Halmos Béla felvétele

Olsvai Imre már diákként életre szólóan eljegyezte magát a magyar népzenével. „Az érettségit megelőző másfél év alatt háromszázegynéhány népdalt gyűjtöttem Baranya, Tolna, Zala és Somogy megye 17 falujából. Számomra vagy ismeretlen dallamúak voltak, vagy eléggé eltérő változatban -és többnyire másféle szöveggel -láttam őket nyomtatott gyűjteményekben. Úgy éreztem, és ésszel is úgy gondoltam, hogy ezt a dalanyagot el kell juttatnom a  legmegfelelőbb emberhez: Kodály Zoltánhoz. Ha ő érdemesnek tartja, majd beilleszti a többi közé" - ekképpen írja le Olsvai Imre közelebbi ismerkedését a népzenével, s későbbi mesteréhez, Kodály Zoltánhoz vezető útja előzményeit. A sors különös játéka: amint az egyetemi hallgató Kodály a Mátyás-templom zeneszerző-karnagyához, Vavrinecz Mórhoz, Olsvai (Vavrinecz) Imre nagyapjához viszi el kórusra és hangszerekre írt zsengéit: az Ave Mariát (1898) és az Assumpta est Mariát (1903) megmérettetésre, közel fél évszázad múlva hasonló céllal a karnagy gimnazista unokája juttatja el első gyűjtésének zsengéit a Zeneakadémia professzorához, Kodályhoz. S amint a Kodály-művek rendre szerepeltek is a Mátyás-templom zenei együttesének repertoárján, ugyanúgy a Mester észrevételeivel kiegészült népzenei gyűjtés is meghozta gyümölcsét a Vavrinecz unoka számára: egy vizsga nélküli jelest a népzene tantárgy szigorú tanárától.

A népzenei főtanszaki képzés végeztével Kodály hívta őt a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjába, amely mindvégig a munkahelye volt. Tanárai és példaképei -Kodály és Járdányi Pál -szellemi örökségét folytatva hatalmas népzenei anyagismeretre tett szert, de hamarosan nyilvánvalóvá lett egyedülálló rendszerező képessége is, amely egyenesen elhivatottá tette az MTA Központi Népzenei Gyűjteményének gyarapításában, zenei rendszerének kidolgozásában való részvételre, különösen pedig A Magyar Népzene Tára kritikai összkiadás-sorozat köteteinek szerkesztésében való közreműködésre. Mivel ő maga is ezt tekinti munkássága központi részének, köszöntőnk alkalmával e munka egyik fontos, tudománypolitikai jelentőségű mozzanatára szeretnénk irányítani a figyelmet.

A Magyar Népzene Tára összkiadás-sorozat szokásköteteinek megjelenése után az MTA Népzenekutató Csoportját több súlyos megrázkódtatás érte. 1966-ban fiatalon meghalt Járdányi Pál, aki már több éve az általa kidolgozott dallamvonal-elv alapján az alkalomhoz nem kötött népdalok típusainak kiadását készítette elő, a sorozat VI. kötetével folytatólag. A rákövetkező évben pedig meghalt Kodály Zoltán. A Csoport elvesztette hivatalos vezetőjét és legfontosabb szellemi irányítóit. Az 1970-től kinevezett új igazgatóval, Vargyas Lajossal az Akadémia vezetése pedig már a Kodály-csoport önállóságának felszámolásáról tárgyalt. Először fizikailag távolította el az Akadémia központi épületéből, 1973 végére pedig intézményi önállóságát is megszüntette. Ebben a feszültséggel teli, pszichés nyomás terhelte légkörben az összkiadás-sorozat műfaji váltásának megvalósítása teljes egészében Járdányi legközelebbi munkatársára, elképzeléseinek letéteményesére, az akkor 35 éves Olsvai Imrére hárult. A Kodály halálát követő átszervezések kritikus időszakában egyértelműen az ő személye jelentette a garanciát arra, hogy A Magyar Népzene Tára folytatásának Népdaltípusok kötetei a Járdányi Pál által kidolgozott és Kodály által jóváhagyott koncepció szerint jelenhettek meg. A Népdaltípusok első kötete 1973-ban hagyta el a nyomdát, és folytatódott a VII. kötettel 1987-ben, a kritikai kiadás Olsvai által kidolgozott módszere alapján, az ő önálló munkájaként.

Olsvai Imre környezetében mindig voltak olyanok, akik úttörő tevékenységének csak a gyengéit vették észre. Egyedülálló adottságait, tudását csak azok a munkatársak tudták értékén megbecsülni, akik asztalának papírdzsungele hátterében elkötelezett tudományos és közéleti tevékenységének sokrétűségét is meglátták, a határidőkkel való küzdelmében pedig nagyfokú igényességét és felelősségérzetét is tudomásul vették.

Olsvai Imre személyiségétől távol állt a karrierépítés. Noha jó néhány kitüntetésben részesült, címeit és rangjait mégis elsősorban az a felé áradó szeretet és tisztelet adja, amit a népzenei mozgalomban, az oktatásban és a tudományban eltöltött évtizedek során végzett munkája, tudásával pazarló önzetlenséggel bánó emberi magatartása váltott ki, és vált ki ma is.