Egy nappal a tényleges dátumot követően, 2011. február 20-án, a   BMC és a Művészetek Palotája két hangversennyel köszöntötte a 85 éves KURTÁG GYÖRGY-öt. „Pozitív, egész, öttel osztható nagyok" esetében (© Esterházy Péter) nincs ebben semmi rendkívüli. Mint ahogyan abban sem, hogy egy 85 éves mester nem föltétlenül jelenik meg a saját ünneplésén. Jó hír, hogy Kurtágot nem a magas életkor számos nyűge akadályozta meg, hogy személyesen is részt vegyen a jeles évforduló koncertjein. Az utazással, fáradsággal járó protokolláris esemény helyett inkább a munkát választotta: operáján dolgozik. Még mindig nem az aratás érdekli, hanem a vetés. A hangversenyek nagy kérdése tehát ebben állt: hogyan lehet Kurtágot Kurtághoz méltóan megünnepelni -a zeneszerző távollétében.

Az esti nagytermi koncert felütéseként délután öttől egyórás, ingyenes program várta a Művészetek Palotája üvegtermét zsúfolásig megtöltő hallgatóságot. A több mint száz érdeklődő alig fért el ebben a térben; kívülről be-behallatszott a hangversenykomplexum más termeibe hívogató szignál vagy a Duna-parti forgalom zaja. Akusztikai szempontból tehát aligha nevezhető ideálisnak ez a helyszín, a Jelek, játékok üzenetek -vonósokra, cimbalomra, klarinétra és zongorára címmel összeállított program mégis bensőséges hangulatú szertartássá vált. Csalog Gábor hosszú évek óta pedagógusként is meghatározó szerepet játszik a Kurtág-életmű gondozásában. A Ludium Együttes megalakításával, amelyben -Csalog szavaival élve - „az elmúlt évtized kiemelkedő zeneakadémiai növendékei foglalnak helyet", intézményes keretet nyert ez a munka, s tavaly Kemenes András (zongora) és Szalai András (cimbalom) is csatlakozott hozzájuk.

Öt zongorista, két hegedűs, egy brácsás, két csellista, egy klarinétos és egy cimbalmos sehol nem alkotna életképes formációt, ha nem épp Kurtág kamarazenéjéről volna szó. A Játékok-sorozat darabjaiból és más kamaraművekből szőtt ciklus azonban ideális előadókra talált ennek a tizenkét -egyáltalán nem dühös -embernek közös játékában. Szánt szándékkal kerülöm az interpretáció szót vagy annak egyéb, nagyképű szinonimáit, hiszen ez a - darabról darabra, szinte percről percre egymást váltó - tucatnyi muzsikus sokkal inkább egy nagy közös társasjáték résztvevőjeként viselkedett, mint a hagyományos koncertszituációban domesztikálódott előadóművészet felszentelt papjaként. Szinte ugrásra készen várakoztak, hogy hozzátegyék a maguk miniatűrjét a jó érzékkel kitalált összeállításhoz. S már az is egyfajta boldogságforrásként szolgált a közönség számára, hogy ez a lefegyverzően fiatal, szép és tehetséges csapat mennyire otthonosan mozog Kurtág világában. Persze szó szerint „zongorázni lehet" még a különbséget a között, amikor Kemenes vagy Csalog nyúl a hangszerhez, vagy amikor valamelyik fiatal pályatársuk. A Kurtág zenéje iránti affinitás azonban minden pillanatban tetten érthető. Olykor egy összetartozó tételpáron is megosztoztak (Preludium - Fejérvári Zoltán ...és korál - Csalog Gábor), másszor az egyébként hegedűsként és zeneszerzőként ismert Tornyai Péter alakította szelle- mesen az Unottan című zongoradarab szórakozottan sétálgató, majd a hangszerre hirtelen rárontó főhősét. Kemenes Andráshoz a két Bach-korálelőjáték négykezes átiratában Fejérvári Zoltán és Kiss Péter társult.

A csöndes emlék- és gyászdarabok szomszédságában különösen a második Bach-korál hatott revelációként, mely a rendíthetetlen hit optimizmusával, letagadhatatlan derűvel énekel az ember mulandóságáról: Alle Menschen müssen sterben. A ciklusban egészen fiatalkori Kurtág-miniatűrök is helyet kaptak (...emlékek, kicsi ólomkatonák... - Fejérvári Zoltán vagy a teljesen ismeretlen, 1943-ban keletkezett Szvit részlete Csalog Gábor előadásában). A családias, meghitt hangulatban telt óra kiemelkedő pillanataiként emlékszem vissza a Bravurstückök előadására: amint Kemenes és Csalog az Hommage à Halmágyi Mihály négykezes darabban idézte meg a nagy gyimesi prímás játékát, vagy amikor Kemenes vehemensen szántotta fel a klaviatúrát glissandóival az Örökmozgó című tételben. S a hosszú című, de annál poétikusabb kamaramű, a Ligatura-Message to Frances-Marie op. 31/b (The answered unanswered question) az apparátus térbeli szétszórásával körbejátszotta a megilletődött hallgatóságot, és nagyszerűen töltötte be a lírai epilógus szerepét (előadta Stankowsky Endre és Mód Orsolya csellón, Pintér Dávid és Dóczi Áron hegedűn, valamint Csalog Gábor cselesztán).

Apropó, megilletődött hallgatóság. Évtizedek óta tapasztalom, hogy egy Kurtág-koncertnek erős közösségteremtő ereje van. Ez a közösség-érzés már az első hang felcsendülése előtt létrejött, hiszen a délutáni előhangversenyre Kurtág tisztelőinek „kemény magja" jött el. A sok ismerős arc láttán nosztalgikus emlékek kerítettek hatalmukba: a szép emlékű Földvári Napok hangulata jutott eszembe.

Az esti hangverseny műsorát, mondhatni, maga az élet alakította. Adva van egy fiatal orosz énekesnő, Natalja Zagorinszkaja, aki Kurtág orosz nyelvű dalciklusainak ma talán leghivatottabb előadója. Az op. 41-es Ahmatova-dalokat kifejezetten neki komponálta a zeneszerző. Kézenfekvő, hogy akárcsak a Carnegie Hall-beli, 2009. január 31-i hangversenyen, itt is elénekelje A boldogult R. V. Truszova üzeneteit (op. 17), azt a művet, amely Kurtág nemzetközi karrierjét megindította, és a számára készült Ahmatova-dalokat, melynek az említett New York‑i koncerten volt az ősbemutatója. A budapesti közönség tavaly március 22-én már hallhatta az opuszt az MR3-Bartók Rádió és az UMZE közös rendezésű koncertjén a Millenáris Teátrumban -aki ott volt azon az előadáson, boldogan várta vissza Zagorinszkaját, aki meg nem, ismét lehetőséget kapott az egyik legfrissebb Kurtág-mű megismerésére. Ugyancsak kézenfekvő, hogy ha már a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adott otthont az ünnepi koncertnek, akkor Kurtág nagyzenekari művei -köztük a legnagyobb apparátusú Sztélé - is elhangozzanak.

Ami kevésbé természetes, s immár nem maga az élet, hanem maga a halál alakította így: a 85. születésnapi koncertet a tragikusan fiatalon elhunyt cimbalomművész, Vékony Ildikó emlékének ajánlotta az ünnepelt, és Gőz László, a hangverseny spiritus rectora. Az első félidő szívébe rejtett megemlékezés első részében felvételről hallottuk a Szálkák IV. tételét Vékony Ildikó előadásában; felvillant kedves arca, majd kivetítve olvashattuk Kurtág szöveges búcsúját korunk legzseniálisabb cimbalomművészétől, és egyik legtisztább emberétől. A zeneszerző másik, zenei búcsúját, a Vékony Ildikó 2009. okt. 3. című cimbalomdarabot Szalai András játszotta, verők nélkül, puszta kézzel érintve, pendítve, simogatva, ütve Vékony Ildikó hangszerének húrjait. Ez a gyászdarab, mint annyi más zenei emlékmű, amelyet Kurtág állított barátainak, a veszteség nyomán támadt űr és dermedt fájdalom mellett az elkeseredett kifakadás gesztusát is magában hordozza. Ezáltal miniatűr formában tulajdonképpen bejárja ugyanazt az érzelmi skálát, mint a Grabstein für Stephan.

Az emlékezés perceit a Truszova- és az Ahmatova-ciklus keretezte. A legnagyobb elismeréssel írhatok ezekről az előadásokról. A Truszova Csengery Adrienne hangján él legtöbbünk emlékezetében, leginkább talán Pierre Boulez és az Ensemble InterContemporain 1983-as felvételén, bár hozzáférhető a Mihály András által vezényelt 1982-es CD is. Zagorinszkaja személyisége, előadói alkata erősen különbözik a Csengery Adrienne-étől. Csengery hangja teltebb, a mély regiszterekben erőteljesebb volt, drámai érzéke számos feledhetetlen pillanatot tárt fel a ciklus nagy felcsattanásaiban, s a melodramatikus vagy Sprechgesang-szerű részekben. Zagorinszkaja sokkal zártabb személyiség, s a mű drámai csúcspontjai ekképpen egy fegyelmezett és tartózkodó lélek burkain keresztül törnek a felszínre. De felszínre törnek, és nem tévesztik el hatásukat. Zagorinszkaja hangja a legmélyebb regiszterben talán nem olyan átütő, mint a Csengeryé, s a Müpa óriási terében egy-egy pillanatban szinte kevésnek bizonyult. Ám az énekesnő „tisztasága", amelyben misztikus módon együtt érzi az ember a lelki tisztaságot és az intonáció szeplőtelenségét, itt is magával ragadó, mint minden alkalommal, ha őt hallhatjuk. Biztos koloratúra-technika, kottahűség, intelligencia és művészi alázat avatja ezt a fiatal orosz hölgyet korunk jelentős Kurtág-interpretátorává. A kísérő UMZE Kamaraegyüttes, melyet Eötvös Péter irányított, világszínvonalú, etalon értékű produkciót nyújtott. Bevallom, nem átallottam összehasonlítani a koncert rádiófelvételét a Boulez-féle előadással, s ezért le merem írni: a Truszova-ciklus hangszeres kísérete karakterisztikusabban, kidolgozottabban, részletgazda- gabb előadásban kelt életre, mint 1983-ban.

Az Ahmatova-dalokról csak annyit mondhatok, jó érzés látni/hallani, ahogyan a mű előadása a 2009 januári, Carnegie Hall-beli, és a 2010 márciusi, Millenáris-beli koncertek után egyre inkább beérik, klasszikussá csiszolódik, s Eötvös Péter valamint az UMZE Kamaraegyüttes ezúttal is osztozik Zagorinszkaja érdemeiben.

Mielőtt a zenekari darabokra térek, hadd állapítsam meg visszafogott mélabúval, hogy Keller András és a Concerto Budapest kivételével jelen tudásom szerint egyetlen másik magyar zenekarnak sem jutott eszébe, hogy műsorára tűzze a 85 esztendős Kurtág György valamely kompozícióját. Az okokról s a levonható következtetésekről -az ünneprontást elkerülendő -ehelyütt nem szólnék. Keller Andrásról és együtteséről tehát máris elmondható: „azé az érdem, ki játszhatott". Keller ambíciója még akkor is tiszteletet érdemel, ha a végeredmény olykor elmaradt a nemzetközi színvonaltól. A Grabstein áttetsző partitúrájának megszólaltatása különösen felszínre hozza azokat a fogyatékosságokat, amelyek elválasztják a Concerto Budapest játékát például a Claudio Abbado pálcája alatt játszó Berlini Filharmonikusokétól. A Larghissimo bevezető puha pasztellszínekkel felrakott akkordjaiban a szólamok együttes belépését nem épp a mérnöki pontosság jellemezte. Ugyanakkor a terem különböző részeiben szétszórva elhelyezett hangszercsoportok ezúttal érzékletesen hozzájárultak a kompozícióban kitalált térhatás létrejöttéhez. A Kettősverseny (op. 27 no. 2) előadásáról jóval kedvezőbb képet őrzök. Nagyon szeretem ezt a darabot, amelyben két dal (az Il pleut sur la ville-nek és a Requiem egy barátért IV. tételének) átirata keretezi a főrész szenvedélyes drámáját és pokol- járás-jelenetét. A Kocsis Zoltánnak, Perényi Miklósnak és Eötvös Péternek ajánlott mű mostani előadói: Csalog Gábor, Nicolas Altstaedt (gordonka) és a karmester, Keller András sikeres generációváltást abszolváltak, s maradéktalanul érvényre juttatták a mű szenvedélyes szépségét, ritmikai izgalmát, gyöngéd líráját, és az emberi hang után kiáltó kifejezőerejét. A Kettősversenyben még nagyobb szerepet kap a különböző hangszercsoportok térbeli elhelyezése. Magam a Grabstein és a Kettősverseny bemutatóját is a Zeneakadémia Nagytermében hallottam, de a partitúrába kódolt térélmény voltaképp itt, a Művészetek Palotájában vált számomra igazán átélhetővé. A hangverseny záróköve, a Sztélé egyes részleteiben talán pontatlanságokkal, de egészében meggyőzően magasodott a hallgató elé. S míg Kurtág dél-franciaországi otthonában Beckett-operáján dolgozott, a távollétében megtartott ünnepi hangversenyeken mégis egészen jelen volt közöttünk. (Február 20. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapest Music Center, Művészetek Palotája)

Stankowsky Endre, Mód Orsolya,
Németh András, Kiss Péter, Fejérvári Zoltán és Kemenes András

Natalja Zagorinszkaja - Pető Zsuzsa felvételei