|
Hangverseny
A Régi Zeneakadémia koncertterme sohasem számított különösebben tágasnak, de a Liszt Múzeum matinésorozatának nyitóhangversenyén valósággal megrohamozták az érdeklődők tömegei, s bizony volt, akinek dolgavégezetlenül kellett távoznia a helyszínről. A nagy érdeklődés bizonyára egyaránt szólt a Liszt-évnek, a RÁNKI DEZSŐ-KLUKON EDIT művészházaspárnak és talán annak a ténynek, hogy a Régi Zeneakadémia Liszt működésének egyik legautentikusabb budapesti színhelye.
Klukon Edit és Ránki Dezső A műsor mindössze két, de annál nagyobb lélegzetű kétzongorás Liszt-kompozícióból: a Les Préludes-ből és Beethoven 9. szimfóniájának átiratából állt. A szimfonikus költemény megszólaltatásakor Ránki játszotta az első, Klukon a második zongora szólamát; a másik kompozícióra cseréltek, se ez finom eltolódást hozott létre együtt-zenélésük karakterében, annak ellenére, hogy ritmikai, agogikai, dinamikai és karakterbeli összecsiszoltságuk kifogástalan, vagy hadd mondjam inkább így: csodálatra méltó volt. Mégis más helyzet az, amikor a -lágy és gömbölyű hangszíneiről is nevezetes -Ránki Dezső férfiereje a dominánsan magasabban játszó hangszer szólamának plaszticitásához, akcentusainak dinamizmusához járul hozzá, mint amikor a basszus vivőerejét erősíti, s Klukon dallamformálásának finomsága, érzékenysége is másképp érvényesül a hangtömeg taraján, mint a mély regiszterben. Játékuk nem mindennapi kontrolláltsága és összecsiszoltsága egyébként legnagyobb mértékben az unisono helyek esetében, így például a szimfónia 4. tételének recitativo-szakaszában mutatkozott meg: ilyen magas szintű szinkronitással valóban ritkán találkozhatunk. Úgy gondolom, helyes döntés volt, hogy a monumentális Beethoven-átiratban játszott Ránki második, és Klukon első zongorát: a beethoveni tetőpontok így szólalhattak meg a legszilárdabb alátámasztással, miközben a magas regiszterek, a vezető dallamok érzékeny, differenciált és expresszív megformálása jó és a Ránkiéval egyenrangú kézbe került. De előbb a szimfonikus költemény következett, olyan előadásban, amelynek legnagyobb erénye egysége, sodró monumentalitása volt, s amely oly magától értetődő módon keltette fel a zenekar színgazdagságának illúzióját. A monumentális hatás elérésének egyik alapvető eszköze, a dinamikai skála rendkívüli szélessége ugyanakkor csak nagyobb teremben nyilatkozhatott volna meg igazán zavartalanul: ebben a teremben a két zongora által generált dinamikai csúcspontok nemigen „fértek el", különösen a magas hangok hatottak kissé torznak, csengtek fémesen. Ehhez a csak helyenként jelentkező kisebb hendikephez azonban hamar hozzá lehetett szokni, s nem zavarta igazán a 9. szimfónia fantasztikus átiratának, illetve az átirat nem mindennapi előadásának élvezetét. A nagy mű, mármint az eredeti, tudjuk, nem problémamentes alkotás: jellemző rá bizonyos féktelenség, sőt mértéktelenség. Liszt persze ezeket a vonásokat nagyon is előnyös oldalukról látja, és harmóniába hozza őket saját romantikus pátoszával, saját szélsőségesen szubjektív és hatásos technikájával. A mű -immár az átirat -tehát igen komplex tünemény, nem csupán technikailag ijesztően igényes, de két nagy egyéniség belső törvényszerűségeit is szét kell szálazniuk benne az előadóknak. Klukon és Ránki szárnyaló előadása úgy oldotta meg ezt a bonyolult feladatot, mintha nem is tudna róla, játékuk tökéletesen spontánnak hatott, miközben az is világos volt, hogy minden tekintetben végletesen átgondolt és kontrollált. Játékuk zenei intenzitása mindvégig feledni engedte, hogy átiratot és nem eredeti kompozíciót hallunk -talán egyetlen olyan probléma kivételével, amelyet nem ők okoztak, és talán nem is Liszt, mert kikerülhetetlen: a zárótétel amúgy is kissé egzaltált vokális szakaszai, a szöveg formai támasza nélkül, helyenként kissé üresnek és hosszadalmasnak hatottak. Az egész darab szigorú megformáltsága azonban megkönnyítette, hogy az előadásban az igazi Kilencediket ismerjük fel: szerzőjének nem ez a legtökéletesebb műve, de éppen így szeretjük. (Január 8. -Régi Zeneakadémia. Rendező: Liszt Emlékmúzeum, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) MALINA JÁNOS
A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR Bach-sorozatának nyitókoncertje három Bach versenyműveiből és sinfoniáiból nyújtott változatos ízelítőt, KELEMEN BARNABÁS közreműködésével. A főszereplő persze Johann Sebastian volt, akit három műve: a 2. és a 3. brandenburgi verseny, illetve a g-moll hegedűverseny képviselt a hangversenyen; két legidősebb zeneszerző-fiának, Carl Philipp Emanuelnek és Wilhelm Friedemann-nak pedig egy-egy sinfoniáját játszotta az együttes. A legfontosabb és egyszersmind vendégként fellépő Kelemen Barnabáson kívül még további neveket is említenem kell a koncerttel kapcsolatban: elsősorban ROLLA JÁNOS művészeti vezetőét, azután az újabb szokás szerint a koncert során változó koncertmesterekét, TFIRST PÉTER-ét és HUTÁS GERGELY-ét, végül pedig a 2. brandenburgi versenyben a szólókat játszó OROSS VERONIKA (fuvola), DIENES GÁBOR (oboa), TÓTH LÁSZLÓ (trombita) és DINYÉS SOMA (csembaló) nevét.
Kelemen Barnabás - Felvégi Andrea felvételei A 3. brandenburgi verseny mindegyik tétele más tanulsággal szolgált. Az elsőben a megfiatalodott együttes kissé mackós tempót vett, s ezáltal az összhatás ezúttal az ős-LFKZ egyik kiindulási pontjára, az I musici di Romára ütött. Az improvizációs lehetőséget felkínáló, lassú tételt helyettesítő két akkordot ezúttal Dinyés Soma nagyszabású improvizációja hizlalta valódi zenévé, élvezeti értékét azonban mérsékelték a kevésbé előkelő származású csembaló hangolási tökéletlenségei. A lendületesen játszott zárótétel viszont a teremnek azt a tulajdonságát szemléltette, hogy a kamarazenei létszámon felüli, modern hangszereken játszó együttesek hangzását hajlamos döngve visszaadni és szinte a kegyetlenségig menő erőszakossággal felruházni. Ez a hatás nem tett éppen rosszat C. Ph. E. Bach közismert C-dúr vonós sinfoniájának, ennek a szabályos, Sturm und Drang-jellegű kompozíciónak, amely egy egészen más, eleve kiegyensúlyozatlanabb, ágálóbb zenei nyelvet képvisel. A zenekar előadásában remekül érvényesültek a nyitótétel cikázó villámai, viharos, de váratlanul meg-megtorpanó száguldása. Szépen és kifejezően játszották a középső tétel sóhajos-akcentuált gesztusait, s jól ragadták meg a zárótétel protokolláris hajbókolása mögött rejlő, nyugtalanító jeleket. Az f-moll zongoraversenyből visszakövetkeztetett g-moll hegedűverseny
előadása már a tulajdonképpeni szólószakasz kezdete előtt új minőséget
hozott: az együttest ellenállhatatlan zenei akarat vezette, mint Rolla
János koncertmestersége idejében. Kelemen Barnabás a súlyok, akcentusok
és agogikai eszközök plasztikus megvalósításával az egész együttest
magával tudta ragadni és egységes és kifejező zenei beszédfolyamat
részesévé tenni. A lassú tételben azt is bebizonyította, hogy igen sokat
tud a barokk recitativóról. A második félidő a legidősebb fiú, W. Fr. Bach négytételes F-dúr sinfoniájával kezdődött. A sok apróbb-nagyobb meglepetéssel szolgáló, korántsem jelentéktelen kompozíció első tételében a tétova megállások, helyi atonális foltok, a szüntelen izgatottság fogalmazódtak meg igen szuggesztíven. A lassú tétel csapongó, könnyed, de mégis baszszusközpontú jellege, a zárótétel kissé groteszk szögletessége ugyancsak telitalálat volt. A záró 2. brandenburgi versenyt érzékenyen érintette a modern hangszeres előadások nagy problémája, az, hogy a „Bach-trombita" úgyszólván lesöpri a másik három szólóhangszert. Mármint a második tétel kivételével, ahol hallgat, s így hagyja őket érvényesülni (amit főképp Dienes Gábor hálált meg különlegesen nemes oboahanggal). A szélső tételekben azonban vajmi kevés volt hallható a két fafúvós hangszerből, jóllehet Tóth László -önmagában véve -szép hangon, tisztán és éneklően trombitált. Végül azután a helyzettel megbékélve, örömmel hallgattuk a hangverseny utolsó perceit. (Január 11. - Festetics-palota. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) MALINA JÁNOS
KOCSIS ZOLTÁN vezényelte a NEMZETI FILHARMONIKUSOK NATALJA GUTMAN vendégszereplésével rendezett Dvo√ák-hangversenyét a Müpában. A műsoron a Gordonkaverseny mellett az Újvilág-szimfónia szerepelt. Már az első beintés pillanatában érezhető volt, hogy a zenekar nagyszerű formában van: megszólalásuk szinkronitása és homogeneitása, a tempó és a karak- ter azonnali megszületése sok jót sejtetett, és a sejtések a koncert folyamán lényegében beigazolódtak. A Rosztropovics utáni orosz csellistanemzedék kiemelkedő tagja, Richter, Kagan és Rosztropovics gyakori partnere és emberileg is közeli társa imponáló aktivitással és képességei teljében koncertezik egy olyan pillanatban, amikor vonós kortársai már jellemzően visszavonulnak vagy legalábbis erősen visszafogják aktivitásukat. Gutman belépésének pillanata megint csak emlékezetesnek bizonyult: hangjának melegsége, kantilénájának simasága és mágneses ereje azonnal jelezte művészi nagyságrendjét. Bár játékába az első tételben becsúszott egy vagy két disztonált hang, ez a probléma átmenetinek bizonyult, s később már a nyaktörő magas fekvésekben sem maradt adós játékának perfekciójával. Ezzel szemben egyenesen elbűvölt a melléktéma varázsos éneklésével, a kettős kromatikus menetek könnyed és elegáns abszolválásával, vagy éppen a tetőpontok, a kadenciális trillák férfiasan erőteljes, szirup nélküli megszólaltatásával. S bár a kezdőtétel tempója szemernyit lassúnak tetszett számomra, Natalja Gutmannak semmiféle gondot nem jelentett e tempó kitöltése. Már az első tételben feltűntek az általánosan kitűnő zenekari teljesítményen belül a kiváló fúvósok, s ez a benyomásunk azután csak erősödött, a lassúban példának okáért a testesen, kristálytisztán megszólaló kürtök jóvoltából. Itt a szólista játékának nemesen finom szomorúsága volt elsősorban megragadó, a pianók tartalmasságával együtt. A zárótételben pedig egyszerűen az volt az érzésem, hogy ezt a művet jobban eljátszani nem lehet annál, ahogyan Gutman teszi. S a zenekarról és Kocsisról is mindent elmondunk azzal, hogy a szólista ideális partnerei voltak.
Natalja Gutman A nagy sikert Natalja Gutman Bach C-dúr szólószvitjének Bourrée-tételével honorálta; a művésznő, akire (interjúi szerint, és, mondjuk, Rosztropoviccsal ellentétben) nagy hatással voltak a historikus előadók által közvetített impulzusok, ezt az egészen másfajta zenét egészen más erényeket megmutatva, rendkívül élettelien, színesen és differenciáltan játszotta el -nagy öröm volt őt hallgatni. Az Újvilág-szimfónia a
romantikus szimfónia-irodalom egyik legkevésbé szofisztikált, hatását
azonban dagályossága ellenére soha el nem tévesztő darabja. Egyértelműen
érdekes kihívás az igényes előadó számára, akit joggal izgat a kérdés,
hogy mi a mű szuggesztivitásának titka, s hogy nyújt-e még
felfedeznivalót számunkra. Kocsisék rendkívül hatásos, összefogott és
párját ritkítóan csiszolt előadása nyomán valóban azonosíthattunk a
műben gyakran elsikkadó értékeket. Talán nem különleges meglepetés, de
érzékletesen mutatkozott meg a A táncos harmadik tételt a remekül feltálalt hemiolás játék töltötte meg élettel, bár ebben a tételben még ez a kitűnő előadás sem tudott felmutatni egy nagy szimfóniához elegendő szubsztanciát. A zárótétel viszont megint csak elég ötletet és hangszerelési finomságot tartalmazott ahhoz, hogy ne csak sodró lendületét tudjuk élvezni, hanem változatosságában is gyönyörködhessünk. (Január 12. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) MALINA JÁNOS
Különös déjà vu érzésem
támadt a Concerto Budapest Richter-mesterbérletének 2. hangversenyét
hallgatva: a zenekar meglepő módon mintha „újrajátszotta" volna jó két
évvel korábbi, 2008. szeptemberi koncertjét. Természetesen nem a szó
szoros értelmében, azaz csak hasonló, nem pedig azonos programról és az
interpretáció hasonlóan alakuló színvonaláról volt szó. Egy pontos
egyezés azért akadt: Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya, amely
már 2008-ban is olyan emlékezetes interpretációban csendült fel, hogy
lehetetlen volt nem visszagondolniuk rá mindazoknak, akik mindkét
eseményen részt vettek. Akkor letaglózóan fergetegesre sikerült; úgy
tűnt, a hallgatóság talán még követni sem tudja a zenekar dinamikus
kezdését. Ezúttal ilyen érzésem nem volt, viszont attól sem tartottam,
hogy az együttes nem tudja majd hibák nélkül teljesíteni a KELLER ANDRÁS
által diktált tempót. A remekbe szabott Glinka-nyitányt követően -az említett korábbi estéhez hasonlóan -egy szláv versenymű következett kiváló szólistával, de jócskán halványabb zenekari kísérettel (2008-ban Perényi Miklós játszott Dvo√ákot), majd magas színvonalú, precíz felkészülésről árulkodó záró szám tette világossá, mely darab előkészítésére helyezte a legnagyobb hangsúlyt Keller András (két éve ez Bartók-, most Sosztakovics-mű volt). A versenyműveket ezúttal Csajkovszkij b-moll zongoraversenye képviselte, a középpontban a karizmatikus orosz zongoristával, BORISZ BEREZOVSZKIJ-jal. Berezovszkij nem tett feledhetetlen benyomást, ám nem is volt könnyű dolga ezen az estén. Érthetetlen számomra, miért mondott csődöt a zenekar: hova tűnt a Glinka-nyitány fürge vonósjátéka, vagy az a biztonság, amellyel Keller a koncert második felében sorra kerülő Sosztakovics-szimfóniához nyúlt. A zongoraverseny kísérete egyrészt rendkívül merevre sikerült, ami alig oldódott valamit az előadás során, másrészt zavaróan sok volt benne a pontatlanság. Nem javított az összképen az sem, hogy Berezovszkij igyekezett partnerként tekinteni a csetlő-botló kísérő együttesre, s ez aztán gyakran őt magát is megzavarta. Paradox módon alighanem jót tett volna az interpretációnak, ha a zongorista elsősorban önmagára koncentrál, a zenekar pedig követi őt, ahogy tudja. Így azonban néha még a zongoraszóló is elhalványult és tétova lett, pedig erőtlenséggel Berezovszkij játékát biztosan nem lehet vádolni. A nyitótétel főtémájában hangerejével és nagyvonalúságával például gyakorlatilag lesöpörte a hatalmas zenekart, s bár később megmutatta finomabb oldalait is, elsősorban e parancsoló erő miatt emlékszem vissza játékára. Még a ráadásként ismételt záró szakasz sem sikerült igazán jól, így aztán a közönség kissé szorongva várhatta a szünet után sorra kerülő Sosztakovics-művet, az 5. szimfóniát.
Borisz Berezovszkij - Pethő Zsuzsa felvételei Felesleges volt azonban az aggodalom: a Concerto Budapest megismételte ugyanazt, ami két éve, még Telekom Zenekar korában egyszer már sikerült neki, és a fergeteges nyitány-kínos versenymű kettőse után rendezett, gondozott, gazdagon árnyalt záró számmal örvendeztette meg közönségét. Erről a produkcióról csak jót lehet írni: ezúttal minden vonós szólam felnőtt a prímhegedű kidolgozottságához, és megbízhatóak voltak az érzékeny fúvós-állások is. Keller jól összefogta és színesen „elmesélte" nekünk a szimfóniát. A 2008-as és a mostani koncert megalapozott összevetésére persze nincs lehetőségem: a korábbival kapcsolatban az emlékek már -talán jótékonyan -megfakultak, s legfeljebb csak azt lehet megítélni, hogy az egyes műsorszámok az adott estén alatta vagy fölötte voltak az átlagnívónak. Ennek ellenére meggyőződésem: a sok nehézséget átélt Concerto Budapest zenekaron meglátszik Keller odafigyelése, és bár hasonló ívet járt be a két koncert, egy feltételezett abszolút összehasonlításnak egyértelműen a mostani lett volna a győztese. (Január 14. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest) KUSZ VERONIKA
Egy nappal a Liszt-év hivatalos megnyi tója előtt, az egy esztendőn át tartó jubileumi eseménysorozat felütéseként szólalt meg Budapesten a zeneszerző Krisztus című oratóriuma. A mű sorsa sokatmondón világítja meg az életmű egészének utókorbeli fogadtatását. Az 1855 és 1867 között keletkezett vallásos, de nem liturgikus opus -amely szerkezetében, műfajában és hangvételében különbözik a zenetörténet minden korábbi Krisztus-témájú alkotásától -hiába Liszt egyik legjelentősebb kompozíciója, máig nem élvez polgárjogot a koncerttermekben. Nemcsak külföldön nem, Magyarországon sem. Sorsa közös a legtöbb szimfonikus költemény, a kései zongoradarabok, a kórusművek és a dalok sorsával - éppúgy nem adják elő, mint ahogy azokat sem. Enynyit Liszt „népszerűségéről", „szupersztár" mivoltáról. Mert, mint olvasom és hallom, állítólag ez utóbbi lett volna. Liszt természetesen népszerű volt, egy kor bálványozott művésze - de elsősorban virtuóz zongoradarabok előadójaként és szerzőjeként, életművének többi része iránt mind életében, mint halála után csekély érdeklődés mutatkozott és mutatkozik. A magyar Liszt-év egyik feladata lesz, hogy ezen a helyzeten változtatni próbáljon. A Krisztus tehát egyszerre dokumentuma a Liszt-életmű értékeinek és az irántuk megmutatkozó közönynek. PESKÓ ZOLTÁN a mű hivatott és hűséges propagátora, negyedszázaddal ezelőtti budapesti produkciójáról annak idején módom volt kritikusként beszámolni a Muzsika hasábjain. Most ismét az ő betanításában és irányításával szólalt meg a háromrészes, tizennégy tételes, nagy mű, a pécsi PANNON FILHARMONIKUSOK, valamint az MR ÉNEKKAR (karigazgató SOMOS CSABA), a HONVÉD FÉRFIKAR és a BUDAPESTI STÚDIÓ KÓRUS (karigazgató STRAUSZ KÁLMÁN) előadásában, néhány héttel az új pécsi Konferencia- és Koncertközpont megnyitása után. Ily módon az esemény számunkra, budapestiek számára nemcsak a kezdődő Liszt-év előestéjeként szolgált, de egyben utóhangjaként is annak az esztendőnek, amelyben Pécs volt Európa Kulturális Fővárosa.
Peskó Zoltán Szerzője a Krisztust három részre, ezen belül tizennégy tételre osztja: az Oratorium in Nativitate Domini (Karácsonyi oratórium) öt, a Post Epiphaniam (Vízkereszt után) ismét öt, majd végül a Passio et resurrectio (Szenvedés és feltámadás) további négy tételt tartalmaz. Ez formális gondolkodással két szünetet követelne, Peskó Zoltán azonban a második rész harmadik tétele, a 7-es számú Tu es Petrus hangzásban és érzelmekben egyaránt kiteljesedő, nagy csúcspontja után iktatott be pihenőt, arányokra és dramaturgiára egyaránt érzékeny, bölcs döntéssel. A Krisztus nemcsak nagy mű, de különféle tételtípusai, megszólalásmódjai révén stilárisan is többrétegű. Ez kedvezőtlen esetben szét is feszítheti az előadást. Peskó produkcióját szakmailag a mindvégig érvényesülő erős összpontosítás, a művészi kifejezés területén pedig az emelkedettség és átszellemültség légkörének fenntartása tette koherenssé. A karmester által második évad óta vezetett Pannon Filharmonikusok tagjai gondozott játékkal vettek részt a produkcióban: tartalmasan szólt a vonóskar, intelligens és árnyalt muzsikálás jellemezte a fúvósokat. Semmiképp sem „vidéki" zenekart hallottunk: legfeljebb néhány apróbb hiba, kisebb pontatlanság fordult elő. A kórusok hangzását sikerült homogénné összecsiszolni: telten szólaltak meg a nagy homofon tömbökben, rajzosan a mű kontrapunktikus szakaszaiban. A szólisták közül értelemszerűen kiemelkedik a Krisztust éneklő bariton. A körülmények keserű iróniája folytán sajnos éppen e szólam gazdája, GEIGER LAJOS küzdött szakmai problémákkal ezen az estén. Átélten, nagy kifejezőerővel énekelt, hangjának szép színe és vivőereje is jól érvényesült, de mindvégig bajlódott az intonációval, pontosabban a hosszabb hangok magassága rendre ingadozott énekében. Jó tanár nyilván segíthet a bajon. VÁRADI ZITA, KOVÁCS ANNAMÁRIA, ALESSANDRO CODELUPPI és CSER KRISZTIÁN kvartettje viszont zökkenők nélkül vette a mű akadályait, s a négy muzsikus értelmezése is illeszkedett egymáshoz.
Váradi Zita, kovács Annamária, Alessandro Codeluppi, Cser Krisztián és Geiger Lajos - Felvégi Andrea felvételei
Kiemelve néhányat a tolmácsolás emlékezetes részletei közül, megemlítem a Rorate coeli fényt árasztó hangzását, a tétel fohászkodó békéjét méltón megidéző világos vonóstónust, az Angelus Domini sok impozáns zenekari és vokális tuttiját, A Stabat Mater speciosa elejének bensőséges kórushangzását. Vonzó volt az Ecce stella tételben a háromkirályok nyugodt vonulása, értékeltem a Pater noster megfogalmazásának sallangtalan egyszerűségét, felemelő volt a Tu es Petrus már említett zenei és emocionális csúcspontja. A Hosanna Benedictusában, majd később a Stabat Mater dolorosa egy részletében kissé lefojtottnak éreztem az altszólista hangját. Peskó Zoltán karmesteri ízlése egyformán megtalálja az izgalmas előadói lehetőséget a Hymnus paschalis csendes, női kari tételében és a Resurrexit hatalmas tuttijában. Mindez valóban csupán néhány pillanat egy jelentős, igényes előadásból, melynek azonban -s alighanem ez a legfontosabb -az egésze bizonyult emlékezetesnek, úgy alkotva meg az élmény tömbjét, ahogyan minden heterogeneitása ellenére maga a Krisztus-oratórium is tömbként él a hallgató emlékezetében. (Január 21. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok - Pécs) CSENGERY KRISTÓF
Nem tudom, hosszan mérlegelt-e KOCSIS ZOLTÁN, mielőtt eldöntötte, mely művek szerepeljenek a Liszt-év hivatalos nyitóhangversenyén. (Az eseményt A Magyar Kultúra Napjára időzítették a szervezők, hallgatólagosan nyomatékosítva ezzel, hogy a Kárpát-medencében élők Lisztet nemcsak az európai, hanem a magyar kultúra szerves részének is tekintik). Mindenesetre a kiválasztott három kompozíció, amely végül is az est műsorán felhangzott, nem hagy kétséget a ki nem mondott koncepció felől. Ha ezt az elképzelést derűlátón a teljes jubileumi esztendőre alkalmazhatónak reméljük, úgy abban is bízhatunk, hogy a magyar Liszt-év koncertprogramja valóban formálni fogja -mégpedig jótékonyan -a nagyközönségnek a zeneszerzőről alkotott képét. Miről is van szó? Természetesen az ünneplés hónapjaiban fel kell idézni a legnépszerűbb darabokat - ezek közül hangzott fel a koncerten a Magyar fantázia (1852). Legalább ilyen fontos azonban, hogy a kevesebb figyelemre méltatott, de értékes művek is reflektorfénybe kerüljenek: a protokollkoncerten ebből a kategóriából szólalt meg a Victor Hugo verse nyomán komponált Amit a hegyen hallani (1848/57), végül pedig a Magyar koronázási mise (1867). Arányosan és méltányosan megtervezett válogatás, melyben szimfóniaszerű (az Amit a hegyen hallanit német nyelvterületen „Bergsymphonie" néven is emlegetik), versenymű karakterű és vokális kompozíció, filozofikus, virtuóz és egyházzenei alkotás egyaránt helyet kapott. Igen jó volt a kezdet: a ritkán hallható első szimfonikus költeményt Kocsis Zoltán a NEMZETI FILHARMONIKUSOK élén példás kidolgozású, szuggesztív előadásban vezényelte. Kétségtelen, a mű nehezen adja meg magát: a Ce qu'on entend sur la montagne bonyolultabb és szövevényesebb forma, mint a hatásosabb és rövidebb Tasso, Les préludes vagy Mazeppa. Liszt az Hugo-parafrázisban nem keresi a közönség kegyeit, inkább arra törekszik, hogy bemutassa azt a bizonyos „két hangot", melyet a romantikusan emelkedett filozofikus vers leír: „az emberi sikolyt s a természet dalát" (Nemes Nagy Ágnes fordítása). Kocsis koncentrált vezényletével a zenekar híven mutatta fel a szimfonikus költeményben egymásnak feszülő kétféle karaktervilágot: morajlottak a mélyben a vonósbasszus-trillák, nyugtalanságot és várakozást fejeztek ki a sürgető fúvósharmóniák, beszélt hozzánk a szólóhegedű recitativója, hatottak a fokozások, élt a zene izgalma, lelkesedése, és kitáruló hangzással örvendeztették meg a hallgatót a himnikus pillanatok. Az előadást a koncert legjobban sikerült produkciójának éreztem: Kocsis és zenekara meggyőzően érvelt a mellőzött mű szépsége és gazdagsága mellett. Remélem, az ünnepi év során valameny- nyi szimfonikus költeményt többször is halljuk majd.
Kolonits klára, Németh Judit, Horváth István és Bretz Gábor- Pethő Zsuzsa felvétele A Magyar fantázia kevésbé egyértelmű eset. A par excellence Liszt-játékosként számon tartott (Liszt-lemeznagydíjat is nyert) FARKAS GÁBOR virtuózan és könnyedén játszotta a magánszólamot, hangja a magasban kristályosan csengett, a mélyben zengett, dallamformálásából nem hiányzott a rubato, technikája pedig hibátlannak mutatkozott trillákban, futamokban és arpeggiókban egyaránt. Valamit mégis hiányoltam muzsikálásából, akárcsak legutóbb a Chopin-évet záró fellépésén, amikor a Sinfonia Varsovia kísérte. A Magyar fantáziához ugyanis a felsorolt erények nem elégségesek: kell még az a hódító elegancia, amely fénnyel ragyogja be a dallamokat, kell a mindent elárasztó életöröm és magabiztosság, és kell a személyiség ereje-kisugárzása, mely a produkciónak lendületet és hitelt ad. Farkas zongorázása ezekkel nem rendelkezik -„csak" kifogástalan zenei és hangszeres teljesítmény. Végül a második részt kitöltő Magyar koronázási mise előadásáról is némi zavartsággal kell beszámolnom. Értő, gondos vezénylés nyomán létrejött, hiteles produkció volt -a vokális előadógárdát a NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató ANTAL MÁTYÁS), valamint KOLONITS KLÁRA, NÉMETH JUDIT, HORVÁTH ISTVÁN és BRETZ GÁBOR alkotta -, de nem győzött meg a mű igazi kvalitásairól, nagy tömbjeivel, lapidáris hangzásával inkább azt az érzetet keltette, hogy Liszt invenciója s más alkalmakkor oly gyakran mélyen személyes megszólalásmódja ezúttal áldozatul esett a protokolláris funkciónak. Személytelenül ünnepi, formális megszólalásmód - ez volt a hallgató alapvető benyomása. (Január 22. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF
Mendelssohn sokáig és nagy gonddal komponált oratóriumát, az Illés próféta alakját és történetét drámai eszközökkel megörökítő Eliast vagy egy nemzedéknyi idő óta ismét a 19. századi oratórium-irodalom legfontosabb remekművei közé sorolják. Korhű hangszerekkel történő hazai megszólaltatását, amelyről tudhattuk: előbb vagy utóbb be fog következni, természetesen elsősorban VASHEGYI GYÖRGY-től és együtteseitől várhattuk, ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a romantikus alapmű ne jelentett volna az ő számukra is újszerű feladatokat. Már maga az együttes is szokatlan létszámú volt, még ha a (később alaposan átdolgozott) oratórium eredeti birminghami bemutatójának 300-as előadó-apparátusát nem közelítette is meg. A PURCELL KÓRUS létszáma ezúttal a kivételesen magas 36-os számot érte el (ebben a Debreceni Kodály Kórustól „kölcsönvett" öt tag is szerepel); az ORFEO ZENEKAR 44 tagjából nem kevesebbet, mint 18-at tettek ki a fúvósok (közöttük egy szerpentjátékos is helyet kapott!), s a kis szerepekkel együtt összesen 11 énekszólista vett részt a produkcióban, köztük két gyermekszólista az MR Gyermekkórusából; igaz, négyen a kórustagok közül léptek elő. Ám egyáltalán nem csupán a méretek jelentettek szokatlan feladatokat. A négy natúrkürt hibátlan összjátéka, Freischützöt idéző színei, vagy a rendkívül kényes és igényes zenei anyagot kapó énekoktett, a szárazságot, esőt, vihart és tüzet festő képek romantikus telítettségű zenekari színkeverékei mind újszerű kihívásokat jelentettek az előadók számára. És bár a darab terjedelme nem haladja meg számos, az együttes repertoárján szereplő Händel-oratóriumét, az állandóan sűrű érzelmi töltet, az egymásra rakódó konfliktusok és súrlódások erőteljesen igénybe veszik a teljes együttes koncentrálóképességét. Az Elias, híven a bibliai forráshoz, bonyolult cselekményt és mondanivalót hordoz: a hároméves szárazság és megszűnése történetét elmondó, Illés alakját, ellentmondásait és konfliktusait viszonylag drámai és egyenes vonalú módon kibontó első rész után egy kuszább, de gazdagabb és introvertáltabb második rész következik. Ez a rész töredezettebb, ám nagyformája mégis impozáns, és a többféle szerepet (zsidó nép, Baál papjai, szeráfok kara) magára öltő kórus mindvégig jelen levő erőteljes és sokrétű, sokkarakterű szerepe mellett a második részben az individuumok megnyilatkozásai is jelentős zenei számok létrejöttéhez vezetnek. A kiegészített Purcell Kórus ebben az erőteljes és hajlékony, döntően homofon kórusidiómában is magabiztosan tájékozódik, s sorban szállítja a tőle megszokott fenséges pillanatokat. A címszerepet KOVÁCS ISTVÁN énekelte, s ő ennek a rendkívül intenzív és kimeríthetetlenül sokarcú produkciónak ugyanúgy a középpontjává tudott válni, mint a minapi Máté-passiónak (ott Kálmán Lászlóval kettesben). Egy-két semmiségtől, nazálisabb hangtól eltekintve nem egyszerűen hangi-technikai vagy elvont zenei tekintetben volt kitűnő, hanem az alak súlyát, komolyságát, problematikáját is olyan szuggesztív módon, magas szinten fejezte ki, hogy mindvégig az ő kisugárzása kötötte le figyelmünket elsősorban. Személyében igazi próféta jelent meg a Müpa pódiumán. Fontos szólókat énekelt rajta kívül SZUTRÉLY KATALIN, PINTÉR ÁGNES, BAKOS KORNÉLIA, RÉM GABRIELLA, MEGYESI ZOLTÁN, MÉSZÁROS PÉTER, BLAZSÓ DOMONKOS és PINTÉR DÖMÖTÖR. Közülük az Özvegy pozitív szerepében Szutrély Katalin valóban a fényt, a ragyogást és a tisztaságot képviselte mind hangilag, mind pedig megformálásának lenyűgöző természetességével. Az immár többedszerre figyelmet keltő, rendkívül kulturált és sokoldalú Bakos Kornélia és Megyesi Zoltán viszont egy-egy remek intrikus karaktert hozott létre, Megyesi egyenesen vérfagyasztóan mefisztói beütéssel.
Vashegyi György, Megyesi Zoltán, Szutrély Katalin, Pintér Ágnes, Bakos kornélia, Kovács istván Vashegyi György pedig rendet teremtett ebben a maga korában is rendkívül újszerű, igen nagyigényű és komplex kompozícióban, kezében tartotta az arányokat és az irányokat, és biztos kapaszkodót nyújtott kórusnak, zenekarnak és szólistának egyaránt. Azon kapom magam, hogy azt várom: legközelebb milyen remekművet mutat majd meg a közönségnek az újdonság erejével -Kovács Istvánnal karöltve. (Január 25. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Orfeo Zenei Alapítvány) MALINA JÁNOS
Ütőhangszerek és orgona: tűz és víz? Ez is egy az elképzelhető vélemények közül, de ha jobban meggondoljuk, a kétféle instrumentumnak lehet, sőt van is köze egymáshoz. Mindkettő kultikus hangszer (illetve az egyik hangszercsoport): az ősi, nyers hangú ütők a pogány, a magasrendű szerkezetként működő, ezer árnyalatra képes billentyűs a keresztény szertartásoké. Találkozhatnak? Éppenséggel igen, de erre mindeddig ritkán akadt példa. Talán ezért is örült meg az AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES, amikor a kvartett tagjainál jóval fiatalabb orgonista, FASSANG LÁSZLÓ azzal az ötlettel kereste meg, hogy adjanak közös koncertet, amelyen az orgona és az ütők hol egymást váltva, hol együtt szerepelnek. Előrebocsátom az összegzést: rendhagyó műsorú, sok kortárs zenével, sok ritkasággal és sok átirattal teletűzdelt, mindvégig rendkívül magas színvonalú előadásokat felsorakoztató, hangulatában is vonzó est kerekedett az ötlet megvalósításából. Külön szót érdemel az utóbbi mozzanat, a hangulat, amelynek természetes közvetlenségéért Fassang László és RÁCZ ZOLTÁN közös konferálása szavatolt. Úgy látszik, a jövő egyik fontos koncerttípusa lesz a „beszélgetős" hangverseny, amely a kevésbé bennfenteseket beavatva missziót teljesít: új közönségrétegeket toboroz. Ennek jelentőségét a magas kultúra rohamos térvesztésének korában aligha lehet eltúlozni. Az első részt amerikai zene töltötte ki. Aaron Copland 20. századi klasszikusa, a Fanfare for the Common Man (1943), melynek eredeti célja a Cincinnati Szimfonikusokat vezető megrendelő, Eugene Goossens elképzelése szerint a II. világháborúban harcoló amerikai katonák lelkesítése lett volna, kiválóan alkalmas arra, hogy orgonára és ütőkre alkalmazzák (esetünkben az átdolgozó Holló Aurél volt), mivel a szerzői hangszerelés rézfúvókat (kürtök, trombiták, harsonák, tuba) és három hangszerből (timpani, gong, nagydob) álló ütős szekciót ír elő. Az ütős szólamokat megtartva csak át kell tenni a rézfúvós zenét orgonára (amelynek vannak rézfúvókat imitáló regiszterei). Az egyszerű és patetikus, rendkívül hatásos mű (melyet a zenehallgatók korábban is sokféle feldolgozásból ismertek, egészen az Emerson, Lake & Palmer trió „prog rock" verziójáig) igényes, szuggesztív előadásban szólalt meg. A produkció a mű eredeti időtartamánál kissé hosszabbra sikerült, Fassang László ugyanis a darab közepébe saját improvizációját illesztette. Coplandet miniatűr Steve Reich-életmű-keresztmetszet követte: a negyedszázados jubileumát ünneplő Amadinda számára írt Mallet Quartet (2009) a legújabb termést, a Music for Mallet Instruments, Voices and Organ (1973) a repetitív kompozíciós technika virágkorát idézte. Mindkét előadás felsőfokon méltatható: pontos, szuggesztív, a repertoárban való legteljesebb otthonosságot képviselő muzsikálást hallottunk, ráadásul a két mű egymás mellé állítva jól érzékeltette, hogyan „klasszicizálódott" napjainkra a kezdetben kísérletező és elvontabb Reich zeneszerzői stílusa. A Mallet Quartetben Rácz Zoltán, Holló Aurél és Váczi Zoltán mellett Szabó Mátyást hallottuk (az Amadinda negyedik állandó tagja, Bojtos Károly ezen a koncerten a földszinti nézőtér hátsó traktusában felállított keverőasztalnál teljesített szolgálatot), a Music... énekszólamait Dezső Sára, Jónás Krisztina és Nagy Bernadett adta elő. (A hangverseny során ütőhangszereken közreműködött még Schlanger Tamás és Tömösközi László is.)
Steve Reich művének közreműködői A szünet után Fassang és Rácz előadásában szólalt meg a koncert legkomolyabb és legelvontabb műsorszáma, Szofia Gubajdulina Detto I. für Orgel und Schlagzeug című kompozíciója (1978), melyet Fassang László felvezetője találóan hasonlított filmzenéhez, a hagyományos ritmus- és dallamfogalom felfüggesztésével kísérletező mű ugyanis a maga egymásba áttűnő és átúszó színeivel és foltjaival, ködgomolyagjaival és sejtelmes morajlásaival inkább a képzeletre és az asszociációs készségre hat, mintsem az intellektusra. Gubajdulina után nagy ugrással egy, a mi közönségünk által ismeretlen, tragikus sorsú (a II. világháborúban hősi halált halt) francia orgonaművész és komponista, Jehan Ariste Alain (1911-1940) néhány rövidebb, érdekes, színes orgonadarabja következett. (Ha őt magát nem is, nála jóval fiatalabb húga, Marie-Claire Alain [1926-] felvételeit a magyar zenehallgató is ismeri). Végül két különböző korszak két eltérő hangulatú, de egyformán ábrázoló szellemű darabja, Byrd A harangok és Debussy Az elsülylyedt katedrális című, egymáshoz kapcsolt tétele zárta a koncertet (Byrd művét Fassang László, Debussy prelűdjét Holló Aurél dolgozta át). Kissé másképp megismétlem a kritika elején leírtakat: színes, elgondolkodtató, sokféle stílussal és hangulattal szembesítő, a szokványos koncertek műsortervének és koreográfiájának egyaránt ellentmondó esemény volt Fassang és az Amadinda közös fellépése. A közönség lelkesen fogadta, s mivel a széksorokban sok ismeretlen arcot láttam, sőt a publikum öltözködése és viselkedése is más volt, mint amilyen általában a Müpa komolyzenei koncertjein jellemző, reménykedhetünk: bizonyára sokan lesznek, akik ettől a koncerttípustól kapnak majd kedvet, hogy egy átlagos szimfonikus hangversenyre vagy zongoraestre is bemerészkedjenek. (Január 26. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF
Az
utolsó három -van a zenetörténetnek néhány olyan
műcsoportja, amelyet ezzel a gyűjtőnévvel illethetünk. Olyan
kompozíciókról van szó, amelyek azonos műfajúak, egymás időbeli
közelségében keletkeztek, kivétel nélkül késeiek, és egy szerzőnek egy
műfajtól vett búcsúját reprezentálják (tudatos vagy öntudatlan a búcsú?
-ezt rendszerint csak találgatni lehet). Ezek az alkotások persze
nemcsak az imént említett szempontok alapján kapaszkodnak össze,
összekapcsolja őket a rendkívüli kvalitás is: színvonaluk, formai
megoldásaik tökéletessége, kifejezésmódjuk intenzitása még a remekművek
sorában is kivételes státusba sorolja valamennyit. Csúcsok, az értelem
számára alig felfogható tökéletesség reprezentánsai. Ilyen Mozart három
utolsó szimfóniája, az Esz-dúr (K. 543), a („nagy") g-moll (K. 550) és a
C-dúr („Jupiter", K. 551 - mindhárom az 1788-as év szülötte). Ilyen
Schubert három utolsó zongoraszonátája 1828-ból: a c-moll (D. 958), az
A-dúr (D. 959) és a B-dúr (D. 960). És ilyen a három utolsó
Beethoven-zongoraszonáta: az E-dúr (op. 109, 1820), az Asz-dúr (op. 110,
1821) és a c-moll (op. 111, 1822). Ezek a művek nemcsak csodálat
tárgyai, de titokzatosak is - és abban, hogy legendássá váltak, aligha
vitathatóan ott a mitikus hármas szám ereje. Szokták őket egyazon estén,
csoportosan megszólaltatni (mindhárom műtriász esetében voltam már
olyan koncerten, ahol ez történt), s ezek a megszólaltatások rendre a
különleges tour de force atmoszféráját teremtik meg: az előadó a
szerző előtti főhajtásként a különleges feladatvállalással mintegy
párbajra szólítja a nehézségeket: lássuk, ki az erősebb!
Fülei Balázs - Felvégi Andrea felvétele Ezt követően pedig maga a muzsikálás sem okozott csalódást. Fülei szenvedéllyel zongorázik, de koncentráltan és kontrolláltan. Hanghiba, melléütés alig akadt a három igen nehéz, együttesen pedig szokatlanul nagy feladatot képviselő mű előadásában. Fürödhettünk a karakterek sokféleségében, a szenvedéllyel teli hangsúlyokban, a beszédes dallamokban. Korábban, egy másik kritikámban már megemlítettem Fülei Balázs zongorázásáról szólva, hogy forte és fortissimo dinamikában hajlamos a hangzást túldimenzionálni, s ettől az összhatás a nagy szimfonikus kiteljesedés pillanataiban olykor kissé nyers és kemény lesz. Ez azonban az egyetlen bíráló megjegyzés, melyet a kritikusnak meg kell fogalmaznia. Máskülönben csupa örömteli felfedezés volt ez a koncert. Mindenekelőtt az egyéniség felfedezése: Fülei Balázs tud lényegre törően és súllyal megszólalni hangszerén, képes megteremteni a jelentőség atmoszféráját. Márpedig ennek a három műnek leginkább erre van szüksége: az E-dúr, az Asz-dúr és a c-moll szonátának nem elég, ha valaki jól, hibátlanul vagy netán virtuózan lejátssza őket -ezeknek a kompozícióknak az kell, hogy tolmácsuk megéreztessen valamit a nagyság légköréből -megrendüljön és megrendítsen. Fülei ezt tette, túlzások és kisiklások nélkül, szenvedéllyel és ízléssel. Idézhetem az E-dúr szonáta variációs tételének bensőséges-átszellemült hangját, vagy az Asz-dúr szonáta nyitótételének már-már schuberti dalolását, ugyanebben a műben a scherzo hatalmas dinamikai kontrasztjait vagy a záró fúga remekül felépített formafolyamatát, a c-moll szonáta nyitótételének drámaiságát, végül az Arietta variációinak egymást követő témaalakjaiban a misztikus transfiguratio felmutatásának képességét. Ezzel a koncertjével Fülei Balázs nem kevesebbet bizonyított, mint azt, hogy a fiatal magyar zongoristanemzedék egyik legkiválóbb képviselője. (Január 28. - Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház) CSENGERY KRISTÓF
Baráti Kristóf-ot roppantul szereti a közönség -ez a határozott benyomásom támadt a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK legutóbbi hangversenyén, melynek első felét teljes egészében az ő fellépése alkotta. Ez persze nagyon is rendjén van így. Talán egy kis pótlólagos ünnepelni vágyás is szerepet játszott a rendkívül meleg fogadtatásban, hiszen bár korábban is csupa nagyszerű dolgot hallhattunk Barátitól és Baráti felől, mégiscsak a moszkvai Paganini-verseny aranyérme révén került egy csapásra a figyelem középpontjába. Bárhogy van is, a művész most már remélhetőleg megkapta az őt illető helyet a hazai közönség szívében -s hogy ebben segítségére volt, azért a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokat is köszönet illeti.
Baráti Kristóf - Felvégi Andrea felvétele Baráti káprázatosan játszott. Persze -mondhatnánk kissé rosszmájúan -más dolga nem is nagyon akadt, hiszen a program ezúttal nem merészkedett a vieuxtemps-i vagy ysaÿe-i szerény hegycsúcsoknál magasabbra. A műsort ugyanis a romantikus-virtuóz repertoár darabjai alkották: elhangzott Vieuxtemps a-moll hegedűversenye, Saint-Saëns Bevezetés és rondo capriccioso című koncertdarabja, Ernst meghökkentő átirata Schubert Erlkönigjéből, s végül az Obsession címet viselő Ysaÿe-szonátatétel. Ám Baráti előadásában csöppet sem tűntek érdektelennek ezek a darabok - sőt összességükben egyenesen revelatív erővel bírtak. Ennyi virtuóz művet egy csokorba kötve koncerten manapság nem nagyon hallani, inkább magasabb iskolai hegedűvizsgákat idéz a repertoár. S nem hiszem, hogy sértő a mindenkori hegedűsnövendékek számára, ha azt mondom: ilyen alkalmakkor bizony nem nagyon értheti a hallgatóság, mitől is lehetett olyan lélegzetelállító élmény egy-egy koncert a 19. századi virtuóz hegedűsök fénykorában. Baráti most magától értődő természetességgel illusztrálta, mitől. (A kérlelhetetlen technikai tökéletesség és a nemes tónus mellett egyébként éppen ez a nyugodt, méltóságteljes természetesség adja fellépésének varázsát.) Mindezek alapján nem szabad azonban azt gondolni, hogy a koncert egyfajta steril „zenetörténeti bemutató" volt - egyáltalán nem. Éppen attól lehetett emlékezetes, hogy Baráti - jó értelemben - komolyan vette a darabokat: nem túlozta el mélységüket, de nem is becsülte alá érzelmi tartalmukat. Vieuxtemps 4. hegedűversenye az ő rokonszenvező előadásában például kifejezetten megkapó, érzékeny zenének tűnt; de a Saint-Saëns-mű interpretációja is izgalmas hangulati ívet rajzolt; az első ráadásként felcsendülő, hajmeresztő átirat A rémkirályból pedig a vártnál sokkal jobban tolmácsolta a Schubert-dal tragikumát. A Vieuxtemps-koncert esetében -legalábbis az első taktusokban -inkább a zenekaron éreztem, hogy némi távolságtartással közelít a műhöz, de meglehet, hogy ez csak a kezdeti merevségnek tudható be. Már ekkor is feltűnt azonban a hangzás egyik nagy erénye: ROHMANN IMRE irányítása alatt rendkívül áttetszővé tudott válni a textúra, szinte élesen körvonalazódtak a fúvós szólamok, s jól hallhatóak voltak a belső történések. A zenekar végig jól teljesített: a muzsikusok koncentráltan és alázattal közeledtek az egyébként hűvösen fogadott Vántus István-mű, a Concerto grosso apró, míves tételeihez. A zenekar szempontjából a tetőpont azonban csak a koncert utolsó számában érkezett el, Haydn 104. szimfóniája előadásával. Nemcsak Baráti Kristóf volt ugyanis az est ünnepeltje, hanem maga a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok is, hiszen a London-szimfóniával egy monumentális - 31 részből álló - hangverseny-sorozat végére értek: Haydn összes „neves" szimfóniájának előadását fejezték most be. Ezúton üzenem a koncert szünetében sajnálatosan nagy számban távozóknak: nemcsak hogy nem illő, de okos döntés sem volt részükről a megfutamodás - egy nagyszerű, kifejezetten kompakt, egységes, átgondolt Haydn-interpretáció élményétől fosztották meg magukat. Rohmann a szokásosnál kicsit lágyabban rajzolta meg a témakontúrokat; legato-szerűbb, puhább benyomást tett a szimfónia, mint más, manapság talán divatosabb előadásokban. Néhol ez nem tűnt szerencsésnek (például a lassú bevezetés pontozásainál), máskor azonban izgalmas eredményeket hozott (csodálatosan olvadékonnyá tette például a menüett triójának fúvós skáláit). Számomra a legkevésbé a 2. tétel bizonyult emlékezetesnek, melyben az előadás lágysága olykor puhányságba csúszott át; jó érzéssel gondolok vissza ugyanakkor az 1. tétel egyszerre bársonyosan finom és lendületes előadására, a Menüett simaságára és a finálé természetes, kellemes sodrására. (Január 29. - MTA Díszterme. Rendező: Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok) KUSZ VERONIKA
A
hatvanas-hetvenes években a fuvolázás nemzetközi egén két csillag
tündökölt: a francia Jean-Pierre Rampal (1922- 2000) és a svájci Aurèle
Nicolet (1926-). Mellettük harmadikként tűnt fel Rampal és Marcel Moyse
növendéke, JAMES GALWAY (1939), aki egy ideig -akárcsak Nicolet -a
Berlini Filharmonikusok szólófuvolásaként működött (Nicolet 1950 és 1959
között, Galway 1969-től 1975-ig játszott Karajan keze alatt). The Man with the Golden Flute -
ez az epitheton ornans ragadt rajta a jó humorú sztáron, vannak ilyen
feliratú lemezei is. Nem mintha Rampalnak ne lett volna szintén
aranyfuvolája, s nem mintha ő nem jelentetett volna meg La fl≠te d'or de Jean-Pierre Rampal címmel válogatást népszerű fuvoladarabokból. Az arany
itt azért érdekes, mert kettős jelentésű. Egyfelől azt jelzi, hogy az
utóbbi évtizedekben a fuvolakészítők (és -játékosok) a
nemesfémötvözetekre esküsznek, ezek hangzását találják a legvonzóbbnak,
másfelől egy korszak esztétikáját sűríti egyetlen szóba: a fl≠te d'or és
James Galway A három nagyság közül a fénykorban és kevéssel utána leginkább Rampallal találkozhattunk, hallhattuk egyszer-kétszer Nicolet-t is, Galway azonban (bár állítólag egyszer korábban is járt már Budapesten) az én életemből koncertélményként mindeddig kimaradt. A művész december 8-án volt 71 éves -aki tud valamit a fúvós játék élettanáról, azt is tudja, hogy ez az életkor a fúvósok pályáján már nem a koncertezés, inkább a tanítás és a különféle versenyek zsűrijében való részvétel időszaka. Galway azonban, úgy látszik, kivétel. Meghívója, a közönségét jobbnál-jobb vendégszólistákkal kényeztető CONCERTO BUDAPEST élén a hangverseny első részében mindjárt két fuvolaverseny egymást követő eljátszásával (és vezényletével) bizonyította állóképességét. De nemcsak azt: azt is, hogy hangszeres tudása, készenléte ma is szinte sértetlen. Hangja és intonációja kristálytiszta, a mély regiszter telt, a középfekvés magától értődő természetességgel szól, a magasban pedig Galway éteri pianókra képes. Manuális technikája fiatalokat megszégyenítően fürge. Mozart D-dúr fuvolaversenyében (K.
314) könnyedén abszolválta az egymástól távoli regiszterek közti nagy
hangközugrásokat, valamint pergő staccatókkal örvendeztette meg
hallgatóit. Az elsősorban operaszerzőként ismert Saverio Mercadante
(1795- 1870) ritkán játszott e-moll koncertjében pedig a bel canto éneklés eszményét hangszeres közegben megvalósító olvadékony legatókban éppúgy remekelt, mint a Rondo russo
finálé délceg-kackiás karaktereiben. Hangja rendkívül hajlékony és
bámulatosan sokszínű, zeneisége pedig közvetlen és lefegyverző
-leszámítva a Mozart-koncert néhány, számomra manírosnak tetsző
hangsúlyát és agogikáját. Galway nemcsak pazar virtuóz és remek
muzsikus, de humort kedvelő, közvetlen modorú showman is, aki nem kéreti
magát, ha ráadásokról van szó. Hármat is játszott: először, belfasti
születésű lévén, két ír népzenei dallamot (az elsőt, ahogy konferálta, a
„nagy ír zeneszerző, Mr. Traditional" tollából, a másodikat „egy másik
nagy ír Azok után, hogy a koncert első részének vége csevegő revübe torkollott, kissé aggódtam, a derűsen viccelődő Sir Jamesnek sikerül-e majd megtalálnia a műhöz illő komoly hangot a második részt kitöltő Schubert-kompozíció, a 8. szimfónia (h-moll, „Befejezetlen", D. 759) megszólaltatásakor, melyben már karmesterként működött közre. Félelmem azonban alaptalannak bizonyult: a nyitó Allegro moderato nem nélkülözte sem azt a súlyt, sem azt a torokszorítóan sorsszerű atmoszférát, amelyet a zene karaktere az előadástól megkövetel, a második tétel, az Andante con moto áttetsző hangzással és lírai dallamformálással szólalt meg. Galway karmesterként sem dilettáns: nem csinál hókuszpókuszt, pontos, szakszerű mozdulatokkal dolgozik. Pálcája alatt a kedvvel és érzékenyen muzsikáló Concerto Budapest ihletett tolmácsolást nyújtott. Olyat, amely ha nem is kivételes vagy jelentős, mindenképpen a mű érvényes megszólaltatása. (Január 30. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest) CSENGERY KRISTÓF
A venezuelai születésű karmester, GUSTAVO DUDAMEL 1981. január 26-án látta meg a napvilágot, tehát alig pár nappal a LOS ANGELES-I FILHARMONIKUS ZENEKAR két budapesti koncertje előtt töltötte be 30. életévét. Ennek ellenére az amerikai zenekar már három éve főzeneigazgatójává választotta. A fiatalember a venezuelai ifjúsági és gyermekzenekarok nemzeti szervezetének (El sistema) köszönheti karrierjét. A módszer José Antonio Abreu nevéhez fűződik, és valami hasonlót hirdet, mint amit Kodály képviselt Magyarországon. Kodály nézete, mint tudjuk, az volt, hogy a zene nem pusztán művészeti ág: ismerete és gyakorlása hozzájárul az ember komplex lelki és szellemi kiteljesedéséhez. Zenét kell tanulnod ahhoz, hogy jobb emberré válj. A nézet nem új, Shakespeare hasonlóról ír, amikor A velencei kalmár Lorenzója szájába e szavakat adja: „... mert nincs oly dühös, nyers és bamba lény, hogy / át ne formálná kissé a zene. / Az az ember, akiben nincs zene / s akire édes összhang sohse hat, / gyanus, hogy megcsal, kirabol, elárul: / lelke mozgása nehéz, mint az éj, / érzése sötét, mint az Erebus: / ilyennek ne higyj. -Hallgasd a zenét!" (Szabó Lőrinc fordítása) Az El sistema kezdeményezői úgy gondolták, a zene segítségével menthetik meg a bűnözéstől és a kábítószertől az utcán tengődő gyermekeket és fiatalokat. Akinek bal kezében hegedű, jobbjában vonó, mivel is nyúlhatna a pisztoly vagy a drogtabletta után? Az El sistema már 23 latin-amerikai országban működik, és mintegy 240 000 fiatalt mozgósít, akiknek 90 százaléka a legszegényebb rétegekből származik. Maga Dudamel talán nem tipikus El sistema-nevelt, mivel ő nem a nyomorból jött: egy harsonás és egy énektanár gyermeke. Maga körül azonban ezt a nyomort ismerte meg neveltetésének éveiben. Abreu növendéke lett, aki azonnal felismerte képességeit, és hamar nagy feladatokat bízott rá. 1999-től Gustavo Dudamel az Orquesta Sinfónica Simón Bolivar főzeneigazgatója (ekkor még csak 18 éves!), ettől kezdve számos országban turnézik az együttessel. Nemzetközi pályájának egy 2004-es németországi karmesterverseny adott nagy lökést. Mentorává lett Claudio Abbado és Simon Rattle -utóbbi mély meggyőződéssel nyilatkozik Dudamel tehetségéről. Ma a karmester a Göteborgi Szimfonikusok, az Orquesta Simón Bolívar és a Los Angeles Philharmonic karmestere. Gustavo Dudamel
Mint mondhatunk minderre? A történet túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A kritikus bizalmatlan fajta, kételkedik. Majd elmegyünk a koncertekre, meglátjuk, mit tud a fiatal Rattle-re emlékeztetőn göndör hajú, felkapott sztár! Nos, elmentünk, láttuk és hallottuk. Kételynek itt helye nincs, a Nagy Tehetség megnyilatkozása önmagáért beszél. Két boldog este követte egymást a Müpában; ültem gyönyörködve és ámulva a nagyszerű teljesítményeken, zenekar és karmester tökéletes együttműködésén. És amikor vége lett, mindkét alkalommal sajnáltam, hogy haza kell menni. Úgy éreztem, ezt sokáig elhallgatnám még. Az első koncert műsora egyrészt Adams-szel és Bernsteinnel a büszke amerikai önérzet üzenetét közvetítette: nekünk is van saját zenetörténetünk. Másrészt Beethovennel az európai kultúra, a nagy repertoár előtt tisztelgett zenekar és karmestere. A repetitív korszak utáni amerikai modernséget képviselő, minimalista-neoklasszikus John Adams (1947) Slonimsky's Earbox című alkotása (1996) Nicolas Slonimsky (1894- 1995) orosz születésű amerikai zeneszerző, karmester, zenekritikus és lexikográfus egyik könyvére, a Thesaurus of Scales and Melodic Patternsre (Skálák és dallamfordulatok gyűjteménye) utal: ebből merített dallamokat művéhez Adams. A darab az első Adams-kompozíció volt életemben, amit tetszéssel hallgattam: a korábban megismert opusokról mindig úgy éreztem, valami túlságosan is kiszámítottat, gépieset és üreset hallok. Ez a partitúra élénken lüktető, aszimmetrikus metrumú zenét tár elénk, a sűrű textúra belső mozgásai, hangsúlyai mindig érdekesek. Olvastam az ismertetőben, hogy a posztmodern opus bevezetője Stravinskytól idézi A csalogány énekét. Ezt ugyan nem vettem észre, viszont a tétel végéhez érve úgy gondoltam, az energikus befejezés komponálásakor a szerző sokat hallgathatta a Sacre-t... Dudamel abszolút pontos ütéstechnikával, a zene ritmusával eggyé válva, szuggesztívan vezényelt, a pompás zenekar pedig anyanyelvi színvonalon szólaltatta meg a rendkívül nehéz darabot. A 24 éves Leonard Bernstein 1942-ben komponált 1. szimfóniája, a Jeremiah bibliai szövegeket felhasználva programzenei műben követi Jeremiás próféta ószövetségi történetét három tételben: Prophecy (Prófétálás), Profanation (Megszentségtelenítés), Lamentation (Siralom). A mű éppúgy a zsidó azonosságtudat erőteljes vállalásáról tanúskodik, mint 21 évvel később a 3. szimfónia (Kaddish, 1963), és ugyanúgy tartalmaz vokális részt: az 1. szimfónia befejező tétele héber szöveget zenésít meg. A mezzoszopránszólót a koncerten a kiváló amerikai énekesnő, KELLEY O'CONNOR adta elő szenvedéllyel és jelentős atmoszférateremtő erővel. A máskor gyakran eklektikus, stílusokat könnyedén keverő Bernstein az 1. szimfóniában rendkívül komoly hangot üt meg, és meglehetősen homogén zenei nyelvet beszél: feltűnő, hogy ez a nyelv nem az amerikai elődök, Ives vagy Copland, hanem a nagy európai hagyomány hangja, ráadásul olyan idióma, amely 1942-ben (gondoljuk csak meg, Bartók ekkor még él) minden kompromisszum nélkül kortársinak nevezhető. A Jeremiah igazi megrázó mozzanata persze a tartalom aktualitása, az egyidejű történelmi eseményekre való reagálás: Bernsteint nyilvánvalóan a holokauszt késztette műve megírására.
Kelley O'Connor -Pető Zsuzsa felvételei Az első koncert második felében Beethoven 7. szimfóniáját hallottuk. Csupa ritmus, csupa sodrás volt ez az előadás, a zenekar sűrű, telt vonóshangzásához könnyedén szökellő fúvós szólamok csatlakoztak. Nem könnyű Beethoven szimfóniáiban újat mondani, Dudamelnek azonban ez mégis sikerült. Vezénylése egyszerre volt hallatlanul energikus és ugyanakkor elemző, részleteket megvilágító. Nagyszerűen beosztott, drámai fokozások követték egymást. Bizonyos pontokon pedig a karmester még a legfeszesebben pergő tempó mellett is olyan apró hajlításokat, lélegeztetéseket csempészett a zene lüktetésébe, amelyek egyénivé tették értelmezését anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben erőszakoltnak kellett volna éreznünk ezeket. A gyászinduló finom, szomorú táncként indult, a scherzo impulzusokban hallatlanul gazdag, élénken központozott előadását pedig olyan finálé követte, amelyre alighanem illik az önmagában is ellentmondást hordozó minősítés: ellenőrzött paroxizmus. A második este műsorán egyetlen szám szerepelt: Mahler 9. szimfóniája. A mű csak elvétve bukkan fel a koncerttermekben, emlékezetes előadásai még ritkábbak. Magam a közelmúlt éveiből mostanáig három ilyenre emlékeztem: Claudio Abbado és a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar (2004. április 4. -Zeneakadémia), Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar (2004. május 29. -Budapest Kongresszusi Központ), végül Daniel Barenboim és a Chicagói Szimfonikusok (2005. április 1. - Művészetek Palotája) produkciójára. Nem kétséges, hogy Gustavo Dudamel és a Los Angeles-i Filharmonikusok tolmácsolása teljes joggal iratkozhat fel egyenrangú teljesítményként az előző három mellé. Dudamel páratlanul érzékeny a hangzás ereje, sűrű tartalmassága, de rétegezettsége iránt is. Rendkívül tudatosan tagol: a szövevényes, epikus nagyformákat tisztán és plasztikusan tekinti át. Keze alatt átszellemültség jellemezte a két szélső, lassú tételt, a két belső, gyors zene pedig csupa kontraszt, csupa gesztus, csupa dráma volt. Humor, kedély, vallásos áhítat: mindez együtt élt és hatott ebben a szerzőhöz illőn grandiózus világábrázolásban, ami azonban leginkább megindított, az a karmester fiatal korához, és egyáltalán, a mi korunkhoz, ehhez a minden emberi normát félresöprő, cinikus utóidőhöz képest feltűnő tisztelet, sőt alázat a Nagyság iránt. Utóbbi, a schweitzeri gondolattal rokon Ehrfurcht persze leginkább a minden valamirevaló előadásban szakralizálódó zárótételben, annak is a végén érződött. Akadt, aki színpadiasnak vélte a hihetetlenül hosszú, legalább félperces csendet, melyet a karmester mozdulatlanná dermedve, feltartott kézzel, parancsolólag kikényszerített a darab végén - én felemelőnek éreztem, mert egyértelműen jelezte: aki vezényel, tökéletesen tisztában van a mű mondandójával, súlyával, jelentőségével. És bár az első hangverseny hivatalos műsora után elhangzott Brahms 1. magyar tánca és Bernstein Divertimentójából a Valcer, az is nyilvánvaló volt, hogy Dudamel tudja: Mahler 9. szimfóniáját nem követheti semmiféle ráadás. A Los Angeles-i Filharmonikusok tagjai remekül választottak, amikor Gustavo Adolfo Dudamel Ramírezt hívták meg főzeneigazgatójuknak: a hét várost (Lisszabon, Madrid, Köln, London, Párizs, Budapest, Bécs) érintő európai turné két általam hallott koncertje azt sugallja: ő a jövő egyik jelentős karmestere. (Február 2. és 3. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF |
