokolom, nagy részét sok évig az „íróasztalnak" tanultam, mert nem vették szívesen, ha műsorra  tűztem őket. Örülök, hogy a 2002-es és a 2010-es Dohnányi-évfordulók alkalmával végre sikerült eljátszanom a legszebb darabokat.

-Hogy sikerült a betörnie lemeziparba?

-A régi Hungarotonnál nem készült lemezem, nem is Magyarországon kezdtem, hanem a Naxosnál és a Marco Polónál. Itt egy próbafelvétel után néha egy évben 5 lemezt készítettem, teljesen ismeretlen darabokból. A 16. után végül az új Hungaroton kért fel az első magyarországi felvételre.

-A díjai?

-A kortárs darabok miatt kaptam.

-És a Liszt-díj?

-Akkor már 53 éves voltam, addigra minden tehetséges tanítványom megkapta már.

-A mostani Bartók-Pásztory-díjnak sem örül?

-Ezt igazán rangos szakmai elismerésnek tartom, és remélem, mintegy védjegyet tesz minőségi pályámra.

-Ez a megkésett díj talán mégis kárpótlás.

-Próbálom én is így értékelni. Olyan nemzedékhez tartozom, amely a zárt határok miatt nem juthatott külföldre sem. Disszidálni lett volna lehetőségem, Rahmanyinov b-moll szonátájának felvételét hallva egy német konzervatórium professzori állást kínált, örök időkre lekötve. Több okból nem vállaltam.

-Nem vette el az energiáját ez a sok kudarc?

-Inkább megerősített.

-Volt nagy szakmai barátság az életében?

-Fischer Annie-val. Ő nagy véleménnyel volt rólam, élete utolsó éveiben bizalmas barátságával tüntetett ki. Ez a barátság felért nekem egy díjjal, éppen úgy, mint életem legkiválóbb partnereinek az elismerése. A nehéz kezdeteknél a fiatal Kocsis Zoltán nagy hatással volt rám, számtalan alkalommal négykezeseztünk, kétzongoráztunk. Külön öröm mostanában a legtehetségesebb fiatalokkal való együttműködésem.

-Végül is elégedett ember?

-Az vagyok. A magam belső világa gazdaggá tesz. Megküzdöttem érte. Minden nehézség ellenére szerencsésnek érzem magam, mert a zenei géniusz, a zongoraangyal soha nem hagyott cserben.