A második alkalommal megrendezett  zeneszerzői verseny gálakoncertjének színvonalával kapcsolatban megoszlottak a vélemények, ám azt senki sem vitatta, hogy az Új Magyar Zenei Fórum a hazai kortárs zenei élet legfontosabb eseményei közé tartozik, melynek hagyománnyá tételéért minden követ érdemes megmozgatni. Az alapítók, a Budapest Music Center és a Művészetek Palotája annak idején igen bölcsen a fórumra és nem a stadionba álmodták a rendezvényt, ám hírértéke, illetve kommentálható végeredménye mégiscsak a versenynek van. Nem szónoki közhely, hogy az öttagú bírálóbizottság (Batta András, Jeney Zoltán, Keller András, Rácz Zoltán, Soproni József) ezúttal tényleg nem volt könnyű, illetve irigylésre méltó helyzetben.

A művek technikai paraméterei, a mesterségbeli standardok alapján igen kiegyenlített volt a mezőny, s talán a „világok" sem voltak olyan sokfélék, mint két éve. A zsűri kényelmetlen helyzete abból is adódódott, hogy „a fekete vagy a fehér" kérdésére, illetve a „középcinóber vagy halványcinóber" dilemmájára kellett választ találnia. Utóbbi inkább a kamarazenekari, előbbi inkább a szimfonikus versenyprogramot jellemezte. (A versenykiírás a Liszt-évhez kapcsolódva idén azt kérte a szerzőktől, olyan műveket komponáljanak, amelyeknek témáját Liszt Ferenc személyisége vagy művészete ihlette.)

Idén sem a koncertélmény, sem a partitúrák és a rádiófelvétel tanulmányozása után nem tudok a végeredménnyel kapcsolatban karakteres ellenvéleményt megfogalmazni, egyedül az interpretációk minőségét látom kevésbé meggyőzőnek. Mindazonáltal elismerés illeti a rezidens együtteseket, a Rácz Zoltán irányításával pódiumra lépő UMZE Kamarazenekart és a Keller András vezényelte Concerto Budapestet.

A kamarazenekari kategóriában TORNYAI PÉTER négytételes QuatreQuatuor című munkája nyerte az első díjat. A 24 éves zeneszerző tehetségéről, zeneszerzői nyelvének különlegesen mély intellektualizmusáról már korábban is meggyőződhettem. A négy speciális összetételű kvartettre és egy további ütőhangszeres játékosra írt kompozíció a versenykiíráshoz híven Liszt Ferenc zenei örökségéhez kapcsolódott. Tornyai a Faust-szimfónia híres tizenkét hangú témáját, ezt a maga idejében meglepően újszerű, a majdani schönbergi kompozíciós módszer szempontjából szabálytalan hangsort dolgozta fel, gondolta tovább. Faust zenei témája igen karakteres képlet, a Tornyai-mű kezdetén szinte idézetként ismerünk rá, s ettől egy pillanatra elbizonytalanodunk a mű önállóságát illetően. A folytatás azonban beváltja a kompozíciós ígéretet, a darab valóban a tematikus anyagban rejlő lehetőségek továbbgombolyításáról tudósít.

A mű hangszerelési elgondolása izgalmas lehetőségeket kínál, ezek zöme azonban inkább csak papíron létező idea maradt. Tornyai négy hangszercsoportot alakított ki.
A vonósnégyes egy-egy hangszere mellé további három hangszert társított. Az első hegedűhöz oboát, kürtöt és zongorát; a második hegedűhöz klarinétot (Esz és B), harsonát és ütős csoportot; a mélyhegedűhöz klarinétot (B és basszusklarinétot), trombitát, cimbalmot; a csellóhoz fuvolát, fagottot, hárfát. A darab hangszerelése a kvartett-kombinációkkal való játékként is leírható. Ám e játék a mű első három tételében alig érzékelhető, s abban sem vagyok biztos, hogy a négy hangszercsoport merészebb elkülönítése (például ha a terem négy sarkába helyeznék) kielégítőbb eredményt hozna. Az szinte bizonyos, hogy a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterménél jóval kisebb helyiségben kellene e kísérletet végrehajtani.

A partitúra realizálása szempontjából a legígéretesebb tételnek a harmadik bizonyult. Tornyai tehetségének igazi bizonyítékát pedig az utolsó tételben fedeztem fel: a korántsem feddhetetlen előadás dacára a mű záró szakaszában sok mágikus pillanat megszületésének lehettünk fültanúi. S bár a gálakoncert éjszakáján mást gondoltam, most úgy látom, hogy a mű gondolatgazdagsága és kompozíciós igényessége méltóvá tette Tornyait az első helyezésre.

A második díjat HORVÁTH BALÁZS (Tek)tonikus névre keresztelt műve nyerte el. A szerzői kommentár szerint nyitott, többféle realizációban is előadható darab ezen a koncerten az egyik lehetséges változatban hangzott el. Miközben hallgattam, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne a kompozíció arculata, ha az egyes formaszakaszokat átcsoportosítanám, ha ott kezdeném el, ahol éppen tart; illetve ha már korábban befejeztem volna. Önmagában nem rossz dolog, ha zenehallgatás közben átkomponálhatjuk az éppen felhangzó művet. Magam arra a nem túl épületes megállapításra jutottam, hogy Horváth Balázsé nagyjából ugyanolyan volna átrendezve, mint ahogy most felhangzott.

A mű dramaturgiáját a sűrűsödés-ritkulás kis elmozdulásokkal kialakított dinamikája határozza meg, a darab során elsősorban a ritmus és a hangszerelés (a zenei anyag felrakásának) „paraméterei" változnak. A kompozíció harmóniavilága (ezzel összefüggésben tulajdonképpen nem is meglepő módon) egyszerű, vagy ha tetszik: világos. Ha a (Tek)tonikus rögzített formája a koncertváltozattal lenne azonos, akkor a kompozíció első felét kifejezetten tagoltnak, erőteljesen kontúrosnak mondanám. Csak a mű második részében érzékeltem azt, hogy a zenei anyag természete valóban lehetővé teszi a szakaszok felcserélhetőségét. Ám ez a tapasztalat egyszeri hallgatás után meglehetősen elbizonytalanító, hiszen könnyű összefüggésbe hozni az invenció apadásával, a kompozíció elvékonyodásával.

A felvételről többször is visszahallgatható mű (ami persze sok szempontból félrevezető) viszonylag könnyen belakhatóvá válik. Ekkor az derül ki, hogy Horváth igen változatos módokon alakította ki a darab felszínét, s hogy az UMZE Kamaraegyüttes előadása az egymásra rakott rétegekből viszonylag sokat észlelhetővé is tett. A mű alapvetően vonós ensemble-darab, a három fúvósból álló kisebb csoportot Horváth markánsan elkülönítve használja. Elsőre nem tűnt fel, hogy a fúvós csoport kettős -cezúrajelző és áthidaló - funkcióját milyen találékonyan oldja meg a szerző.

A gálakoncert következő darabjában DARGAY MARCELL a szimfonikus zenekar szinte valamennyi hangszerére számított. A Circ(u)s című kompozíciót harmadik helyre rangsorolta a zsűri. A mű általános hangulata, atmoszférája rendkívül ismerős volt, utólag kiderült, hogy nem véletlenül: Dargay egy olyan különleges színházi akció (akusztikus) élményét transzformálta a darabba, melynek annak idején magam is részese lehettem. (Krétakör Majális -Városterápiás akciósorozat. Pécs, Széchenyi-akna, 2010. május 1.) Éppen ezért óvatosnak kell lennem, hogy a Circ(u)st ne kizárólag programzeneként jellemezzem.

Vonzó a műben a várakozás, a feszültség (akár cirkuszinak is mondható) atmoszférájának erőteljes megjelenítésére tett kísérlet. Ebben a szakaszban Dargay inkább akkordikus textúrát hozott létre, hosszan kitartott, „szép" és dús harmóniákat használt. Egy-egy álló akkord színezete (klangfarben) az elhangzás tartama alatt folyamatosan alakul, változik. A várakozás talán egy olyan attrakciónak szól, mely -maradjunk a cirkusz-tematikánál -valami különlegesen szörnyűséges és riasztó lény, egy monstrum meg- jelenésében és körbevezetésében merül ki.
A darab utolsó harmada melodikussá válik, egy emelkedő kromatikus skáladarab már-már romantikus allúziókat keltő dallamként tűnik fel, az anyag felrakása során ki-kicsillan egy-egy tiszta harmónia. A mű befejezése felé közeledve néhány expresszív, webernes, érzéki és beszédes dallamtöredék készíti elő a pontszerű, kierőszakolt befejezést.

A kompozíció lineáris dramaturgiája, epikus jellege, a végig izgalmas és feszült atmoszféra, az érzéki hangszerelés egyfelől igen nívósan megírt pályaművé avatja a Circ(u)st, másfelől viszont versenyfüggetlen, autonóm koncertdarabbá is válhatna, ha műsoron tartaná valaki.

Egy virág -Liszt Ferenc születésnapi csokrában, ez volt a címe SÁNDOR LÁSZLÓ erőteljesebb rézfúvós színeket nélkülöző, negyedik helyen végzett darabjának. A diatonikus világú, kissé túldekorált felszínű, világos elrendezésű és organikusan fejlesztett mű a négyes döntő mezőnyének üde színfoltja volt. Oly egyértelműen különült el, hogy fejtörést pusztán a másik három darab sorrendjének megállapítása okozhatott. Sándor számomra meggyőzően vezette végig kompozíciójának alapgondolatát. Igazán sajnálom, hogy az egyetlen szekund hangközből sarjasztott és ügyesen fejlesztett tétel immanens értékeit (és kissé magát a szerkezetét is) elborította a hangszerelés, a vibrafon, marimba, cseleszta, cimbalom csillámpora. S bár azt hiszem, értem, hogy a komponista miért nem akarta szélesebbre tárni a mű tonális világát, a módot mégsem érzetem meggyőzőnek, a harmóniai centrumhoz (D) mindig vissza-visszatérő zenei anyag az iránynélküliség, a megtorpanás érzetét keltette.

A szimfonikus zenekarra írt pályaművekből álló második félidőt az elsőnél gyengébbnek éreztem. Negyedik helyen végzett ZARÁNDY ÁKOS Nightmare Symphony című négytételes programszimfóniája. Ha a posztmodern afféle szitokszó volna, akkor Zarándy operaszvitre emlékeztető darabja rászolgálna a posztmodern jelzőre. A meglehetősen szemtelen könnyedséggel hangszerelt, feltűnő szalagcímekkel (Skizofrénia, Karambol, Pezsgő, Abortusz) reklámozott négy tétel minőségi alkalmazott zene lehetne (film), megfelelő kontextusba, drámai szituációba ágyazva a zenei zsánerek funkciója világossá válhatna. Önmagában bombaszt, egyébként igen hatásos az első tétel két véglet között kilengő látomás-zenéje. Lendületes ostinato-muzsika a Karambol, pimasz keringőparódia a Pezsgő. Amikor az utolsó tétel fagott-cimbalom-duója egy jellegzetes world music-dallamot pendített meg, kristálytisztán hallani véltem Herczku Ágnes pengeéles, kissé nazális tónusú hangját Zarándy operájából, A két Fridából. A készülő (vagy már talán be is fejezett) opera szüzséjét ismerve már nem is voltak oly kihívók a szimfónia tételcímei.

Harmadik lett SOLTI ÁRPÁD veretes hangszerelésű szimfonikus költeménye, az Aktok. A képzőművészeti ihletésű zenei triptichon Gustav Courbet, Salvador Dalì és Auguste Renoir egy-egy képét idézte meg. A három, igen eltérő stílusú és karakterű festményre hivatkozó tétel a koncerten egységes árnyalatú interpretációban hangzott el, miközben a partitúra jóval karakteresebb különbségeket kódol.

A Zeneakadémián idén végző Solti Árpád diplomamunkaként nyújtja majd be az Aktokat, s mint kötelezően írandó szimfonikus alkotás, aligha kaphat jelesnél gyengébb osztályzatot: Solti az elsajátítható szimfonikus írásmód 19. század végi technikáiban remekül kiismeri magát, az eszközöket találékonyan használja. Az első tételben fel kellett figyelni a nagybőgőre vagy az angolkürtre írt rövid, ám annál dallamosabb szólókra; ötletes volt a szünet nélkül következő második tétel timpani-bevezetése, ami aztán az egész tétel hangvételét meghatározó nagy -izgató és brutális -ritmus-ostinatóvá terebélyesedett. Az utolsó tétel nehézkes fülledtsége, parfümös párája Richard Strauss fojtogató erotikájú zenéjét juttatta eszembe, jót tett volna egy kis friss levegő Debussy hasonlóan illatos, ám szellősebb muzsikájából.

VARGA JUDIT Képzelt zongoraversenye jópofa, szellemes darab. Az előre rögzített és digitális technikával a játszhatóság határáig átszerkesztett zongoraszólót élőben kíséri a szimfonikus zenekar. A színpad közepén ugyan ott áll egy hangversenyzongora, de zongorista sehol, a hangszerből pedig hang nem jön elő. A zongoraszólam hangszóróból szól. Nagyobb hatással kecsegtetne és akusztikailag is szebb lehetett volna, ha a vezérszólam gépzongorán csendül fel. Az ötletes hangszerelésre, az érzékenyen kevert színekre, a kellemes, társalgási tónusra szívesen emlékszem vissza, bár bevallom, hogy e sajátos (ám nem előzmény nélküli) zongoraverseny elmélyültebb tanulmányozása során egyre inkább zavarni kezdett a darab problémátlansága, a túlpolírozott hangszerelés, az akkordok felrakásának akusztikus pedantériája. A tökéletes és rafinált smink néha közönségessé vált, s ezek olyan jelek, melyek nem csak a férfihallgatót intik óvatosságra.

Faust-tematikájú mű nyerte a szimfonikus zenekari kategória fődíját is. A Fausték az elvarázsolt kastélyban feliratú műben HORVÁTH BALÁZS a Liszt-szimfónia dramaturgiáját fordította ki. Tudjuk, hogy Mefisztó pusztán Faust groteszk tükörképe. De akkor vajon ki lehet a torz Mefisztó? Természetesen a torzítatlan Faust. Miként Lisztnél, úgy Horváthnál is talányosnak tetszett a Margit-zene. Az elvarázsolt kastélyban a felnagyított gesztusok valóban groteszk hatást keltettek, ám amit a koncerten nem vettem észre, a partitúrából egyértelmű volt: Margitban itt és ilyen körülmények között is van valami megkapó és titokzatos. Horváth Balázs ehhez a tételhez érzékien pulzáló effektmuzsikát írt.

Liszt kórus-epilógussal zárta darabját, Horváth egy on-line prológussal indította.
A kivetítőn a zeneszerzőt láttuk, web-kamerán keresztül üdvözölte a közönséget. A szöveg néha érthetetlenül felgyorsult, máskor elmélyedve lelassult vagy ritmikus rappé vált. A zenekar e furcsa recitativót igen érzékenyen kísérte. Művészi akcióként, meghökkentésre törő formai megoldásként talán valóban keresett ez a felütés, ám a zenei kivitelezés színvonala izgatott és invenciójában felpiszkált zeneszerzőről tudósított. A prológusban Horváth olyan kompozíciós lehetőségről adott hírt, mellyel valószínűleg a jövőben is foglalkozni kíván. A Faust-Mefisztó tételeket a koncerten igen vázlatosnak hallottam, „megszokva" e muzsikát, valamivel kedvezőbb benyomás alakult ki bennem. (Február 8. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: BMC, Művészetek Palotája)

Sándor László, Solti Árpád, Tornyai Péter, Varga Judit,

 Dargay Marcell, Horváth Balázs

Pető Zsuzsa felvétele