2011. január 23.

Szegedi Nemzeti Színház

Csajkovszkij

Anyegin

Larina                    Vajda Júlia

Tatjana                  Kónya Krisztina

Olga                       Gaál-Wéber Ildikó

Filipjevna              Szonda Éva

Anyegin                 Cseh Antal

Lenszkij                 László Boldizsár

Gremin                  Bretz Gábor

Triquet                  Szerekován János

Zareckij                 Koczor Kristóf

Karmester             Gyüdi Sándor

Karigazgató           Kovács Kornélia

Díszlet                    Székely László

Jelmez                    Varsányi Anna

Koreográfus          Barta Dóra

Játékmester           Toronykőy Attila

Rendező                 Pál Tamás

Nincs könnyű helyzetben, aki Csajkovszkij legnépszerűbb operájának színrevitelére vállalkozik: nemcsak a mű nehézségeivel, de a magyarországi operajátszás koordinátarendszerén belül kivételesen magas színvonalú interpretációtörténettel is szembe kell néznie. Nyikolaj Dombrovszkij (1951), Békés András (1984) és Kovalik Balázs (2008) egymást követő operaházi rendezései egyaránt kiemelkedő minőségű produkciók voltak a maguk idejében. Ráadásul a három évvel ezelőtti Kovalik-féle remeklés mellett Peter Konwitschny teljesen más szemléletű, de nem kevésbé mély Anyegin-értelmezésével is szembesülhettünk a pozsonyi társulat vendégjátékának jóvoltából. Ilyen előzmények után joggal merülhet fel a kérdés: érdemes-e éppen az Anyeginnel próbálkoznia egy nem éppen előnyös helyzetben dolgozó társulatnak? A szegedi felújítás sajnos nem győz meg a vállalkozás megalapozottságáról.

Pál Tamás a direkt aktualizálás rendezői módszerét alkalmazza, vagyis elemelt, szimbolikus megfogalmazás helyett a 19. századi Oroszországban játszódó történetet egy az egyben más időbe és térbe helyezi -jelesül egy 21. századi nyugat-európai (feltehetően párizsi) orosz varietébe, illetve a harmadik felvonásban korunk Oroszországának egy nagyvárosába. Semmi kifogásunk sem lenne e sokszor termékeny metódus ellen, ha új értelmezési lehetőségeket vetne fel a művel kapcsolatban -jelen esetben azonban nem ez történik. Az eljárást elvileg az indokolja, hogy élesen elváljanak a darab betétnek érzett népies jelenetei a „valódi" drámát hordozó részletektől. Láttunk már hasonló próbálkozást Szinetár Miklós Carmenje esetében, ám az eredmény ott sem volt meggyőző. Az Anyegin esetében ráadásul a népies anyag fokozatosan el is fogy: a második felvonásban már csak a báljelenet keringője van varietéshow-ként beállítva, a harmadik felvonásban pedig semmi. (A két világ nyelvileg is elkülönül: a betétnek érzett kórus- és szólószámok oroszul hangzanak fel, míg a fennmaradó nyolcvan százalék Blum Tamás ma is eleven, prozódiailag is kiváló fordításában.) De ha elfogadnánk a zenei rétegek e szétválasztását (mely mintha minőségi distinkciót is rejtene), a válogatás szempontjai akkor sem mindig világosak. Olga áriája, jóformán az egyetlen pillanat, ahol a kicsit elhanyagolt szereplő lelkébe pillanthatunk, vajon miért sorolódik a varietészámok közé? S ugyanakkor miért lesz a cselekmény hordozójává az éjszakai pillangókként ábrázolt eperszedő lányok kórusa? Nem lehet, hogy a Mojszejev-együttes gyenge utánérzésének színpadi megjelenítése helyett érdemesebb lett volna azon gondolkodni, mi volt a zeneszerző célja e „betétszámok" nyilvánvalóan nem véletlenszerű elhelyezésével?

A koncepció vitathatósága mellett a színészi játék rendezői megformálása is elégtelen. A szereplők többnyire a színpad elején állnak és énekelnek a szokásos karmozdulatokkal -mintha a rendező arra számított volna, hogy az általa kialakított keretben mindenki maga formálja meg szerepét. Ez alól csak az érezhetően rendezői kezdeményezésre komplett idiótává lett Zareckij kivétel -Koczor Kristóf annak rendje és módja szerint végre is hajtja, amit a kötelesség rárótt, de a figura így értelmezhetetlen (vajon mi oka van, hogy Anyegin segítségével ő tegye el láb alól Lenszkijt?). Cseh Antal színészi kiteljesedését jelentősen gátolja, hogy basszbaritonja számára magas a címszerep - nem csoda, hogy a hangokkal való küzdelem mellett másra nemigen marad energiája. Kónya Krisztina Tatjanája legalább némi kísérletet tesz a karakter hiteles színészi megformálására, ezt azonban a levéljelenet beállítása (a könyvvel való önkényeztetés) legyilkolja. Így a figyelemre méltó hang sem szárnyalhat úgy, mint máskor. Hasonlókat mondhatunk László Boldizsár Lenszkijéről is: őt mintha egyáltalán nem érintette volna meg a szerep - vokális produkciója jószerivel hibátlan, áriája mégis hatástalan marad. (Az alakítás összképét ez esetben az előnytelen jelmez - Varsányi Anna munkája - is rombolja.) Gaál-Wéber Ildikó Olgája korrekt, de nem emlékezetes. Triquet megcsonkított dalocskáját karakteresen adja elő Szerekován János - kár, hogy a rendezőnek erről a figuráról sem jutott eszébe semmi. Gremin alakját nem ártott volna Bretz Gábor fiatalságához igazítani; mivel ez nem történt meg, „csak" a magabiztos színpadi jelenlétnek és az est leghiánytalanabb énekesi produkciójának tapsolhattunk - no meg a zárójelenet kötöttfogású birkózói teljesítményének. Vajda Júlia Larinája és Szonda Éva dajkája valóban hiteles karakterek - az ő alakításukból sejthetjük meg, milyen is lehetett volna egy igazán jó szegedi Anyegin-előadás.

A Gyüdi Sándor vezette Szegedi Szimfonikusok játékán a mélyvonósok és a rézfúvók magas hibaszázaléka miatt ezúttal a szolid, tisztes teljesítményt sem lehet számon kérni, nemhogy a Csajkovszkij-zene már-már mozarti finomságának kibontakoztatását. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy kedvetlenül távozzunk Szegedről a január 23-i, immáron kevert szereposztású előadás után.

Kónya Krisztina és Bretz Gábor

Koczor Kristóf

Kónya Krisztina, Cseh Antal, Vajda Júlia, László Boldizsár és Gaál-Wéber Ildikó

Veréb Simon felvételei