2011. január 8.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Puccini

A Nyugat lánya

Minnie                   Deborah Voigt

Dick Johnson        Marcello Giordani

Jack Rance            Lucio Gallo

Karmester             Nicola Luisotti

Díszlet, jelmez       Michael Scott

Világítás                Gil Wechsler

Rendező                 Giancarlo del Monaco

Puccini spagettiwesternje nagyon megöregedett. Nem a dalmű, az még csak száz éves, operáknál ez nem kor -a közvetítés a Metropolitan-ősbemutató centenáriumát ünnepelte a helyszínen -, hanem az előadás. 1991 októberében mutatták be Giancarlo del Monaco rendezését, mindenesetre már láttam belőle egy 1998-as felvételt (Domingóval), akkor még csak múzeuminak tűnt, ma már ásatagnak. A mosónők és az operaelőadások korán halnak, nem véletlenül nevezte Brook holt színháznak a repertoáron konzervált operát.

A kivénhedt operaelőadás a Met rosszabbik arca, nem tudni, miért épp egy ilyennel ünnepelt, miért nem érte meg neki bizonyítani a százéves mű frissességét. Persze közelebb, hozzánk egészen közel is láttuk már, hogy egy operaház méltatlanul, azaz színháziatlanul emlékezik meg valamely zeneszerző (bi)centenáriumáról, de hát Amerika mégiscsak Amerika, ott mintha rendelkezésre állna pénz, szellem, tehetség. Az öregecskedés a szereposztásnál kezdődött, az élete első csókját Dick Johnsonnak (alias Ramerreznek) tartogató Minnie-t az ötvenéves Deborah Voigt, magát a spinto bandavezért a negyvennyolc éves Marcello Giordani énekelte. Ehhez képest az ősbemutató énekesei -hamis legendák szerint akkoriban a színház egyáltalán nem számított -jóval fiatalabbak voltak, Emmy Destinn harminckettő, Caruso harminchét. Úgy tűnik, A nyugat lánya szereplői a Metropolitanben együtt korosodnak a művel. Nyilván a hangjuk és egyéniségük varázsa predesztinálja őket a szereplésre. Ami az előbbit illeti, Voigt hangja a középfekvésben kifejezetten üresen kong, néha kellemetlenül éles, anyagtalan és fakó, Giordani pedig, ez a megbízható, de jellegtelen és árnyalatokban szegény tenor, akinek alig van érzelmi amplitúdója és érzéki együtthatója, eminensen teljesít ugyan, de semmi több. Mindez nem az átlagszínvonalhoz mérve, hanem az elvárt nemzetközi A1-es minőség és a világközvetítés rangján értendő. Biztos vagyok benne, hogy számos helyen találhatók no name énekesek, akik jobbak náluk. Ha meg nincsenek, csakugyan rá kell lapátolni a földet az opera sírjára, mert ha ennek a két szegény teremtésnek a kiábrándító kínlódása akarja eladni a romantikus képtelenségben felizzó, szenvedélyes, egyszerre nyers és érzelgős vadnyugati mesét, akkor a műfaj folytathatatlan.

Puccini zsenije és a centenárium a „hétköznap elmegy" típusú, védett korú énekesek meg a letűnt idők közepes kvalitású rendezése helyett fiatalokat és kockázatvállalást érdemelt volna. Az a kompozíciós technika, amelyet a zeneszerző ebben az operájában követ, és amely ilyen átfogóan -a szinte teljes első és részint a harmadik felvonásban - ezen kívül egyetlen művében sem jelenik meg, lehetőséget teremtene az expresszív színpadi formálásra. Az átkomponáltság, a dallamívek kibontása a sok kis epizodista „beszélgetéséből" -a főszereplők áriái-kettősei helyett - egyfajta érzelmi-gondolati hullámzást eredményez, az egyéni pszichológiák összelélegeztetéséhez vezet, és pittoreszk képet fest az aranyszívű aranyásók valóság és álomvilág között hánykolódó lelkéről. A Nyugat lánya még látszólag sem realista opera. Ha komolyan vesszük a durva férfiak, rideg kalandorok, faragatlan szerencsevadászok szűz rajongását a szintén szűz kocsmároslány iránt, aki hittanórákat tart nekik a söntésben, és anyjuk helyett anyjuk, ők pedig a végén leoldozzák a kötelet a körözött rabló nyakáról - aki ráadásként kamasz lelkük ideálját is effektíve elrabolja -, mert könnyekig meghatódnak a betyár és a lány őszinte szerelmén, akkor közel járunk a paródiához. Ha viszont nem ragaszkodunk a naturális részletekhez, hanem a kantilénára bízva magunkat „elszállunk" az illúziókból szőtt irrealitásba, megérthetünk valamit a darab szereplőinek „tömegpszichózisából". Szeretnék egyszer egy ilyen előadást látni.

Ez a mostani: álrealista karikatúra. Az első felvonásban a Monaco fiú úgy táncoltatja ki Minnie-t és Ramerrezt az ivóból, mintha szobára mennének. Az aranyásók a söntéspult tolódeszkája mögött tartják a féltve őrzött aranyat. A második felvonásban a háztól öt méterre ólálkodó Rance seriff belelő a tőle három méterre álló rablóba, és ahelyett, hogy odarohanna hozzá (a librettó miatt nem teheti, abban ő nem látszik), kénytelen eltűnni, hogy újra visszajöhessen, és töprenghessen, hová tűnhetett az áldozat, tán csak nem bement a házba?! Tél van, hull a konfetti, és nem olvad, negyed óráig megmarad a szobában a hajon. Vér csorog a plafonról, Ramerrezé, aki fönt dekkol a padláson, már rég el kellett volna véreznie, ha akkora a vérpatak, hogy áttört a gerendákon. Ez csak a valóságban képtelenség, az operában nem, mert az opera nem valóság, ezért nem is kell úgy csinálni, mintha az lenne. Vannak viszont benne túlcsorduló helyzetek és szenvedélyes karakterek. Minnie-ből, az istenes kocsmároslányból a hirtelen támadt szerelem vadmacskát és amazont csinált, ami nem helyettesíthető Voigt ténsasszony kellemkedésével. Ramerrez, az elcsigázott, svádás (szív)rabló, aki lehazudja a szeretőjét -ő az igazi bad guy, mondta a szünetben a seriffet alakító Lucio Gallo -, zabolátlan, cserzett, nekikeseredetten romantikus jellem, nem az a hőscincér, aki úgy fogja a kezében a nyerget, mint aki könyvből tanulta. Gallo egyébként a szünetben volt a legjobb, mert ő az az énekes, akinél látni is, hogy énekel, nemcsak hallani, és a hangkibocsátást kísérő fizikai rákészülés kiábrándít az egyébként sem átütő akusztikai élményből.

Mire Puccini elfeledkezik a kompozíciós technikájáról, és ír a végére egy szép tenoráriát, nekünk is bele kellene feledkeznünk az ábrándos mesébe. Nekem meg az jutott eszembe, amikor Lucio Gallo tétován elindult a távozó szerelmesek után, hogy egy realista seriff lepuffantaná őket.

Deborah Voigt és Marcello Giordani

Lucio

Deborah Voigt és az aranyásók

Fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera