Liszt Ferenc

Chopin

Gondolat Kiadó, Budapest, 2010

Wass Ottilia fordításában

Szilasi Alex előszavával és jegyzeteivel

CD-melléklettel

(Paderewski, Rosenthal és Dohnányi
Chopin- és Liszt-műveket játszik)

Liszt 1848 január végén telepedett le Weimarban. Ebben az időszakban  kezd életében jelentős, sőt meghatározó szerepet játszani a lengyel származású Karolina Elºbieta Iwanowska, ismertebb nevén Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnő (1819-1887). Termékeny évtized áll Liszt előtt, ekkoriban írja legtöbb szimfonikus költeményét, elméletileg is megalapozva ezt az új műfajt. Az 1850-es években jelenik meg Lisztnek mint írónak a legtöbb fontos műve. Aligha lehet túlhangsúlyozni azt az áldozatos szerepet, amelyet Carolyne társként és Liszt alkotómunkájának segítőjeként játszott: számos zenemű megírására ösztönözte, és megteremtette azt a nyugodt életvitelt, amelyben Liszt -megszabadulva a koncertező virtuóz nyűgétől -szabadon alkothatott. Carolyne, akárcsak Liszt korábbi élettársa, Marie d'Agoult, írói vénával megáldott, széles látókörű, ambiciózus és igen művelt nő volt, aki szerepet játszott Liszt írói életművének kiteljesedésében is.

Weimari korszakában továbbra is intenzíven foglalkoztatta az a kérdéskör, amely Párizsban a fiatal Liszt írói érdeklődésének középpontjában állott, mégpedig a művész helyzete, szerepe a modern társadalomban. Legmarkánsabb megnyilvánulása e témában erős társadalomkritikai felhangokat pendít meg: 1835-ben jelent meg A művészek helyzetéről címmel, s ezt is, akárcsak több más írását a La Revue et Gazette musicale de Paris-ban tette közzé.1 Hamar eljutott hozzá Chopin 1849. október 17-i halálának híre, és nyomban elhatározta, hogy elsőként ír méltatást nagy lengyel művésztársáról. Liszt nagyobb terjedelmű munkái közül ez duzzadt nyomban könyv méretűvé, s az egyszerű, de sokatmondó Chopin címet kapta. A Chopin különleges helyet foglal el Liszt írásai között: a jövőbe éppúgy tekint, mint ahogyan az emlékek révén hidat ver vissza, a párizsi korszakba is.

Carolyne beállítása a Chopin-könyv kapcsán meglehetősen kedvezőtlen: hosszú évtizedeken át képezte vita tárgyát, hogy milyen horderővel és milyen mélységben avatkozott bele Liszt művének megírásába: egyes zenetörténeti munkák odáig mennek, hogy egyenesen kétségbe vonják Liszt szerzőségét. Én mindenképpen árnyaltabban közelíteném meg a szerzőség kérdését, nem merném ilyen egyértelműséggel állítani, hogy Carolyne rontott volna Liszt írásán. Mindenképpen Liszté a meghatározó szó: alapvetően rá vall gondolatszövése, stílusa, tobzódó energiája. A Chopin így alkot egységes, karakteres írásművet, még ha egyes részek (főleg a lengyelországi viszonyok ecsetelése vagy a mélyértelmű elmélkedés a ºal, „bánat, fájdalom" szó árnyalatokban gazdag jelentéstartalmáról a lengyel nyelvben, ami a lengyel mentalitásnak és Chopin zenéjének is alapkarakterét adja)2 akár a könyv első változatában is Carolyne tollából származhattak.3

Liszt weimari írásaiban a korábbi markáns társadalomkritika háttérbe szorul, és Liszt számára saját alkotói elveinek, művészi pozíciójának tisztázása válik fontosabbá. Sajátságos módon azonban Liszt ezt úgy tette meg, hogy kiállt más művészek mellett, akiknek művészetfelfogása közel állt az övéhez. Így születtek írásai Berliozról és a programzenéről, Wagnerről, Robert Schumannról, Clara Schumannról (velük mellesleg Lisztnek komoly vitái is voltak) stb. Ez a körülmény a Chopin-könyvet is sajátos megvilágításba helyezi. A kegyeleten túl Liszt számára szétválaszthatatlanul összefonódik a két téma, ezért is van, hogy a Chopin legalább annyira szól magáról Lisztről, mint Chopinről. Így lett ez a kötet Liszt egyik legszemélyesebb, emberileg legmegkapóbb írása, amely a nagy lengyel kortárs mérhetetlenül sérülékeny lelkének és zeneszerzői nagyságának mély megértéséről tanúskodik, egyszersmind éles fényt vet arra is, hogy -minden különbség ellenére -mennyire a távoli jövőbe mutató egyezések vannak Chopin és Liszt művészi felfogása között.

Többé-kevésbé közismert tények: a Chopin 1851-ben jelent meg, először folytatásokban a La France musicale-ban, majd könyv alakban is, 1852-ben Párizsban. Hamarosan több nyelvre lefordították. Felicjan Falen´ski lengyel fordítása és a magyar fordítás -Wass Ottilia4 grófnő munkája -1873-ban jelent meg, utóbbi a Franklin Társulatnál. Ennek ha nem is fakszimile, de az eredetihez nagyon hasonló kiadását adta most közre a Gondolat Kiadó.5 A ma már alig-alig felbukkanó könyvritkaságnak különös aktualitást ad, hogy a tavaly zárult Chopin-évet összeköti a nemrég indult Liszt-évvel.

Az 1873-ban kelt német fordítás Ida Marie Lipsius, költői álnevén La Mara tollából 1880-ban jelent meg, és már a Chopin-könyv bővített, átdolgozott kiadásán alapszik, ezt 1876 és 1879 között Carolyne rendezte sajtó alá. Egyes részletek a bővített francia változatból Hankiss János modern fordításában kerültek be a „Liszt Ferenc válogatott írásai"6 című gyűjteménybe, de nem csak oda, hanem egy 1941-es válogatásba is, amely voltaképpen ennek a kiadványnak az elődje, benne Hankiss értékes és szép tanulmányával az író Lisztről: ebben a Liszt-életműnek egy ismert, de sokszor kellőképpen figyelembe nem vett, vagy nem önértéke folytán hangsúlyozott aspektusára hívja fel a figyelmet.7

Ami Liszt és Chopin barátságát illeti,   kapcsolatuk távolról sem volt felhőtlen.8 Jellegét legtalálóbban a „szívélyes művészbarátság"9 kifejezéssel illethetnénk, és ez a kötődés sok éven át meg is maradt. Chopin részéről mindenféleképpen hiányzott belőle az az izzó, szenvedéllyel teli rajongás, ahogyan legtöbb -főleg lengyel -barátjához viszonyult, de ide sorolhatjuk Ferdinand Hillert is. Lisztet elbűvölte Chopin zongorajátéka, a legjobban mégis attól volt elragadtatva, ami a „legmerészebb, legeredetibb, legmodernebb" volt Chopin zenéjében.10 Az összes fiatal zenész közül Liszt értette meg legjobban Chopin egyedi komponálási stílusát.

Mindketten a zongorajáték megújítói voltak, és nagyra becsülték egymást, még ha előadóművészi egyéniségük nagyon eltérő volt is. Liszt érzékenyen figyelt mindarra, ami Chopin zongorajátékát jellemezte, és ami megkülönböztette azt az övétől. Kitér erre könyvében is. Ugyanakkor a zongoraművészt és a zeneszerzőt, valamint az embert egységben látta, a megújhodott zongoratechnikában pedig nem az öncélú virtuozitást kereste: számára Chopin összetéveszthetetlenül egyedi, „távol az elkoptatott és sokak által taposott utaktól" formálódó zeneisége nyilvánult meg benne.

Az 1830-as évek végétől Chopin és Liszt barátsága meglazult. Majd -főképpen Chopin, továbbá családja és közeli barátai részéről -felülkerekedett a sértettség. Viszonyukban a kedvezőtlen fordulatot Liszt inkriminált kritikája hozta Chopin 1841. április 26-i  hangversenyéről.11 A kritikát Chopin (és főleg családja) sértőnek találta. Én Eckhardt Máriával értek egyet: „Liszt hosszú cikkét a zeneszerző Chopin különleges megértése és az öntörvényű, következetes művész iránti egyértelmű csodálat jellemzi."12 Liszt ugyanis az után a tökéletesség után vágyakozott, amelyet a zeneszerző Chopin műveiben tapasztalt, és ekkor még nem tudott elérni.

A Chopin-könyv alapján kirajzolódó kép így mindeneképpen kettejük művészi és emberi kapcsolatának sokrétű és bonyolult szövevényébe ágyazódik. És éppen megromlott kapcsolatuk miatt nemcsak Liszt éleslátásának, józan művészi ítélőképességének, de a személyes konfliktuson túlemelkedni tudó emberi nagyságának is meggyőző bizonyítéka.

Már a személyes érintettség révén is sejthető, hogy nem akármilyen könyvről van szó. Teljes félreértés lenne, ha a Chopinben valamiféle értekezést, tudományos fejtegetést, zeneszerző-életrajzot, afféle „biográfiát" látnánk vagy keresnénk. A könyv nem diszkurzív, nem érvelő, hanem lávaömlésszerű, eruptív. Hankiss is figyelmeztet: félreértelmezték, mert nem próbálták meg „prózai költeményként" élvezni, amelynek hőse a rejtelmes művészegyéniség. A Chopin hangulatokból és eszmékből szőtt, csapongó rapszódia. Mindamellett a lazának tűnő, rapszodikus szerkezet mögé pillantva nyomban kiderül, hogy az írásművet igenis erőteljes belső kohézió tartja egyben: a szöveg vissza-visszatérő vezéreszmék, ha tetszik, vezérmotívumok mentén rendeződik el. Matériája felől nézve igen, művészi megközelítésmódja, az anyagformálás mikéntje -egy motívum kibontása, új és új oldalról történő megközelítése -tekintetében viszont módszere aligha különbözik Liszt nagy tematikus szimfóniáitól (Dante, Faust) vagy szimfonikus költeményeitől.

Az író Liszt a géniusz egyetemességével vág bele a szellem világának meghódításába: „A mottóknak és tetszetős idézeteknek ebben a korában is kevés író idéz oly sokat más írókból, mint Liszt. Csaknem minden munkája úgy tele van ötletesen felvillanó irodalmi kapcsolatokkal, hogy a legmozgékonyabb szellemű franciákkal is fölveszi a versenyt." -„Erős vizuális képzelete nem elégszik meg a zene ragyogó homályával. Kitör belőle: egész világosságot akar, amit csak a szóba formált gondolat adhat meg. A képzőművészet is szóba jöhetne, és Liszt hódoló híve a képzőművészetnek..."13 -Mindez hatványozottan igaz a Chopinre, s egyszerre nehezíti és könnyíti meg Liszt szövegének olvasását, de alaposan próbára teszi az olvasó műveltségét is. (Amit a mostani kiadás jegyzetekkel igyekezett áthidalni, és olykor talán túl keveset is feltételez az olvasó irodalmi, művészettörténeti, történelmi vagy éppen mitológiai tájékozottságáról.)

Liszt írói módszerére jellemző, hogy gyakran nem „direktben" jellemez, hanem tükröt tart: Chopint barátain, emberi kapcsolatain, az embereknek hozzá fűződő viszonyán keresztül jellemzi -de ide sorolhatók a nemzetét jellemző táncok is. Olyannyira, hogy például egy egész „fejezetet" szentel George Sand-nak. Kitűnik nagyszerű, színekben és hangulatokban gazdag leírásaival, mint például a párizsi szalonok, amelyekben Chopin megfordult, vagy Chopin „otthona", ahol Párizs nagy szellemei nem egyszer találkoztak (67.): „bizalmas fesztelenség és igazi emelkedettség" légköre lengte be Heinrich Heine, Giacomo Meyerbeer, Eugène Delacroix, Ferdinand Hiller, Julian Ursyn Niemcewicz, George Sand, Liszt és Chopin társas együttlétét. Ezt az egyedülállóan izgalmas, vibrálóan intellektuális és érzéki hangulatot csakis olyasvalaki tudta ilyen plaszticitással leírni, aki maga is zsigerekig hatóan átélte ezeket a pillanatokat.

És az eredmény? Lenyűgözően sokoldalú arcmás, költői ihletésű lélekrajz. A kép, amelyet Chopinről fest, annyira találó és annyira igaz, hogy lényegében az azóta könyvtárnyivá duzzadt Chopin-irodalom sem tudta felülírni, még akkor sem, ha a modern kutatások sok részletet pontosabban és alaposabban feltártak Chopin életéből.

Abban a megállapításban, hogy „a nemzeti táncokban a népek jellemének egy egész világa tárul fel előttünk", önmagában nincs semmi új, hangsúlyozza maga Liszt. Mégis lebilincselő az a hatalmas gondolati ív, amelyet Liszt a Chopinben a lengyelekre leginkább jellemző két tánc, a polonéz és a mazurka kapcsán bejár. Számára mindenekelőtt az a fontos itt, hogy a két táncon keresztül feltárja a lengyel „néplelket", ennek révén pedig „megértse" Chopint. A jellemzés egyszerre zenei és karakterológiai, bár ez utóbbi ezúttal hangsúlyosabb. Keresi e táncok helyét a lengyel történelemben, a lengyel kultúrában, a lengyel szellemiségben -végső soron arra keresi a választ, hogy e tánckarakterek hogyan válnak Chopin számára nem csak az önkifejezés eszközévé, hanem akusztikus televénnyé is, amelyen népe sorsát mélyen átélő zenéje szárba szökhet. Mindamellett a táncokat is a maguk teljességében látja: szétválaszthatatlan egységben a hangzó alakot és a mozgást, nemkülönben a társadalmi alkalmakat (ideértve a szokásokat, az emberi érintkezést, a ruházatot), vagyis a funkciót, amit e táncok a lengyelek életében betöltenek.

Eljut arra a felismerésre, hogy Chopin egyike az elsőknek azon zenészek közül, „kik egy nemzet költői érzetét ily módon tudták saját énjükkel azonosítani..." (116.) Mindamellett e folyamat kétirányú. Liszt elsőként ismerte fel és fogalmazta meg teljes nyilvánvalósággal, hogy a komponista Chopin zenéjének lényege megragadhatatlan, ha nem Chopin lengyelségének megnyilvánulásaként értelmezzük. A nemzeti karakter nem szín Chopin zenéjében, hanem gyászból és dacból, finom mélabúból és büszke lázadásból álló, összetéveszthetetlenül egyedi zenei nyelvének meghatározó eleme. Liszt mindamellett a másik irányból is szélesre tárja a megértés horizontját: „Chopin honfitársait közelről kell ismernünk, hogy a mazurkáiban és sok más művében rejlő érzést felfoghassuk." (55.)

Akkoriban kevesen látták ennyire tisztán az ambivalenciát Chopin lelki működésében és műveiben, ami éppúgy összefügg lengyelségével, mint érzékeny, labilis lelki alkatával. „Műveiben nemegyszer találkozunk néma haragtól és elfojtott dühtől szikrázó helyekkel, és több etűdje, scherzója oly összpontosított elkeseredés jellegét hordja magán, melyből hol gúnyos, hol fellengző kétségbeesés tükröződik vissza. Múzsájának e sötét felszólamlásai észrevétlenebbek és kevésbé átérezve maradnak, mint gyöngédebb színezetű dallamai, és Chopin egyéni jelleme nagy mérvben segíthette azt elő, mert jóakaratú, nyájas engedékenysége... kevéssé hagyták sejtetni az őt titokban gyötrő kínszenvedéseket." (20.) Liszt modern „lélekboncolóként" lát át ezeken a titkokon, és máig ható érvénnyel ad találó lélektani jellemzést Chopinről. Vélhetően Liszt sok mindent megsejtett abból, ami Chopint lelke legmélyén mozgatta, de amit soha, senkinek nem árult el.

Liszt célja korántsem a borzadállyal teli vájkálás a lélek sötét bugyraiban: most is a művész helyét keresi a korban, a rendkívüli lelkiállapotokat akarja megértetni azokkal, „akik félnek kizökkenni a kerékvágásból". Azt is érzékeli, hogy a romantikus lélek hasadtsága, a neuraszténia az a punctum saliens, amelyen túl a köznapoktól való elrugaszkodás, a világ átélésének mássága, az élet átérzésének tágabb dimenziói lehetségessé válnak. És meg akarja érteni (vagy inkább megsejteni), hogy mindebből hogyan születik meg Chopin zenei világa. Liszt jól látja: Chopin ahhoz is értett, hogy érzéseit és vágyait a meg nem valósult eszmények szférájába emelje, hogy „szublimálja", mondhatnánk Liszt lélektani elemzéseit követve a modern lélektan nyelvén. „Érzelmei és benyomásai képezték életének eseményeit... Mint mások az imába, úgy ő lelkét műveibe öntötte ki..." (87.)

Gyűlölte a világot, miközben rajongásig szerette az életet: e feloldhatatlan kettősség révén rendeződik bele műve egy magasabb rendű szépségbe, amely a zenei nyelv megújhodását hozza. „Chopin műveit értelmesen elemezve magasrendű szépséget találunk bennük, egészen új nyelven kifejezve... Nála a merészség mindig igazolja magát, a gazdagság, sőt még a fölösleg sem zárja ki az eszme tisztaságát, a sajátságos nem fajul ferde bizarrériává, a metszetek rendezve vannak, és a cifrázat fényűzése nem terheli túl az alapvonalak csínját" (15.) -írja Liszt Chopin zenéjéről, máig ható érvénnyel.

Itt akár be is fejezhetném Liszt könyvének  ismertetését, ha nem tartozna recenzensi kötelezettségeim közé a jelen kiadással kapcsolatos gondolataim megosztása is a Muzsika olvasóval.

Szilasi Alex írja az Előszóban: „A nyelvezet, a hangvétel, a mai beszélt nyelvhez képest első látásra távolinak, nehézkesnek tűnhet, mégis úgy érzem, hogy ez áll legközelebb a liszti korszellemhez, ahhoz a romantikus világhoz, melynek meghatározó alakja Chopin és Liszt." Számomra ez a kérdés korántsem tűnik ennyire problémamentesnek.

Képgazdagsága, sajátos gondolattársításai, különös szóképei és -képzései, belső ritmikája folytán Liszt szövege fordítás szempontjából a nehéznél is nehezebb. Nem állítanám, hogy Wass Ottilia munkája mindenestől elvetendő, vannak benne szépen sikerült, az eredeti francia szöveghez és Liszthez méltó passzusok is, de az összbenyomás mindenképpen az, hogy a magyar fordítás menthetetlenül elavult. Habár jelentős kultúrtörténeti értéket képvisel, ma már helyenként egyenesen olvashatatlan. Én mindenképpen az eredeti Liszt-szöveg modern újrafordítása mellett tettem volna le a garast. Hiszem, hogy a mai nyelvnek is megvannak az eszközei arra, hogy felidézze Liszt korát, mégpedig úgy, hogy az olvasónak ne kelljen közben megértési és értelmezési nehézségek miatt lépten-nyomon elakadnia.

Liszt romantikus stílusát a „duzzadó, áradó színek" jellemzik: mindent felnagyít, „ami elbírja a nagyítást, jelentőséget adva mindennek, amiben a legkisebb jelentőség csírája lappanghat".14 Ha beleolvasunk a kor magyar irodalmának legjavába, Eötvös Józsefnél, Kemény Zsigmondnál és másoknál sem találjuk még nyomát sem a magyar fordításra a bélyegét erősen rányomó szépelgésnek és dagályosságnak, de nem találjuk nyomát az eredeti francia szövegben sem.15 Liszt francia stílusa nem fellengzős, nem dagályos, cirkalmasnak pedig végképpen nem mondható -a végtelenbe indázó körmondatai ellenére sem! Emelkedettség és pátosz valóban jellemzi, de ugyanakkor sodró lendület is. És éppen ez utóbbi kezeskedik azért, hogy az olvasó figyelme egy pillanatra se lankadjon. A fordításban Liszt művének épp ez a zeneisége szenved csorbát.

Az avulásnak körvonalazhatók az okai is. Egy mai francia számára az 1850-es évek nyelvezete a francia nyelvnek a magyarétól eltérő szerkezetű és ütemű változásai miatt jóval könnyebben érthető. A magyar nyelv akkor „köztes állapotban" volt: a nyelvújítás után, de még a Nyugat nemzedékének írói munkássága előtt. Nyilván nem alakultak ki azok a fordítási technikák sem, amelyek megoldást kínáltak volna arra, hogy a magyar szöveg például a halmozottan sok igeneves szerkezet miatt ne tapadjon ennyire felismerhetően a francia mondaszerkezethez, a francia logikához stb. Az akkori nyelvben használatos szavak egy része kihalt, egy részük ma már szokatlanul hat, mert nem váltak sem az írott, sem a beszélt nyelv részévé, olykor pedig egyenesen érthetetlenek, vagy a jelentésmódosulások következtében félreértésekre adnak okot.16 Ezeknek a szemantikai zavaroknak az áthidalásában csak félmegoldás a kommentárokban történő magyarázat. A legfőbb baj mégis inkább a szöveg szintaktikai szintjén érzékelhető: a mondatok mai füllel szervetlennek ható
illeszkedése, meg-megakadása ugyancsak az olvasás ellenében hat.

Nem tartozom azon kritikusok közé, akik különösebb örömüket lelik abban, hogy vadásznak hibák után. Most azonban semmiképpen sem mehetünk el szó nélkül a kiadás hanyagságai mellett, azok ugyanis elérnek egy kritikus tömeget! A Gondolat Kiadó „az olvasást nehezítő hibák javítását" ígéri, de jócskán maradt belőlük továbbra is a Liszt-szövegben, a kommentárok és jegyzetek pedig hemzsegnek a helyesírási és az egyéb zavaró hibáktól.17 A kiadónak jóval nagyobb körültekintéssel és gondossággal kellett volna eljárnia, különösen egy kiemelt, ünnepinek szánt kiadványban. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Szerettem volna nagyon örülni ennek a könyvnek, de sajnos nem igazán tudok örülni neki.

Jegyzetek

1  De la situation des artistes et de leur condition dans la société, 1835. május 3. és május 17., németül Zur Stellung des Künstlers címmel a Gesammelte Schriften 2. kötetében jelent meg Lina Ramann kiadásában, Lipcse, 1881, 3-54.

2   Lásd a jelen kiadás 58-59. oldalán (mellesleg a szó a könyvben hibásan szerepel: lengyelül helyesen nem z´al, hanem ºal.)

3   Az viszont kétségtelen, hogy a mű első és második változata között vannak különbségek az első javára, amely tömörebb, kevésbé részletező, és teljesebben viseli magán Liszt keze nyomát.

4   Wass Ottilia (1829-1917) a gróf czegei Wass család tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület pártfogója, több nyelven verselt, kiterjedt levelezést folytatott, számtalan helyen publikált, egyszóval a maga korában országosan ismert és köztiszteletnek örvendő személyiség volt.

5   Mivel Chopin családja nem kedvelte Lisztet, nem szolgált érdemleges adatokkal Chopin életével, főleg gyermekkorával kapcsolatban, így a francia eredeti -és annak magyar fordítása -e tekintetben számos tévedést tartalmaz. Ezeket jegyzetek és kommentárok formájában Szilasi Alex igazította ki a legszükségesebbnek mutatkozó pontokon.

6  Liszt Ferenc válogatott írásai, I. kötet. Válogatta, fordította, kísérő tanulmányokkal és jegyzetekkel ellátta Hankiss János. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1959, 215-244.

7   Hankiss János: Liszt Ferenc, az író, Rózsavölgyi és Társa kiadása, Budapest, 1941.

8   Kapcsolatuk alakulása jól követhető Eckhardt Mária tanulmányából (és Szilasi Alex is utal rá a recenzeált könyv Előszavában). Lásd Eckhardt Mária: Liszt és Chopin, Parlando 2001/3.; www.parlando.hu/Eckhardt.htm; www.parlando.hu/2001-3.htm

9   Lásd Barbara Smolen´ska-Zielin´ska: Chopin. Fryderyk Chopin élete és zenéje, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009, 108.

10 Ugyanott, 110.

11 Részletesen szól róla Eckhardt Mária, id. hely; Szilasi Alex a kötet Előszavában; és Barbara Smolen´ska-Zielin´ska, id. kötet, 173.

12 Parlando 2001/3., lásd a 8. jegyzetet.

13 Lásd Hankiss János: Liszt Ferenc, az író, id. kiadás, 12.

14 Hankiss János, id. kötet, 19.

15 Az 1852-es francia kiadás -ellentétben az átdolgozott, második változattal -nálunk gyakorlatilag megszerezhetetlen, de sikerült megtalálnom a varsói Lengyel Nemzeti Könyvtárban (Biblioteka Narodowa), pontosabban annak internetes honlapján, így módom nyílt beleolvasni az eredeti francia szövegbe: Polska Biblioteka Internetowa, www.pbi.edu .pl/book_reader.php?p=55259&s=1.

16 Az olyan szavak, mint például az „irály" (stílus, kifejezésmód, forma jelentésben), még akár bájosan is hathatnának a szövegben, és magyarázat nélkül is érthetők lennének, ám többször is előfordul például a „dolgozat" szó, amelynek mai jelentése a legcsekélyebb mértékben sem fedi a francia „production" kifejezést. A magyarok „jelmeze" teljesen félrevezető, hiszen a jelmez ma nem „díszruhát" jelent. Az olyan szavak pedig, mint például „szívömlengés", ma már egyértelműen negatív jelentéstartalommal telítődtek, és mérhetetlenül zavaróan hatnak a szövegben.

17            Hogy szerkesztés címén a kiadó mit csinált, azt nem tudni. Elképesztő hanyagságról tanúskodik sok minden a könyvben. Csak néhány példa: mindjárt a Bevezetőben rosszul van írva Mickiewicz neve (8.). Értelmetlen lengyel szövegrészek találhatók a főszövegben, például Niemajak Polki (59., helyesen Nie ma jak polki), de hibás a az olasz Il mondo vada se! is (helyesen: va da se, 94.) Ezek a francia szövegben jól szerepelnek. Hibás Madame de Staël nevének írásmódja (következetesen Stäelnek van írva, 142.). Schiller versének pontos címe Die Ideale, a fordítója pedig nem Székely, hanem Jékely Zoltán! (148.). Szilasi Alex Előszót írt a könyvhöz, a hátsó borítón mégis „utószót" olvashatunk. Sok-sok lengyel név, köztük S∑owackié is rosszul van írva, vagy következetlenül (hol lengyel mellékjelekkel helyesen, hol nélkülük), és Chopin szülőhelyét, †elazowa Wolát is illett volna helyesen írni (118. j.) (Természetesen itt nem a könyv fő Liszt-szövegéről beszélek, hanem Jegyzetekről és kommentárokról.) De magyar helyesírási hibák, elírások éppúgy akadnak szép számmal, mint francia helyesírási hibák (például a Père Lachaise-temető a 206. jegyzetben: Pére Lachaise-nek írva). Baj van némelyik jegyzettel is! A 154. lábjegyzet szerint Napoleon Orda 1883-ban halt meg, míg a főszövegben az szerepel, hogy húszéves korában Algírban elesett (123.). Ha Liszt tévedett, akkor nem ártott volna tisztázni, mi az igazság. De például mit kezdjünk egy olyan semmitmondó jegyzettel, mint a 26-os: „Utalás a lengyel történelem jelentős szakaszára". A 26. oldalon ezt olvassuk a szövegben: „...halálos csapással sújtá az ottomán császárságot", a hozzá tartozó jegyzet szövege: Oszmán.
Az oszmán-török államot és birodalmat 1301-ben Oszmán emír alapította. (33. j.) Hogyan is van ez? És még hosszasan folytathatnám a felsorolást