Idén már a régizene-játszás második nemzedékének nagyszerű együttese, a Les Arts Florissants is betöltötte 30. életévét. A kezdetekkor nem sokan fogadtak volna arra, hogy megéri ezt az életkort; ma már évente átlagban 75 koncertet adnak, némelyik lemezük pedig a 40 ezres példányszámot is eléri. Költségvetésüknek csak 25%-a származik közpénzből (s vezetőjük, William Christie nem sokra becsüli azokat az együtteseket, ahol „jobban tudnak pályázatot írni, mint hangszert hangolni..."). Sűrű évfordulós programjuk a szokásosnál is rövidebbre szabta budapesti tartózkodásukat, így Christie-vel összesen húsz percet beszélgethettem -igaz, utána boldogan fogadhattam el meghívását a délutáni próbára. Az itt-tartózkodás rövidsége miatt neki sem volt másra ideje, mint egy kiadós Duna-parti sétára, pedig ahogy Budapestről szólva megnyomja a „szeretem" szót, az, akárcsak öt évvel ezelőtti beszélgetésünkben (Virágzó Művészetek, Muzsika, 2006 február -a szerk.), ezúttal is őszinte érzelemről tanúskodott. Christie-nek két nagy szerelme van: a zene - és a kert. És hogy ez nemcsak kuriózumként érdemel figyelmet, arról mindenki meggyőződhet a www.jardindewilliamchristie.fr honlapon, mert a muzsikus által a semmiből létrehozott kert lényeges dimenzióval egészíti ki a muzsikusi személyiségéről alkotott képet: mindkettőben szigor, gondosság és pontosság elegyedik játékossággal, fantáziával és az újra való örök, lelkes nyitottsággal. Többek között Christie volt az, aki új életre keltette a franciák sokat hivatkozott, de annál kevesebbet játszott 17-18. századi zenéjét, visszaadva annak színpadi-drámai dimenzióit. Számára ennek a repertoárnak az előadása nem „csak" vokális és hangszeres teljesítmény, jóval komplexebb annál. Inspirációit és cinkostársait széles körből meríti, elég a Boréades-előadás alkotótársaira, a La La La Humanstepsre, vagy a kóbor lovagok rendezőire, a Montalvaux-Hervieu koreográfus párosra gondolnunk. „Sokkal szívesebben vagyok egy avantgárd rendező társaságában, mint valami vén trottyéban, aki retteg az újtól."

-Ön gyakorlatilag folyamatosan tanít, nevel, formál, alakít. Mit tanít egy zenekarnak? Persze tudom: attól függ...

-A Berlini Filharmonikusokhoz többször is hívtak. Nagyszerű együttes, Abbado teljesen megfiatalította őket. Néhányan közülük pontosan értették, amikor azt mondtam nekik: önöket arra tanították, hogy azt játsszák, amit a kottában látnak -most pedig éppen arról fogunk beszélni, amit ott nem látnak. Legutóbb például a Met zenekarát vezényeltem. Elképesztően profik - és akkor kapnak egy specialistát, mint én, aki olyan repertoárral ismerteti meg őket, amivel talán ritkábban kerülnek kapcsolatba. Igaz, most Mozartot játszottunk, akit persze sokszor előadnak, a legkülönbözőbb karmesterekkel, és főképp James Levine-nal, akinek egészen más az elképzelése Mozartról, mint nekem. Mit mondok nekik? Először is azt, hogy ne aggódjanak, nem fogom azt kérni, hogy változtassák meg a technikájukat, semmi olyat nem kérek, amitől kényelmetlenül érzik magukat. De végtére is a Met hívott, hogy álljak ide önök elé, mert új gondolatokat, új látásmódot akarnak. És gondolom, önök is szeretnének valami újat.

-Például?

-Színeket. Tempót. Mondjuk, játsszanak a hegedűk jobban sul tasto... adjanak egyfajta flautando hatást Mozart pianissimóiban, a sotto voce részekben. Meg aztán nézzenek körül: nálam most nincs annyi hegedű, mint amikor Levine vezényel. Mert másféle színeket szeretnék -megváltoztatom a számarányokat, s ha kevesebb a vonós, a fúvósoknak több esélyük van, hogy valóban megszólaljanak. Mozart végtére is a 18. század része, nem a 19.-é. Számos olyan dolgot örökölt, mint mondjuk a kettős pontozás a nyitány egyes részeiben... De nem fogom önöket összezavarni, nem íratok bele egy csomó új dolgot a kottájukba. A Così fan tuttét játszszuk, amit önök nagyon is jól ismernek, úgyhogy elég annyi, hogy az egyik szemük legyen a kottán, a másik meg rajtam...

-Nem ütközött csendes ellenállásba? Hiszen ez azért még mindig két külön tábor.

-Nagyon jól működött a dolog. Attól függ, hogyan áll hozzá az ember. Ha azt mondom valakinek, hogy „nem szeretem a vibratódat", nem fog örülni -de ha tizenöt embernek mondom ezt, akkor biztosan nem érem el, amit szeretnék. Csupa nagyhírű zenekarról van szó, az ember semmiképp sem mondja nekik, hogy rosszul csinálják, amit csinálnak. Tehát mi kell: tisztelet azok iránt, akik zenélnek, és a zene szeretete. Először is azt kell éreznie a zenekarnak, hogy a karmester igazán szereti, amit csinál, és hogy vannak gondolatai.

-És mit mond az énekeseknek?

-Nagyrészt ugyanezt. Ha operát csinálok, legyen az a Metben, az Opéra Comique-ban, a Theater an der Wienben vagy bárhol, ragaszkodom hozzá, hogy részt vegyek az énekesek kiválasztásában. Ami annyit jelent, hogy ott, akkor számomra ők a legjobbak. Tehát nem mondom, hogy nem szeretem, amit csinálsz, hanem hogy próbáljunk itt valami mást; itt improvizálj, hiszen a barokkban sok az improvizáció; vagy, mondjuk, csinálj egy sokkal látványosabb cadenzát... Nagyon nagy hangsúlyt fektetek a kiejtésre -ezen rengeteget dolgozunk. A francia zenének valóban franciának kell hangzania, nem szabad elkenni, erős, határozott kiejtés kell hozzá. És ehhez nincs coach, ezt mindig én magam csinálom az énekesekkel. [Az amerikai karmester az 1970-es évek eleje óta él Franciaországban.] Egy másik példa. A Poppeát próbáltuk Madridban, s a csodálatos Anna Bonitatibus énekelte Ottaviát. Azt mondtam neki, nem vagyok biztos benne, hogy ilyennek érzem a szerepet, mint te. Mire azt mondta: meg foglak győzni! Rajta, mondom én. Mert nekem is elég határozott véleményem van a szerepről. És valóban meggyőzött. A szólistáknak, akár hangszeresek, akár énekesek, a saját személyiségüket kell kifejezniük.

-És ön engedi.

-Ahhoz, hogy a zene, különösen a mi repertoárunk, igazán hasson, szükség van egy erős adagra az előadó személyiségéből. És nincs „egyetlen igaz út" -ha ma elmegy egy régizene-fesztiválra, szerencsére sokféle előadásmódot hall; Savall, Hogwood és én egészen másképp játszunk, és ez nagyszerű. Fischer-Dieskau Schubertje csodálatos - egészen addig, amíg nem kiáltják ki az egyetlen lehetséges, „igazi", „autentikus" Schubertnek. Most felújítjuk Lully Atysát, amivel az Arts Florissants első, valóban átütő sikerét aratta 1987-ben. Nem lehet ugyanolyan, mint akkor volt. Először is én magam sem vagyok ugyanolyan. De ami sokkal fontosabb: mások az énekesek. Butaság volna azt mondani a mostani Atysnak, Bernard Richternek, hogy énekeljen ugyanúgy, mint annak idején Howard Cook. Az énekesek dolga az, hogy a saját személyiségüket adják bele a szerepbe és a darabba.

-Előbb kérdezi, vagy előbb instruálja a szereplőket?

-Ez egy nagyon érdekes pszichológiai momentum. Azonnal lehet látni, hogy gondolkoztak-e a szerepen, vagy sem.

-Tőlük is tud tanulni? Ön nemcsak örök tanár, de igazi tanuló típus is.

-Óriási dolgokat tanulok! Az utóbbi években többször dolgoztam Cecilia Bartolival (Semele és Giulio Cesare) -tőle rengeteget lehet tanulni...

-...talán nem véletlen, hogy Andreas Scholl nemrégiben ugyanezt mondta róla.

-Remek időzítést. Türelmet. Udvariasságot. Szigorú művészi igényességet. És nagyon sokat tanulok a fiatal énekesektől -például azt is, hogy mit nem szabad csinálni, de érdekes, új hozzáállást is a problémák megoldásában.

-Öt évfolyam telt el az ön hol itt, hol ott működő énekes akadémiáján, a Jardin des Voix-n. Hogyan halad a projekt?

-Kitűnően. Ez az ég nagy ajándéka. A kiválasztott énekesek (kétszázból nyolc-kilenc) nemcsak egyénileg fejlődnek, hanem nagyszerűen összeszoknak, csapattá érnek, és ez is nagyon fontos. A mostaniakkal idén egész évben együtt dolgozunk, fantasztikus programot állítottunk össze. A legújabbak mind szerepelnek az Atysban is.

-Utána hagyja őket saját szárnyaikon repülni.

-Valamelyest követem őket, és többüket magam is szerződtettem különféle darabokra. Az egyik lányt az első évfolyamból most hívták Párizsba Hamupipőkének. A harmadik évfolyamból Christoph Dumaux a Metben, a Covent Gardenben és sok más helyen énekel. Emmanuelle de Negri a Covent Gardenben kapott szerepet. Remek lehetőségekhez jutnak.

-Világszerte túltermelés van kitűnően képzett, tehetséges énekesekből, részben mert ma már többen vannak olyan helyzetben, hogy képesek finanszírozni a magas szintű énektanulást. A telekommunikáció és a rögzítéstechnika globális hírnevet teremt, az énekesi státusz felértékelődött, s egyben óriási a verseny.

-Ez igaz. Egyszerűen több a felfedezett tehetség, jobb és szélesebb körű a zenetanítás -többek között a volt keleti blokk országaiban is, és hamarosan a Távol-Kelet is felzárkózik. Dél-Amerika, különösen Venezuela egyre több kitűnő muzsikust ad.

-Jut elég fóka ennyi eszkimónak?

-Ez komoly probléma, és nemcsak az énekesek számára. 2008 óta tanítok régi zenét a Julliard School of Musicban. Vegyünk egy tehetséges hegedűst, aki egy év múlva diplomázik ebben az iskolában, ami végtére is az egyik legnagyobb presztízsű zeneoktatási intézmény a világon, ráadásul a világ egyik leggazdagabb országában. Lehet, hogy kap egy zenekari állást -és lehet, hogy nem! Talán tanítani fog... Egy fiatal énekesnő, aki most remek Gildát énekelt egy jó helyen, vajon hol lesz két év múlva?

-Mit tud nekik mondani?

-Hogy ez a világ egyik legnehezebb pályája. De figyeljenek azokra, akik sokat elértek. Renée Flemingre, vagy Joyce DiDonatóra -ez a két lány ugyanazt fogja elmesélni nekik. Átjöttek Európába, és elkezdtek meghallgatásokra járni. Tucatszor csukták az orrukra az ajtót - és tizenharmadszorra sikerült. Önöknek itt jó iskoláik és jó muzsikusaik vannak. Kicsi az ország, el kell indulniuk, ki a világba.

-Az Arts florissants-nal legmesszebbre Mozartig kirándultak, jól tudom?

-Még tovább is: előadtuk Ferdinand Hérold Zampáját is...

-Maradjunk Mozartnál, hiszen több operáját is előadták. Milyen az ön Mozartja?

-Én a Mozart előtti időkből közelítek hozzá, nem a klasszika felől. Ismerem azt a stílust, amit ő ismert: amibe belenőtt és amiből kinőtt. Ez nyilván különbözik attól, ahogyan ma általában játszani szokták. Bizonyos esetekben úgy gondolom, hogy a korabeli hangszerek talán alkalmasabbak a színpad és a zenekar közötti egyensúly megvalósításához. Másképp választok énekeseket is. Mindig újra és újra rá kell nézni a játékmódra. Miért csinálunk itt ritardandót? Hát, „mert mindig így szoktuk". Ahogy a bécsiek. De miért?! Csak azért, mert mindig így játszották? Mi újraolvassuk a partitúrát. Több figyelmet szentelünk a zenekarnak, fontosabb szerepet adunk neki, mint szokás. És az énekesekkel nemcsak a saját szerepüket beszéljük meg, hanem az egész zenét. Valaki azt mondta, hogy Mozarttal az énekesek pihenni szoktak: amikor sok nehéz, súlyos, bonyolult szerepet énekeltek, akkor egy kicsit megpihennek Mozarton. Ez ostobaság. Mozart nem ugródeszka Verdihez vagy más, későbbi zenékhez -ellenkezőleg, az egyik legnehezebb feladat. Hozzá intelligenciára, finomságra, művészetre van szükség.

-Együttese most ünnepelte 30. születésnapját. Honlapjukon végignéztem az ünnepi koncertet...

-...ó, el kellett volna jönnie!

-...ahol többek között átadják önnek az új akadémiai tagságát megerősítő, ön által tervezett díszkardot. Harminc év már igazi felnőttkor -milyen ez a zenekar a kezdetekhez képest? A barokkot már nyilván anyanyelvként beszélik. De mit csinálnak most másképp, mint eleinte?

-Mindent könnyebben, otthonosabban csinálunk, magunkba építettük a repertoárt.

-Fiatalításról is szó van.

-Ez is a része a dolognak, de ez nem pusztán azt jelenti, hogy fiatalokat veszünk fel, hanem a fejekben kell fiatalítani. Látjuk, hogy noha nehéz volt kivívni a sikert -sokkal nehezebb megtartani. Fenn kell tartani a csapatszellemet. És frissnek kell maradni! Például volt egy nagyon kellemes eset pár nappal ezelőtt. Meghallgattunk néhány új hangszert, 17. század végi francia hangszerek másolatait. Ezek nagyon különböznek a mostani hangszereinktől. Voltak, akik rögtön kijelentették, hogy nem akarják őket -nehezebb rajtuk játszani, ez nekünk nem kell. Mások viszont azt mondták, hogy de hiszen tudjuk, hogy Lully és Charpentier ilyeneken játszottak, próbáljuk ki! Ez nagyon jó, mert vita van, az emberek gondolkoznak. Tudja, itt a zenekarban és a kórusban mind egyetértünk abban, hogy nagyon fontos a történeti korrektség, hűség bizonyos alapvető dolgokhoz, ugyanakkor mindannyian úgy gondoljuk, hogy a legfontosabb: a kommunikáció. Hogyan érjük el, hogy a zenénk valamit mondjon önnek. Nézzünk rá például Rameau-ra - tud nekünk ma valamit mondani? Nos, ez néha nem is olyan egyszerű. Már a nyelv miatt sem. Meg mert ez a zene nincs annyira a fülünkben, mint sok más. De én mindig azt mondom, ha kapunk rá esélyt, hogy mondhassunk valamit, ez a zene ékesszóló lesz. Vajon miért volt olyan óriási sikere saját korában, nem csak Franciaországban, hanem máshol is? És utána miért nem? Miért hallgatott Bach zenéje olyan sokáig, és mitől éledt újjá? Ha igazán belenézünk a kottába, meg lehet találni a módját, hogy egy zene újra szóljon hozzánk.

-A két ma esti Rameau-darab, a két „acte de ballet" mit fog mondani nekünk? Mi az, amit az Artsflo kommunikálhat számunkra?

-Először is szépséget. Aztán drámaiságot. És mivel a közönség ma már nagy zenei „szótárral" rendelkezik, bizonyos dolgokra „ráismernek": nahát, ez a viharjelenet egészen vivaldis! Vagy: ahá, ez Rameau, a táncmester! Vagy belegondolnak, hogy Rameau mennyivel több színt használ, mint Bach, pedig egy időben komponáltak. Erre a ma esti koncertre mindenkit el lehet hozni, azt is, aki még sosem hallott Rameau-t. El fogja ragadni a dráma, szeretni fogja az énekeseket, a zenekart, a kórust...

William Christie és Alain Buet - Pető Zsuzsa felvétele