László Margit - Éder Vera felvétele 

Rossz szokásomhoz híven mással kezdem. 1968 januárjában az Operaház bemutatta a Poppea megkoronázását. Ma már teljességgel elképzelhetetlen, milyen mesebeli újdonságként szolgált nekünk, Szabolcsi Bence akkori tanítványainak már a puszta hír vétele is, hogy a nagymester titokzatos műve, első zenetudós évünk megrázó élménye, amit -felvétel híján -máshogy, mint a Tanár úr előadásában el sem tudtunk képzelni, kilép meghitt otthonából, a Zeneakadémia XV. terméből, és valódi operaként megméretik ama bizonyos Házban, mely - lám-lám - egykor nagy tettekre volt képes. Fokozta várakozásunkat, hogy láttuk, a hír vétele különös izgalommal töltötte el mesterünket is. Vissza-visszatért a tárgyra, s még a tervezett szereposztásról is szót váltott velünk, ő, aki egyébként - úgy éreztük - csak a zenetörténetben élt. A premier után egyetlen szereplőt említett látható meglepetéssel - ma is szó szerint tudom idézni: az a fiatal énekesnő... embert formált Drusillából. Összenéztünk. Hát ez a Tanár úr mégsem e világban él. Hogy meglepődik, hogy nem tudja, az a fiatal énekesnő LÁSZLÓ MARGIT... 
A meghökkenés közrejátszhatott néhány hónappal későbbi akciómban: Bartha Dénes ajánlásával beszámolót küldtem a magyar zenekritika központi fórumára - oda, ahol máig megtűrnek - az Operaház megújult Figarójáról. Szerepeltek benne sokan, jók: vendég-grófnő, Dene-Figaro, Bende-gróf, Házy-Cherubin. De fő célom László Margit méltatása volt. Hogy a legéletidegenebb professzor is megtudja, ki is az a fiatal énekesnő...

Nincs előttem az egykolumnás zsenge, nem tudom, hogyan-mennyire sikerült megvalósítani a szándékot, megéreztetni az olvasóval: ki is László Margit. Most sem tudom, fog-e sikerülni. Nem az elszaladt negyvenhárom év okán. Mert -és ez azért talán elmond valamit Róla -én ma is látom, ma is hallom. Látom, amint tévedhetetlenül és minden pátosz nélkül járja a maga útját, mint Drusilla, aki tudja, áldozatnak jelölte ki a viszonzatlan szerelem, de nem riad vissza a végső lépéstől sem - és hallom hangról hangra a szerepet, az intenzitásukban utánozhatatlan pianókat és lélekteli mezza vocékat, az egyszerű, népies belépő-dalocskától a ruhacserét kísérő töredékes melódiafordulatokon át (ezt levetem...) az önkéntes halál kitüntetéséért folytatott heroikus vetélkedés drámai deklamációjáig. Érzem magamban és körülöttem a csendet, melybe László Margit Drusilla sorsát beágyazza, megkülönböztetve őt a hangosaktól, az akaratosaktól. Memóriámban az az egykori Monteverdi-előadás Nero meghajlásával ér véget Drusilla áldozatkészsége előtt: és te, tiszteletre méltó fiatal hölgy... Nero is tudta, ki László Margit.

Drusilla volt a legváratlanabb, de nem a legjelentősebb képmás az elcsábított és elhagyatott, ám a sors fölött tragikusan vagy humánusan győzedelmeskedő leányalakok galériájában, kiknek arcélét és szívét kevesen tudták László Margithoz mérhetően felmutatni a magyar színpadon -egyet közülük, a legteljesebbet, talán senki méltóbban. Paminája, a vokalitás feddhetetlenségének, az éneklés angyali pontosságának, és a színpadi létezés intenzív egyszerűségének köszönhetően a legyőzhetetlenség erejét sugározta az összes alantas helyzetben, amelybe a semmirekellő férfiak belekényszerítik. Egészséges, szinte gyermekien bizalomteli erotikus-emberi viszony csak Papagenóhoz fűzhette László-Paminát, az is csak akkor, ha Papageno az operán kívül a Melis György polgári névre hallgatott. Mozartnak ama nagy pesti évtizedében A varázsfuvola kulminációja a Ha férfi szívét szikra éri... Esz-dúr hármashangzatától a Valót mondj, valót mondj... C-dúr kadenciájáig tartott. Erre a napfényre emlékezett, ezt siratta a g-moll ária hasonlíthatatlan bensősége.

Úgy képzelem, ha egy gastonleroux-i hangulatú éjjelen belopózhatnék az Operaház nézőterére, hallanám, hogy az abszolút csöndben László Margit test nélküli hangja énekli a g-moll áriát. Ha pedig az éjszaka hangulata kevésbé lenne gastonleroux-i, a Rózsaária szólna, a másik, legmélyebb tüzű ékkő László Margit színpadi-énekesi művészetének koronájában. A pillanat, melyben Susanna leengedi arca elől a cserfes szobalány maszkját, hogy a balek Figaro -és a balek közönség -felismerhesse benne a szeretet és hűség gyengéd istennőjét. Aki Susanna a szobalány jelmezében is volt. És aki volt a bohóc lányaként, férfiruhában, a tragikus-felemelő pillanatban, melyben a hosszú, szerelem nélküli földi senyvedés helyett a rövid utat választja. Elrepül hazájába, ahonnan a földre szállt: az örök szeretet birodalmába.

Felemelő megoldás. Ám László Margit földi útja hosszú, tartalmas, boldog és boldogító. Ki ne kívánná: járja tovább sokáig, egészségben. Sétáljon kertjében, s közben nem is kell dúdolnia: hogyha kél az esti szellő... Anélkül is halljuk.