2011. március 25., Győri Nemzeti Színház

(Bemutató: március 19.)

Mozart

Don Giovanni

Don Giovanni       Haja Zsolt

Donna Anna         Kónya Krisztina

Don Ottavio          Nyári Zoltán

Kormányzó           Bede-Fazekas Csaba

Donna Elvira        Bellai Eszter

Leporello               Molnár Zsolt

Masetto                  Rezsnyák Róbert

Zerlina                   Keszei Bori

Karmester             Kaposi Gergely

Karigazgató           Gál Anikó

Díszlet                    Jasenko ƒonka

Jelmez                    Rátkai Erzsébet

Koreográfus          Fekete Miklós

Rendező                 Szalma Dorotty

A csillagok ritka szerencsés együttállása hozta létre a Győri Nemzeti   Színház idei operabemutatóját. A tavalyi év nem éppen felvillanyozó Hoffmann meséi-produkciója után némi aggodalommal ültem be a barátságtalan és rossz akusztikájú nézőtérre, ám a jórészt tehetséges fiatalokból álló énekescsapat és az elementáris rendezői tehetség hazai bemutatkozásának eredője minden előítéletem felett diadalmaskodott -emlékezetes Don Giovanni élményével távozhattam a vizek városából.

Szalma Dorotty elsősorban technikai értelemben tűnik virtuóz rendezőnek. Eszébe sem jut a realista szellemű, mára kiüresedett előadási hagyományt reprodukálni: színpadáról mind a rokokó girlandok, mind a rivaldánál végzett karlengetések hiányoznak. Ehelyett puritán egyszerűségű, két fehér fal alkotta színpadképet látunk (díszlettervező: Jasenko ƒonka), melynek mobilitása jóvoltából a játéktér tetszés szerint szűkíthető vagy bővíthető (mennyire más ez, mint amikor kőfalat imitáló díszletmonstrum kezd könnyedén vándorolni a Skót-felföldön!). A falakon nyílások, kvázi ablakok, ezek időnként megnyílnak, s vagy a kórus kommentárjainak adnak teret, vagy a háttérben zajló események válnak itt láthatóvá -a szemérmes elhallgatásokat kerülő előadás nyilvánvalóvá teszi, hogy Donna Anna elcsábítása nem marad pusztán kísérlet, s hogy Zerlina sem első érintésre kezd tiltakozni a báli jelenetben. A rendező néha (nem gyakran) él a vetítés eszközével is -profi szakemberként tisztában van vele, hogy ez az eljárás csak elvont színpadi térben alkalmazható, ám ily módon hangulatfestő elemként gyümölcsöző lehet. S valóban, a szerenád jelenetében a csillagos ég megjelenítése konkrét téren és időn kívüli univerzumba ragadja a nézőt, ahol a címszereplő a súlytalanság állapotában mászkál tetőn és falon. Máskor viszont a vetítés geg forrásává válik: Don Ottavio első áriáját Megasztár-embléma és telefonszám kíséri. Ennyit érzelmeinek átéltségéről.

Mint utóbbi példából is sejthető, a színpadra állítás bizonyos pillanatokban ellenrendezés. Ottavio hatvanas úriember, erősen korlátolt mozgási és agykapacitással, akinek csak nehezen esik le a tantusz, hogy Annával való viszonya halálra van ítélve. Radikális végiggondolása ez a figurának -noha a zene éthoszának ellent mond, a megvalósítás mégis olyan perfekt, hogy eláll a szavunk. A többi szereplő az ifjúság körében ma divatozó stílusirányzatok kavalkádját jeleníti meg (tájékozottság hiányában nem vállalkozhatom megnevezésükre); Don Giovanni részint érzékiséget sugalló vörös ruhájával (Rátkai Erzsébettől még nem láttam ilyen jól eltalált jelmezegyüttest!), részint fizikai és erkölcsi korlátokat nem ismerő gátlástalanságával emelkedik ki közülük. Don Giovanni, a személyiség kontra a szürke hétköznapok -nem túlságosan ismerős értelmezés ez? Meglehet. Ám a kivitelezés ilyen szintű profizmusa annyira ritka vendég mifelénk, hogy felbukkanása feledteti az igazán eredeti és mélyenszántó rendezői gondolat hiányát.

Az igényes rendezői megközelítés eltérő színvonalú alakításokban realizálódott az általam látott március 25-i előadáson. Tegyük hozzá: a nívó csak a vokális produkciókat illetően volt ingadozó -színészileg mindenki legjobb formáját hozta. Bár távol áll tőlünk a nemek szerinti megkülönböztetés, ezúttal egyértelműen a férfiszekció vitte a prímet. Az előadás egészének szempontjából nem elhanyagolható tényező, hogy adekvát címszereplője van Haja Zsolt személyében. A fiatal énekes egyre-másra hódítja meg a repertoár könnyebb baritonhangot igénylő szerepeit, s ha Garda Robertóként, Lescaut-ként vagy Figaróként elsősorban lezser színpadi létezése és magától értetődő természetességű éneklése vésődött emlékezetünkbe, a Tüzes angyal Ruprechtjének szerepében már az is figyelmet keltett, hogy a könnyedségen túlmutató karakterek megformálásához is megvannak a művészi eszközei. Eddigi legfontosabb szerepében ezek a tulajdonságai mintegy összeadódnak: tőrőlmet- szetten mai, laza, immorális fiatalemberként van jelen a darab egésze során, ugyanakkor a könnyedség ez esetben nem válik súlytalanná -Haja Zsolt személyiség, mégpedig súlyos személyiség a színpadon. Alakítására további csiszolást igénylő, de már most is lefegyverző éneklés teszi fel a koronát.

Hogy a színházi múlttal rendelkező Nyári Zoltán perfekten oldja meg az idős Don Ottavio karakteréhez társított, olykor élénk derűt kiváltó koreográfiát, cseppet sem ért váratlanul -annál kellemesebb meglepetés, hogy az utóbbi időben inkább spinto szerepeket éneklő tenor az alapvetően lírai, koloratúrás futamokkal súlyosbított szerep vokális buktatóit is fölényesen győzi. Molnár Zsolt, amint rendező kezébe került, rögtön játszani kezdett: Leporellója élénk, színes alakítás, közelebb a hagyományos, eleve másodvonalba sorolt szolgatípushoz, mint az utóbbi időben divatba jött, lefokozott Don Giovannikhoz. Énekelnivalóját szolid, tisztes szinten oldja meg. Hasonlókat mondhatunk Rezsnyák Róbert Masettójáról: bár második áriájától ezúttal megfosztották, az elsőben nem csak az akrobatikus mutatvány (éneklés közben hason csúszva, a lábánál fogva vonszolják ki a színpadról) miatt volt észrevehető. Bede-Fazekas Csaba komturja idős, ám határozott fellépésű apaként igazán meggyőző; a kőszoborjelenetben megszólalásait sajnos hangosítják, ami felborítja az amúgy is rossz adottságú terem akusztikai arányait, s a megformálást is megítélhetetlenné teszi.

A hölgyek közül Keszei Bori Zerlinájának köszönhettünk igazán szép perceket: stílustudása, felszabadult éneklése feledtette, hogy hallhatóan nem volt csúcsformában ezen az estén. Kónya Krisztina Donna Annáját nehezen tudom közös nevezőre hozni januárban hallott, színvonalas Tatjanájával -talán indiszpozíció, talán a szerep nehézségeit még nem győző technika okozta, de az idő előrehaladtával mind bátortalanabbul és kevésbé meggyőzően énekelt. Bellai Eszter sajnos már első színre lépésekor sem meggyőző; s miközben nem lehet nem észrevenni, milyen aprólékosan dolgozza ki a karót nyelt, skatulyából előhúzott mintafeleség-Elvirát, vokális produkciója inkább küzdelem a szólammal, mintsem valódi zenei élmény.

A színház zenekara tisztesen látja el feladatát, noha erről csak nagyon közvetett benyomásaink lehetnek -a hangzás az első sorokban ülve is úgy kong, mintha konzervdobozból szólna. Kaposi Gergely nem nyűgöz le egyéni olvasattal, vezénylése az előadás problémamentes levezetésére szorítkozik; hasonlóan izgalmas muzsika esetében bosszankodhatunk ezen, ugyanakkor tény, hogy a dirigens vállalt célját maradéktalanul teljesíti. A zárószextett csonkítását azonban (lett légyen bár rendezői instrukció) nehezen megbocsátható bűnnek tartom.

A Don Giovanni tehetségről tanúskodó, friss szellemű előadás. Engem határozottan felvillanyozott -nem úgy a győri közönséget, amely lagymatag tapssal és már a harmadik előadáson is csupán szolid félházzal tisztelte meg az alkotókat. Csak reménykedhetünk, hogy Don Giovanni ilyen  körülmények között sem válik Don Quijotévá.