Felvégi Andrea felvétele

-Beszélgetésünk után két nappal kerül sorra a születésnapi koncert, alig van szabad perce. Két próba közt vagyunk, még a szendvicsét is itt kapja be. Nagy munkában vannak.

-Igen, négy hónapja próbáljuk Stravinsky Menyegzőjét.

-Magyarországon ritkán hallható darab. Ezek szerint a kórus számára is új.

-Teljesen, és nem könnyű megküzdeni a húsz percen át ömlő orosz dikcióval. Tudtommal itthon egyszer volt hallható a Szlovák Filharmóniával a nyolcvanas évek végén, amikor Eötvös Péter lemezre vette a Hungarotonnál, és egyszer a Rádiókórus adta elő Erdei Péterrel a kilencvenes évek elején.

-Nem kézenfekvő tehát egy jubileumi koncerten. Honnan az ötlet?

-A hangverseny a Nemzeti Filharmonikusok bérletének (igazából a kórus jubileumi bérletének) egyik előadása. Az első Liszt-program volt, megelőlegezve a Liszt-évet, a második a Faust elkárhozása, mindkettő Kocsis vezényletével, a harmadik Verdi Requiemje egy olasz dirigenssel, az ötödik Vásáry Tamással Mozart c-moll miséje lesz, az utolsó pedig Liszt Szent Erzsébet legendája újra Kocsissal. Ezt az egyet, a negyediket vezényelem én, és miután a zenekar turnézik, olyan műsort kellett kitalálnom, ami megállja a helyét a Müpában egy zenekari bérletben: hangzásban, látványban hatásos, de akad benne valami kuriózum is. Régi tervem volt a Menyegző, és most kapóra jött. Mivel emellé kell valami sláger, az lesz Orff Carmina buranája -négyzongorás változatban, ami nem szokványos -, és köztük, kis pihenőnek Brahms Szerelmi dalkeringői, két zongorával.

-A pályáját azonban nem karnagyként kezdte, hanem fuvolaművészként.

-Igen. Ez érdekes véletlen volt. Fuvolát végeztem a konziban, és felvételiztem az Akadémiára, de abban az évben -soha azelőtt és azóta - takarékossági okokból semmi másra nem lehetett jelentkezni, mint karvezetésre, zongorára és hegedűre, ezért a karvezetést választottam, mert az elméleti tárgyakból erős voltam. Addig, húszéves koromig kórussal semmilyen kapcsolatom nem volt.

-Még iskolai kórusban sem énekelt?

-Nem, már csak azért sem, mert az I. István Gimnáziumba jártam a konzi mellett, és az István Zenekarban is fuvolásként játszottam, 14 éves koromtól.

-Kik voltak a karvezetés-tanárai?

-Párkai István és Vásárhelyi Zoltán.

-Magával ragadta a kórushangzás?

-Nagyon. De egy évvel később felvettek fuvola szakra is, így jó darabig kettős életet éltem. Hartai Ferenc professzor utolsó éveiben tanított akkor, ötödéven pedig Kovács Lóránt, ő viszont már félig-meddig kollégám volt az Állami Hangversenyzenekarban.

-Ahol akkor fuvolásként játszott, és végzés után is ott maradt jó időre.

-Úgy történt, hogy még akadémista koromban elhívtak kisegíteni valaki helyett. Ott ragadtam, úgyhogy a dirigálástól egy időre távol kerültem, noha már középiskolás koromtól a karmesterség volt az igazi vágyálmom, szenvedélyesen gyűjtöttem a partitúrákat is. Aztán jött egy újabb véletlen: a MÁV Szimfonikusokhoz kellett beugranom dirigálni egy zeneszerzés diplomakoncerten. Utána Mura Péter, aki akkor a miskolci zenekar karmestere volt, megkeresett, hogy legyek az asszisztense. Már harminc éves voltam, de nekiveselkedtem az ÁHZ mellett ennek is. Akkoriban kezdtem kortárs zenét is vezényelni alkalmi együttesekkel, párszor dirigáltam Mihály András Budapesti Kamaraegyüttesét, „Z" felvételeket csináltam a Rádiónak, de csupa zenekari munkát, kórusnak nyoma nem volt az életemben.

-Ám egyszer csak ott állt a Budapesti Kórus élén: 1984-ben. Akkor találkoztunk először a Hungarotonnál. Kitalálom -az is egy véletlenen múlt.

-Minden azon múlt az életemben. Soha nem játszottam próbát, és soha nem pályáztam semmire. Viszont 1980-ban a brüsszeli akadémián részt vettem egy posztgraduális karmesterképzésen. Amikor a Hungarotonban találkoztunk, akkor vettük lemezre Ferencsikkel, a Budapesti Kórussal és az ÁHZ-val Haydn Krisztus hét szava a keresztfán című darabját a Mátyás-templomban, ahol Ferencsik nem szokott dolgozni. Nem elégítette ki az akusztika. Egyszer csak odaszólt nekem a zenekarba: „Matyi, menjen dirigálni, meg akarom hallgatni a keverőkocsiból az akusztikát." Húsz percet dirigáltatott, a végén óriási tapsot kaptam a kórustól és a zenekartól.

-Ferencsik jelenlétében beugrani elég izzasztó lehet.

-Csak akkor furcsa érzés, ha arra gondolok, hogy ma huszonévesek zenekart alapítanak, versenyeket nyernek. Nem sokkal ezután a kórus akkori vezetője, Margittay Sándor nyugdíjba ment, és az énekkari tagok küldöttsége megkeresett, nem akarom-e átvenni a karigazgatói munkát. Viccnek hittem, de kiderült, nagyon komolyan gondolják, és ki is járták Lakatos Évánál, a Filharmónia igazgatójánál, aki kezdetben ellenállt, éppen zenekari elfoglaltságaim miatt. Végül is úgy vélem, nem volt haszontalan az ottani munkám, sikerült a nagyon tradicionális kórust megújítanom, és közvetlenebb kapcsolatot kialakítanom velük, mint addig szokás volt náluk. A drámai fordulatot az hozta, hogy 1984-ben elkezdtem irányítani a Budapesti Kórust, és '85-ben hallottam valakitől, hogy a helyünkre megalakul az Állami Énekkar mint főhivatású kórus.

-Végül nem egészen ez történt, mert a Budapesti Kórus nem szűnt meg.

-Nem azonnal. Lassú halált halt. Kezdődött a pénz fokozatos elvonásával, aztán elvették a Vigadóban a próbatermet is.

-Érdekes helyzet ez, mert most éppen abban a minőségében beszél velem, hogy a hajdani riválist vezeti több mint húsz éve. Azaz végül is önhöz került az Állami Énekkar, illetve ön került annak az élére is. Ezt milyen véletlen idézte elő, és miért volt egyáltalán szükség új együttesre?

-Az volt az elképzelés, hogy az Állami Hangversenyzenekar mellett működjön egy hivatásos kórus is, ez a gondolat találkozott az Állami Népi Együttes szemléletváltásával. Akkor ott a zenekar, énekkar, tánckar hármas egysége működött, de az új hullámnak, Tímár Sándornak, Sebő Ferencnek ez a stílus nem felelt meg.

-Az urbánus népzene?

-Pontosan, nekik az énekkar nem kellett, így a hoppon maradt együttessel kezdenie kellett valamit a minisztériumnak.

-Pászti Miklós alapította meg az új kórust.

-Igen, mivel ő volt a Népi Együttes Énekkarának vezetője. Sajnos azonban alig két évvel később meghalt, tőle rövid időre átvette Bodonyi Katalin, majd Ugrin Gábor.

-Ön alól aztán elsorvadt a Budapesti Kórus?

-Nem, én még 2002-ig párhuzamosan csináltam a kettőt 1990-től, amikor is átvettem az Állami Énekkart.

-És a zenekar?

-Abból 1990-ben a Filharmónia akkori új igazgatója, Rátki András óhajára kiszálltam. Ez volt a feltétele a kinevezésemnek. Sok is lett volna valóban, időben is megoldhatatlan lett volna.

-Még nem mesélte el, miként esett önre a választás.

-Koncertem volt velük, és a tagság megkért, hogy legyek én a karigazgató. Már 1988-ban megkerestek, akkor Rátki ugyanezt a feltételt szabta, de akkor még nem akartam feladni zenekari munkámat. Két évvel később, amikor Ugrin elment a kórustól, újra felajánlották, és belevágtam. 23 év után megváltam az ÁHZ-tól, amiben az is közre játszott, hogy úgy éreztem, váltanom kell, és végleg a karmesteri hivatással köteleztem el magam. Egy év próbaidőt vállaltam, aztán végleg a kórusnál maradtam.

-Érdekes kanyart vett az élete, mert végül is visszatért ugyanahhoz a szervezethez, amiből akkor kivált, hiszen az ÁHZ-ból lett a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, az Állami Kórusból a Nemzeti Énekkar, és a kettő egy ideje már egy szervezeti és művészeti egység.

-Így van. 43 éve, diplomázásom óta egy munkahelyen dolgozom, erre nagyon büszke vagyok, és a szerződésemet ismét megújították.

-Közel fél évszázad egy helyen -nem sokan mondhatják el magukról. Irigylésre méltó pálya. A zenekar pedig mintha ön után ment volna.

-Valóban, a zenekarral is rendkívül jó a kapcsolatom, Kocsis Zoltánnal szoros szakmai együttműködésben dolgozunk.

-Felépítette tehát a kórust. Hogyan? Változtatott valamit a stíluson, a repertoáron?

-Amikor átvettem, a kórus még a repertoárismeret elején tartott. A tagok a Népi Együttesből és különböző kórusokból jöttek, ezért ki kellett alakítani egy hangzásazonosságot. Az, hogy Kocsis lett a teljes apparátus főzeneigazgatója, a repertoár szempontjából inkább a későbbi években hozott óriási változást.

-Ez tíz éve történt.

-1997-ben lett a zenekar vezetője, de 2000-től vezetett be radikális változásokat.

-Radikális változásokat említve: ön végrehajtott jelentős személyi cseréket?

-Ez nagyon nehéz kérdés. Nekem a vezetésről más elképzeléseim vannak, mégis, az évek során abszolút közös nevezőre tudtuk hozni a két együttes működését.

Tény, hagy karigazgatói működésem húsz évéből igazán csak a második évtizedben indult meg a fejlődés. Ennyi idő kellett, míg kialakult az az arculat, amit magaménak mondhatok. Egyet eleinte rosszul csináltam: zenekari muzsikusként másképp ítéltem meg az egyes produkciókra való felkészüléshez szükséges próbamennyiséget. Egy zenekar koncerttől koncertig próbál, kórusnál ez teljesen másképp történik. Schönberg Mózes és Áronját egyévi munka, Kurtágtól a csüggedés és keserűség dalait nyolchavi, Jeney Halotti szertartását félévi, most Stravinsky Menyegzőjét négyhavi munka előzte meg. Nemrég Brüsszelben a belga himnuszt kellett énekelnünk flamandul, a zenekar az utazás előtti napon egyszer átjátszotta, mi egy hétig gyakoroltuk a kiejtést. Ez az arány kifejezi a különbséget befektetendő energiában és időben. Ha januárban látom, hogy októberben műsoron lesz Janá≈ek Glagolita miséje, tudom, hogy azt legkésőbb kora nyáron el kell kezdenünk tanulni.

-Miben változott pontosan félidőtől?

-Abban, hogy másképp osztom be a munkára az időt, és sok egyéb tevékenységemet leépítettem. Túlvállaltam magam, nem voltam eleget a kórussal. Egy hivatásos énekkar művészeti vezetése alapjaiban különbözik a zenekarétól. A karmesterek akkor találkoznak egy zenekarral, amikor a saját koncertjüket dirigálják. Ha vendégkarmester érkezik, akár hetekig nem találkoznak. Az énekkar viszont állandó együttlétet igényel, mert a felkészülések egymásba érnek. Az állandó kontrollt gyakorolni kell. Emellett másik hasonló súlyú feladatot nem lehet elvállalni, én pedig megtettem. Sokat jártam külföldre vendégkarmesternek. Ma is elmegyek, ha meghívnak, de akkor állandó munkáim voltak. A kilencvenes évek végéig tanítottam a Bartók konzervatóriumban, a Szent István konzervatóriumban, sőt a Zeneakadémián is. Hajlamos voltam túl sokat vállalni. De később fokozatosan az egész életemet az énekkar köré építettem.

-Amit elmond, azzal megerősíti, hogy a karnagyi munka bizonyos szempontból keményebb, nagyobb erőfeszítést igényel, mint a karmesteré. Mégis, a rangja kisebb. Nem méltánytalan ez?

-Ez valóban nagyon érdekes. Én két oldalról élem ezt meg, mivel dirigensként szimfonikus koncertekre is felkérnek. Alapvetően karmester vagyok, az előéletem is azzal telt. Ám mivel a munkakönyvem a kórusnál van, karnagy a titulusom. Ennek a presztízse a hazai megítélésben mintha valóban kisebb lenne, noha számos nagy karmester érkezett a pályára kórustól: elég Harnoncourt, Rilling, Karl Richter, Herreweghe, Gardiner nevét említeni. Azért ne felejtsük el, hogy mindkettő komoly szakma. És sokan úgy vélik, csak azért, mert a karmesterség de facto nem hallatszik, veszély nélkül lehet vele kísérletezni. Lukács Ervin nemrégen megjelent kiváló önéletrajzi könyvében meglehetősen kritikusan ír a tanulatlan, felkészületlen dirigálás világszerte történő térhódításáról. Fontos, hogy a rangot hozzáértésével vívja ki az ember. Véleményem szerint a vezénylésben meg kell találni a ritmikus és a dallami gondolkodás állandó harmóniáját. A csupán a zenei folyamatra szorítkozó körvonalazatlan vezénylés ugyanolyan kártékony, mint a túltengő taktírozás.

-Széttördeli a zenét?

-Pontosan. Egy jól irányított vonóskar vagy kórus ott vesz levegőt, ahol azt neki mutatják, és addig tartja egy hang kifejezését, amíg mutatják. Ha csak az ütemet veri a karnagy, a kifejezés nem valósul meg. Az szólal meg, ami a karmester kezéből lejön. A keze persze a tudatának, a zsigereinek a közvetítése.

-Meg a lelkéé, szívéé.

-Igen, ezt sokan elfelejtik. Nem az a fontos, hogy a karmester legyen libabőrös. A közönség legyen az.

-Mennyire van ma igény a hagyományos kórushangversenyekre? Megcsappant az érdeklődés, nem?

-De. A kórusra mint az oratóriumrepertoár hordozójára, a régizenei együttesek partnerére nagy az igény. S van egy speciális közönsége a kortárs zenének, amely a darabért jön be, a megszólaltatók között nem tesz különbséget.

-De ez egy szűk réteg.

-Sajnos. A hagyományos kóruséneklésre rendkívül nagy szükség van, de a kórusfesztiválokon is úgy érzem: a kórusok inkább egymást hallgatják.

-Belterjes tehát.

-Igen. A kórustevékenység a tradicionális bérleti közönség számára ma a zenekari léthez kapcsolódik. Nem önjáró. Ugyanakkor évek óta tartunk tavasszal ifjúsági vidéki hangversenysorozatot. Operakórusokat énekelünk zongorakísérettel, ismertetővel, hatalmas sikerrel.

-Tulajdonképpen tehát 1998 óta működik egy szervezeti egységként kórus és zenekar a Nemzeti Filharmonikusok égisze alatt.

-Azóta a hivatalos nevünk Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár.

-A Nemzeti Filharmonikusok megnevezés tehát a kórust is jelenti.

-Igen, ami okoz is néha némi félreértést. Kiírják, hogy a Nemzeti Filharmonikusok koncertje, mint most, a születésnapi hangversenynél, és a közönség azt hiszi, hogy zenekari koncertet kap. De ez nem sért minket, hiszen a közönség számára mindig a zenekar a meghatározó, a „csali". A kórus jelenléte azonban fontos, és ha külön tapsot is kapunk, ami az utóbbi években gyakran megesik, az igazi főnyeremény.

-Mondhatjuk, hogy most már elégedett a színvonallal?

-Tulajdonképpen igen, mégis folyton keresem a megoldásokat, és mindig leporolok minden darabot, az unalomig ismerteket is. Ezt Ferencsiktől tanultam még, aki ezredszer is elővette például az Eroicát, és újra meg újra rendet rakott benne.

-Az a tény, hogy ma a kórus igazából a zenekar kiegészítője, azt is jelenti, hogy a repertoárban a karmester a meghatározó. Ön a saját vágyait nemigen tudja megvalósítani, vagy csak ritkán, mint most a Menyegzővel.

-Csak akkor, ha én dirigálok. Egyben kicsit szomorúan tehetetlennek érzem magam: a magyar hangversenyrepertoár rettenetesen tradicionális és kockázatkerülő. Ha kicsit is ismeretlen művet tennék be a bérletbe, például Veress Sándort, Franz Schmidttől A hétpecsétes könyvet, mellé kell tennem slágereket, különben nem veszi meg a közönség.

-Sokat turnéznak.

-Igen, többször jártunk Japánban, a Vatikánban, ahová májusban újra megyünk, nemrég Brüsszelben énekeltünk, állandó szlovákiai zenekarpartnereink is vannak.

-Mindent összevetve elmondható, hogy elégedett ember.

-Nagyon. Volt olyan időszakom, amikor úgy éreztem, hogy talán egy ennél nagyívűbb karrier is létrejöhetett volna, bizonyos külföldi szerződések révén, de végül is ennyi adódott nekem, és ez elég. Nem vagyok vállalkozó alkat, sem a nagy döntések embere, talán ezért is maradtam végig egy helyen.

-A Nemzeti Énekkar karnagyának lenni azért nem kevés.

-Valóban nem. Boldog is vagyok.