2011. január 16., 29.

Miskolci Nemzeti Színház

Mascagni

Parasztbecsület

Santuzza                Miksch Adrienn
                               Horváth Orsolya

Turiddu                 László Boldizsár
                               Alagi János

Lucia                      Molnár Anna

Alfio                       Cseh Antal
                               Hámori Szabolcs

Lola                        Hircsu Angelika
                               V. Molnár Judit

Leoncavallo

Bajazzók

Canio                     Molnár András
                               Cselóczki Tamás

Nedda                    Eperjesi Erika
                               Herczenik Anna

Tonio                     Geiger Lajos
                               Wagner Lajos

Beppo                    Horváth István
                               Balczó Péter

Silvio                      Laborfalvi Soós Béla
                               Fülep Máté

Karmester             Váradi Katalin

Karigazgató           Regős Zsolt

Díszlet                    Menczel Róbert

Jelmez                    Laczó Henriett

Rendező                 Halasi Imre

Az operaszínpadon akkor jön létre a  legmagasabb rendű interpretáció,    ha rendező és karmester ugyanazt gondolja a darabról, s összhangban dolgoznak. Amikor az 1970-es években Giorgio Strehler rendezte a Simon Boccanegrát a Scalában, az előadás karmestere, Claudio Abbado azt nyilatkozta: a fináléban olyan tempót vett, hogy a címszereplő, Piero Cappuccilli végre tudja hajtani azokat a mozgásokat, amelyeket a rendező kért tőle. Hasonlóan termékeny együttműködés tanúi lehettünk tavaly nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékokon, amikor a Carmen cigánydalát a dirigáló Kesselyák Gergely végletesen lassúra vette, s a rendező, Kerényi Miklós Gábor készséggel szegődött partnernek, hogy ezt a kimódolt lassúságot mozgássá alakítsák, színpadi hatáselemmé is tegyék.

Nem gondoltam volna, hogy a dolog fordítva is működik.

Váradi Katalin a Parasztbecsületet könynyes, szentimentális darabnak képzeli. Ennek megfelelően csigatempókat vesz hozzá, minél transzparensebben próbálja megrajzolni a dallamokat, aprólékosan pingálja a zenekari koloritot. Csakhogy zenekarának színei fakók, lelassított tempói pedig megfojtják a drámát. A partitúra egészséges lélegzése nem jön létre, a gyors részek drámaisága elvész, a lírai dallamok pedig nem feszülnek ki. Persze nehéz helyzetben is van. A Cavalleria macsó darab, a világot kifejezetten férfiszemszögből szemléli, a fiúk szenvedélyesek, esendők, a nők pedig csábítóak vagy szánandók. Messze van ez a nézőpont Verdi mélyen átélt, komplikált nőalakjaitól, hát még Puccini mély megértésétől. Mascagni egyértelműbb, markánsabb megjelenítést kívánna.

Halasi Imre rendező jól elvan ebben a sentimentalismóban, szereplőitől csak a legkonvencionálisabb operai sablonokat kéri. A Parasztbecsület mindenkori díszlettervezőinek fő feladata: eldönteni, hogy jobbról legyen a templom és balról a kocsma, avagy megfordítva. Jelentem, Miskolcon Menczel Róbert a rendezői balra helyezte Isten házát, a másikra pedig az ivót, középen az elengedhetetlen lépcsősorok vezetnek le. Színpadilag megpróbálta egybeforrasztani a két darabot: a Bajazzók ugyanebben a keretben játszódik. Annyi a különbség, hogy az első részben hátul rosszul eldugott Robur teherautó a Leoncavallo-darabra előrerukkol, s ez alkotja a vándortársulat színpadát. Elfogadná épp az ember, bár az amúgy sem szellős színpad nagyon zsúfolttá válik. (Viszont ha gépjárművel közlekednek, miért mondja Tonio, hogy „meg kell etetnem a szamarat"? Célszerűbb lett volna átírni, akár így: „Le kell cserélnem az olajat." Egyébként mindkét darabot Pless László fordításában játsszák, és bizony jócskán hallunk benne megmosolyogtató fordulatokat, mint „Alfio bátya, soha nem hagyta el ajkam valótlan beszéd" stb. Ha a szamarat teherautóra modernizáljuk, a fordítást sem ártana átfésülni.) Pozsonyban láttam hasonló megoldást, ám ott Marián Chudovskª rendezésében a Bajazzók előadásán megjelentek a Parasztbecsület életben maradt szereplői, Lola és Alfio, jelezvén, hogy az élet a nagy tragédiák után is megy tovább. A következő véres tragédiáig.

Itt alig valami kapcsolja össze a két történetet. Ez a valami egy néma szereplő, fekete ruhás, fehér arcú férfialak, mondjuk a Halál, de tekinthetjük a Sorsnak is. Általában láthatatlan a szereplők számára, ám néha váratlanul interakcióba kerül velük, például ő hozza a párbajozóknak a két bicskát, vagy ő állítja meg Neddát, aki már az előadás előtt el akar utazni. Mindeközben nagy vörös leplet huzigál a színen föl s alá. Halasi az előadást egykori mesterének, Ruszt Józsefnek ajánlotta, és valószínűleg ezzel a lepellel gondolta megoldani a Ruszt által annyiszor emlegetett szertartásszínházat. A Parasztbecsület Intermezzója alatt, amikor mindenki misén van, Halálunk a templom előtti térre vonszolja a piros drapériát. Három öregasszony jelenik meg (az egyik vajon miért Mamma Lucia?), és nagy öltésekkel varrni kezdik a takaró három sarkát. A Párkák szövik itt a sorsot, csillan föl a szemünk, íme a szakrális tér, itt lesz majd a fülharapás, meg a rituális gyilkosság! Ám alig van időnk örülni, a három nő összecsomagol, a fekete férfi meg eltünteti a színről a zavaró elemet. Halasi Imrének vagy eszébe sem jutott ez az izgalmas megoldás, vagy megijedt tőle. Így viszont rémesen lehangol, hogy mégsem a sorsnővéreket láttuk, hanem a falucska melléküzemágának varrónőit, akik nyugdíjkiegészítésként stoppolnak.

A tér azért nagyjából működik, a jelmezegyüttes nagyjából sem. Egérszürke lepleiben Santuzza a saját nagyanyjának néz ki, Lola fekete ruháján csiricsáré piros virágminták, Lucia mama gyászos feketében, Turiddu fantáziátlan fekete öltönyben, közhelyes piros inggel. A Bajazzókra nem a közhelyesség, hanem inkább a tanácstalanság jellemző. Mintha a rendező nem igazította volna el Laczó Henriette-et, voltaképpen kicsoda is Canio, Silvio vagy Nedda.

Miskolcon mindössze három állandó  tagja van az operatársulatnak. Nekik jut, ami juthat, az összes többi szerepre meghallgatáson keresnek megoldást. A válogatott nagyon vegyes. A legerősebb benyomás azonban a válogatás maga, hogy esetlegesen, sőt gyakran érthetetlenül kerülnek egymás mellé emberek. László Boldizsár például az első körben kiesett, saját nyilatkozata szerint többek között azért, mert a meghallgatáson kottából énekelt. Aztán egyeztetési gondok miatt visszahívták, sőt ő énekelt a bemutatón. És úgy énekelt, hogy pillanatok alatt bebizonyosodott: ő ma Magyarhon legjobb Turidduja. Fényes, koncentrált tónus, csengő magas regiszter, délszaki arcél, s épp az a pimasz, fiatalos hév, ami ennek a szicíliai parasztlegénynek legmélyebb sajátja. Mi nem hallatszott ebből korábban? Ráadásul a halvérűre beállított figurába maszek életet visz. Legalább ennyire érthetetlen, miért választották ki viszont Hámori Szabolcsot, s ennél csak az érthetetlenebb, miért épp Alfio szerepére? Kár pazarolni rá a festéket, de egy gyönge magasságú tenorszekundnak ugyan mi köze a vad lókereskedőhöz? Tűrhetetlen, kiábrándító.

László Boldizsár

Molnár András fölkérése érdekes ötletnek tűnt. Az öregedő színigazgatót egy hatvanas -bár egyáltalán nem öreges! -, nagynevű énekes énekli. Ráadásul vitathatatlanul hősi hangon. Ám nem vették komolyan Molnárt. Ő ugyanis épp az eszményített német hősök világában szerzett hírnevet, Lohengrin, Stolzingi Walter, Siegfried, Florestan vagy Tamino bőrében. Mi sem áll távolabb tőle, mint a nyers erőszak, a vak féltékenység. Persze lehetne ő akár érdekes Canio is, ha valaki -karmester, rendező - kitalálná, miért éppen őt, miért éppen ezzel a hanggal, habitussal állították színpadra. Ilyesmivel láthatóan senki sem törődött, s Molnár Caniója teljesen közhelyszerű lett. Hatalmas termetén a fehérbohóc-jelmez fenyegetően-nevetségesen áll. Molnár a hetvenes évek végén gyönyörű ezüst hangszínével tűnt föl a színpadon. Egyénisége és adottságai miatt hamar elhalmozták Wagner-szerepekkel. Emlékeim szerint a hang ezt megsínylette, lebegőssé vált. Ez már vagy húsz éve bekövetkezett, de bizonyos előadásokon vagy bizonyos szerepekben (például a Szimonov vezényelte Siegfried premierjén vagy egy szegedi Turandot-sorozatban) sikerült kiküszöbölnie. Most nagyon zavaróan hat, épp a dallamok szabad áradását akadályozza. Nem tudom, az állapot végleges-e, vagy sok pihenéssel enyhíthető, de így, ezzel a hanggal nem volna szabad olasz operát énekelnie.

Eperjesi Erika egy operettprimadonna rutinjával nagyszerű Neddát alakít és énekel.
A Madárdal szárnyal, a Silvióval énekelt kettősben érzéki, s a vég haláltáncát is meggyőzően hozza. A magas, jóvágású Geiger Lajos viszont nehezen kelti egy púpos, bamba, a nőknek ellenszenves férfi képzetét. Sem a ruha, sem rendezője nem sokat segített neki, hogy átváltozzon. A hang a szólamhoz túl világos, kissé egyenes is, ám azért tisztességesen végigénekli. Laborfalvi Soós Béla kellemes tónusban, ám erőtlenül szólal meg Silvióként. Éneklése nem sugározza azt a lehengerlő férfi vonzerőt, ami a szerep lényege. Fülep Máté hangja sem épp érzéki baritontónusban tündököl, de ő dinamikusan, hajlékonyan énekel, első pillanattól hihető csábítót formál. Mindkét Beppo szinte a luxus kategóriájába tartozik. Balczó Péter spintós színnel, komolyan vett hévvel szólal meg, Horváth István pedig ismét lenyűgöz ellenállhatatlan humorával, férfiasan lírai hangszínével. Ritkán fordul elő, hogy a szerepet Alfred Germont-ok, Ernestók, Almavivák éneklik. De most, hogy megesett, egyáltalán nincs ellenünkre!

A Parasztbecsület vontatott előadásából  viszont ráébredtem, miért is nem szeretem ezt a darabot. Már negyedórája megy az előadás, és még nem kezdődik el a cselekmény. S már félórája tart, amikor még nem történt semmi. Mascagni úgy alapoz, mintha egy ötfelvonásos zenedrámát készülne írni -aztán lesz belőle egy jó órányi muzsika. Dramaturgiai buktatók is vannak bőven. Alfio -miután Santuzza beárulta Turidduékat - vörös fejjel elrohan, hogy „véres boszszút álljon" - de hova is igyekszik? Mindenki, akire mérges, bent van a templomban. Húsvét reggelén megtelik a falu főtere, majd a népek hazamennek, hogy el lehessen énekelni néhány áriát és duettet, később pedig visszajönnek misére. Nem életszerű. Alfio figurája teljesen sematikus, zeneileg pedig közhelyes. Cseh Antal hozza benne, amit lehet, zabolátlan hangja, nyers tónusa jól illik a lókereskedő figurájához. Belépőjébe Mascagni sajnos beleírta az ostor pattogását, s ezt - akár az általam látott összes előadáson - ezúttal sem tudták megoldani. Ő lovaglópálcát kapott, amellyel néha kényszerűen rácsap az egyik asztalra. Váltótársának cifra gyerekostort nyomtak a markába, de ez sem pattog, sőt nem is félelmetes. Egyéb instrukció híján mindketten kijárnak a rivalda szélére és onnan köpködik indulatos frázisaikat a publikum felé.

Miksch Adrienn sápadt ruháját tovább sápasztja alakításával. Tartalmas drámai hang szól, bár a magasságban kissé kivilágosodik. Csak épp azt nem értjük, miért jegyezte el ezt a lányt Turiddu? Ha Santuzzában nincs vonzerő, szépség, akkor a darab értelme vész el. Valamiért csak megígérte neki ez a legény, hogy elveszi a nyáron! Mindkét Lolának olcsó csábítgatás van előírva, s ezt különösen Hircsu Angelika csinálja átlátszóan. A kihívó dög-sótlan faszent fölállásban elvész Turiddu dilemmája, az az általunk is annyira jól ismert, gyötrő érzés, amikor egy férfi két nő között őrlődik. S kicsorbul az éle a darab legerősebb, középponti jelenetének, a nagy Santuzza-Turiddu kettősnek. A fiatal Alagi János ígéretes tenorhangon szólal meg, ám technikailag egyelőre problémát okoznak neki a szólam lírai részei, és a figurához is kevesebbet tesz hozzá saját erőből, mint tapasztaltabb kollégája. Lucia mama szebb napokat megélt énekesnők nyugdíjas jutalomjátéka. Molnár Anna hangja a határán van annak, amit operában elfogadhatónak találunk.

Az általam látott második előadáson, január 29-én -részben a szereposztás miatt -meg kínosabbnak hangzott a Parasztbecsület. A Bajazzók azonban váratlanul élettelien indult. Geiger Lajos valahogy megragadóbban dalolta a verizmus hitvallását, a magas asz és a g is meggyőzőbben szólalt meg. Pedig csak percekkel később derült ki az ok. Ennek az előadásnak ugyanis volt centruma. Cselóczki Tamás Caniója központi erővé vált, s ettől nyomban minden a helyére került. Épp az a bohókás szenvedély szólalt meg, amelyről nehéz eldönteni, hogy kacagjunk rajta vagy féljünk tőle. Papírforma alapján inkább Turiddut osztottam volna rá, hiszen hangjának fő értéke nem a középregiszter szép zengése, telt színe, hanem a fényes és könnyed magasság. De az operában papírnál és formánál előrébb van a lélek és a tartalom. Cselóczki élvezi, hogy nem eszményített fiatalemberrel kell erőlködnie, hanem nyugodtan lehet középtermetű, kopaszodó, szakállas férfi. Hangja veszélyesen csattan föl, kitörései őszinték, elementárisak. S lám, Eperjesi-Nedda remegésének oka nyomban nyilvánvaló; Fülep-Silvio szerelme elektromossággal telik meg; Geiger-Tonióból elszáll minden férfiasság, erő; az örökké nevető Horváth-Beppo megfagyott mosolya pedig riasztóvá válik.

A verismo valahogy mégiscsak diadalra jut a sentimentalismo ellenében. Az énekesek, elsősorban is a jó tenorok által.

Herczenik Anna, Balczó Péter, Cselóczki Tamás és Wagner Lajos

Bócsi Krisztián felvételei