Káel Csaba- Burger Barna felvétele 

-Káel Csaba kezdettől fogva szereplője a Művészetek Palotája történetének, hiszen Kiss Imre igazgatósága alatt szerkesztette, irányította az operaprogramokat. Mikor alakult ki ez a kapcsolat ön és a ház között?

Káel Csaba: Azok közé tartozom, akik annak idején magának a háznak a létrejöttéért is küzdöttek már. Kiss Imréhez pedig régi barátság fűz, még az Operaházból ismerjük egymást. Amikor Kiss Imrét kinevezték a Müpa élére, kikérte a véleményemet, megkérdezett az elképzeléseimről. Aztán felajánlotta, hogy legyek mellette művészeti igazgató, ennek azonban nem lett volna sok realitása. Végül abban állapodtunk meg, hogy én szerkesztem majd az operaműsorokat, más ügyekben pedig tanácsokat adok neki. Később Csonka Andrással is nagyon jó szakmai és emberi kapcsolatom alakult ki, vele is rengeteg kérdést megvitattunk.

Csonka András 

Csonka András: Beszélgetéseink elsősorban a Müpa műsorarculata körül forogtak. Onnantól kezdve, hogy mi történjék a közönségforgalmi területeken, egészen odáig, hogy milyenek legyenek a kísérőprogramok, a műhelybeszélgetések, a családi programok, vagy hogyan viselkedjenek a hostessek és milyen legyen a büfék kínálata. Tehát hogy mitől érzi jól magát, aki bejön ide.

-Igazgatóváltáskor, amiből a kulturális intézményekben sokat látunk mostanában, az új vezetés gyakran a radikális változtatás szándékát hangsúlyozza. Az ön kinevezése óta eltelt néhány napban hallottam egy-két sajtónyilatkozatát, amely mindig az organikus fejlődést, a folyamatosságot emeli ki.

K. Cs.: Esetünkben a folyamatosságot már az is garantálja, hogy Kiss Imre itt marad főtanácsadóként, ahogy Csonka András személye is a folytonosságot jelenti. Az új korszak nem csak abból adódik, hogy Imre már nem az igazgatói székben ül, hanem abból is, hogy a ház, sőt maga a minőségi kultúra is új kihívások előtt áll.

-Mert kevesebb a pénz?

K. Cs.: Nem csak azért. Nagyon erős a konkurencia a tág értelemben vett kulturális piacon, amelynek következtében félő, hogy a minőségi kultúra teret veszít. Ez egyébként nem új keletű probléma, régóta érezzük és próbálunk tenni ellene.

Cs. A.: Hat éve működik a Müpa. Azóta állandó és nagy változásoknak vagyunk tanúi. A gazdasági környezetről most ne is beszéljünk, de rettenetesen gyors változásban vannak a fogyasztói szokások is. Ma már nem elég, ha egy koncertet rendesen megszervezünk. Sokkal többre van szükség. A programokhoz mindig hozzá kell tenni valamit. Egy ilyen ház, mint a miénk, attól válik karakteressé, hogy a programszerkesztésben látszik az a logika, melynek mentén a teljes műsor összeáll. Hogy az egyes műsorok és előadók között létezik valamilyen összefüggés, valamilyen kapcsolat, nem csupán arról van szó, hogy egymástól függetlenül elhangzanak műsorok. Műsoraink kapcsolódnak egymáshoz. Tematikus szerkesztésre törekszünk, arra, hogy közönségünk különböző felismerésekre jusson. Ezenkívül a koncertrendezésen túl célunk az itt létrejött produkciók szélesebb közönségréteghez történő eljuttatása is.

-Ahogy például a zenekarok és a hangversenytermek CD-n kiadnak hangversenyfelvételeket?

K. Cs.: Igen. Itt az elmúlt években létrejött egy magyar világmárka. Attól világmárka, hogy egy szinten emlegetik a Barbican Centre-rel, a South Bankkel, a Cité de la Musique-kel, sőt meg merem kockáztatni, hogy a Lincoln Centerrel is. Egy világmárkának vannak márkajegyei. Az elmúlt hat évben megtörtént a márkajegyek felépítése. Csonka András nemrég New Yorkban járt egy tanácskozáson, ahová kivitt néhány felvételt a Müpa operaprodukcióiról.

Cs. A.: Ott ültek a nagy koncerttermek vezetői, akiknek azt prezentáltam, hogy mi ebben a koncertteremben hogyan mutatunk be operákat. A kezdeti általános kételkedés után a kollégák egyre lelkesebbek lettek, a végén pedig egymás után jöttek oda hozzám, mondván, hogy szeretnének együttműködni velünk. Ugyanis látták, hogy mi már régen túljutottunk a hangversenyteremben elhangzó, hagyományos, koncertszerű operaelőadásokon. A Trisztán és Ring meggyőzte őket.

-Nagyszerű hagyományok alakultak itt ki, és mi, koncertlátogatók hazajárunk ide, belaktuk a helyet. Ilyen hagyomány az önök által is említett Budapesti Wagner-napok, ilyenek a különböző maratonok, hogy csak ezt a két példát mondjam. Nem is kérdés, ezekhez ragaszkodni kell. Nagyon drukkolok például azért, hogy Fischer Ádám legalább itt vezényeljen, ha már az Operaházban egyhamar nem fog.

K. Cs: Erre is igaz, amit a világmárkára mondtam: egy brand sajátosságaihoz ragaszkodni kell. Ez nem csupán személyi kérdés. A Budapesti Wagner-napokba például rengeteg energiát fektetett a ház. Az, hogy itt létrejött egy színvonalában csakis Bayreuthhoz hasonlítható fesztivál, Fischer Ádám művészeti vezetésével és a Müpa producerségével, hatalmas vívmány, amit őriznünk, óvnunk kell. Más kérdés, hogy Magyarországon a producer szerepét nem szoktuk eléggé hangsúlyozni. A művészeti vezető meghatározó egy ilyen esemény létrehozásában, és nincs is baj a művészek nimbuszával, de mifelénk mintha nem lennének tisztában az emberek azzal, hogy mit is csinál a producer. Ezt csupán azért mondom, mert elképzeléseink szerint -és az élet is erre kényszerít bennünket -produkcióközpontúbbá kell tennünk a Művészetek Palotáját. Az állami támogatás csökkenése súlyos hiányokat szül, a kieső pénzeket pedig valahogy pótolnunk kell. Az egyes produkciókhoz - reményeink szerint - szponzort is könnyebben találhatunk. Persze ez ügyben sem mi találtuk fel a spanyolviaszt: ha elmegy a bécsi Operaházba, látni fogja egy-egy produkció kapcsán mondjuk valamelyik autógyár logóját. Az ok ott is hasonló volt, mint most nálunk, csak ők korábban elkezdték. Az állami támogatás megcsappanása rákényszerítette őket a szponzorok megkeresésére. Mi, magyarok, mintha ebben szégyenlősebbek lennénk, amikor a kultúra és a piac összefüggéseiről beszélünk.

-Kiss Imrével készült korábbi Muzsika-interjúnkban is esett szó az anyagiakról (2010. január -a szerk.). Azóta a helyzet tovább romlott, kevesebb állami támogatásból kell működtetniük a Müpát.

K. Cs.: Az elmúlt évben bevezetett fiskális szigor tovább súlyosbította a helyzetet: az előző évi bázisköltségvetést zárolással csökkentették. A költségvetésből tíz százaléknyit zároltak.

-Így most mennyi pénzről beszélünk? Emlékeim szerint két és félmilliárd körül volt a büdzséjük.

Cs. A.: Jelenlegi tudásunk szerint egymilliárd hatszázmillió forint alatt van a költségvetésünk. 2005-ben kétmilliárd négyszázmillióval indultunk, ez 2008-ig nem változott. 2009-ben és 2010-ben csökkentették, tavaly pedig év közben is csökkent a pénzünk a zárolással. Szőcs Géza államtitkár a zároláskor azt mondta, hogy ez nem végleges elvonás, tehát visszakaphatjuk a zárolt részt.

-Ilyenkor biztosan felvetődik önökben a kérdés: melyik ujjukat harapják meg? Van még tartalék a rendszerben, vagy valamiről le kell mondaniuk?

K. Cs.: Mivel elég pontosan kell -két-három évre -előre terveznünk, ezért eddig sem volt tartalék a rendszerben, így most igyekszünk előremenekülni. Csonka András az előbb már említette az utólagos hasznosításban rejlő lehetőségeket: az elmúlt hat évben rögzített felvételek komoly kulturális értéket jelentenek.

Cs. A.: Mi itt mindent felveszünk, amit az előadók csak engednek. Máris nagy mennyiségű használható felvételünk van. Ha meggondolja, hogy a Duna TV művészeti csatornával akar kirukkolni, az M2 pedig gyerekcsatornaként kíván működni, akkor mi igen sok felvétellel tudjuk őket ellátni.

K. Cs.: Magyarországon az elmúlt húsz évben nagyon visszaszorultak a minőségi kulturális tartalmak a közszolgálati tévécsatornákon. Azt szeretnénk, ha lennének olyan műsorsávok, amelyeket meg tudnánk tölteni. Nem egyedül, ebbe jó volna, ha beszállnának szakmai stratégiai partnereink is, például az Operaház. Mi ezeket a műsorsávokat kedvezőbb áron láthatnánk el, mint amikor kiszáll egy tévéstáb, és felvesz egy koncertet. Számunkra ez pótlólagos forrást jelentene, a televízióknak pedig megtakarítást.

Cs. A.: A digitális műsorszórással egyre növekszik az ilyesfajta kulturális tartalmak iránti igény, új csatornák indulnak majd, interneten és okostelefonokon is keresik őket. Ezek a felvételek pedig jelentős kulturális értéket képviselnek.

K. Cs.: Sok kiaknázatlan lehetőség rejlik a koprodukciókban is. Ezt sem mi találtuk ki, a világ számos helyén nagyon sikeresen használják. Nagy külföldi fesztiválok, dalszínházak vagy koncerttermek között megszokott az együttműködésnek ez a formája, ami ráadásul a reménybeli szponzorok szemében is vonzóbb lehet, mint mikor egyedi produkcióhoz keresünk támogatót.

-Térjünk vissza a megharapott ujjakhoz. Min lehet még spórolni?

K. Cs.: Az biztos, hogy a minőségből nem engedhetünk. Ha egy világmárkánál ezt megteszik, akkor ott maga a brand kerül veszélybe.

Cs. A.: Bízunk benne, hogy a gazdasági helyzet javulásával visszakapjuk a kiesett támogatást. Megpróbáljuk megértetni a döntéshozókkal, hogy ez a ház nem állhat be ilyen alacsony finanszírozási szintre, mert akkor az ország is veszít a presztízséből.

-Mennyire fogékonyak erre a politikusok? Az a benyomásom, hogy a politika -pártszínezettől függetlenül - nem feltétlenül elkötelezettje a minőségi kultúrának. A politikusok többnyire azt gondolják, hogy ez egy szűk réteg ügye, sok szavazatot nem remélhetnek tőle.

K. Cs.: Bennünk ennél több az optimizmus. Az elmúlt hat évben felépítettünk egy stratégiai szövetséget, amelyben az első partnerünk a Zeneakadémia volt. Most a pécsiekkel szeretnénk összefogni, aztán a CET-tel és a Vigadóval is. Ez a szövetség újfajta gondolkodást tükröz. Mi a szocializmus idején abban nőttünk fel, hogy a kultúrának politikai PR-jelentősége van: demonstrálja a Nyugatnak a politikai rendszer minőségét. Ez ma már senkinek sem fontos. Azt viszont jó volna tudatosítani, hogy a szerzői jogi ágazat a GDP egyre jelentősebb hányadát termeli. Ráadásul a turizmus is a kultúra stratégiai szövetségese. Jó lenne, ha ezt sokan felismernék, és a turizmus marketingjébe beépítenék a kultúrát is. Ahogy az ember átlépi az osztrák határt, látja azokat a szlogeneket, amelyek Bécset, a kultúra városát, vagy például a Filharmonikusokat hirdetik. Az osztrákok ezt régóta roppant ügyesen csinálják. A legszomorúbb az egészben, hogy Magyarországnak volnának olyan hagyományai, amelyekhez vissza lehetne csatolni ezen a területen. Ha elolvassa John Lukacs Budapest 1900 című könyvét, látni fogja, milyen csodálatosan működött ez a város, hogyan épültek egymásra a kultúra különböző szegmensei és területei, a varietétől a fürdőkultúráig és a kávéházi kultúráig.

-Beszélgetéseinkben Kiss Imre mindig hangsúlyozta, hogy milyen fontosnak tartja, hogy a politika ne szóljon bele a Müpa dolgaiba.

K. Cs.: Erről már az első időkben is sokat beszélgettünk Kiss Imrével, és már akkor arra jutottunk, hogy a ház integritását csakis szakmai alapon lehet megvédeni.

Cs. A.: Ez teljességgel szakmai ügy. Ami a munkát illeti, Kiss Imre nagyon magasra helyezte a lécet.

-Ezek a mostaniak nem nagyon jó évek. 2008 óta egyfolytában itt a válság. Azt mondják, hogy az emberek elsőként kulturális igényeikről mondanak le. Mit éreznek itt ebből, és hogyan viselkednek egy ilyen helyzetben? Milyenek a közönségadatok mostanában?

Cs. A.: Ami a jegyeladásokat illeti, tudjuk tartani a szintet. Igaz, ezért többet kell dolgoznunk. Más marketingeszközöket használunk, másképp találjuk meg célcsoportjainkat. Jegyárat nem emelhetünk, mert a válság a mi közönségünk zsebét is elérte. Most koncertről koncertre kell megvívnunk a közönségért. De az érdeklődés nem esett vissza. Ha árat emelnénk, lehet, hogy a közvetlen költségráfordítás-bevétel egyensúly javulna, de egy egész évre kivetítve már nehezen tudnánk tartani a jegyeladás számait. Ráadásul a felemelt jegyárakat kevesebben tudnák megfizetni, és így csak egy bizonyos réteg venné igénybe ezt a szolgáltatást. Ezért inkább „széthúzzuk" az árakat. Egy-egy produkcióra például árusítunk nagyon drága jegyeket is, arról azonban gondoskodunk, hogy minden előadásra legyenek olcsó helyek is, amelyeket a kispénzű emberek megengedhetnek maguknak. Felelősek vagyunk azért, hogy minél szélesebb körnek tudjunk szolgáltatni.

-A Müpa vezérigazgatójaként milyen személyes ambíciói vannak? Milyen hangsúlyeltolódásokat várhatunk a műsorpolitikában, és milyen tervei vannak itt, a házban rendezőként?

K. Cs.: Most fogjuk elkészíteni a Müpa új stratégiai tervét. Ebben például az opera műfajának fontos szerep jut majd, hiszen azt láttuk, hogy az elmúlt években ez sikerágazat volt, köszönhetően -többek között -a félig szcenírozott játékmódnak. Budapestnek nincs olyan operaszínpada, amelyen preklasszikus, illetve kortárs operák folyamatosan jelen lennének. Magyarországon az utóbbi időkben megerősödött a régi zene historikus előadásmódja, és ennek az előadási gyakorlatnak a közönség köreiben is nagy a tábora. Ezért felvetődött bennünk, hogy legyenek olyan előadásaink, amelyek az ő igényeiket próbálják kielégíteni. Ráadásul ezen a téren lehetőségek adódhatnak koprodukciók létrehozására. Szintén nagyon fontos, hogy az eddigieknél jobban igyekezzünk bevonni a gyerekeket és az ifjúságot: bevezető előadásokkal próbáljuk meg megnyerni őket a komolyzenének, a táncnak, a világzenének. A fiatalok kegyeiért nagy küzdelem folyik. Ebbe próbálunk mi is beszállni. Azt szeretnénk elérni, hogy a gyerekek érezzék, a minőségi kultúra fogyasztásával ők is többek lesznek. Ebben nem az én személyes ambícióim fognak dominálni. Ez csapatmunka.