2011. március 18.

Thália Színház

A Budapesti Tavaszi Fesztivál
és a Magyar Állami Operaház közös produkciója

Fekete Gyula

Excelsior!

Liszt Ferenc mennybemenetele -
félkomoly opera két felvonásban

Librettó                      Papp András

Liszt                            Fekete Attila

Liszt (próza)               Fodor Tamás

Carolyne hercegné     Mester Viktória

Áprádházi Szent Erzsébet   Kertesi Ingrid

Hohenlohe kardinális          Kovács Annamária

IX. Pius pápa             Birta Gábor
Cosima von Bülow    Frankó Tünde

Wagner                       Káldi Kiss András

Spiridion, Liszt inasa           Kiss Tivadar

Karmester                  Kesselyák Gergely

Díszlet                         Gothár Péter

Jelmez                         Bujdosó Nóra

Világítás                     Pető József

Rendező                      Gothár Péter

Életed kész regény -mondá az író, kit az idősebb nemzedék a halhatatlan Csilicsala bácsi alkotójaként ismer (60 alattiaknak felvilágosításul: olyan magyar Dumbledore-féle). Nem vitatom igazát, annál kevésbé, minthogy a megfelelő helyen, vagyis hasoncímű regényében bizonyítékkal is szolgál. Regény, az többnyire valami sokszereplős, sokszálú, sokrétű és sokrészletű irodalmi folyam -hosszú akkor is, ha rövid. (Legalább is ilyen volt, mikor még rendszeresen olvastam regényeket.) Joggal hasonlítható a sokszereplős, sokszálú, sokrétű és sokrészletű életfolyamhoz - a Te életedhez -, azzal a sajnálatos különbséggel, hogy utóbbi akkor is rövid, ha hosszú. Kevésbé hangzik logikusan (ízlelgesse csak a kedves olvasó): életed kész dráma. Dráma, az többnyire a hármas egység, cselekményé, időé, helyé. Kizárt dolog, hogy sikerüljön belegyömöszölni a sokrészletű, időben terjedelmes életfolyamot. (Ezzel még az Avoni Hattyúnak is meggyűlt a baja, bár kétségkívül megvoltak a maga érdemei.) Mindennapi beszédünk nem az életet nevezi drámainak, hanem a helyzetet. Sőt még azt sem, ha magyarral helyettesítjük az érthetetlen görög szót. Életed kész színjáték - azaz komédia. És vajon komolyabban vehetjük-e ugyanazt zenével: életed kész opera? Igaz, vannak nagy élet-operák, bennük nagy opera-életekkel, gondoljanak a Traviatára, Manonra, a Bohéméletre. Szokásosan regény-operának címkézzük őket, s ez árulkodik. Verdi, Puccini mottója tudvalévőleg az volt: regényed kész opera, s nem: életed kész opera. Az életet, amit operáik ábrázolnak, nem az életből vették, hanem regényekből. Mintegy előcsócsálva.

Micsoda különbség! Korántsem azért, mert az élet nem úgy volt, a hős nem olyan volt, ahogy az opera ábrázolja (ilyetén vádakat szegeztek jelen expozém tárgyának amazontermészetű barátnéim -ki vehemensen, ki kategorikusan). Mert hogy úgy volt-e az életben, mint az operában, az, ómagyar kifejezéssel szólva, tök mindegy. Avagy felháborít-e bárkit, hogy Tigranes, Timur Lenk vagy Titus nem azt, nem akkor, nem azokkal tette, amit a róluk szóló operákban tesz Tigrane, Tamerlano, Tito álnéven? De hogy királyok nevét hiába ne vegyem, zenész párhuzamokra is hivatkozhatok. Hiszen, hogy végre kimondjam, zeneszerző életéről merészeli állítani beszámolóm tárgya: életed kész opera. Nem kedvelem különösebben Rimszkij Mozart és Salierijét, de nem apokrif témája miatt. Mert a tárgy, a művészi féltékenység, lélektanilag tökéletesen autentikus. Mélységesen tisztelem Pfitzner Palestrináját, holott szüzséjét a zenetörténet nagy legendáinak egyikéből, nem a történelemből meríti. Mások idegenkednek tőle, de esztétikai-ideológiai ellenérzések miatt, nem pedig azért, mert nem dokuopera. Az mind csalódik végül, ki azt várja operától, hogy úgy, ahogy volt, bemutassa Mozartot, Salierit, Palestrina esetét a tridenti zsinattal, vagy éppen Liszt Ferenc esetét Sayn-Wittgenstein Karolinnal (née Karolina Elz˙bieta Iwanowska). Vagy maga próbál csalni: meggyőzni magát és bennünket, hogy a tévedhetetlenség birtokában van -hogy tudja, hogyan is volt.

De ha tudja is, jól teszi, ha óvakodik ebből a tudásából operát írni. Könnyen -sőt elkerülhetetlenül -pórul járhat, ahogy az Excelsior! alkalmilag meggondolatlanságra hajló zeneszerzője, Fekete Gyula, aki, bizony mondom, megengedte, hogy filológusi hajlamokkal megáldott vagy megvert szövegírója hosszú tízpercekre letérítse a helyes, életidegen, ám operai útról. Írott és elmondott nyilatkozatok vallanak Papp András többhónapos intenzív forráskutatásáról, úgy, hogy nem érzékeljük tisztán, panaszkodik-e ez a Záli, vagy dicsekszik, mikor bejelenti: végül elvetette a dokumentumopera gondolatát. Másokkal együtt úgy tapasztalom, nem szabadult meg tőle elég korán, elég határozottan. Következmény: a szöveg tele van személyekkel, kik a főhős - bizonyos Franz Liszt - életének dokumentumaiban nagy szerepet visznek, helyzetekkel és szövegekkel, amelyek a dokumentumokból köszönnek vissza annak, aki ismeri őket. Szövegkörnyezetüket és így jelentésüket kevesen ismerik legalább nagyjából, egyen-ketten pontosan; őket a dokumentumintarziák és ‑filék inkább frusztrálják, mintsem hogy örömöt okoznának.

A jóindulatú többség -beleértve a zeneszerzőt -megkísérli mozgósítani fantáziáját, hogy operai összefüggésbe rendezze a drámai boncasztalra felzsúfolt kriptikus személy-, helyzet-, és szöveg-töredékeket. Sokszor sikertelenül, mert a szövegek és helyzetek a privát szférában fogantak, következésképp a bennük megmutatkozó alakok nélkülözik a nyilvános formátumot, a drámai személyek nélkülözhetetlen jellemzőjét. Eredmény: a librettó életrajzi részét drámai szempontból csupa lisnij íélovék, fölösleges ember népesíti be. Fölöslegesség a drámában öl. A nagy áldozat szegény Carolyne. Kiolvasható nyilatkozataikból, hogy a szerzők a hercegnét lisnáá xénwina-nak, fölösleges asszonynak tekintik Liszt életében - na de kérem, akkor tessék ábrázolni szuperfluitását legalább olyan intenzíven, ahogy teszem azt Cilea ábrázolta Bouillon hercegnéét, ne pedig elejteni. Rosszabbul jár Hohenlohe kardinális, akire a villain szerepét osztják - de ő legalább nem nagy, csak kis áldozat. Liszt inasa, Spiridion a futottak még kategóriájába tartozik - színpadi tekintetben is. Ők hárman produkálják magukat az expozíció hosszú első szakaszában. Barátom, a zeneszerző ritka erényt, az őszinteséget csillogtatva reagál a lehetetlenre, megzenésíteni az álfigurák álmondandóját az álhelyzetben. Őszintén bevallja, hogy nem kap tőlük ihletést. Magam őszintén bevallom: a kezdet perceit zeneileg is halálosan unalmasnak és céltalannak találtam, és ha eltöltött valami pozitív érzemény, hát a szimpátia és compassio az énekesek iránt, kiknek, lám, ezt is meg kellett érniük.

Dramaturgiai szempontból -vagy ez itt alkalmazhatatlan szempont? -fölöslegesnek bizonyul két további életből ellesett figura, Wagner úr és von Bülow asszony. Ők főszerepet visznek az egyfelvonásos opera második felvonásában. Ez már nem is félkomoly, hanem komolytalan ellentmondás - írnám, ha a két részre tagolás nem felelne meg a szerkezetnek, amely talán akaratlanul, ám határozottan tükrözi a darab mottóját: excelsior, vagyis magasabbra, a kiválás-kiválóság irányába. Ha a darab a depresszió mélyéből nem emelkedik is az expresszió legmagasabb szférájába, az előadás második kétharmadában lényegesen gazdagabbá lesz impressziókban, és ez benyomásokkal gazdagítja a néző-hallgatót is. Néha a közhelyesnél mélyebb benyomásokkal. Sietve leszögezem, a változás a zene közegében megy végbe, s ezt nem utolsósorban éppen Richard és Cosima jelenetei példázzák. Illusztrálják továbbá a zeneszerzői approach érdemeit, ahogy a bevezetés a buktatók helyét jelölte ki. Mondom mindjárt, hogyan.

Évekkel ezelőtt legkedvesebb tanítványaim egyike -szóljanak, ha már elmeséltem -a Zeneakadémia zeneszerző-tanulóiról írt szemináriumi dolgozatát úgy kezdte: két iskolát követnek, az egyik Jeney tanár úré, a másik Vajda és Orbán tanár uraké. Fekete Gyula már rég nem tanítvány, de abban az értelemben, ahogy bécsi iskoláról beszélünk, mondhatom: ő a második iskola szellemében dolgozik. Ahelyett, hogy posztmodernnek nevezném, az iskolát a dezavuálás szándéka nélkül úgy jellemezném: azok a zeneszerzők tartoznak ide, akik a zenéről írnak zenét. Zenéről zenét írni igazi élvezet lehet, ha a zene, amiről írják, nagyon karakteres. Wagner úr zenéje igazán jellemes, ráadásul ő motivikus operazenét szerzett, színpadi alakok megszólaltatására eminensen alkalmas modorban. Nem csoda, hogy az Excelsior! komponistája, aki vallomása szerint figuráinak megrajzolásakor ihlető forrásként kiaknázta zenéjüket, jól érezte magát a Wagnerrel és Cosimával való foglalatoskodás közben, és jóérzése a hallgatóra is átragad (csak arra kell vigyáznia, hogy a hangot hallja, de a szavakat ne). Jobban érezte magát, mint az első rész Lisztjének felvázolásakor. Liszt zenéje (halkan mondom, nehogy meghallják az amazonok) az ihlet és kifejezés teljes spektrumát átfogja a triviális és a transzcendens végpontjai között, s az opera, mely a zene tónusain keresztül kívánja megragadni személyiségét, helyenként óhatatlanul elmosódottá, de-centralizálttá válik. Hogy frivollá is, az már nem Liszt személyiségproblémája: róla ez legtriviálisabb perceiben sem mondható el.

Fekete Gyula zenéjéről néhány helyütt elmondható. Nagyjából Szent Erzsébet megjelenéséig. Itt fény járja át a tónust, értelmet nyer a muzsikálás, gyengédséget áraszt az énekszólam. Kár, hogy a varázst megtöri Carolyne fellépése, s a botcsinálta szerelmesek mondvacsinált társalgása. Kisvártatva mélypontjára, a tákolmány szintjére süllyed a szövegkönyv a férfiasított rózsacsodával. Ismertetem a helyzetet: Liszt ismeretlen okból -talán homoerotikus felhangjai miatt -rejtegeti Richard hozzá írott rajongó levelét (oh, a csirkefogó); Carolyne köti az ebet a karóhoz, hogy láthassa, mire a férfi a mellényzsebéből - rózsaszirmokat húz elő. Gothár Péternek még nem elég: rózsalevelek hullanak a zsinórpadlásról is, úgyhogy boldogult Sárdy János rágyújthatna a szívfacsaró - általa így nevezett - Kapadalra: Rózsalevél, felkapa szél... Csak zoológiai vagy pszichiátriai kifejezésekkel minősíthető fordulat. Mellékesen rávilágít a műfaji renonszra, melyet rögzít az alcím - félkomoly opera. Julian Budden meghatározása szerint ilyet, azaz semiseriát csak szorongatott fiatal lányról lehet írni, vö. La gazza ladra, La sonnambula, Linda di Chamounix. Liszt, a demivierge? Csak félkomolyan kérdezem, noha Szent Erzsébet diszkrét távozása után a darab Lisztje bizonyos pontig Bellini Alvajárójára emlékeztet, amennyiben sorozatosan idegen ágyakba fekszik be.

Wagner -a másik vén szatír -szavára megelevenednek múlt idők szépasszonyai: Caroline de Saint-Cricq, Lola Montez, Marie d'Agoult, három sikerült zenei travesztia; mindhármukat Carolyne alakítja, s ezáltal némi elégtételt kap, hogy saját, nyűgös, jellegtelen egójában nem tud kibontakozni. A travesztiák után hamisítatlan transzvesztita lép fel: IX. Pius a házassági engedélyt a Casta diva callasi regiszterében énekelt parafrázisával vonja vissza. Ironikus cabaletta következik, az opera egyetlen valódi concertatója, melyre Liszt - mit is tehetne mást - magyarnótásan, sírva-vigadva válaszol. Groteszk-félelmes peripeteiához ér az előadás a hisztérikus pontifex exkommunikációs fenyegetőzésével. Ám az első csúcspont szerencsére nem az utolsó. Hiteles forrásból értesültem róla, hogy a megalázott Liszt következő monológját nem csak én éltem át, mint az opera szubjektív szintjének legértékesebb, megvilágosodott érzelmekbe betekintést nyújtó fennsíkját. Póztalanul, bensőségesen emeli tovább a szintet a szentferenci Cantico del sole függelékének korálszerű megszólaltatása; a megbocsátás kegyéért Istent dicsérő szavakat együtt énekli valamennyi szereplő. Finom ízlésre vall, hogy a himnusszal, Liszt alázatban való felmagasztalásával még nem érkeztünk el a darab utolsó mozzanatához. Előbb a magánszereplők - beleértve Carolyne-t - kapnak módot szerény búcsúszavaik elmondására, majd megjelenik Szent Erzsébet, s e fordított Don Juan-történet átszellemült hősét magával viszi - bizonytalan, szentimentális magasságokba. Valami fricskásabb-mefisztósabb befejezés - vagy himnusz az örök nőiséghez - tán jobban illett volna Liszt szelleméhez. De hát az opera - minden opera - saját szerzőjéről szól. Fekete Gyula apoteózissal kívánta jutalmazi magát. A kezdet dermedt tanácstalanságától a finálét fogadó őszinte jóakaratig oldódott nézőtéri atmoszféra szerint jól tette.

Leírásom talán érzékeltette, de azért facitként külön is hozzáfűzöm: az Excelsior! -kétségbevonható helyi mozzanataival együtt is -jól érvényesülő, világos formafolyamaton vezet végig, amit nyilván nem tehetne a szöveg ellenében. A drámai „helyek" ott is világosan megmutatkoznak, ahol a szöveges kitöltés beleragad az életrajzi emlékekbe, mint az expozícióban. Megengedhetetlenül futólagos szemlém szerint a dramaturgia alludál a klasszikus dráma ötrészességére: a jól megcsinált keretbe egymásra vonatkoztatott, de nem lineárisan kapcsolódó képek pentaptychonja illeszkedik: Carolyne, Szent Erzsébet, Wagnerék, Álarcosbál, Liszt. Afféle színpadi fantasztikus szimfónia, melyen hősünk alakja mint idée fix vonul végig. Az elkülönítés persze nem abszolút, hiszen az egyes képek főszereplőit a narratíva sokszor delegálja a „szomszéd" képkeretbe (ifjabbak vö. Harry Potter vándorló képeit). Vázlatomból látható, de mint említettem, a zenéből is egyételműen kihallható: a drámai képsorozat centrális helyére nem Liszt és Carolyne, hanem a Wagner-Cosima pár kerül. Ők éneklik az igazi szerelmi kettőst; többek között ez is okozza, hogy a főszereplő sokáig kiszorul saját operájából. Sajátosság? Hiba? Nem tudom, de azt igen, hogy az ellensúlyozására kimódolt kényszermegoldás, a semmitmondó bölcsességek prózájával minduntalan a színre tolakodó „idős Liszt" ballasztja csak ront az egyensúlyon. Ízetlen ötlet: időskori alteregót húszéves ifjúval lehet szembesíteni, ötvenéves, háromgyermekes apával nem. Szerencsére a dolog feledhető. Tapasztalatból mondom. Pár napja hermetikusan lezárt ablakok mögött átküzdöttem magam az Excelsior! zongorakivonatán. És csak most, ahogy a műsorfüzetet kezembe vettem, jutott eszembe: ja, hát ez is ott volt, a zavarkeltő. Az operának nincs rá szüksége. Kinek van?

Az énekes Lisztnek semmi esetre. Fekete  Attila a zeneszerző által álomszerűen hangjára-karakterére írt főszerepben megélte és közvetítette a szerzőben élő Liszt-személyiséget, a zenészt, aki azért hallatja hangját, mert hallja a Hangot. Elénekelte a muzsikust, aki nem nősül meg (mellesleg nem ír operát), mert a sok helyett egyetlen párbeszédet folytat egész életében -az Egygyel. A legemberibb, legjóságosabb, legrészvéttelibb ember, aki gyereket csinál, házasságot ígér, anélkül, hogy a következményekkel számolna: közönyös, szent álomban jár az emberek között. Fekete Attila Lisztjében már most ráismerhetni Palestrinára. Jöjjön el! Mellette az Excelsior! valamennyi énekese híven teljesítette a sors és a szerzők rájuk bízta hálás vagy hálátlan feladatot.

Mester Viktóriának majdnem sikerült élő drámai lényt formálnia Carolyne-ból; a tömör, de mozgékony hang nem engedte, hogy rávetüljön a szerep bizonytalan körvonalainak árnyéka, és személyét a drámai folyamat felszíne alá nyomja a kifejezést mímelő szöveg. Álruhás játékainak szellemessége hatásában vetekedett a Pápát alakító Birta Gábor keltette ellenállhatatlanul humoros benyomással. Utóbbi oly frenetikusan szórakoztatott, hogy szinte feledtük, mily hibátlanul énekel. Régen hallottam Frankó Tündét; ahogy most elébem hozta az énekesi búvópatak-pályafutás, jólesően változatlannak hallottam hangjának fegyelmét, vokális és játékbeli szenvedélyének hitelét. Káldi Kiss András tartózkodóbban adta a szerelmes Wagnert, mint a többször megidézett Trisztán szerzőjétől vártam volna. Sértettségből, hogy az ő mennybemenetele ezúttal elmaradt? Vigasztalódjék: lesz még egyszer Wagner-bicentenárium a világon. Kiss Tivadarban habzott -túlhabzott -a jókedv. Tetszett a közönségnek. Kertesi Ingrid édes hangja úgy lebegett a lelkek fölött, ahogyan egy - a - szent léleknek lebegnie illik. Kovács Annamária összes énekesi tartalékának bevetésével igyekezett színpadra állítani Hohenlohe kardinálist. Nem sikerült feledtetnie, hogy szólamban és figurában az opera leggyengébb láncszemét tartja kezében - de javára írandó, hogy a gyenge láncszem mégsem törött el.

Gothár Péter Népstadion-formában átalakította a Thália Színház belső terét: a zenekar a lesüllyesztett futballpályán foglalt helyet, a játéktér a lyukat négyzetesen körülvevő, alulról megvilágított futópályára korláto- zódott. Valamelyes akusztikai előny kétségkívül származott a re-konstrukcióból. Ahol kellett, a szépen kidolgozott zenekari letét kamarazenei világossággal, a szükséges pillanatokban meg felvillanyozó erővel szólt Kesselyák Gergely értő keze alatt. Elevenen, de disztingváltan formálta a zenét, a helyükre tette az idézőjeleket éppúgy, mint a felkiáltójeleket. Érett mester munkája. Igazán nem ő és együttese, a kvázi-perfekt zenekar, hanem a pozicionálás felelt az átrendezés akusztikai hátrányáért, vagyis, hogy a lelátónak ezen az oldalán az instrumentárium fedte az áttetszőbb hangokat, ha azok túlsó oldalon szólaltak meg -és viszont. Egyébként engedtessék meg, hogy rögzítsem: térakusztika ide vagy oda, a négyszögletes kifutó az előadás jó kétharmad részében Verlegenheitslösungként szerepelt: az énekesek végtelen körbejáratásának kellett volna lepleznie, hogy a rendezőnek semmi hozzáfűznivalója nincs a történethez. Ilyesmi legfeljebb gyorskorcsolyaversenyen vagy teremkerékpározásnál engedhető meg, de már a cirkuszban sem -a körbefuttatott lovakról nem hiányozhat a műlovarnő. Mata Hari (pardon: Lola Montez) és társai, továbbá a papnői pápa jeleneteiben viszont humor csillant meg, sőt - utóbbi kasztrációs rohamában - robbant is. Vagy ha nem is robbant, legalább pukkant. Liszt, a pápa-pukkasztó. 

 Kertesi Ingrid és Fekete Attila a próbán - Felégi Andrea felvétele

Mester Viktória és Kiss Tivadar - Kállai Tóth Anett felvétele

Káldi Kiss András és Frankó Tünde

Kovács Annamária - Felvégi Andrea felvételei