|
Hangverseny
Népszerű zenekari Wagner-operarészletek
-ezzel a nem túlságosan választékos megjelöléssel foglalhatnánk össze a
BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR márciusi hangversenyének műsorát, ha nem
olyan együttesről és nem olyan karmesterről -FISCHER IVÁN-ról - lenne
szó, akikről már sokszor megtapasztaltuk, legutóbb éppen Schubert „Nagy" Gyakori zenekar-elhelyezési meglepetéseinek egyikeként a Siegfried-idillben négy fúvós szólistát egészen előre, lényegében a vonós szólamvezetők helyére ültetett Fischer Iván, azt gondolom, kettős célt szolgálva. Egyfelől világosabbá, tagoltabbá tette a hangzásképet, a partitúrát a hallgató számára, másfelől a fafúvós kvartett elkülönítésével leleményes módon visszacsempészte az operarészlet előadásába a mű eredeti, Tribschen-idillként ismert, kamaraegyüttesre komponált változatának éthoszát, miközben a maga teljességében élvezhettük a későbbi verzió bámulatos zenekari színeit is. A Tannhäuser-nyitány kezdetén a kürtök-klarinétok részéről még tapasztalhattunk apróbb zökkenőket, hamarosan érezhettük azonban, hogy nem mindennapi, sodró erejű előadásban lesz részünk. Egyre magával ragadóbbá vált a zene hullámzása, miközben a hangszerelés szofisztikált megoldásai, a belső szólamok sziporkázó „magánszámai" is plasztikusan érvényesültek. A végső tetőpont szenvedélye azután valódi eksztázist hozott, a zene kilépett korából és kontextusából, és a háborús szirénák vijjogását is felidéző, apokaliptikus látomássá tornyosult. A Mesterdalnokok derűjének hatalmas kontrasztja azt példázta, hogy Wagnernél az erőnek és a monumentalitásnak is ezer arca van. A főtéma basszusának mamutléptei mintegy kijelölték a teljes előjáték kereteit és lefolyását; a rézfúvóskar immár kristálytisztán és ragyogó szonoritással szólalt meg, napsugarassá téve az Élet teljességét jelképező wagneri Nürnberget. S a teljesség gazdagsága járta át a teljes előadást, amelyből e ponton hadd emeljem ki a meleg és együttérző, nem egyszer kedvesen bumfordi, például a tuba szólamában jelentkező iróniát, amely Wagnernél oly ritka (shakespeare-i) vonás. Az istenek alkonya-válogatás, hiába, hogy egybe nem függő részeket illesztett egy koncert-félidővé Fischer Iván, átgondolt, sőt remekbe szabott volt, és időtálló, az adott koncerten is túlmutató konstrukcióként hatott az egész Ring lényeges elemeit legalább utalás formájában felidéző tartalmával, végletes kontrasztjaival. Érdekes dramaturgiai fogást alkalmazott a karmester a félidő „összecementezésére": Petra Lang, bár csak a zárójelenetben szólalt meg, már kezdettől fogva kint ült a pódiumon, s arcjátékával, egyszerre szoborszerűen és nagyon is emberien, követte a hajnal pirkadását és fényes nappallá terebélyesedését, büszkeséggel vegyes aggodalommal kísérte a rajnai utazást, és tükrözte végül a gyász kétségbeesését. Az előadás differenciáltsága és elementáris ereje csak ebben a koncertrészben bontakozott ki igazán. Lélegzetvisszafojtva figyeltük a fény mindennapi diadalának a pirkadattól a ragyogás teljességéig tartó töretlen folyamatát, a fokozás feltartóztathatatlanságát; és a tragikum teljessége öltött testet a gyász harsonákra hangszerelt, letaglózó pörölycsapásaiban. A legszebb és legerősebb azonban a zárójelenet volt, amelyben Petra Lang szuggesztíven adta vissza Brünnhilde alakjának és lelkiállapotának komplexitását, a koncentráltság igen magas fokán sűrítve egyetlen hatalmas szólóba feloldozást és személyes tragédiát, múltat és jövőt. Hangilag is imponáló, szárnyaló éneklése közvetlen folytatása volt annak a nagyszabású, szenvedélyes zenélésnek, amit Fischertől és a Fesztiválzenekartól az egész est folyamán hallotunk. Kivételesen szép találkozás volt. (Március 21. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) MALINA JÁNOS
Régi esték -ezzel a nosztalgikus alcímmel rendezték meg a holokauszt zenész áldozataira koncentráló hangversenysorozat legutóbbi eseményét, melyen az állandó közreműködőkön, KORCSOLÁN ORSOLYA hegedű- és BÁRSONY PÉTER brácsaművészen kívül ezúttal GULYÁS MÁRTA (zongora) és VARGA ISTVÁN (gordonka) lépett a dobogóra. A sorozat tragikus jellegét, egyszersmind pedig jelentőségét is aláhúzza, hogy a koncert törzsét alkotó négy kompozíció közül három ősbemutató volt, s a negyedik is magyarországi bemutató. A holokauszt, illetve a világháború áldozatai által komponált darabokat egy videóinstalláció bemutatása követte, amelynek alkotóit a programfüzet nem tartotta érdemesnek megnevezni; ebben makacs monotóniával, sajátos képi eszközök és korabeli fényképek felhasználásával végigfuttatták a képernyőn a holokausztban meggyilkolt magyar zeneművészek nevét, mégpedig -rokonszenves gesztussal - minden- kiét, akinek legalább a neve ismert, beleértve zeneakadémiai diákot, tanárt, zeneszerzőt, előadót, bárzongoristát és jazzmuzsikust, országosan ismert és teljességgel ismeretlen neveket. A mártírokat nem választják, nem választhatják el szakmai vagy értékbeli határok. Az installációt Arvo Pärt minimalizmusában és monotóniájában is megkapó és hihetetlenül funkcionális kamaradarabja, a Spiegel im Spiegel előadása kísérte. A szünetet követően (melynek során Gerő Katalin meggyilkolt zenészeket ábrázoló éremsorozatának kiállítás-megnyitására is sor került), a sorozat hagyományainak megfelelően, egy klasszikus kamarazenei kompozíció hangzott fel, nevezetesen Brahms op. 60-as c-moll zongoranégyese. Zongoranégyessel: Gyulai Elemérnek, a 2. világháború nem zsidó, de zsidó szeretteiért a halált válalló áldozatának művével kezdődött a hangverseny tematikus része is. A háromtételes kompozíció biztos kezű, gyakorlott szerzőre vall. A divertimento-hangot megütő nyitótétel nem különösebben eredeti vagy koncentrált, de sziruposnak sem mondható, és gördülékeny. Karakteresen indult és hangulatosan folytatódott, majd némileg hosszadalmasnak bizonyult a lassú, kárpótolt azonban ezért a játékos, szellemes, pezsgő zárótétel; mindezt fölényes és precíz, gondosan formált előadásban hallhattuk. E koncertszakasz legfigyelemreméltóbb kompozíciójának kétségtelenül Justus György zongoratrióra komponált Élégiaque-ja bizonyult. Az atonális benyomást keltő, beszédes és érzelemmel telített nyitószakaszt szelídebb középrész követte, majd a tonalitáshoz egyre inkább visszatérő darab, amelyet előadói teljes koncentrációval és odaadással játszottak, érdekes módon egyre intenzívebbé, egyre magasabb hőfokúvá vált, és összességében kifejezetten izgalmas hatást keltett. Sárosi Imre mélyhegedűre és zongorára írt Pastorale című brácsa-zongora-darabja kevésbé sikerült kompozíció, amelynek szerzője mintha nem tisztázta volna igazán, hogy a bécsi klasszika, a romantika és korának zenei nyelve közül melyiken akarja kifejezni magát. Végül pedig Weisz Ferenc Nocturne-je nem különösebben eredeti, de igen szépen sikerült Szkrjabin-utánérzésként hatott Gulyás Márta imponálóan érzékeny és összefogott előadásában. A Brahms-kvartett előadása azután megmutatta, hogy a négy művész a legmagasabb színvonalon műveli a kamarazenét -együtt és külön-külön egyaránt. Valóságos tűzijátéka volt ez az előadás az eksztatikus pillanatoknak, a végérvényesen megformált szólóknak, a tengerhullámzásnak és mellékhangsúlyokra eső szenvedélyes dobbantásoknak, a sziporkázó játékosságnak -de szépséges, intim pillanatoknak, áttört és finom ütemeknek is tanúi lehettünk, egészen a hatalmas tetőpontra emelt befejezésig. Csak remélhetjük, hogy ez a kamarazenei csoport a hangversenysorozat végeztével sem szóródik szét örökre. (Március 13. - Holokauszt Emlékközpont. Rendező: Holokauszt Emlékközpont) MALINA JÁNOS
Händel második legnépszerűbb oratóriumát, egyik legmonumentálisabb alkotását, a Júdás Makkabeust (HWV 63) adta elő bérletsorozatának legutóbbi hangversenyén a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR VASHEGYI GYÖRGY vezényletével. A legfontosabb szólószerepekben JEFFREY THOMPSON-t (Júdás Makkabeus) és RAIMUND NOLTÉ-t (Simon), illetve a zsidó nép szimbolikus képviselőiként ZÁDORI MÁRIÁ-t és HALMAI KATALIN-t hallhattuk; a kisebb, de nem jelentéktelen szólókat GAVODI ZOLTÁN, KÁLMÁN LÁSZLÓ, illetve CSIZMÁR DÁVID énekelte. A festői és drámai kvalitásokban, zenei színekben és karakterekben, kitűnő egyéni teljesítményekben gazdag előadás legemlékezetesebb értéke a négy kiemelt szólista volt. A címszereplő Jeffrey Thompsont már hallhattuk Vashegyi produkcióiban, például Monteverdi Combattimentójának remek testójaként; kvalitásainak teljességét azonban Júdás Makkabeus hősi-nagyszabású szerepében ismerhettük meg először. Ha egyetlen jellemző szóban akarjuk összefoglalni egyéniségét, akkor valószínűleg az intenzitás a legjobb választás, s ez egyaránt vonatkozik a zenei megformálásban tanúsított maximális jelenlétre és a főszereplő személyének megjelenítésére, az állandó izzásra, a mindenütt jelenlévő robbanékonyságra. Sajátos egyéni vonása Thompsonnak, hogy a kifejezés pattanásig feszülő intenzitása már-már iróniába csap át -tipikusan angolos tenorkaraktere gyakran idézi Purcell komikus alakjainak távoli asszociációját. Persze itt szó sincs komikumról vagy iróniáról, és többek között éppen Thompson szerepnek megfelelő széles kifejezési skálája teszi teljesítményét jelentékennyé. Így a hősi, az emelkedett karakterek és pillanatok mellett, a folyamatosan csúcsra járatott koncentráció ellenére ellágyult pillanatai is vannak a hősnek, például a harmadik rész Oh happy earth kezdetű, nagyszabású áriájában. S kötelességünk persze regisztrálni az általában fölényes énektudáson és magas perfekciós szinten belül a nyaktörően nehéz virtuóz szakaszok, koloratúrák szinte játékosan könnyed, imponáló előadását. Egészen más követelményeket támaszt a másik nagy szerep, Simon főpapé, Júdás testvéréé. Ez az egy tömbből faragott figura, ez a tipikus basszusszerep remekül harmonizál Raimund Nolte jelentékeny egyéniségével és hangi adottságaival. Nolte először is ugyancsak perfekcionista, mint Thompson, zeneileg, technikailag és művészi tudatosságban egyaránt. Baritonja minden regiszterben magvas, meleg, mégis fényes és kiegyenlített. Éneklése mély szólamokban ritkán tapasztalható módon hajlékony; ugyanakkor a szerep által megkívánt súllyal, mély, sötét minőséggel is rendelkezik. Nolte maga a megtestesült kulturáltság. A másik két szólistát, bár külön-külön és duettben is énekelnek, mindvégig egyetlen párként érzékeljük. Az Izraelita Nő és az Izraelita Férfi szerepét két nagyszerű magyar művész, Zádori Mária és Halmai Katalin énekelte. A kórussal együtt ők adnak hangot a nép érzéseinek és gondolatainak a hit és hitetlenség, gyász és boldogság, szabadság és szolgaság nagy szélsőségei között hullámzó történet folyamán. Bármennyire stilizáltnak és formálisnak tetszhet ez a két szerep, Händel mégis egyéni, érzelmileg telített megnyilvánulások hosszú sorát bízta rájuk, számos nagyigényű recitativót és áriát, olyan gyöngyszemeket, mint az Ah! Wretched Israel, az Izraeli Nő megrendült-gyönyörűséges éneke az II. részben, a zenekar szívbemarkoló közbeszólásaival (bravó, bőgősök!), amelyet Zádori Mária egészen kivételes ihletettséggel adott elő -hogy máshol azután éppen izgatott, robbanó drámaiságával tegye élettelivé az előadást. Halmai Katalin is erős és szépséges pillanatokkal ajándékozott meg minket -no meg magyar énekestől ritkán hallható, gondos angol kiejtéssel. Kettejük duettjei pedig az érzékeny alkalmazkodás és az érzéki hangi összeolvadás szép példái voltak; közülük a legnagyobb zene, a boldog vég hangütését megadó Oh lovely peace, Händel talán legszebb, a két fuvola által színezett pasztorális idillje, az első hangtól az utolsó, páhuzamokban előadott cadenzáig, varázslatos volt. A többi szereplőről már csak távirati stílusban van mód beszámolni. A másik három szólista jól helytállt, a legjobban ezúttal Csizmár Dávid; a remekül teljesítő zenekarból ki kell emelnem a fuvolásokat, Balogh Verát és Hargitai Esztert, továbbá a kiváló continuo-részleg, mindenekelőtt Maróth Bálint (gordonka) és Davidovics Igor (lant) játékát. Vashegyi György előadásában egyszerre mutatkozott meg a mű valódi monumentalitása, és vált hallhatóvá a gondos és szeretetteli „aprómunka" révén részletszépségeinek gazdagsága. A viszonylag nagy létszámban kiálló Purcell Kórus pedig látható élvezettel tett eleget a kései Händel által rá bízott feladat kihívásainak. (Március 16. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Orfeo Zenei Alapítvány) MALINA JÁNOS
Rohmann Ditta a legutóbbi bő félévszázad szóló gordonkaműveiből állította össze koncertprogramját. A műsorlapon tizenkét szerző neve szerepelt, köztük a legidősebb az 1913-ban született Witold Lutos∑awski, a legfiatalabb az 1976-os Szakács Ajtony Csaba volt. A koncertre készülődve gondoltam végig, hogy Rohmann Dittát (hét éve láttam őt először koncerten) kizárólag kortárs zenei programokban hallottam, szólóestjének „bátorsága" így nem is okozott különösebb meglepetést. Az sem ért váratlanul, hogy a csellista maximálisan eggyé vált a játszott művekkel, és megkapó szenvedéllyel élte át orátori szerepét. Muzsikálását csodálva idéződött fel bennem egy néhány éve hallott produkciója, amikor egy harmatos Vándor Sándor-darabbal tett csodát. Most is meggyőződéssel állt a művek szolgálatába, az ember könnyedén „hitte el" neki az összes kompozíciót. Kissé sajnáltam, hogy ezúttal nem bízott eléggé a puszta hangokban, és valódi orátori szerepre tört: a művek között néhány gondolatát megosztotta a közönséggel. Hol a darabok előtt, hol utólag, s olyanra is akadt példa, hogy konferálás nélkül kezdte el valamelyik kompozíciót. A szóbeli megnyilatkozásoknak persze lehetett volna praktikus haszna is, hiszen a művek elhangzásának sorrendje köszönő viszonyban sem állt a kinyomtatott változattal. Rohmann Ditta spontán és rögtönzésszerű, kissé bennfentes légkört teremtő mondatai rutintalan beszélőről és kiérleletlen gondolatokról árulkodtak. A közönség megszólításának erről a formájáról természetesen nem szeretném őt lebeszélni, de eleinte biztosan érdemes volna valamilyen előre rögzített tartalomhoz ragaszkodni. Azt hiszem, nemcsak én gondolom úgy, hogy egy koncerten például nem szerencsés (sőt kerülendő!) a művek ilyen-olyan címkézése. Furcsa érzéssel figyel az ember egy olyan csellóművet, melyről előre megmondják, hogy egy zeneszerzéssel éppen csak próbálkozó hangszeres írta (ADRIAN BONSEL: Elegie), nem üdvös, ha egy fiatal szerzőről utólag azt kell gondolnunk, hogy majd érettebb fejjel biztosan több felesleges hangot farag le a darabjairól (SZAKÁCS AJTONY CSABA: Atem auf dem Spiegel). Vitára ingerel, ha a gyors munka és a megmunkáltság szintje között kapcsolatot tételeznek (WITOLD LUTOS∂AWSKI: Sacher variationen). Érdemes lenne megfontolni, hogy egy darab meghallgatása előtt hasznos-e tudatni, hogy a szerző utolsó művével lesz dolgunk (BERTOLD HUMMEL: Abschied). Adrian Bonsel darabjával Rohmann Ditta ugyanazt tette, mint egykor a Vándor Sándoréval. A legnagyobb alázattal formálta a maga képére, elfogulatlanul irányította figyelmünket a kompozíció legértékesebb rétegére, az éneklő tematikára és az áttekinthető formára. Miért lenne érdekes, hogy a mű leírva inkább csak pedánsnak tűnik, ha megszólaltatva tartalmas muzsikává válhat? Szakács Ajtony Csaba munkája (a darab kottája letölthető a szerző honlapjáról) olvasva talán valóban heterogén és információkkal zsúfolt, ám mindez érdektelen, ha az előadó megszűrve, hiteles gesztusokkal és összemarkoltan interpretálja. Márpedig most ez történt. Látatlanban-hallatlanban a búcsúdarabokkal kapcsolatban csak szentimentális érzések keríthetnek hatalmukba, miközben búcsúzni is annyiféleképpen lehet. Bertold Hummel darabja most egy szentimentális „elő-érzemény" hendikepjével indult (a darab címe egyébként a szerző fiától származik), miközben Rohmann játéka épp azt mutatta fel, hogy az érzelmek forszírozása nélkül a puszta zenei logika miként telítődik érzelmekkel. Lutos∑awski Sacher-variációit magam többre értékelem, és jó emlékeket őrzök róla. Érdekes, hogy Rohmann Ditta játékában valóban nem volt jelentős. A Sacher név hangsorára -esz-a-c-h-e-d -írt mű a nagy karmester-mecénás 70. születésnapjára készült. E jeles alkalomra más szerzők is komponáltak, többek között LUCIANO BERIO (Les mots sont allés - „A szavak tovatűnnek", talán így lehetne fordítani a címet), aki a Sacher-motívumot zenei mottóként használta. Berio megkapóan szép darabjában az el-eltűnő szavak szerepét az intenzív beszéddé váló zene veszi át. E költői program nagyon meggyőzően érvényesült Rohmann Ditta előadásában. Az est harmadik Sacher-tematikájú darabjának (HENRI DUTILLEUX: Trois strophes sur le nom de Sacher) megszólaltatása is igen szépen sikerült. S ha a zeneszámok közötti beszéddel kapcsolatban lehettek is fenntartásaim, a zenével egyidejű beszéd (illetve ének) nagyon is élményszerű volt. A műsort indító darab (LOUIS ANDRIESSEN: La Voce) sallangtalan tisztasága, az ének- és beszédhangok közvetlensége egyszerre volt megejtő és drámai hatású. Nagyon jó benyomást tett rám (és minden korábbi próbálkozásnál érvényesebbnek hatott) EÖTVÖS PÉTER Two poems to Polly című kompozíciójának előadása. Kár volt KAIJA SAARIAHO Spins and Spells című darabjával kapcsolatban megrágatni a gumicsontot, hogy vajon egy zeneszerzőnő máshogy komponál-e mint egy zeneszerző férfi. Valahogy nekem Saariahóval kapcsolatban még soha nem merült fel ez a kérdés. Most hallott művét ugyan nem éreztem különösebben ihletettnek, ám ezt semmiképpen sem magyaráznám a zeneszerző nemével. A korábban már említett magyar szerzők mellett KURTÁG GYÖRGY (Schatten; Pilinszky: Gérard de Nerval), DUKAY BARNABÁS (Láttam Uramat a szívem szemével) és LIGETI GYÖRGY (Szólószonáta csellóra) művei hangoztak el. Utóbbi a koncert hivatalos zárásaként és egyben az antológiaszerű áttekintés koronájaként. A mindvégig feddhetetlen intonációjú játék, a művek fölényes tudása (Rohmann szinte az egész koncertet fejből játszotta végig!), a tónusok és játékmódok gazdagsága nem adott okot homlokráncolásra, a művek pedig ebben az interpretációban (a kortárs zeneművészettel kapcsolatos sztereotípiákra alaposan rácáfolva) nem kuszálták össze az ember idegrendszerét. Ha netán mégis, akkor a ráadásnak adott két Bach-tétel biztosan mindent elsimított. (Április 3. -FUGA Budapesti építészeti Központ. Rendező: FUGA Budapesti építészeti Központ) MOLNÁR SZABOLCS
Mint legutóbbi, 2007-es látogatásakor, KRZYSZTOF PENDERECKI ezúttal is egy saját művét és a szimfóniairodalom egyik bevett darabját vezényelte a Művészetek Palotájában. Ezúttal azonban nem hazai együttest hozott magával, hanem egy magyar zenekar, a PANNON FILHARMONIKUSOK meghívására érkezett. A műsoron az egykor az európai avantgárd törekvések egyik meghatározó alakjának számító zeneszerző „neoromantikus" pálfordulásának egyik fontos útjelzője, a 2. (vagy Karácsonyi) szimfónia szerepelt, majd a második félidőben Sosztakovics 6. szimfóniáját vezényelte el Penderecki a pécsi zenekar élén. Érdekes műsor, kétségtelenül: a szerző disszonáns hangfürtjeiről híres korai stílusának „közönségbarátabbá" oldódását jelképező Penderecki-darab után az a Sosztakovics-szimfónia következett, amelyet széles körben szokás afféle oldottabb intermezzónak tekinteni a többiek sorában, s amelyről maga a szerző azt nyilatkozta, hogy „a tavasz, az öröm és az ifjúság hangulatát" kívánta felidézni vele. Nos, hallgatóként voltaképp szerencsésnek találtam épp ennek a két, mintegy 30 perces szimfóniának az összekapcsolását. Penderecki egytételes, de világosan kontrasztáló jellegű szakaszokból álló darabja némileg zavarba ejtő alkotás. Mindvégig nyilvánvalóvá teszi, hogy elsőrangú mester munkája; anyagai jelentékenyek és karakterisztikusak, szövésmódja mindig gördülékeny, s bár alapjában véve patetikus és némileg komor hang jellemzi, karakterei mégis változatosak, s a sokszor bruckneresnek jellemzett, helyenként meg határozottan Wagner által befolyásolt zenei stílusban is van elég egyéni sajátosság, ötlet és „csavar", hogy fel se merülhessen az epigonizmus vádja. A darab ágáló, beszédes, és nem is túlzsúfolt vagy túlságosan harsány; „lélegzik". Legfeljebb az tűnik fel, hogy a humor hiányzik Penderecki palettájáról -de hát miért kellene annak minden palettán ott lennie? Mindezzel együtt zavarba ejtő a darab, legalábbis számomra, s ennek az okát nem könnyű szavakba foglalni. Igen, egy idő után hosszadalmasnak éreztem, de ez semmiképpen nem minden. Valójában arra nem kaptam választ, hogy miféle újat óhajt a szerző mondani ezen a nyelven, hogy honnan hová halad, hogy mi a viszonya a 20. század végének más zenekari nyelvezeteihez és zenei irányzataihoz. Ehhez a művet keletkezése után három évtizeddel hallgatva sem kaptam kulcsot. A karmester Penderecki ezzel szemben a lehető legjobb benyomást keltette, vezénylése lényegre törő és szuggesztív volt, könynyen elérte, hogy a Pannon Filharmonikusok érzékletesen jelenítsék meg a darab egyébként széles kifejezési skáláját. Feltűnően jól értette egymást dirigens és zenekar, s a produkció határozottan magas fokon kidolgozott és csiszolt volt -nyilvánvalóan nagy ambícióval és energia-befektetéssel készültek a világhírű művésszel való találkozásra. A kifogástalanul játszó vonóskar mellett a fúvósok pedig egyenesen remekeltek mind együttes játékban, mind pedig az igényes szólókban. Sosztakovics szimfóniáját azzal szokták vádolni, hogy -szokatlan, Largo-Allegro- Presto összeállításban következő -tételei egymástól független hangulatokat helyeznek egymás mellé. Kétségtelen, hogy a darab több mint felét kitevő első tétel elégikus hangja, méltóságteljes vonulása nem bukkan fel többé a szimfóniában, az említett kifogás azonban inkább akadékoskodásnak tetszik számomra, annál is inkább, mert a másik két tétel igazán szellemes és briliáns, s ekképpen a humortalan első részt követően az egész hangverseny egyensúlyát is képes volt helyreállítani. És Penderecki dicséretére legyen mondva, hogy Sosztakovicsnak ezt a sajátjáétól meglehetősen különböző arcát is ihletetten és plasztikusan tudta felidézni. A Scherzo funkciójú, kissé filmzenés beütésű, ám idővel tündéri és légies vonásokat is mutató 2. tétel sziporkázóan szólalt meg; s a csúfondáros-ironikus, lendületesen száguldó zárótétel, amely a Radetzky-induló ritmikáját hasznosítja újra, briliáns kicsengéssel koronázta meg az egész koncertet. A ráadásként eljátszott újabb szellemes Sosztakovics-tételt megérdemelt ovációval fogadta a közönség. (Április 8. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) MALINA JÁNOS Petra Lang Korcsolán Orsolya, Bársony Péter, Felvégi Andrea felvétele Halmai Katalin és Zádori Mária Jeffrey Thompson és Raimund Nolte Pető Zsuzsa felvételei Krzysztof Penderecki Felvégi Andrea felvétele |