|
A hagyománytisztelet szabad szelleme Puccini: Gianni Schicchi, Vajda János: Mario és a varázsló – Pécsett
2011. február 18., Pécsi Nemzeti Színház Puccini Gianni Schicchi Gianni Schicchi Kálmán Péter Lauretta Lukács Anita Rinuccio Balczó Péter Gherardo Győrfi István Nella Váradi Marianna Marco Cser Krisztián La Ciesca Várhelyi Éva Zita Bukszár Márta Betto Rubind Péter Simone Szécsi Máté Jegyző Király Miklós Spinelloccio Bende István Gherardino Tarlós Ferenc Pinellino Kállai Gergely Guccio Horváth Szabó Gábor Buoso Donati Matola Dávid Karmester Kesselyák Gergely 2011. február 18., Pécsi Nemzeti Színház Vajda János Mario és a varázsló Cipolla Ottlik Ádám Mario Józsa Richárd Gyapjúinges Csajághy Szabolcs Angiolieri kisasszony Váradi Marianna Egy római úr Szécsi Máté Angiolieri úr Rubind Péter Karmester Somogyi-Tóth Dániel Karigazgató Witterle Gábor Díszlet Khell Csörsz Jelmez Gyarmathy Ágnes Koreográfus Aczél Gergely Rendező Kerényi Miklós Gábor Mindig is a friss szellemű operajátszás lelkes híve voltam. Régi meggyőződésem, hogy az opera a legszabadabb színpadi műfaj, amelyben az előadás a legtöbbet engedheti meg magának, a színpadi interpretációnak a legkevesebb kötelezettsége van az „eredetivel" vagy a szerzővel szemben. Elsősorban azért, mert a zene definiál. Ha eljátsszuk Verdi, Massenet, Rossini vagy Mozart partitúráját, akkor a figurák, szituációk, érzelmek, szándékok alapvetően definiálva vannak. Ha egy avantgárd rendezés történetesen a zene ellenében dolgozik, akkor sem történik végzetes hiba. Legföljebb konstatáljuk a meg nem felelést, a feszültséget aközött, amit látunk, és amit hallunk. Sőt az az erős -amúgy történelmietlen -meggyőződésem, hogy illető szerzők lelkesen figyelnék a műveikkel kapcsolatos ügyködést. Az operaszínpad legnagyobb alkotói kivétel nélkül izgága újítók is voltak, lankadatlanul kerestek másfajta kifejezési formákat, hipotézisem szerint nagy érdeklődéssel fordulnának a bátor interpretátorok felé. Persze a legizgalmasabb
és legmerészebb megjelenítés mindig a muzsikából magából olvasható ki.
Igazán fölvillanyozó színpadi előadás abból születik, ha valaki mélyen,
ám az eddigiektől elérően olvassa a partitúrát. Az utóbbi időszak magyar
operaszínpadá- A holttest a Pécsi Nemzeti Színház előadásában is szerepel. Ám az ember azon töri a fejét, miért is nem hatásosabb az effektus. Nehéz eldönteni, hogy azért, mert Kovaliknál (aki egy időben egyébként Kerényi asszisztense volt) már láttuk, vagy mert a produkciót eljátszották már tavaly Miskolcon, idén pedig a Budapesti Operettszínházban, a beszámolókban olvastunk róla, s így odavész a meghökkenés -avagy mert nincsen igazán hatásosan kitalálva és megcsinálva. Kerényi Miklós Gábor Schicchije élvezetes előadás. Tempós, világos vonalvezetésű, mozgalmas. A cselekményt nagyjából a mai korba helyezte át, ám nem jól épült firenzei házban, hanem egy városszéli lakókocsi-övezetben játszatja. A rokonok többsége méretre szabott polgári-paraszti ruhákban feszít, Schicchi viszont bőrruhás, motoros, copfos rocker. Modernkedvelő énünk tapsikol, a társadalmi távolság, melyre a darab épül, akkurátusan be van tartva. A címszereplőt van miért lenézni, s neki is van mitől irtózni. Akárhány tehetős falusi családot ismerek, akik fölépítették szép háromszobás összkomfortos házukat -aztán leélték életüket hátul, a nyárikonyhában. Egy zsugori gazda jellemével még inkább összefér, hogy miközben palotája van a városban, maga egy lakókocsiban nyomorog. Csak a darab vége érthetetlen, hogy ugyanis Schicchi miért innen kergeti ki a rokonokat, és miért mondja, hogy takarodjatok az én házamból? A lakókocsit elfelejtette végrendeletében saját magára hagyni. A Gianni Schicchi talán az utolsó olasz vígopera. A műfajt, amellyel annyi örömet szerzett nekünk Donizetti és Rossini, épp a két legnagyobb géniusz, Verdi és Puccini koronázta meg. Megtartva, de egyben meg is haladva a legjobb hagyományokat. Megtartják a buffa szép hagyományát, az erkölcsiség boncolgatását, ám mindketten a filozófia szintjére emelik azt. Puccini egyfelvonásosa miniatűr remekmű. Akár egy bonsai: minden megvan benne, ami az igazi, nagy operában, csak minden nagyon pici. Áriácskákat hallunk inkább, s egy icipici szerelmi kettőst a végén. Dramaturgiai érdekessége, hogy a rokonság elejétől végig a színpadon van, a címszereplő viszont csak hozzávetőleg a darab egyharmadánál jelenik meg. A ki-be járó karakterekről, az orvosról, a jegyzőről, de még az egyik tanúról is teljes jellemrajzot kapunk -pillanatok alatt. A Tosca sekrestyésének egy egész felvonás jut, de a Bohémélet karakteralakjai, Benoît vagy Alcindor is kapnak egy hosszabb jelenetet. A Schicchiben minden hihetetlenül össze van sűrítve, ám minden nagyon arányos. Fontos a különféle zenei karakterek adagolása. Rinuccio szerelme türelmetlen, lángoló, egy tőről fakad a rokonok mohó pénzvágyával, csak éppen ő egy lányra vágyik. Dramaturgiailag is fordulópont viszont Lau- retta áriája, amely igazán új hangot, őszinte, meghatott szerelmet hoz a színre. Nem véletlen, hogy ez fordítja meg az eseményeket és apja, Schicchi szívét. Sajnos az előadásban az igazi líra, a szív melege nem talál megfelelő kifejezést. A kedves Lukács Anita farmer miniszoknyájában üde jelenség, de nem énekel elég költőien. Nehezen hisszük el, hogy ezt a tagbaszakadt motorost, aki az apja volna, befolyásolni tudja. Balczó Péter pár hónapja nagyszerű Alfréd volt a Traviatában. Most nem igazolja a papírformát. Tenorja fényes, de színe nem varázsos, tónusa nem ragyog ki a rokonságból. De nem csak az énekesek ludasak a hiányban. Áriáikat és párjeleneteiket Kerényi teljesen szokványosan állítja be. Az, hogy pólójukra párjuk képe van nyomtatva, nem oldja meg a problémát. Az öreg Simon tolószékben közlekedik, a bizonytalanul intonáló Szécsi Máté mindvégig ügyesen remegteti a lábfejét. Sajnos a tündéri Lauretta áriája alatt se hagyja ezt abba, ami rombolja az emelkedett hangulatot. Kesselyák Gergely is az együttesek virtuozitására koncentrál, s közben nem bomlik ki a sok apró dallam. Puccini ugyanis Verdi, azaz a Falstaff mintáján dolgozik. A rokonok jobbadán együttesen vannak ábrázolva, keveseknek adatik önálló arc. De ez nem jelenti azt, hogy nem kellenének kitűnő énekesek. A pécsi együttesből Váradi Marianna ájtatos Nellája emelkedik ki, de Várhelyi Éván is pompásan mutat Gyarmathy Ágnes kitűnő ruhája, ő is plasztikus karaktert hoz. Cser Krisztiánnak Marco lovas gúnyája jobban áll, mint az elmúlt években ráerőltetett főszerepek. Kálmán Péter jól megfelel a rendező által elképzelt karakternek. Erőteljes baritonja inkább németes színezetű, nem Firenze napsugara süt belőle. A kívánt (hang)színeket hozza, talán csak a szeretetreméltó olasz kópéság, saját zsenialitásának felhőtlen élvezete nem sugárzik belőle. A kitűnő, magabiztosan szórakoztató előadás a filozfikus szinttel nem törődik. Kálmán Péter a lakókocsiban
Itt az volt újdonság, hogy az Operettszínházban musicalszínészek énekelték a szerepeket: ideális Cipollát véltek találni Szabó P. Szilveszterben. Most Ottlik Ádám alakítja a varázsló eredetileg basszusra elképzelt szerepét. Rá természetesen mikroportot tesznek, s erre kényszerül a többi szereplő is, akiknek amúgy nem volna szükségük erősítésre, de hát az egységes hangzás ezt kívánja. Vajda művében van némi musicales íz, a megoldás nem teljesen idegen tőle. Meg aztán -legyek hű magamhoz! -miért is ne próbálnánk ki valami újat? Különösen, ha a szerző a maga történelmi valójában jelen van, s a végén boldog mosollyal jön meghajolni a szereplőgárdával. Bizonyára nincs ellenére a megoldás, vagy udvarias. Nos, én udvariatlanul úgy vélem: le a mikrofonokkal! Az opera talán az utolsó műfaj a 21. században, ahol az emberi hang a maga természetes valójában, volumenében szólal meg. Aki ezt a kihívást nem vállalja, az ne énekeljen operát! Már csak azért sem, mert ebben a műfajban a hang adja a figurát. Ha Cipollát basszusra írták, egy-egy általános musicaltenor kevés hozzá, bármilyen tehetséges színész is. A formátum, vagy inkább a kiterjedés vész oda. Ottlik Ádám jól játszik, jelenlétének van ereje, és tisztességesen végigénekli a szólamot is. A díszlettervező, Khell Csörsz itt is használja a forgót, de itt sem látom több értelmét, mint a Schicchiben. A darab elején Cipollát látjuk készülődni az öltözőjében, de később nem térünk vissza a színfalak mögé. Vajda pontosan követi a novella eseménysorát, Kerényi pontosan követi a darabot, mi konstatáljuk, hogy minden a helyén van, s közben azon tűnődünk: mindez azért érint minket sokkal kevésbé, mint Puccini muzsikája, mert azt sokkal jobban ismerjük?
Ottlik Ádám és Józsa Richárd - Körtvélyesi László felvételei Marióként Józsa Richárd kezdettől ott téblábol a színpadon. A néma szereplő operai sablonját eleveníti föl Vajda, amit nagyon is helyénvalónak érzünk, hiszen mit is mondhatna, mit is énekelhetne ő? Neki csak a lövés marad, a darab megoldása. Illetve ebben az előadásban kicsit több, hiszen a gyilkosság után letépi az egyik plakátot, meggyújtja és a feje fölé emeli. A színházban minden nagyon erősen hat, ami önmaga. Itt a színpad szalmaszerű anyaggal, papírral, fával van tele, nyilvánvaló, hogy nem fog lángolni. Így a viszont a hatás odavész, sőt inkább ellenhatást érzünk. Csajághy Szabolcs és Váradi Marianna itt is jó karaktereket hoz elénk. A Mariót Somogyi-Tóth Dániel dirigálta, a karmestercsere az egyfelvonásosoknál szokatlan dolog, és a műsorfüzet sem igazít el a miértről. Száz szónak is egy a vége: a szabad, újító szellem értelmében mégiscsak ragaszkodni kellene bizonyos hagyományokhoz. Amíg jobbat nem találunk ki helyettük. |
