Csalókának bizonyult a „Nógrádi Péter szerzői estje" cím, amellyel az  Óbudai Társaskör hívogatta a közönséget egyik februári hangversenyére. Jóllehet az elhangzott kilenc zenedarab közül öt volt NÓGRÁDI PÉTER alkotása -egy pedig az ő átirata -, a fennmaradó három kompozíció, és előadásuknak mintegy a főszereplője, szokolayné szőke diána (a tavalyi Szegedi Nemzetközi Zongoraverseny I. helyezettje) olyan súlyt képviselt a koncerten belül, hogy tulajdonképpen inkább beszélhetünk két egymásba tolt hangversenyről, annál is inkább, mert a fiatal művésznő kettő kivételével minden Nógrádi-darab előadásának is közreműködője volt. Az est ennek következtében kissé hosszúra nyúlt; ezért azonban kárpótolt, hogy mind Nógrádi-, mind pedig Szokolayné Szőke Diána-programként örömteli élményekkel szolgált.

Először is a Nógrádi-kínálatot katalogizálva, hallottunk bevezetőként egy Bach-átiratot zongorás trióra, majd következett a Psalmus című fagott-zongoradarab, illetve az Elégia című fúvósötös 1989-ből, a koncert második felében pedig a közelmúltban keletkezett kompozíciók: a kórusműből átlényegült, hegedűre, zongorára és fúvósötösre írt Canzonetta és a zongorás trióra komponált Szerenád, mindkettő 2009-ből, legvégül pedig ismét átirat két tételben: Ne gondold, Virágének két zongorára, nyolc kézre, ami a Banchieri Énekegyüttes számára 1999-ben komponált népdalfeldolgozás-sorozatból keletkezett 2009-ben.

A Bach-átirattól eltekintve, figyelemre méltó módon, az összes (instrumentális!) Nógrádi-kompozíció valamilyen szöveghez kapcsolódott: többnyire vershez, de legalábbis népdalhoz. A nem népdal alapú művek esetében ez a hallgató számára közvetlenül nem detektálható: a jelek (és az önismertetők) szerint a szöveg elsősorban karaktereket és bizonyos formai megoldásokat inspirál, s nem közvetlen, illusztráció jellegű utalások formáját ölti. Úgy is mondhatjuk: az ihlető vers a szerző magánügye, nem a hallgatónak van rá szüksége; a darab a maga eszközeivel hat a hallgatóra, és fejezi ki a maga „gondolati-indulati hullámzását".

Ennek a kifejezésnek a hatásfoka, szuggesztivitása a programban előrehaladva egyre erősödött, ami Nógrádi Péter művészetének elmélyüléséről és letisztulásáról tanúskodik. Hangsúlyozni szeretném, hogy a hangverseny elején előadott, jó két évtizedes művek is egyértelműen színvonalas darabok, és jól tükrözik szerzőjük elkötelezettségét a nagy műgonddal és technikai tudással kidolgozott, organikus zenei szövetek iránt: Nógrádi természetétől igen távol áll a tetszetősség, a könnyű siker keresése. Az új művekben azonban ez a fajta műgond még sokkal jobban meghálálja magát. A Canzonetta figyelmünket mindvégig maximálisan lekötő, villódzóan eseménygazdag, erőteljes ritmikájú és változatos mű, amelyet csak elgondolkodtatóbbá tesz a meditatív hangba hajló befejezés. A háromtételes, Weöres-versre komponált Szerenád nyitótétele a maga pentaton fordulataival sem hat sematikusnak, sőt üde és elengedett; a hangsúlyozottan tonális II. tétel nemesen érzelmes, expresszív zene; a groteszk és szeszélyes alapkarakterű finálé talán bőbeszédű egy csöppet, ám szellemes végződésével remekül „kivágja magát". Egészen másfajta hangot képviselt a záró nyolckezes, amely dús hangzásával, monoton hangtömegével, harmóniafordulataival rockos benyomást keltett, ám a zenei szövet igényessége és a lépten-nyomon alkalmazott szellemes „csavarok" révén kifejezetten élvezetes volt.

Az előadók közül a Psalmus fagottszólistájaként jól állt helyt bokor lászló, és figyelemre méltó teljesítményt nyújtott mind az Elégiában, mind a Canzonettában a pentaerophonia fúvósötös. line ildikó (hegedű) a triók és a Canzonetta, továbbá Dohnányi cisz-moll hegedűszonátája előadásában működött közre megbízhatóan, de némiképp matt hangon, darabosan; déri györgy szépen gordonkázott az említett triókban és Liszt Romance oubliée-jában.

A Dohnányi- és a Liszt-darab azonban már a hangverseny szünetet megelőző és követő, másik rétegéhez tartozott, amely Szokolayné Szőke Diána önálló bemutatkozásának tekinthető. E koncertrész tetőpontja Mozart K. 521-es négykezes zongoraszonátájának megszólaltatása volt Szokolay Balázs társaságában. A művészházaspár a meglehetősen challenged állapotban levő zongorán is felvillanyozó előadással tudott szolgálni, pregnáns ritmikával, rugalmas, karcsú és mégis erőteljes basszusokkal (a művésznő játszotta az alsó szólamot), magabiztos formálással tartva fenn a magasfeszültséget a hatalmas ívű első tételben; mintaszerű ízléssel és érzékenységgel „hozva" a lassú tétel líráját; és könnyed eleganciával járva be a karakterek széles skáláját a variációs zárótételben. Szokolayné Szőke Diána a teljes, zeneileg és fizikailag is nagy igénybevételt jelentő hangversenyen tanúságot tett a Mozart-szonátában hallott erényeiről: a zenélés rendkívüli világosságáról, az erőteljes és differenciált billentésről, az erő és gyengédség számos árnyalatának megkülönböztetésére való képességről. Máris várom a játékával való újabb találkozást. (Február 9. -Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör)

Fennállásának 20. évfordulója alkalmából adott hangversenyt a sugár miklós irányításával működő EAR Együttes, amelynek hangmérnöke ez alkalommal is Horváth István volt. A koncerten szakály ágnes (cimbalom), varga zoltán (kürt) és a corpus quartet elnevezésű harsonaegyüttes (sütő andrás, pálinkás péter, káip róbert, nagy viktor dániel), valamint pintér gyula (elektronika) működött közre. Az előadott nyolc darab -melyek közül három volt bemutató vagy magyarországi bemutató -magas fokú ökonó- miával használta ki a rendelkezésre álló, meglehetősen egyszeri instrumentáriumot. A programban Sugár Miklós, Szigeti István és Pintér Gyula két-két kompozícióval, Tóth Péter, illetve Csemiczky Miklós pedig egy-egy darabbal volt képviselve.

Míg a művek szempontjából a hangverseny ugyan színes és változatos, de végeredményben hullámzó színvonalú volt, néhány kifejezetten örvendetes színfolttal, előadói tekintetben mindvégig kifogástalan koncentráció és kitűnő teljesítmény jellemezte. A harsonaegyüttesre írt művek a koncert stratégiai pontjait jelölték ki (nyitószám, illetve mindkét félidő zárószáma), és nem is tévesztették el hatásukat. Szigeti István nyitódarabja, a Corpo di Bacco a legjobb értelemben emlékeztetett a King's Singers koncertjeinek vége felé hallható repertoárra; remekül és hatásosan épít a homogén rézfúvóshangzásban rejlő szonoritás- és változatos texturális lehetőségekre; a fiatal együttes pedig imponáló hangzással és virtuozitással adta elő a művet. Az első félidőt záró kvartett, Pintér Gyula Gesztusok no. 2 című műve kevésbé eufonikus, sőt disszonanciákat halmozó, ritmikailag mindenesetre izgalmas, címéhez illően mozgásformák és karakterek egész sorát felsorakoztató, változatos kompozíció. Sugár Miklós koncertet záró Musica à quattrója pedig, még ha félreérthetetlenül a közérthetőség irányában tájékozódott is, ezt magas színvonalon, briliáns módon tette. A mű tulajdonképpen öt karakteretűd egymásutánja, s ezek annyira jellegzetesre, hangszerszerűre, tömörre és jól formáltra sikerültek -itt-ott szinte festői érzékkel kidolgozva, s különösen a IV. tételben groteszk humorral fűszerezve -, hogy szinte provokálják a Szőllősy András briliáns rézfúvós szextettjével való összehasonlítást.

A koncert elejére visszatérve: második számként Tóth Péter Scirocco című darabját játszotta el Varga Zoltán és Szakály Ágnes. A darabot sűrű, tartalmas zenei szövet és kontrapunktikus gondolkodásmód és eszközök jellemzik, s technikailag kifejezetten virtuóz igényt támaszt az előadókkal szemben, amelynek mindketten kiválóan eléget tettek; különösen Szakály precíz és mégis érzékeny játéka, inas nonlegatói voltak emlékezetesek.

A harmadikként játszott darabban -Sugár: Kapcsolódások -jelent meg a képben az elektronika, amely egy egyébként szólókürtre komponált darabnak biztosított úgyszólván zenekari sokszínűségű kíséretet. Sőt az igényes kürtszólam ellenére ebben a műben talán a kürt szólamát nemegyszer „elárasztó", integráló elektronika játszotta volna a főszerepet, anyagának feltűnő kidolgozottságával és sokszínűségével, rendkívül eredeti effektusaival. Érdekes élmény volt.

A hangverseny második felében három „szólódarab" követte egymást: Szigeti István Corn-Flakes-e kürtre, Pintér Gyula Kaméleon-fantáziája és Csemiczky Miklós Capriccio interrottója pedig cimbalomra íródott, az első kettő elektronikakísérettel, utóbbi pedig valóban szólóként. Az archaizáló, középkori dalra emlékeztető anyagból kiinduló, erőteljesen tonális és változatos ütős színekkel operáló első darab a másik Szigeti-kompozíciónál kevésbé bizonyult érdekfeszítőnek. Pintér Gyula művéből pedig inkább csak a naturalisztikusan anyagszerű elektronikus zörejeffektusok maradtak igazán emlékezetesek. Igényes, finom, nemes zenei anyaggal szolgált viszont Csemiczky cimbalomműve, egyszersmind pedig újabb alkalommal Szakály Ágnes számára, hogy tanúságot tegyen kiemelkedő zenészi és virtuóz adottságairól. (Február 16. -Nádor-terem. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft.)

Szokolay Balázs és Nógrádi Péter - Felvégi Andrea felvétele