Életem, hivatásom úgy hozta, gyakori konferenciajáró lettem. Régebben érdeklődőként, jó ideje pedig előadó, vagy szervező a tisztem szakmánk ilyen-olyan konferenciáin. Rá kellett jönnöm: jó, sikeres konferencia az, melyből legalább egyetlen hasznos vagy bölcs gondolat fennmarad az idő rostáján. Március eleje óta egy olyan gondolat jár fejemben, melyet Amszterdamban a 2. Nemzetközi Zenekari Konferencián hallottam. E szerint a második világháború valamelyik évében a költségvetés benyújtásakor a londoni parlamentben egy képviselő azt indítványozta, tekintettel a súlyos hadikiadásokra, csökkentsék átmenetileg nullára a kultúra, a művészet támogatását. Válaszként a miniszterelnök -Sir Winston Churchill -visszakérdezett: „Akkor miért harcolunk?!"

A Nemzetközi Zenész Föderáció (FIM) március 7-9. között másodszor rendezte meg a nemzetközi zenekari konferenciát, mely a három évvel ezelőtti, Berlinben megtartott első összejövetel folytatása volt. John Smith -valaha kitűnő kürtművész, jó ideje a Brit Zenészszakszervezet és egyben a FIM elnöke -bevezető szavaiban maga hívta fel a figyelmet arra, mekkorát változott a világ e három év alatt. Az egyre terebélyesedő pénzügyi-gazdasági krízis sok kontinensen alapvetően változtatta meg a hivatásos szimfonikus zenekarok életét. Bár a FIM a zenészszakszervezetek nemzetközi szervezete, mégsem klasszikus szakszervezeti összejövetelen vettünk részt, közel kétszázhuszan, negyven országból érkezve - szakszervezeti aktivisták, tisztségviselők, igazgatók, tudományos szakemberek. A válság az elmúlt időszakban többnyire csendesítette az indulatokat, és jelentős részben átírta a szerepeket. Inkább éreztem magam konzultáción, orvosi konzíliumon, mint harcos érdekvédők és néhány meghívott gonosz munkaadó zajos csetepatéján.

A horizont igen sötét. Kínát leszámítva szinte mindenünnen riasztó vagy szomorú hírekkel érkeztek a delegátusok. Az is jellemző volt, hogy az akkor már fél éve sztrájkoló Detroiti Szimfonikusokkal szolidaritást vállaló felhívást csak gyér taps fogadta. Sok mindenre világított rá a szünetben a szakszervezeti képviselőkkel folytatott beszélgetés, amikor arra utaltak: egy olyan városban, ahol a válság következtében több tízezren vesztették el munkahelyüket, egy szimfonikus zenekarnak talán nem most a legszerencsésebb pár száz dolláros viták miatt megfosztani közönségét a zene menedékétől. Nem volt meglepő, hogy Jan Willem Loot, az amszterdami Concertgebouw korábbi igazgatója, az Orchestre National de France művészeti igazgatója hasonló irányban kereste a kiutat, mint Paul Stewart, a Dallasi Szimfonikusok és Roger Wright, a BBC Proms igazgatója, vagy akár e sorok írója. És az sem véletlen, hogy a világ sok tájáról érkezett szakszervezeti vezetők jobbára csak árnyalatnyi különbséggel beszéltek ugyanarról: hogyan lehet ezt a válságot nekünk, szimfonikus zenélésre felesküdteknek a legkisebb veszteséggel túlélni.

Jan Willem Loot

Természetesen a közpénztámogatás megroppanása volt az egyik leggyakoribb beszédtéma. A kicsit is tájékozottak tudják, hogy Európában a közpénznek döntő szerep jut az előadóművészetekben. Az Egyesült Államok -puritán hagyományai folytán -gyakorlatilag nem ad közpénzt kormányzati forrásból zenekaroknak, őket a helyi közösségek - ahogy ők mondják, a „filantrópia" - ereje tartja fönn. Dél-Amerika és Ázsia több országa Európához hasonlóan többnyire a központi költségvetési keretekből tudja zenekarait működtetni. Márpedig a baj szinte mindenütt nagyon nagy. Számunkra különösen lesújtó az Európai körkép. A brit kormány 25 százalékot von el idén a kultúrától, Hollandiában a hasonló mértékű elvonások következtében bejelentett kormányzati tervek szerint 14-ből 8 szimfonikus zenekar marad az év végére. Portugáliában tavaly - egy éven belül - 20, majd 25 százalékos elvonást kellett színházaknak, zenekaroknak elszenvedniük. Spanyolországban csodálatos koncerttermek épültek az elmúlt bő két évtizedben, de most vergődnek a pénztelenségben. Németország és Franciaország egyelőre tartja magát, míg a kelet-közép-európai országok mindegyikében elvonások nehezítik a zenekarok életét is. A jelenlévők megegyeztek abban, hogy jelentősebb elvonásokat már nem bír el a terület, ugyanakkor riasztó tény, hogy a közpénzek döntéshozóinak nagy része - országoktól függetlenül - már olyan generációkból kerül ki, melyek számára a klasszikus zene, a szimfonikus zenélés, tágabb értelemben a magas művészet nem számít mindennapi kenyérnek, inkább a szavazatmaximálást jobban elősegítő populárisabb műfajok celebritásaival történő közösségvállalás a jellemző.

E beszámoló szerzőjét is olyan előadás  megtartására is kérték fel, amely a szimfonikus zenekarok ügyében érdekelt összes szereplő -a közönséget szállító taxi- vagy buszsofőrtől a karmesterig -közös érdekeit, együttműködésének lehetőségeit tárja fel. Előadótársaimmal, José M. Zavalával Peruból, Pedro Wallensteinnel Portugáliából és Maurice Lausberggel  Németországból egyetértettünk, hogy a hivatásos szimfonikus zenekarok megfelelő társadalmi beágyazottság nélkül a válság legkönnyebb prédái lehetnek. Amennyiben sikerül tudatosítani a zenekar társadalmi környezetében tevékenységünk értékét, fontosságát, a bajok elkerülhetnek bennünket. Ebbe az irányba mutatott a zenekari menedzsmentek fejlesztésének témakörében rendezett vita Alan Valentine, a Nashville-i szimfonikusok, Shan Guo, a Kínai Zenekari Szövetség, Gerald Mertens, a Német Zenekari Szakszervezet (DOV) igazgatója és Roger Wright között. Olyan, a társadalom számunkra eleddig rejtett rétegei felé kinyúló metódusokat láthattunk, melyek semmiképp sem a felhígítás kompromisszumaiban találnak megoldást, hanem épp a legstabilabb értékek eljuttatásában. Régi találmány a promenádkoncert (hosszú ideje BBC Proms néven), hiszen eredetileg magát a helyszínt, a Royal Albert Hallt is arra tervezték, hogy a sok ezer fős közönség, ha épp úgy kívánja, sétálgathasson a heteken át felhangzó koncertek során. Ki ne hallott volna a mi Kodály-metódusunkból José Antonio Abreu által kifejlesztett El sistemáról, mely Venezuelában évek óta az értékes zenélés eszközeivel szó szerint megmenti a gyerekeket a társadalom szélére sodródástól, a bűnözéstől a közösségi zenélés örömét kínálva cserébe?

Csak látszólag szakszervezeti kérdés a muzsikusok egészségi állapotával, a munkakörülményekkel foglalkozni, miközben mind az Európai Unióban, mint az Egyesült Államokban tudományos alapossággal, sok-sok egyeztetéssel kialakult rendje van e különleges területen a munka- és egészségvédelemnek. A kottapultok megvilágítása, a koncerthelyszínek hőmérséklete, páratartalma, a munkaidő hossza, a speciális veszélyek (köztük is elsősorban a halláskárosodás), a különféle bőr- és allergiás megbetegedések, valamint a pszichés igénybevétel kérdéseiről elismert szakértők cseréltek eszmét. Sture Carlsson, az Európai Előadó-művészeti Munkáltatói Liga (PEARLE) elnöke, aki korábban a Göteborgi Szimfonikusok igazgatója volt, jelenleg pedig a svéd előadó-művészeti szervezet igazgatója, sok évtizedes tapasztalatok alapján hívta fel a figyelmet arra, hogy a munkáltató a tudomány legújabb felfedezéseit is alkalmazva és a saját érdekétől is hajtva mindent megtehet, és sok esetben meg is tesz az alkalmazott muzsikusok egészségmegóvása érdekében, ám aki erre a pályára adja fejét, annak tisztában kell lennie a kockázatokkal. Carolina Valverde, elsősorban szimfonikus zenekari tagokra specializálódott fizioterapeuta azokról az Európában csak részben ismert és alkalmazott eljárásokról szólt, melyek a zenekari muzsikust rendre megtámadó ízületi, izomműködési, idegműködési rendellenességek kezelésében mutatnak jelentős eredményeket.

 Kovács Géza és Sture Carlsson - Benoit Machuel felvételei

Nem volt vita a munkaviszonyt taglaló beszélgetés során sem, hiszen Írországból Japánig, az USA-tól Hollandiáig megjelent előadók és vitapartnerek egyetértettek abban, hogy bár a munkajog szinte országonként különbözik, a minden tekintetben legális és munkajogi védelmet nyújtó zenész státusz a követendő.

A konferencia résztvevőit a Holland Rádió Kamarafilharmonikus Zenekara (RKF) és Michael Schµnwandt karmester Rossini Tell Vilmos-nyitányával és Beethoven 7. szimfóniájával zökkentette ki a többnapi értekezés fáradalmaiból. Az egyik mű arról szól, hogy elveinket győzelemre vihetjük -még ha almát kell is közben fiunk fején nyíllal eltalálnunk. A másik mű -ha igaz - a tánc apoteózisa. Akár így van, akár nem, képzett zenész vagy érintetlen hallgató vélhetőleg megindultan játssza-hallgatja az Allegretto tételt, és együtt száguld az Allegro con brio zárótételben. Ezt az élményt semmi mástól nem kapja meg, csak a zenétől. Lehet, Churchill valami ilyesmire gondolt, amikor visszakérdezett: „Akkor miért harcolunk?" Miért is? (A konferenciáról bővebben lásd a http://www.fim-ioc.org honlapot.)