2011. március 4.

Csokonai Színház, Debrecen

Bizet

Carmen

Carmen                 Amaya Dominguez

Don José                Pataki Potyók Dániel

Micaëla                  Kriszta Kinga

Escamillo               Mathieu Abelli

Le Remendado     Hajdu András

Le Dancaïre           Kóbor Tamás

Zuniga                   Szvétek László

Moralès                  Haja Zsolt

Mercédès               Zábrádi Annamária

Frasquita               Gaál-Wéber Ildikó

Lillas Pastia           Böjte Sándor

Karmester             Kocsár Balázs

Karigazgató           Pálinkás Péter

A gyermekkar vezetője        Nemes József

Díszlet                    Emmanuelle Favre

Jelmez                    Katia Dufflot

Koreográfus          Vámos Veronika

Rendező                 Nadine Duffaut

A Carmen olyan opera, amelynek zene- és színháztörténeti jelentőségével elméletben mindenki tisztában van, ez azonban ritkán mutatkozik meg az előadásokon. Noha nem rendelkezem teljes rálátással a világszínpadok összes jelenleg futó Carmen-előadására, azokat általában a látványosságra és a slágerekre építő etno-show, illetve a radikális, ám a darab belső magvát megfejtetlenül hagyó átértelmezés uralja -a köztes út, a vonzások és taszítások drámáját korszerű színházi eszközökkel megragadó és a spanyolos koloritot nem felfokozó, de nem is lekicsinyítő, hanem értelmező előadás a jelek szerint még várat magára.

Irreális lett volna, ha a debreceni társulattól várjuk a probléma megoldását -az elmúlt évek szolid produkciói azonban bizakodással töltöttek el, hogy ha nem is felfedező erejű, de jó Carment azért láthatunk a cívisvárosban. Várakozásunkban nem is kellett csalódnunk: a produkció minden ízében a megalapozottság érzetét kelti -amit látunk és hallunk, mind gondos előkészítés eredménye, s ez egy Carmen típusú sikerdarab esetében, amit rossz hagyomány szerint rutinból szokás abszolválni, már önmagában is figyelemre méltó tény.

A betanítás kulcsszereplője a karmester: Kocsár Balázs -produkciója két szempontból is dicsérendő. Egyrészt a darab hazai interpretációtörténetének tükrében. Tizennyolc év budapesti Carmen-tapasztalatai nyomán meg merem kockáztatni: még sosem hallottam a darab zenekari textusát ilyen világos hangzásképpel, minden túlhajtástól és durvaságtól mentesen. Kocsár a szenvedély felfokozása helyett a formálásra összpontosít, s a forma már-már puritánnak ható kibontakoztatása jóvoltából születik meg a darab karaktere, olykor akár a megbicsakló hangszeres teljesítmények (mint például az első felvonás trombitagikszerei) ellenére is. A Debreceni Filharmonikusok, ha részleteiben nem is minden pillanatban, de összességében méltó módon közvetítik a karmesteri megformálást -ehhez kiemelkedően jó énekkari és gyermekkari produkció is társul. Másrészt dicsérendő, hogy Kocsár a Csokonai Színház főzeneigazgatójaként az elmúlt évek hasonló színvonalú betanításaival normát teremtett, s nem csak a megszólaltatás nívóját illetően, de a tudományos igényű előkészítéssel is. A húzásmentes Lammermoori Lucia, a Bánk bán eredeti verziója vagy a Borisz Godunov ősváltozata után most a Carment is húzások nélkül és (magyar színpadon tudomásom szerint először) prózai dialógusokkal halljuk. S bár a magyar énekesek francia szavalata nem mindig üti meg az elfogadható mértéket, a két tényezőt mérlegelve mégis inkább örömünknek kell hangot adnunk a döntés miatt. Annál is inkább, mert az opera tetemesebb részét kitevő énekelt részekben a francia kiejtés színvonala meghaladja a sokévi átlagot.

Az előadás sikerét a megalapozottság   mellett a pontos szereposztás is garantálta, melyből csak a színészileg és zeneileg egyaránt igen halovány Mathieu Abelli Escamillója lógott ki. A mellékszerepek azonban a szokásoktól eltérően ki vannak osztva. Moralès nem csak szépen énekel, de karakterré is válik Haja Zsolt jóvoltából (szerepe is megnövekedett: visszakapta első felvonásbeli, rendszerint még a lemezfelvételekről is törölt jelenetét). Zuniga kevés zenei megnyilatkozása adekvát megszólaltatóra talált Szvétek László karcos, kormos basszusán. Csempészeket, cigánylányokat szökőévente sem hallunk olyan magabiztossággal és problémátlanul énekelni, mint ezúttal -még a permanensen kivitelezhetetlennek tűnő csempészötös is megszólalt, mi több: az előadás a zeneszám instrumentális gyökerét, scherzo-karakterét is érzékeltetni tudta.

Amaya Dominguez, aki világos színű, technikailag képzett mezzoszopránján korrektül, néhány pillanatban egyenesen élményt adóan énekel, meglehetősen sokat végrehajt a címszerephez tapadó játék-sztereotípiákból; alapvető benyomásunk mégsem az, hogy a szokásos típust hozná -ellenkezőleg: a végzetasszonya-figurával szemben inkább kislányossága a döntő tényező. Kislány, aki érzelmileg meglepően érett, gondolkodása azonban még nem elég fejlett ahhoz, hogy tetteinek következményeit előre lássa. Nagyszerűen illik hozzá Pataki Potyók Dániel Don Joséja -ő a legkisfiúsabb ebben a szerepben, akit valaha is láttam. José karakterének színpadi megformálása az elmúlt egy és negyed század folyamán fokozatosan alakult át hódító macsóból gyámoltalan kisfiúvá - a kettő között számtalan árnyalat lehetséges, de Pataki Potyók alakítása nagyjából a folyamat végpontját jelöli ki. A szélsőségesen gyermetegre vett karakter azonban hiteles, mert egyrészt nem mond ellent a darabnak, másrészt a kivitelezés színvonala igen magas. A karakter- és lírai tenor között ingadozó hanganyag győzi, mégpedig technikája és énekkultúrája jóvoltából győzi a szólamot, a figuraépítésben pedig segítségére van a rendezés, mely apró játékötletekkel emeli ki José anyafüggőségét - általában véve elmondható, hogy José az egyetlen alak, akiről Nadine Duffaut-nak az alapvető színpadra állításon túlmenően is voltak gondolatai. Pontosabban még egyvalakiről voltak: Micaëláról, akit Kriszta Kinga vokálisan lefegyverzően, a szerepet nem túldimenzionálva, annak egyszerűségét szem előtt tartva énekel - kár, hogy eljátszania már nem lehetett így.

Pataki Potyók Dániel és Amaya Dominguez

A francia rendező alapjában véve szabatosan állította színpadra az operát, az előadás jelentős részében magát a darabot játszatja, s csak időnként ragadja el a hév, hogy mindenáron mást mondjon -plüssmaciktól CET-esítésen át az óriás lemezjátszóig sok mindent láttunk már ahhoz, hogy értékelni tudjuk ezt az önkorlátozást. A színhely dekoratív sevillai környezet helyett lepusztult külvárosi bódésor -Carmen egyenesen egy Trabantból mászik elő, à la Katharina Wagner. Az ilyen jellegű rendezői hozzátételeknek azonban nincsen következményük, poénok maradnak, s nem alkotnak egységes rendszert. Nincs teljes átértelmezés, a hagyományos előadási keretben többnyire hagyományosan beállított (olykor alulinstruált, s ezért kartárogatásra kényszerülő) énekesek mászkálnak, s tesznek teljesen váratlan dolgokat. Magam legalábbis nem látom értelmét, hogy Zunigát a második fináléban leszúrják, ahogy megfejthetetlen számomra az is, Micaëla zenei karaktere miképp sugallhatta a rendező számára, hogy a lány gyilkolja meg Carment - ráadásul orvul, hátulról, „egy kicsi késsel". Ezzel szemben, mint már említettük, José alakjának kidolgozása egyértelműen a rendezés pozitívumai közé tartozik: amikor anyja levelét olvasva észre sem veszi, hogy Micaëla otthagyja őt, vagy amikor átszellemült tekintettel nézegeti az anyjától kapott gyűrűt (éppúgy, ahogy a Carmentől kapott virágot is) - ezek színházilag értékes pillanatok, s arra utalnak, hogy nem a tehetség hiányzott a darab igazi rendezői megformálásához, inkább az irány maradt eldöntetlen. Ennek ellenére a debreceni Carmen értékes produkció - a színjáték hiányosságait bőven ellensúlyozza az eredeti műalak és a zenei megvalósítás tettnek minősíthető rehabilitációja. 

Kóbor Tamás, Gaál-Wéber Ildikó, Amaya Dominguez,

Zábrádi Annamária és Hajdu András

Derencsényi István felvételei