Wilheim András

Esszék
Írások zenéről

Kortárs könyvkiadó, 2010

 

Egy válogatott esszéket tartalmazó  kötetet az ember nem olvas regényként vagy  Disszertációként, nem esik neki, hogy egyvégtében befalja. Bele-belepillant, ugrál egyik szövegről a másikra, címek alapján szemezget a kínálatból. A könyv hónapokig nem is kerül fel a könyvespolcra, egyrészt mert nehéz besorolni a házikönyvtári rendszerbe, másrészt pedig természetes „lakhelyéről", a hálószobai kisasztalról nehezünkre esne száműzni. Azt hiszem, az ilyen kötetek általában szeretik, ha iránytalan lapozgatással próbálják meghódítani őket. Így akadtam rá én is Wilheim András esszéi között egy 2009-ben keletkezett, korábban nem publikált írásra (A Hang -Tinnitus). E már-már zavarba ejtően személyes, bátran novellának nevezhető szövegben magam az esszégyűjtemény kulcsdarabjára ismertem rá. A fülzúgás (fülcsengés) tapasztalatának irodalmi igényű reflexiója beszédes konklúzióra jut: a Hang, amit csak én hallok, úgy tartozik hozzám, „mint egy ujjlenyomat". Ezt továbbgondolva: a zene, melynek bizonyosan nincs objektív létmódja, csak bennünk zeng (mérhető akusztikai dimenzió nélkül), vajon nem éppilyen végtelenül személyes ujjlenyomat csupán?

E „kulcsnovella" a Wilheim-esszék individuális karakterére hívta fel a figyelmemet, függetlenül attól, hogy ezen esszéket egyébként a szaktudományos, értekező próza szempontjai szerint is releváns megnyilatkozásokként lehet és kell olvasni. Kissé megilletődve úgy is fogalmazhatok, hogy épp e személyesség adja az írások etikai mélységét, továbbmenve: szakmai hitelét.

E személyességen felbuzdulva idézem fel egy közelmúltbeli élményemet. Egy Pest környéki kisváros közjegyzőjénél járva az aktagyűjtő dobozok és törvénykivonatok között Wilheim könyvének gerincére lettem figyelmes. Nem tudtam megállni, rákérdeztem a közjegyző zenei passziójára. Elmondta, hogy teljesen átlagos zenebarát, a rádióban többnyire klasszikus muzsikát hallgat, zenét komolyan soha nem tanult, és nem is tartja magát zeneértőnek. Egyszerűen felkeltette az érdeklődését a kötet címe: Esszék. Érzése szerint ez a műfaj teljeséggel hiányzik az itthoni zenei könyvkiadás kínálatából, és általában a zenéről szóló irodalomból. Úgy gondolta, hogy az esszé műfaja épp az olyan olvasók érdeklődésére számíthatna, mint ő. Más kérdés, hogy -idézem -„átlapozva úgy látom, hogy nekem ez magas". Nem tudom megítélni, hogy a civil jól érzékeli-e a zenei esszé hiányát, mivel magam meglehetősen gyakran találkozom olyan zenei írásokkal (kritikákkal, tanulmányokkal, vagy legutóbb például Ligeti György írásainak gyűjteményével), melyeket a szerzők műfajintenciójától függetlenül esszéknek gondolok. Ám abban talán mégiscsak igaza van, hogy a zenei esszé mintha idehaza a kultiválatlan műfajok közé sorolódott volna.

Saját, pontatlan definícióm szerint az esszé elsősorban nem a tények, adatok, ismeretek vagy gondolatok közlését favorizálja, hanem magát a gondolkodás folyamatát rekonstruálja. E folyamatban is fontosak a tények, az adatok, de nem lényegi körülmények, az ismeretátadás pedig örvendetes hozadék, és nem cél. Az esszéista szabadságát jelzi, hogy tárgyának kiválasztásában is szabad -sok minden egyéb mellett a szakmai közösség elvárásaitól is független. Gyakran tűnik úgy, hogy az esszéket többnyire alkalmak szülik, pedig nem így van: az esszéista teremt önmaga számára alkalmakat, vagy csak egyszerűen levadássza azokat.

Továbbra is időzzünk egy keveset a kötetcímnél, illetve az alcímnél, ennél a határozott névelő nélküli formulánál. Írások zenéről -milyen pontosan fejezi ki e tömör szerkezet, hogy a zene „pusztán" katalizátor, az inspiráció forrása, apropó, kezdőlépés. A szövegek zenei kérdéseket tárgyalnak ugyan, de általános esztétikai, etikai problémák felé keresnek ösvényeket. Az egész kötet -hangozzék mégoly patetikusan is - még ezen az általános esztétikai és etikai dimenzión is túllép, azt a kérdést körvonalazza, hogy miért élünk, s hogy milyen életet érdemes élni.