Szokolay Sándor - Felvégi Andrea felvétele  

Tudálékos zeneszerzőnagyság magyarázta nekem a Vérnász premierjén, hogy jó, hát siker volt, valóban, de akkor is, a Sándor zenéje szószátyár, meg mindent kétszer mond, na meg az állandó melizmák, ahelyett hogy dallamot írna... Hm, gondoltam magamban, bácsi, a te műveid közül megjárta-e egy is a világot, bemutatták-e annyi nyelven és országban, úgy, ahogyan ez az opera vívott ki magának fantasztikus csillagpályát? Mert bármennyire furcsa is, Bartók Kékszakállúja után épp a Vérnász az a magyar opera, amely a legtöbb előadásban került műsorra Európa színpadain.

Nem mintha Szokolay Sándor ezt az egyetlen művet írta volna, de nekem az adatott meg, hogy ezen keresztül ismerhettem meg személyesen, és lett így e zenedráma emblematikus kapocs kettőnk között. S ha már engem ért a megtiszteltetés, másképp nem is tudnám most köszönteni őt, csakis abból a bensőséges élményből, amit e mű megismerésekor belőle megértettem.

Egy műalkotás megismerésekor a legizgalmasabb mindig az, hogy miként sejlik fel benne az alkotó. A színpadi művek erre különösen alkalmasnak mutatkoznak. A színpad valahogy mindent felnagyít, levetkőztet és körbejár, nem beszélve arról, hogy a próbákon sosem tud szubjektív maradni az ember: ott vannak az alkotótársak, az énekesek, a karmester. Ahogy Oberfrank Péterrel dolgoztunk a darabon, arra lettünk figyelmesek, mennyire őszinte mindaz, amit a kottafejek mutatnak. Nincs benne számítás, rafinált taktika, nem akarnokoskodnak a hangjegyek, hogy konstellációik világraszólónak mutassák magukat. Egy krisztusi korban lévő fiatalember vágyai, gondolatai, szerelmei és dühe lobognak vadul, megfékezhetetlenül a Vérnász zenéjében, hol így, hol úgy, de olyan elképesztő hittel, amilyen azokban lángol, akik akár a keresztre is felszegeztetnék magukat. Nem az önhittségről van szó, hanem arról a műalkotásba vetett hitről, amelynek láttán eljelentéktelenedik a kicsinyes kritika, és önmagunkba fordulva kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, voltunk-e valaha is képesek ennyire hinni abban, amit éppen csináltunk?

És mindezzel még nem volt vége a tanításnak! Mindig sokkal nagyobb az izgalom egy élő szerző művének színpadra adaptálásakor, mint amikor az embernek nem kell tartania többszáz éves csontok számonkérő kopogásától. Szerencsére a legtöbb halhatatlan megboldogulttal nagyon jó a telefonos kapcsolat azóta is, és mindent meg lehet velük beszélni. Az élőkkel ez általában nehezebb, a vonal többnyire foglalt. Sándor akkoriban másért volt elérhetetlen, orvosok keze alatt fekve nem tudott részt venni az előkészületekben, és már csak a főpróbán szembesülhetett mindazzal, amit színpadra álmodtunk. Kicsit szorongva vártuk, hogyan reagál majd az élő szerző. „Letérdelek önök előtt..." -így kezdődött egy valóban élő szerző kommentárja, aki nyitott szívvel, kíváncsisággal figyelte munkánkat: mit mond egy új generációnak az, amit ő negyven éve komponált, hogyan reagál az akkori gondolatokra ez az új világ. Nem a beteges ragaszkodás, hiú mauzóleumépítés foglalkoztatta, hanem az élet, ami az újjászületésben van.

Nem az elmaradt állami kitüntetések, az őt megillető címek és pozíciók körül keringtek gondolatai, hanem hogy mi mindent szeretne még megkomponálni. Nem tartott hosszú panaszáradatot soha, hogy közben magát a legzseniálisabbnak mutassa, de ha tehette, hosszan, hosszan, csillogó szemekkel panaszkodott arról, hogy milyen szép és nagy a világ, s kevés az idő mindezt befogadni, feldolgozni. Sosem hallottam szidni zeneszerző kollégáit, vagy hogy féltékenyen becsmérelte volna azok zeneműveit. Ilyesmire nincs sem hely, sem idő azok életében, akik az életet valóban élni akarják. Ők a halhatatlan szerzők!

Kedves Sándor!

Nincsen vége még! A következő nyolcvan évben sem élhetsz másként -tudom, nem is volnál képes rá! És hol van az a sok darab, amit ígértél?

Jó egészséget, sok erőt és jókedvet kívánok, hogy elkészüljenek! A Jóisten őrizzen!

Kovalik Balázs