|
Hangverseny
Vitán felül áll, hogy a Chopin-év legnagyobb szabású zenei vállalkozása BOGÁNYI GERGELY nevéhez fűződik: a zongoraművész november utolsó hétvégéjén egyetlen, tíz koncertre tagolt zenefolyam során egyvégtében előadta Chopin minden szólózongora-művét. Teljesítménye alighanem nemzetközi viszonylatban is egyedülálló. Érthető tehát, hogy a Chopin-maratonnak, sőt szupermaratonnak is nevezett eseményt már hetekkel korábban nagy érdeklődés övezte. Az olyan jóindulatú találgatások mellett, mint hogy a tíz koncert közül melyeket lesz leginkább érdemes meghallgatni, vagy hogy jól fogja-e bírni Bogányi az elképesztő szellemi-fizikai megterhelést, súlyosabb kérdések is felmerültek. Elsősorban az, hogy lehetséges-e egyáltalán magas szintű produkciót létrehozni ilyen körülmények között, és -merthogy a kérdés némiképp magában rejti a negatív választ -voltaképpen mi az értelme és célja Bogányi szuperkoncertjének. (Azon túl persze, hogy szélesebb körben is népszerűsíti a komolyzenét - ami valóban meg is történt, ezt a szkeptikusoknak is el kell ismerniük.)
Bogányi Gergely - Csibi Szilvia felvétele Bogányi egy interjúban úgy fogalmazott, hogy eredetileg valamiféle nagyon kötetlen és bensőséges alkalom keretében képzelte el a végtelenített hangversenyt akár otthonában, akár egy zeneiskolában. Ő egyszerűen játszani akart, mert tapasztalata szerint a Chopin-zenének ilyen tömény mennyiségben is ereje van, a közönségre pedig rábízta volna, hogy mikor van jelen, mikor tart szünetet a zenehallgatásban, s esetleg mi mással foglalatoskodik mindeközben. Ezt olvasva számomra egy csapásra sokkal rokonszenvesebbé vált és értelmesebbnek tűnt az elképzelés. Mint ismeretes azonban, végül a Művészetek Palotája vállalta a rendező szerepét, és adta a helyszínt. Persze ezért leginkább hálás lehet a szép számú hallgatóság, amely feltehetőleg nehezen fért volna el Bogányi Gergely nappalijában, de tény, hogy a privát Chopin-hódolat ezáltal profi koncertmaratonná lényegült át, s a kísérő rendezvények (kiállítások, beszélgetések) dacára az intimitás odaveszett. Igaz, én csupán az utolsó koncertet hallgattam végig, vagyis csupán benyomásaim lehetnek arról, hogy a teljes rendezvényt milyen atmoszféra jellemezte. Egy azonban biztos: ha a megelőző kilenc koncert átlagos hangulata és persze nívója a tizedikéhez volt fogható, akkor valami egészen kivételes esemény tanúi voltak. Chopin összes szólózongora-műve gyakorlatilag folyamatosan, egyetlen művész kitűnő színvonalú, kotta nélküli előadásában csendült fel -nehéz jelzőt találni e teljesítmény minősítésre, de talán nem is érdemes keresni. A hosszadalmas bevezetést tehát nemcsak az esemény különlegessége indokolja -nem érzem igazán illőnek, hogy e hasonlíthatatlanul monumentális produkció kapcsán részletekbe bocsátkozzam például az egyes mazurkák megvalósításáról. Nem udvariasságból, hiszen nincs elhallgatni valóm: Bogányi pompásan játszott. Alig hibázott, bátran és friss kézzel nyúlt az apróbb darabokhoz. Különösen elnyerte tetszésemet e szempontból az op. 7-es mazurkasorozat utolsó három darabjának színes egymásutánja. Játékából sugárzott, hogy bensőségesen ismeri az anyagot, s valamiképpen az a vágy is érződött, hogy megmutassa, tolmácsolja a számára oly sokat mondó zenét közönségének. Ez az attitűd volt számomra a hangverseny legemlékezetesebb és egyben leginkább megtisztelő élménye. Emellett különösen nagyra értékeltem, hogy Bogányi az utolsóként felcsendülő h-moll szonátában nemhogy fenn tudta tartani az első számok intenzitását, de még fokozni is képes volt. Kifejezetten tartalmas, magvas, nagy ívű interpretációt hallhattunk -összességében talán a legsikerültebbet az est során. Magával Bogányival nem lennék azonban teljesen igazságos, ha azt állítanám: soha szebben játszani nem hallottam. Nem fáradtságot éreztem rajta - ezen a ponton inkább valamiféle eksztatikus állapotban volt -, hanem némi idegfeszültséget, amely hatására a két noktürn (op. 62) például nem bizonyult saját mércéjéhez képest igazán árnyaltnak. Érdemes szót ejteni a koncertfolyam befejezéséről és a tetszésnyilvánításról is: érdekes -de érthető -módon a közönség nem annyira ujjongva ünnepelt, mint inkább kissé megindultan. Hogy a tömeg magától értetődően fölállva tapsolt Bogányi Gergelynek, azt még a legcinikusabb hallgatók sem nehezményezhették. Az est legbájosabb pillanata pedig minden bizonnyal az volt, amikor a percek óta tartó ünneplés közepette a művész egyszer csak tanácstalanul széttárta a karját: mégis, mi legyen a ráadás, ha épp az imént játszotta el az összes szóba jöhető kompozíciót? Nem értékelhetjük eléggé a gesztust, hogy kétnapi zongorázás után mégis megtisztelte közönségét két kis ráadásszámmal - egy Chopin-keringővel, majd pedig advent első vasárnapjáról is megemlékezve a Csendes éjt is „eldúdolta" sokat próbált hangszerén. (November 27. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KUSZ VERONIKA Úgy alakult, hogy alulírott számára a novemberi koncertkritikusi penzum valósággal az orosz zongoraművészet ünnepévé vált. Először Kiszint hallhattam, azután megismerhettem két fiatal tehetséget (a kettő közül a második, Gyenyisz Kozsuhin a jelek szerint nagyformátumú muzsikus lehetőségét rejti magában), végül pedig a CONCERTO BUDAPEST estjén ismét találkozhattam a Nyugaton élő orosz zongoraművészek egyik legkiválóbbjával, a kifinomult egyéniségű, visszafogott, elegánsan intellektuális JEVGENYIJ KOROLJOV-val. Koroljov 1995 áprilisában járt először Budapesten, Bach-mű, a Die Kunst der Fuge előadójaként hagyva jelentős nyomot hallgatói emlékezetében, majd hosszabb szünet után, 2008 februárjában jött el hozzánk újra, az akkor még Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar nevet viselő, de már KELLER ANDRÁS vezetésével működő Concerto Budapest meghívására. Most újra Keller remek műhelye invitálta, ami érthető, hiszen az elkötelezett kamaramuzsikusként is számon tartott Koroljov utóbbi minőségében a Keller Quartettel is együttműködött már. Örvendetes ez a kapcsolat, mert ennek révén a magyar közönség egy rendkívüli művész játékát élvezheti. Milyen jó volna, ha a jövőben Koroljov legalább két-háromévenként, de mindenképpen rendszeresen feltűnne a Concerto Budapest bérleteiben!
Jevgenyij Koroljov - Pető Zsuzsafelvétele Az 1995-ös Bach és a 2008-as Mozart után ezúttal Beethovent játszott, mégpedig a formai-műfaji újítást hozó, a versenymű-értelmezés terén új fejezetet nyitó G-dúr zongoraversenyt (op. 58). Ezt a művet a középső tétel párbeszédes szerkezete alapján az „orfeuszi" hang megszólaltatójaként tartja számon az interpretációs hagyomány, s az Andante con moto ethoszát az egész műre kiterjesztve szokás ebben a darabban általánosságban is az átszellemültség, a szeráfi tisztaság szószólóját látni. Ennek megfelelően az előadásokban is rendre megjelenik valamiféle emelkedettség, meghatottság, olyan atmoszférát teremtve, amely úgyszólván szakralizálja a versenymű világias műfajközegét. Én, az igazat megvallva, szeretem ezt a -kissé tán romantizáló? -felfogást, szívesen azonosulok vele, mert valóban úgy érzem, hogy a mű egészében van jelen egy szokatlan emelkedettség, imaszerű sursum corda-hang, amely még a zárótétel daktilikus tombolását is „szent ujjongássá" avatja (dionüszoszi ujjongássá, mondhatnánk, a pár évvel későbbi 7. szimfóniában uralkodó daktilikus ritmikára utalva - s máris kéznél van a megfelelő isten). Ami meg a romantikát illeti, végül is Beethoven nemcsak a klasszika betetőzője, de a romantika előlegezője is, el kell fogadnunk tehát, hogy vannak művei, amelyek olvasatában érvényre jut bizonyos romanticizmus, s nem is indokolatlanul. Mindezt előrebocsátva mondom, hogy Koroljov előadásában éppen az általam kedvelt konvenciótól való eltérést éreztem üdítőnek: ő érzékelhetően nemigen vett tudomást a műhöz tapadó magyarázatokról, és elsősorban könnyedén, szellemesen és játékosan, klasszikus tisztasággal és plaszticitással tolmácsolta magánszólamát. Világosság a dallamrajzban, fegyelem a ritmikában, kristályos hang - ezek voltak energikus zongorázásának főbb erényei. Ettől persze még tudott megindítóan személyes lenni a Hádész kapujában folytatott párbeszéd hangjait tolmácsolva - csak éppen ezt a lelkiállapotot nem vetítette rá a többi tételre. Mindvégig energia és kifinomultság különös, ellentmondásos elegye jellemezte zongorázását, amely után ráadásként jól esett meghallgatni pergő és virtuóz előadásában egyik sikerdarabja, a Goldberg-variációk részletét. Keller
András és zenekara újabb és újabb nagy feladatokat tűz maga elé:
Brahms, Mahler jelezte ezt az igényt ebben az évadban, s most itt egy
további, nagy megmérettetés, Bruckner hosszú és igen nehéz 7. szimfóniája.
Legszívesebben csak annyit írnék: remek előadás volt, amit a koncert
második részében hallottunk -remek előadás, amely ismét azt
bizonyította, hogy Keller Andrásnak immár a legkiválóbb hazai
karmesterek között a helye. Imponáló az a biztonság, amellyel -technikai
értelemben is - uralja a nagy fesztávolságú formát és a népes
előadó-apparátust, és imponáló az eredmény ihletettsége, igényessége,
kidolgozottsága. Mindnyájunk nyeresége, ha a Concerto Budapest néhány év
alatt, a szemünk láttára és fülünk hallatára Budapest egyik fontos,
elsőrangú szimfonikus zenekarává nő, s ha ez így lesz - most minden jel
azt mutatja: valóban így lesz - akkor az elsőrendűen Keller
tántoríthatatlan minőségigényének érdeme. De szóljunk néhány szót a
részletekről is. CSENGERY KRISTÓF Volt valaha a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR-nak egy nagy barátja, akit visszatekintve ma is bátran illethetünk (a soha nem túlzó Kroó György egy régi kritikájából kölcsönözve a szavakat) „a világ legnagyobb trombitása", „a szakma fejedelme" titulusokkal. Maurice André, ha jól tudom, ma is él, 77 éves. Három és fél évtizede kezdett Budapestre járni, ROLLA JÁNOS és muzsikustársai kedvéért. Csodálatos koncerteket adott a hetvenes és nyolcvanas években, sokan emlékszünk ezekre az estékre -arról szóltak, hogy élni jó, a dolgok egyszerűek, és az ember nem ismer lehetetlent. Most az új, megfiatalított Liszt Ferenc Kamarazenekar felidézte a régi szép napokat: őszi bérletében ismét olyan hangversenyt rendezett, amelynek hőse egy kivételes tudású trombitás volt. Ez a trombitás azonban magyar. BOLDOCZKI GÁBOR, hozzáértők állítják, ma hangszerének egyik legjobbja, s ha az ember meghallgatja, nemigen kételkedik ebben az értékítéletben. Ezúttal két darabot játszott: a koncert első részének záró számaként kortárs kompozíciót, a szünet után pedig 19. századi bravúrdarabot. Dubrovay László 3. trombitaversenye Boldoczki felkérésére született, s ajánlása is a megrendelőnek szól. Az ősbemutató 2010 augusztusában, a Mecklenburgi Fesztiválon zajlott le, a dedikáció címzettjének szólójával. A mű kéttételes, és a rapszódiák lassú- gyors tempóbeosztását követi. Aki hallott már néhányat Dubrovay rézfúvós művei közül, tudja, hogy a szerző régóta kutatja e hangszercsalád különleges hangzásait és játékmódjait, s e kutatások eredményét, a különböző újfajta effektusokat rendre beépíti műveibe. Ennek példáját mutatja a 3. trombitaverseny eleje is, ahol a szólóhangszer jórészt egy-egy hang színváltozásait mutatja be, és sok glissandót játszik. Ezután meglepő módon valcer következik, mégpedig -mint Sibeliusnál -szomorú keringő, valse triste, melynek hagyományos harmóniavilága és dallamossága meglepően éles kontrasztot alkot a korábbiak avantgárd hangzásközegével. Végül elképesztően virtuóz gyors szakasz zárja a darabot, olyasfajta zene, amelynek karakteréről talán elárul valamit, hogy az első benyomás alapján e formaszakaszt jegyzetfüzetemben Dubrovay „Dongójának" neveztem. A rendkívül hatásos és hangszeres szempontból igen hálás versenyművet Boldoczki Gábor lehetetlent nem ismerő technikai magabiztossággal, könnyedén és mutatósan - és persze nem utolsósorban a zene karakterei iránt mindvégig fogékonyan - tolmácsolta. A Dubrovay-concertót a szünet után Donizetti-concertino követte, szintén Boldoczki előadásában. A G-dúr mű eredetileg angolkürtre fogalmazódott, az első elismerésnek tehát azt kell nyugtáznia, milyen idio- matikusan játszotta a szólista a más hangszerre számító kottaszöveget. A további elismerő szavak az elegáns, kantábilis trombitajátéknak szólnak -annak a képességnek, amely a rézfúvós hangszeren is meg tudja idézni a bel canto éneklés fényét, nemességét, életörömét. De persze adódtak e műben is apró hangjegyértékekkel lejegyzett, sűrű mozgású, élénk ritmikájú, virtuóz szakaszok, amelyek viszont a vokális fogantatású dallamosság után az eredendően hangszeres ihletés jelenlétéről tanúskodtak. Boldoczki Gábor ezekben is remekelt, a lelkes tapsot két ráadással (Telemann, Caccini) köszönve meg. A megfiatalodott LFKZ koncertmesteri kottapultjánál az est négy számában HUTÁS GERGELY és TFIRST PÉTER váltotta egymást. Mindketten rátermetten irányították az együttest, melynek művészeti vezetője, Rolla János ezúttal a nézőtérről hallgatta végig a koncertet („ő most a Frici bácsi" - súgta mellettem valaki a partnerének, a zenekar egykori mentorára, Sándor Frigyesre utalva), s csak a műsor legvégén jött előre a pódiumhoz meghajolni. Az együttes két zenekari számmal keretezte a versenyműveket. Bevezetőül a kamarazenekari irodalom egyik klasszikusát, Bartók Divertimentóját hallottuk, talán nem ünnepi színvonalú, de igényességről tanúskodó előadásban. Feltűnt a nyitótételben a karaktervilág nem annyira karcos, mint inkább lekerekített jellege, a puha tónusú játék, amelyben a dallamok gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A Molto adagio középtétel nem maradt adósunk azzal a tragikummal és drámaisággal, melyet a hagyomány e történelmi balsejtelmekkel terhes tételhez társít. Végül a fináléban az effektusok erejére, olykor vállalt nyerseségére kellett felfigyelni -példaként a szinte dűvőszerű basszust említhetem, amely a tolmácsolás több más részletével együtt az autentikus hangszeres parasztzenei előadásmód hatására engedett következtetni. A másik tisztán kamarazenekari szám átirat volt: Debussy Vonósnégyese (op. 10), melyet ezúttal kamarazenekari letétben hallottunk. A Liszt Ferenc Kamarazenekar a maga műsorfüzeteiben gyakran használja Pándi Marianne régi ismertetőit. Mosolyogva olvastam, hogy a zenetörténész, aki a szöveg írásakor (évtizedekkel ezelőtt) aligha sejthette, hogy szavai egyszer a Vonósnégyes kamarazenekari előadásához szolgálnak majd útmutatóul, éppen arról ír, hogy szerinte a zeneszerző „a négy vonós hangszert miniatűr zenekarnak tekintette, és a mű hangzásképét ennek megfelelően alakította ki". Nos, annyi bizonyos, hogy a darab a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában abszolút idiomatikusan hatott. Engem mindenesetre gyönyörködtetett a nyitótétel puha, bársonyos hangzása, a sok pasztellszín, ami ugyanakkor nem akadályozta, hogy olykor telt forték szólaljanak meg. Tetszettek az Assez vif et bien rytmé második tétel remek pizzicatói, vonzott az élénk ritmus pergése-pezsgése, élvezetet szerzett az Andantino oldott, gesztikus dallamjátéka -a finálé ritmikájából pedig sugárzott az izgalom. Kitűnő produkció volt, amit hallottunk, tele ambícióval, igényességgel -magam többre értékeltem, mint a Divertimento megszólaltatását. (December 1. - Olasz Kultúrintézet. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar) CSENGERY KRISTÓF Számomra, aki nem tudtam semmit erről a meglehetősen rejtélyesen, kedves madárnyelven beharangozott produkcióról (Asztal feletti? Asztal alattiak? Főreszelő? Asztagon játszanak? -Mi ez?), legfőképpen azt nem, hogy egy már futó sorozat harmadik része, csakis LAKATOS GYÖRGY-nek a szórólapon feltüntetett neve jelentett fogódzót. No és persze önmagában is garanciát arra, hogy valami jó dolog fog történni a hasonlóképpen enigmatikus Mese a Fabánról cím alatt, a „Katona" Sufnijában. Az az egy-két szakmabeli, akit hamarjában megkérdeztem, úgyszintén tanácstalannak tetszett; bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük, aki gyakorló zeneszerző, csupán konspiratív okokból nem volt közlékeny: hiszen a zeneszerzőket végül mégiscsak be kellett avatni a dologba. A Sufniban -ahol különféle elvarázsolt funkciókban TENKI RÉKA és KLEM VIKTOR (színjátszás), TÓTH SÁRA REBEKA, BAZSINKA IVETT és horváth andrea (fagott), LESTÁK BEDŐ ESZTER (hegedű), valamit az ERKEL KAMARAZENEKAR (tagjai) működtek közre, az elsötétített térben William Byrd megrendítő szépségű Ave verum Corpusának felvételről bejátszott hangjaival kezdődött a spektákulum. Azután elkezdődött a Lány és a Fiú játékos és mélyértelmű, gyermekkort és vágyakat idéző jelenete, szabályos díszletek között, spotlighttal, s üzemelni kezdett egy videóképernyő is, amiről csak némi késéssel ismertem fel, hogy nem csupán a három átviteli csatorna egyike a zene és a színpadi történés mellett, amely kiegészítő és dekoratív és szórakoztató funkciókat lát el (többek között egy LEGO-reptér vagy egy elektromos szuper-golyóvár képeivel és Chaplin-filmekből vett mulatságos jelenetek vetítésével), hanem itt folyik a műsorközlés is, bárha részben titkosított formában. Ekkor még nem tudtuk, hogy az összefüggések csakis visszatekintve lesznek érthetőek, akkor viszont maradéktalanul feltárulnak; és főleg nem tudtuk, hogy mindaz, ami a színpadon történik, másodlagos: a fagottdarabok kiválasztott rendjéhez kapcsolódó illusztráció, s hogy semmi sem úgy van, ahogy az első pillanatban látszik, hogy a zene nem kísérete a vizuális fejleményeknek, hanem inkább fordított a helyzet. Még a Byrd-bevezetés is elsőrangú, agyafúrt diverziónak bizonyult: elterelte figyelmünket az est tulajdonképpeni középpontjáról és fő tartalmáról.
Lakatos György, Bazsinka Ivett, Tóth Sára Rebeka Az előadás első felében, nem tudván még helyére tenni a mondott három csatorna funkcióját és hierarchiáját, elsősorban olyan alapvető kérdések foglalkoztattak, hogy mi is itt a mű. Vagy egyáltalán: egy műről van-e szó, hogy ki(k) a talált tárgyakat posztmodern modorban bőséggel felhasználó alkotás szerzője (szerzői), s egyáltalán: mi is ez az egész, ha ugyan nem egyszerűen szabad asszociációk tulajdonképpen irány nélküli sorozata. Amikor azután annyi más alkotórész mellett megjelent, majd tartósan a színen is maradt a magyar népmesei szál, akkor kezdett bennünk halványan derengeni, hogy most már talán tartunk valahová. S mire az ostobácska menyecske félreirányzott második kívánsága nyomán az ura orrára odaforrt a jófajta csabai kolbász, Lakatos György is kilépett a közönség elé, s félig a mesén belül, félig azon kívül maradva, két lépcsőben (no és játékos vetélkedővel egybekötve) felfedte titkait, bepillantást engedett boszorkánykonyhájába (s nem utolsósorban az erkölcsi tanulságot is összegezte). Megtudtuk, akik addig nem tudtuk, hogy az összes magyar fagottművet bemutató koncertprojektum harmadik előadásának tanúi voltunk; kvíz formájában felfedte a bemutatott alkotások (addig csupán részben jól felismerhető, részben felismerhetetlen árnykép formájában sejtetett) szerzőinek nevét, s lényegében azt tudtuk meg, hogy amit láthattunk, az valóban asszociációsorozat volt (részben gondosan előkészített, részben félig-meddig rögtönzött elemekkel), de a legkevésbé sem szabad asszociációké, hanem olyanoké, amelyek a bemutatásra váró darabok adott sorozatát „játszották körül". Fény derült arra, hogy még a földöntúli atmoszférát teremtő bevezető motetta is egy egészen konkrét műsorszámnak, Lakatos belőle készített, remekbe szabott négyfagottos átiratának volt előhangja. Végül megtudhattuk tehát, hogy a következő fagottdarabokat hallhattuk gazdagon illusztrált előadásban: Kocsár Miklós: Öt bagatell két fagottra; Sugár Miklós: Modellek; Kovács Zoltán: Spagna; Sáry László: Gőzmozdony-szimfónia; Faragó Béla: Tánczrend; végül pedig Arányi-Aschner György: Scherzo (vonósnégyes-kísérettel). No és az is kiderült, hogy a fabán nem más, mint a „fagott" szó gyermeki elszóláson alapuló, kedves kicsavarása. Az olvasónak meg kell bocsátania, hogy a sokféle élmény nyomása alatt nem tudtam teljes figyelmemmel és maradéktalanul a megszólaló darabok kvalitásaira koncentrálni. De még ilyen körülmények között sem érzem méltánytalannak a programból kiemelkedő, ragyogó Kocsár-duettek hangsúlyozott megemlítését. A két ifjú színész, a zenész közreműködők, nem utolsósorban Lakatos György fagottos tanítványai mind kitűnőek voltak; azt pedig még a sokféle hatástól félig bódultan is pontosan érzékeltem, hogy amikor fagottozni kezd, akkor Lakatos György mindig ugyanazzal a maximalizmussal, a mű iránti feltétlen alázattal és a legmagasabb technikai és zenei színvonalon nyilatkozik meg. És ez a lényeg. (December 2. -Katona József Színház, Sufni. Rendező: EAR együttes, Katona József Színház, Filharmónia Budapest Nonprofit Kft.) MALINA JÁNOS Azt hiszem, érdemes megjegyeznünk KHATIA BUNIATISHVILI nevét, s remélem, e név viselője a jövőben még sokszor lép magyar hangversenypódiumra. Az első találkozás mindenesetre azt sugallta, hogy kivételes tehetségű, rendkívüli muzsikust ismerhettünk meg. A CONCERTO BUDAPEST hívta meg a mindössze 23 éves, de már nem pályakezdő grúz zongoraművésznőt, aki a zenekar orosz estjének szólistájaként adta elő Rahmanyinov 2. zongoraversenyét (c-moll, op. 18). Az eredetileg meghirdetett program szerint a hangverseny kar- mestere Kovács János lett volna, ő azonban lemondta fellépését, s helyette KOCSIS ZOLTÁN vállalta a számára igencsak testhezálló műsor vezénylését. Kocsisnak az első rész két Rahmanyinov-műve iránt a szerző specialistájaként különleges affinitása van -a zongoraverseny előtt A holtak szigete (op. 29) hangzott el -, ami pedig a második részt kitöltő Muszorgszkij-Ravel-művet, az Egy kiállítás képeit illeti, a buda- pesti közönség által avatott hangszerelőként is ismert karmester ebben a kompozícióban saját szenvedélyének korábbi, nagy elkötelezettje előtt tiszteleghetett: Rimszkij-Korszakov, Richard Strauss, Respighi mellett Ravelt a századforduló egyik meghatározó koloristájának tekinti az utókor.
Khatia Buniatishvili Mindkét szimfonikus partitúra adekvát tolmácsolásban hangzott fel, ezen belül A holtak szigete a zene látomásszerű karakterének méltó közvetítésével, a sötét tónusokkal, az aszimmetrikus metrum ellenére is állandó sodrással és a dinamikai folyamatok -többnyire nagy crescendo-ívek -formaalkotó komponensként való értelmezésével késztetett elismerésre. A Muszorgszkij-Ravel-tablósorozat zenekari kivitelezése nem sikerült minden részletében tökéletesen, ám az apróbb összjátékbeli pontatlanságokért és kisebb gikszerekért bőséggel kárpótolta a hallgatót Kocsis lendületes vezénylése és az ennek nyomán kibontakozó ihletett muzsikálás. Az Egy kiállítás képeit sokan csak azért vezénylik el, hogy a frappáns kasszadarabbal közönségsikert arassanak. Kocsis produkciójának, úgy éreztem, ennél jóval érdemibb koncepciója volt. A zenélést különlegesen erős színek, a szokottnál markánsabban megrajzolt karakterek, drámai hangsúlyok és éles kontrasztok uralták. Mindez növelte az intenzitást, súlyt adott a más értelmezésben olykor csupán dekoratív tételeknek, s úgy készítette elő a finálé, A kijevi nagy kapu megszólalását, hogy a zene pompája és pátosza ezúttal mentesült minden külsőséges elemtől - teljes hitellel jeleníthette meg a Monumentálisat. A koncert nagy eseménye Kocsis kitűnő vezénylése ellenére is egyértelműen Khatia Buniatishvili budapesti bemutatkozása volt, és ezt a zongoraverseny első percei után a közönség is tisztán érzékelte. Már a nyitótétel végén felharsant a taps, melyet a karmester feddő kézmozdulattal intett le -s igaza is lett volna, ha az idő előtti tetszésnyilvánítás, mint oly sokszor, ezúttal is a szokásos restséget fejezi ki, arról tanúskodva, hogy még mindig akadnak, akik úgy ülnek be egy koncertterem nézőterére, hogy előzőleg nem tájékozódnak a programfüzetből, melyik műsorszám hány tételes. Most azonban egyértelműen nem erről volt szó: a közönség megérezte és hálásan jelezte a numen adest lelkesítő pillanatát, a kivételesen magasrendű, szellemmel áthatott tehetség jelentkezését. Khatia Buniatishvili a Moderato nyitótételt súlyos gesztusokkal, nagy erővel és pátosszal, sötét színekkel játszotta, élvezet volt hallani tartalmas basszusát és mozgékony, színes jobbkéz-dallamait. Remek rubato, finom érzelmesség fűszerezte mindezt -folytathatnám a részletezést, de többet mond, ha arra utalok, hogy ebben a játékban szenvedély lobogott, és ez a szenvedély nem mondott ellent a tökéletes technikai kontrollnak, mint ahogyan a virtuozitás tökéletessége sem hűtötte le az érzelmek és indulatok lobogását. Lobogás volt ez, igen, de valami csodás egyensúlyérzéknek hála, soha nem túlzó, soha nem ízléstelen módon - pedig ami az érzelmeket illeti, óvatlan előadás utóbbiakat a 2. zongoraverseny Adagio sostenuto 2. tételében oly könnyen engedi átcsúszni szentimentalizmusba! Itt nem engedte: Khatia Buniatishvili ujjai alatt a 2. zongoraverseny, e veszélyes slágerdarab szerzője, Rahmanyinov a nemes ízlés bajnokaként jelent meg előttünk. Az Allegro scherzando finálé fejedelmi indulattal koronázta meg a pompás előadást. A közönség ünnepelt, Khatia Buniatishvili pedig, mintha ezzel is mutatná, hogy nem tartozik a siker hajszolói közé, megelégedett ennyivel: nem adott ráadást. (December 5. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest) CSENGERY KRISTÓF KOCSIS ZOLTÁN több különböző miNőségben -karmesterként, hangszerelőként, kamaramuzsikusként, versenyművek szólistájaként -napi rendszerességgel jelen van a budapesti hangversenyéletben, zongora-szólóestjei azonban ritkák. Jakobi László A Zongora című bérletében utoljára 2006-ban lépett fel. Nem csoda, hogy nagy érdeklődés előzte meg újabb önálló koncertjét. Persze az izgalom a szokatlan műsornak is szólt: a zongoraesteken, melyeknek közönsége köztudottan konzervatív, ritkaság a kortárs zene. Márpedig Kocsis úgy döntött, hogy néhány héttel az Új Zenei Stúdió egyetlen estén lezajlott jubileumi monstre koncertsorozata (Millenáris Teátrum, október 15.) után nagyobb nyilvánosság előtt, „el nem kötelezett" közönségnek is eljátssza Vidovszky László nevezetes régi kompozícióját, a Schroeder halálát. Sokan emlékszünk arra, hogy egyszer, több mint harminc éve már történt efféle: Kocsis 1977 tavaszán hasonlóképpen konfrontálta a hagyománykedvelő zongorabérlet-közönséget ezzel a kísérleti darabbal, akkor is jórészt romantikus kontrasztanyagokat (Schubert, Wagner-Liszt, Chopin, Ravel) alkalmazva. Most Schubert-zene volt az ellenszérum - vagy inkább rokon matéria? A Schroeder halála, mint címe is jelzi, az elmúlásról, vagy ha úgy tetszik, a lassú elfogyásról szól: olyan zongoradarab, amelyben a játékos különféle, állandóan változó skálákat játszik, a hangszert pedig három asszisztens (esetünkben Jeney Zoltán, Sáry László és Vidovszky László) folyamatosan preparálja, újabb és újabb hangokat némítva el, míg végül eljutunk oda, hogy a legutolsó skálát a zongora már teljesen hangtalanul pergeti le. Ez az abszolút nullapont, a vég. Schubert posztumusz B-dúr szonátája (D. 960) is halálköltészet, ez is az elmúlást, az ahhoz vezető vándorutat beszéli el, illetve az út stációin vezet végig - elsősorban az eposzi léptékű nyitó Molto moderato és az azt követő lassú tétel, az Andante sostenuto hangjaival. Vidovszky és Schubert: frappáns, bizarr, gondolatébresztő párosítás, két jelentős mű, két világ szembeállítása, rendkívüli élmény. Sáry László, Jeney Zoltán, Vidovszky László és Kocis Zoltán - Felvégi Andrea felvételei Jól emlékszem, annak idején, a hetvenes évek végén a zeneakadémiai zongoraesten a Vidovszky-darab „kiverte a biztosítékot", annak rendje-módja szerint botrányt okozva, ami nagyon ritka volt a Kádár-korszak koncertéletében. Kocsis akkor alighanem ezt is akarta -talán fel akarta rázni a közönséget; ráébreszteni, hogy más is létezik, mint azok a stíluskorszakok és műfajok, amelyeket az öltönyös-nyakkendős publikum tudomásul vesz. Nem beszélve persze arról, hogy az ellenzéki szerző darabja óhatatlanul megtelt politikummal: a mű bemutatása ott és akkor, abban a közegben a fennálló rend (rend?) elleni tiltakozásként is hatott. 2010 decemberében az 58 éves zongoraművész aligha akart provokálni bárkit is. Inkább szelíden és szeretettel invitálta a közönséget: hallgassanak meg egy gondolatébresztő művet, amely a keletkezése óta eltelt harmincöt év során a magyar kortárs zene egyik klasszikusává érett, s amelynek nagyon sokféle olvasata van. Sajnos a közönségnek az a része, amely harminchárom éve hangosan tiltakozott, ma egyszerűen úgy döntött: nem jön el a hangverseny első részére, s megelégszik a szünet után a Schubert-szonáta meghallgatásával. Kár, mert a koncertnek pianisztikusan és zeneileg is a Vidovszky-darab volt a jobban sikerült része -és kár, mert aki nem hallotta a Müpában a Schroeder halálát, egy inspiráló, sokrétegű élménnyel lett szegényebb. Próbáljunk meg felidézni néhányat ezekből a rétegekből. Mi a Schroeder halála? Kísérleti darab? Filozofikus mű? Virtuóz bravurstück? Elvont avantgárd tanulmány, melyben a preparált zongorahangzás párosul a repetitív zene permutációelvével, így „hozva össze" Cage-et Steve Reichhel? Zenei fekete humor? Költészet? Zenés színház? Leszámolás a zenetörténeti múlttal? Sajátos tisztelgés a zenetörténeti múlt előtt? Valószínűleg mindegyik és egyik sem. Mindenesetre a művet jellemzi a jelentős zenéknek az a gyakran megfigyelhető tulajdonsága, hogy több rétege és sokféle, egyformán érvényes olvasata van. Vidovszky műve izgalmas szellemi és érzéki kaland, amely elemi erővel aktivizálja a nézőt-hallgatót. (Fontos ezt így mondani: nézőt-hallgatót, mert a Schroeder halála alighanem olyan mű, amelyet mindenképpen látni is kell, nemcsak hallani, a teljes élményhez a vizualitás is hozzátartozik. Aligha hiszem például, hogy ennek a műnek elképzelhető volna teljes értékű hangfelvétele -képfelvétel nélkül. A hang itt önmagában kevés.) A kompozíció összefüggésrendszerében fontos szerepet játszik az állandóság és a változás dialektikája (nem véletlenül emlegette bevezetőjében Kocsis a magyar avantgárd egyik legfontosabb alakja, Tandori Dezső számára is ihlető Hérakleitoszt). De legalább ilyen fontos komponens a lélektan: önmagunk megfigyelése a darab hallgatása közben, egyáltalán, a figyelem vizsgáztatása. Óriási teljesítmény a darabot eljátszani: az egyenletes ritmusú és dinamikájú, állandó tempójú zongorázás, mely szinte tudomást sem vesz a hol itt, hol ott mutatkozó változásokról -mindez a szellem, a fegyelem és a hangszeres technika nagy próbatétele. Kocsis pompás teljesítményt nyújtott, három éberen munkálkodó zeneszerző-aszszisztense nemkülönben. A második részben következett a Schubert-szonáta. A
mű kezdetén -a nyitótétel jelentős részében -minden jel arra mutatott,
hogy kivételes súlyú, mélységű és formátumú előadásnak leszünk tanúi.
Aztán sajnos másfelé kanyarodtak az este történései. A közönség olykor a
tételek közben is köhécselt, a tételszünetekben azonban koncertszerűen,
népesebb csoportokban igyekezett könnyíteni irritált légútjain. Vannak
sztoikus nyugalmú művészalkatok, és vannak ingerlékenyebbek, akiket
kizökkent a hallgatóság fegyelmezetlen viselkedése. Kocsis,
számtalanszor tapasztalhattuk, emocionális alkat (milyen sokat köszönhet
indulatokra fogékony természetének zenélése!), s ezúttal bosszús, sőt
dühös lett, ezt mutatta arckifejezése, egész viselkedése - és a második
tételtől sajnos zongorajátéka is. CSENGERY KRISTÓF Véget ért a bicentenáriumi Chopin-év -kezdődik a bicentenáriumi Liszt-év. Chopin lengyel volt, Liszt (mi itt, a Kárpát-medencében úgy gondoljuk) magyar. A két zeneszerző barátkozott egymással, a két nép is barátkozik, évszázadok óta. Önként kínálta magát a szép gondolat, melyet a SINFONIA VARSOVIA valósított meg budapesti fellépésén: összekapcsolni a két jubileumot, átkötést -zenei műszóval elíziót - teremtve a Chopin-év vége és a Liszt-év kezdete között. Hogyan kell ezt megvalósítani? Egyszerű: szerepeljen a koncert programján a két komponista zenéje, Lisztet játssza lengyel zenekar, Chopint magyar szólista. A Sinfonia Varsovia jelentős protokollal kísért koncertjének első részében két szimfonikus költemény, a Les préludes és a Mazeppa hangzott el grúz vendégkarmester, GEORGE CSICSINADZE vezényletével, a szünet után a 2., f-moll zongoraversenyt (op. 21) hallottuk FARKAS GÁBOR szólójával.
George Csicsinadze és Farka Gábor - Pető Zsuzsafelvétele A Sinfonia Varsovia 1984-ben alakult Yehudi Menuhin ösztönzése nyomán, zeneigazgatója 1997-től Krzysztof Penderecki, 2008 óta Marc Minkowski. A fiatal Csicsinadze a budapesi koncertet megelőzően is többször vezényelte már az együttest. Liszt szimfonikus költeményeiben jó karmesternek mutatkozott pontos, plasztikus, lényegre törő mozdulatokkal. Munkáját hibátlan ízlés és arányérzék jellemezte, mindezek ellenére túlzás volna az összhatást jelentősnek nevezni. A Les préludes-ben szép, telt hangzás, markáns ritmika és számos karakteresen megformált téma szolgálta a mű költői tartalmainak érvényesülését. Nemes fényű csellókórust hallottunk, lágy kürtkvartettet, szelíd oboát és élesen központozó harsonákat, izgatott hegedűket és heroikusan feszes tartású trombitákat. A Mazeppa-tolmácsolásban értékeltem az in medias res kezdés lendületét, s általában a drámai, szuggesztív zenélést, a zenekar telt, szonórus tuttijait. Mindkét előadás hiteles képet rajzolt a műről -igaz, a szimfonikus költeményeknek ez nem elég: olyan átütő erejű tolmácsolásra volna szükségük, amely világossá teszi a közönség számára, hogy az oeuvre e méltánytalanul mellőzőtt fejezetében Liszt szikrázó tökéletességű, hallatlanul invenciógazdag remekműveket alkotott. Chopin f-moll zongoraversenyét Farkas Gábor a saroktételekben pontos, plasztikus szólókkal, kristályos hangon, érzékenyen lélegző ritmussal és a zenéhez illő dinamizmussal játszotta, s a lassúban is megtalálta a bensőséges-vallomásos atmoszférát megteremtő puha billentést és beszédes rubatót -de a teljes versenymű előadásából hiányzott egy nehezen Megfogalmazható többlet: Farkasnak egy jelképes lépéssel előbbre kellett volna lépnie, hogy a zongorahang jobban kiemelkedjék a zenekari hangzás közegéből, és így a szólistateljesítmény személyesebbé, szuggesztívabbá váljék, maga a mű pedig ennek köszönhetően erőteljesebben szólíthassa meg a hallgatót. Mindez semmiképp sem a kísérő együttesen múlott: Csicsinadze gondos tapintattal kísért, figyelve a szólista minden rezdülésére. A tapasztaltakat összefoglalva elmondható: a Nemzetközi Chopin Év magyarországi záró koncertje megfelelt egy jól előkészített, magas színvonalú protokolláris esemény követelményeinek -ha megvilágító erejű interpretációk többletével nem is szolgált. A ráadásban Farkas Gábor kézzel foghatóvá tette a két zeneszerző kapcsolatát: Chopin Meine Freude című dalát játszotta Liszt zongoraátiratában. (December 12. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF Mozart, mint köztudott, 1791 decemberében halt meg: 5-én éjjel egy után hunyta le végleg a szemét, és 7-én temették. FISCHER ÁDÁM talán ezért is döntött úgy, hogy -nyilván megemlékezésként -ebben a téli hónapban vezényli el a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA és a MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA élén a zeneszerző Requiemjét. A koncert műsora az eredeti tervek szerint egy igen-igen korai művel, a Grabmusikkal állította volna párba a gyászmisét. Szép és érdekes tapasztalat lett volna egymás után hallani a Köchel-jegyzékben 42-es számot viselő kompozíciót és a 626-ost, felidézni a 11 éves és a 35 éves Wolfgang Amadeus zenei gondolatait a halálról. A karmester azonban időközben elállt e program tervétől: helyette más különlegességet kínált közönségének. A helyszínen kézhez kapott műsorlap a második rész idejére továbbra is a Requiemet ígérte, a koncert első felében azonban először Mozart d-moll (úgynevezett „Müncheni") Kyriéje (K. 341) hangzott fel, majd két Haydn-szám: az Il ritorno di Tobia című oratórium (1775) egy kórusrészlete, valamint egy önálló darab kórusra és zenekarra, amelyet a zeneszerző 1792-ben Peter Pindar angol költő szövegére komponált, Vihar címmel. (A Pindar - Pindarosz - név, mint sejthető, „pen-name": a szerzőt John Wol- cotnak hívták.) Miért kerülnek ezek a művek egymás mellé, mi kapcsolja össze az első rész három zenéjét? -kérdezhette magától, már a helyén ülve, de még az első felhangzó ütemekre várva a zenehallgató. Kézenfekvőnek tetszhetett a válasz, miszerint mindhárom tétel ritkaság, s ez persze meg is felel a valóságnak -de azért a választás mögöttes mozgatórugói feltehetőleg mégsem lehettek ilyen szimplák. Magát a három művet hallva már sokkal inkább azt gondolhatta a karakterekre, megszólalásmódokra fogékony zenebarát, hogy itt három eltérő témájú és műfajú, de nagyon hasonló tónusú zenéről van szó. És valóban: mindhármat a sötét színvilág, a gesztusok súlya, a sodró temperamentum és az érzelmek háborgása jellemezte, legfeljebb annyi különbséggel, hogy a három közül egy (a Kyrie) esetében a háborgás a liturgia szilárd műfaji keretei között dúlt, egy másik darabban pedig (Vihar) a természet bőrünkön is tapasztalható jelenségei nyertek zenei ábrázolást. Fischer Ádám vezénylését mindhárom tételben nagy lendület, indulatgazdagság jellemezte, a Kyriében tragikus hanggal, a Tóbiás-részletben erős hangsúlyokkal és drámaisággal, a Viharban olyan pittoreszk hangfestő elemekkel, amilyen a sok, hatásosan „megszúrt", majd elejtett sforzato piano, a naturalisztikus ütőeffektusok, a látványos crescendo-ívek és a fafúvók villámainak kiemelése. A zenekar nem épp ünnepi színvonalon, de elfogadható és végeredményben élményt adó teljesítménnyel működött közre, a Rádiókórus azonban (karigazgató: Somos Csaba), úgy látszik, rossz napot fogott ki, vagy nem érezte igazán otthon magát e három tétel közegében, hangzása ugyanis öszszeérleletlennek, nyersnek és szürkének mutatkozott, s emiatt a tételek előadása darabos, elnagyolt benyomást keltett. Viszont a kivitelezés gyengéi ellenére működött a koncepció, érezni lehetett, hogy a műsor első része „ki van találva" -annál is inkább, mert Fischer manapság divatozó szokás szerint a három tételt kvázi egyetlen összefüggő műként, egymáshoz kapcsolva szólaltatta meg.
Celeng Mária, Mester Viktória, Szappanos Tibor és Bretz Gábor - Éder Vera felvétele Hadd jegyezzem meg önkritikusan, hogy ez a koncert cáfolni látszott egy kedves (és az élet által egyébként korábban már sokszor igazolt) tételemet. Ama negyven év során, amelyet eddig koncertre járással töltöttem, azt figyeltem meg, hogy a muzsikusok mindig azt játsszák slamposan, amit jól ismernek, és az újhoz, ismeretlenhez érve „összekapják magukat", vagyis a ritkaság egy közepes színvonalú koncerten biztosan rendezettebben szólal meg, mint a százszor hallott repertoárdarab. Ez most nem így volt: az első rész három kuriózuma, mint fent leírtam, fésületlenül és nyersen hatott, a szünet után felhangzott Requiem azonban sokkal tisztábban körvonalazva és gondozottabban hangzott el. A Kyriében az előadás jól megragadta a barokkos ritmust, tetszettek a hangsúlyok, s a kórus is sokkal jobban győzte a feladatot itt és a teljes mű során. Erős sodrással, heves indulatokkal szólalt meg a Dies irae, s bár a Tuba mirumban a harsona játszhatott volna folyékonyabb legatóval is, és a Lacrymosa elején a hegedűk sírásmotívuma pőrén és hamiskásan hatott, a többi tétel ismét sok szép mozzanatot hozott mind a kórus, mind a zenekar részéről: meggyőző volt a Confutatis zordsága, a Domine Jesu Christe lendülete, a Hostias és később az Agnus Dei lágysága, a Sanctus tuttijainak fénye. A négy szólista, CELENG MÁRIA, MESTER VIKTÓRIA, SZAPPANOS TIBOR és BRETZ GÁBOR egyenletesen magas színvonalon teljesített, s egyszersmind ez volt a jól összeválogatott kvartett legfőbb erénye is: a kiegyenlítettség, amely az egyéni produkciókat egymáshoz forrasztotta és egységesítette. Szerencsétlen ötletnek éreztem azonban, hogy a karmesteri koncepció -feltehetőleg a helyszín, egy színház ihletésének engedelmeskedve -Celeng Máriával a mű elejének és végének szopránrészletét, a Te decet hymnust és a Lux aeternát fentről és hátulról, a kórus mögötti magaslati pontról énekeltette, gondolom, valamiféle kézzel fogható térélményt, látványt, teatralitást igyekezvén ekképp az összhatásba csempészni. Az eredmény persze - mint hasonló próbálkozások esetében mindig - az lett, hogy e két részletben a szopránt nem lehetett rendesen hallani: szólamát fedte a kórus és a zenekar nagy hangtömege. (December 13. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara) CSENGERY KRISTÓF Különféle, viszonylag jól ismert szláv kompozíciókat tűzött programjára az európai turnéja során Budapestre látogató OROSZ NEMZETI FILHARMONIKUSOK -persze valljuk be, a kifejezetten nagy létszámú hallgatóságot feltehetőleg nem elsősorban a műsorválasztás vonzotta, inkább a moszkvaiakkal érkező hegedűművész, GIDON KREMER neve. Az előzetes várakozásoknak megfelelően a hangverseny legnagyobb élményét az ő játéka jelentette, bár összességében a Mihail Pletnyov irányításával muzsikáló zenekar is jó teljesítményt nyújtott. Leginkább hangszínük bizonyult emlékezetesnek számomra: robusztus, sötét tónus jellemezte játékukat. Bár úgy tűnt, mintha Pletnyov nem mindig lett volna teljesen ura a zene folyamatának, jobbára kielégítő rendet tartott. Ráadásul az est során mintha egyre inkább magára talált volna az együttes: Dvo√ák Három szláv tánca eleinte itt-ott még ziláltnak mutatkozott, a koncert második részében sorra kerülő szimfónia, Sosztakovics Kilencedikje már pompásan szólalt meg. Persze az előbbiben is lenyűgöző volt a zenekar testes, zömök hangzása, azonban az első félórában ez egyúttal némi nehézkességgel járt együtt, mintha a muzsikusok nem tudtak volna elég érzékenyen reagálni egymásra, illetve dirigensük utasításaira. Összességében úgy tűnt, inkább erővel, mintsem szellemességgel-muzikalitással dolgoznak. A Sosztakovics-szimfónia során viszont már nem volt ilyen érzésem -a vaskos hangzás a koncert második felére egyben gazdaggá és rétegzetté vált. A produkcióra egy kellően árnyalt, de alapvetően nyersen erőteljes tolmácsolásként emlékszem vissza. A fúvóskar összességében megbízhatóbbnak tűnt a vonósoknál: előbbiek jól sikerült, élvezetes szólókat teljesítettek a Sosztakovics-műben, míg az amúgy szép tónusú hegedűszólam sokszor nem volt eléggé körvonalazott. A dirigens a tolmácsolás minden erénye ellenére sem tett rám igazán kedvező benyomást: mintha kissé erőszakosan igyekezett volna kicsiholni a megfelelő hangzást és tartást muzsikusaiból, s gesztusait általában is jellemezte valamiféle feszültség.
Gidon Kremer Kremer Csajkovszkij Hegedűversenyével lépett a pódiumra, és -többet talán nem is volna érdemes mondani -gyönyörűen játszott. Hegedűhangja tökéletesen eltér attól az életerős, mutatós tónustól, melyet egy hegedűs világsztár elengedhetetlen tartozékának gondolnánk. Tartózkodóan, de nem finomkodóan játszik, s az olcsó érzelmességtől az is megóvja, hogy szinte tudatosan kerüli a „szép" hangzást. Tolmácsolásában a Csajkovszkij-koncert páratlan élmény volt: szinte ízekre szedte, s aprólékosan elmagyarázta a darabot (s annak ellenére, hogy a színpadiasságot elkerülte, nekünk magyarázta, nem pedig önmagában elmélkedett róla). A máskor néhol terjengősnek tűnő versenymű most túl hamar véget ért. Ennek részben az lehetett az oka, hogy Kremer előadásában értelmessé vált számos olyan zenei pillanat is, mely kevésbé elmélyült interpretációkban csupán „töltőanyagnak" tűnik. Nem egészen ezt példázza, de nem maradhat említés nélkül az első tétel visszatérésének pillanata, amikor a hegedű magas fekvésben hozza a témát. Ennek igazi szépsége a legtöbb interpretációban rejtve marad, s a szakasz valamiféle líraiságnak álcázott technikai mutatványnak tűnik. Most azonban lélegzetelállítóan gyönyörű és megindító volt, s valóban a mű egyik tetőpontjává vált - csak ezért a néhány ütemért érdemes volt végighallgatni a koncertet. (December 15. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KUSZ VERONIKA Advent első vasárnapjára, illetve karácsony első, második, illetve harmadik napjára íródott az a négy Bach-kantáta, amelyet a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR adott elő karácsonyi hangversenyén; utóbbi három egyszersmind a Karácsonyi oratórium (BWV 248) első, szorosan összetartozó felét alkotja. VASHEGYI GYÖRGY együttesei tavaly már előadták a Müpában a teljes Karácsonyi oratóriumot (egy ponton különböző szólókvartettel), a mű újévre eső fele azonban ezúttal elmaradt. Ezzel együtt nem vehettük rossz néven az ismétlést, részint mert Vashegyiék egész évben sok izgalmas újdonsággal szolgálnak, részint mert ezt a művet akár ennél gyakrabban ís szívesen meghallgatjuk, végül pedig, mert az egész sorozatot egy alkalommal befogadni elég nagy feladat a hallgató számára, s éppen a mostani, négy kantátányi zenét éreztem ideálisnak egy mindenkihez szóló karácsonyi hangverseny céljaira. A zenekar koncertmestere ezen az estén -amint ezt az utóbbi időben gyakran örömmel tapasztalhattuk -, SIMON STANDAGE volt (azért a műsorfüzet megemlíthette volna a nevét); a közreműködő négy énekes szólista pedig ZÁDORI MÁRIA, NÉMETH JUDIT, MEGYESI ZOLTÁN és KOVÁCS István. A BWV 62-es adventi kantáta, a Nun komm, der Heiden Heiland mind a négy szólistát foglalkoztatja, viszont a (kis létszámmal képviselt) vonószenekarhoz minimális számú fúvós csatlakozik benne. Ugyanez az ökonómia jellemzi a szólisták „kihasználását" a mindössze hat tételből álló korálkantátában: a nyitó, illetve záró kórustételen kívül egy szopránáriából, egy basszusra írt recitativóból és áriából, meg egy rövid, de jelentős súlyú szoprán-alt duett-recitativóból áll. Ökonomikus és összefogott volt az előadás is, amelyből a kiváló kórus mellett elsősorban a komplex, izgatott basszusária megformálása (Kovács), és a duett-recitativo csiszoltsága és az énekesek megkapó összhangja méltó a kiemelésre.
Vashegyi György, Kovács István, Zádori Mária, Németh Judit és Megyesi Zoltán
Következett az első karácsonyi kantáta, a három trombita D-dúr ragyogása által determinált Jauchzet, frohlocket! Ebben önálló tétellel csak az alt és basszus szólista szerepel, mintegy ellensúlyozva a szélső tételek fényes, felhangokban gazdag hangzását. Ugyancsak a sötétebb színeket hangsúlyozza az oboe d'amore egyedül vagy párosával történő ismételt megjelenése. A Tábori Zoltán által kitűnően megszólaltatott oboe d'amore (és a vele együtt játszó szólóhegedű) kísérte a mű legemlékezetesebb szólótételét, az átszellemült Bereite dich, Ziont is, amelyet Németh Judit énekelt, igen szuggesztíven. A tenor szólista ebben a kantátában az evangélista szerepét játssza -Megyesi Zoltán igen plasztikusan, képszerűen ábrázolta a meghitt karácsonyi képeket. Élt és lélegzett a recitativóktól meg-megszakított, komplex belső szóló-koráltétel, az Er ist auf Erden kommen arm. Az oratórium szünet után következő második részében -Und es waren Hirten in derselben Gegend -ismét kiegészült a szólókvartett; ennek a kantátának a különlegessége a több tétel hangzását is meghatározó, hasonlíthatatlan mélyoboa-kvartett (két oboe d'amore és két oboe da caccia), amelyben Tábori mellett nagy csaba, gyenis adrienn és kőházi anett jeleskedett a perfekció magas fokán, ráadásul sokat fejlődve az oratórium legutóbbi előadása óta. Pásztori hangzásukkal az „angyali" magas hangszerekkel egyesülve kísérték a lélegzetelállító Ehre sei Gott kórustételt, amelyben a Purcell Kórus a koncert során legkézenfekvőbben bizonyíthatta kvalitásait, az árnyalt és mégis monumentális megformálás képességét; de Kovács István remek recitativóit és Kertész Ildikó fuvolaszólóit sem hagyhatjuk említés nélkül. Kisebb súllyal szerepelt a kórus a hangverseny záró kantátájában, amelynek hangneme és hangszerösszeállítása is az oratórium kezdetét idézi, mintegy igazolva a mű első felének önálló előadását. Ebben a részben Zádori Mária és Kovács István duettjének hajlékonysága és tökéletes harmóniája volt a legemlékezetesebb, no meg a csodálatos altária, a Schließe, mein Herze, amelynek obligát hegedűszólamát ugyan kissé matt hangon -bár rendkívül korrekten -játszotta Simon Standage, Németh Judit csodálatos éneklése, művészetének belső tüze mégis nagy élménnyé avatta. (December 19. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS Egyik sajátkezű műjegyzékében „Missa in angustiis" címmel említi Haydn azt az 1798-ban, néhány hónappal a teremtés befejezése után komponált miséjét, amelyet a német gyakorlatban Nelsonmesse vagy Krönungsmesse néven, angolul meg általában Imperial Massként emlegetnek. Ha a NEMZETI FILHARMONIKUSOK karácsonyi koncertjének szórólapján az ismeretlen szerkesztő megelégedett volna a bejáratott magyar „Nelson-mise" megnevezéssel, akkor blamázs nélkül megúszta volna a programkészítést; így azonban a latin cím a címsorokban „Missa in Augustiis" formában virít (így, nagy A-val); ennek mégiscsak több értelme van, ha egyszer hónapnév és budapesti cukrászdanév is kezdődik hasonlóképpen. (Magára az ismertetőszövegre nem terjedt ki a jobbító buzgalom.) A bámulatos kései remekmű persze nagyszerű műsorválasztás volt az ünnep szempontjából. A koncert második félidejét alkotó fergeteges zenei tréfa ellenpólusaként egyszerre szolgált a karácsonyi ünnepkör gondolatvilágához méltó mélységű zenei tartalommal (legfeljebb a miseszövegben benne foglalt szenvedés- és feltámadás-történet hatott sajátosan ebben a kontextusban), a mű ugyanakkor a maga bámulatos tömörségében is inkább magával ragadja a hallgatót, mintsem erőfeszítésre kényszeríti, amint azt az alkalom megkívánja. Kocsis Zoltán zenekara és a NEMZETI ÉNEKKAR élén, RÁCZ RITA, SCHÖCK ATALA, HORVÁTH ISTVÁN és CSER KRISZTIÁN közreműködésével a mű -valószínűleg Johann Nepomuk Fuchs későbbi kismartoni egyházzene-igazgató kezétől származó-áthangszerelését vezényelte (végül is Beethoven 1. szimfóniáját is Wagner átiratában szokás játszani). A megdöbbentően, Beethovent megelőlegezően eredeti és elképesztő pillanatokban bővelkedő, óriási dramaturgiai súllyal bíró zenekari „epizódokat" tartalmazó mise Kocsis interpretálásában valóságos drámai freskóként mutatott rá mindazokra a szélsőséges karakterekre, amelyeket egy félénkebb, fantáziátlanabb karmester inkább szelídített, elsimított volna. Emlékezetes, nagy pillanat volt például a Credóban az „et sepultus est" (eltemettetett) szavak első, szólisták által énekelt és második, a kórus által döbbenten megismételt elhangzása közti, örökkévalóságig tartó generálpauza, az az idő, ami alatt a felfoghatatlan visszafordíthatatlan valósággá válik a tudatunkban. Mélységesen szuggesztív volt továbbá a Sanctust nyitó kétszeres hatalmas crescendo-decrescendo, és időtlen, zenei stílus fölött álló üzenet az Agnus Dei vége felé a békegalamb szelíd szárnycsapdosása.
Kocsis Viktória és Kocsis Zoltán - Felvégi Andrea felvételei A szólókvartett derekasan teljesített, bár maradéktalanul csupán Schöck Atala éneklése tetszett. Rácz Rita mintha még nem épült volna fel teljesen betegségéből, amely megakadályozta fellépését az Operaház Ascanio-produkciójában; Horváth Istvánnak ezúttal néha küzdenie kellett a magasságokkal, bár zenei hajlékonysága most is érvényesült; Cser Krisztiántól, mint újabban nem egyszer, sok nyers, egyenes, intonáció szempontjából nem finomszabályozott hangot hallottunk. A zenekar a helyén volt, álomszerűen szép oboaszólókkal. A szünet utáni, titkok által övezett karácsonyi meglepetés egy Kocsis által hosszú időn keresztül, kedvtelve komponált potpourri, vagy más szempontból nézve variációsorozat volt, amelyet a Kis karácsony, nagy karácsony szövegkezdetű népszerű dalocskára komponált, Egy egészen icipici karácsony... címmel. A monumentális zenekart foglalkoztató opuszról a szerző azt írja a fentebb már megbírált szórólapon, hogy „... a hallgatóság ... ha csak fele olyan jól fog szórakozni, mint ... én ... akkor már vidáman kezdhetjük az ünnepeket." Nos, tanúsítom, hogy remekül szórakoztunk, Kocsison igazán semmi nem múlott. Az enciklopedikus -ahogyan Kocsis is kiemelte, ezer év stílusait magában foglaló -asszociáció- és paródiagyűjtemény az Így írtok ti vagy egy titkos idézetekkel zsúfolt Esterházy Péter-opusz módjára habzsolta magába a félreismerhetetlen - vagy, éppen ellenkezőleg, a csupán a vájtfülűekhez szóló - zenei utalásokat, idézeteket és álidézeteket -, amelyeket, ugyebár, képtelenség elmondani saját szavainkkal. Legyen elég arra utalni, hogy a 45 variációból és kódából felépülő alkotásban korunk és az elmúlt korok hangszereinek túlnyomó többsége szóhoz jutott a havasi kürttől a viola da gambáig és a skót dudáig, nem beszélve a világon élő népek többségének említéséről a kivetítőn, melyen a kéttucatnyi nyelven fogalmazott tételcímek, alcímek, célzások és kommentárok az ellenállhatatlan humor egy egészen önálló dimenziójával járultak hozzá a közönség jó hangulatához. (December 23. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) MALINA JÁNOS Stravinsky-esttel búcsúzott az évtől a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR. FISCHER IVÁN vezényletével adott karácsonyi koncertjük műsorán az orosz mester két kisebb, alkalmi kompozíciója és „orosz korszakának" két főműve szerepelt. Az amerikai emigráció első éveiben keletkezett Scherzo à la russe (a cím természetesen főhajtás a csodált Csajkovszkij előtt) és a Tangó szünet nélkül előadva, mintegy kétrészes nyitányként vezette be a hangversenyt. Ízes előadásuk jól alapozta meg a hangulatot a tűzmadár, pontosabban az 1919-es szvitváltozat megszólalása előtt. Amennyire sokat nyert az emberiség Stravinskynak az orosz korszakot (sőt azon belül már a Petruskát) követő, a legnagyobbak közt is párját ritkító művészi következetességről tanúskodó stíluskeresésével és hangváltásaival, olyannyira vonakodva oszthatjuk saját, kissé leereszkedő véleményét a Tűzmadárról, amit (bármilyen sokkal tartozik is Rimszkij-Korszakovnak) ugyanúgy nem kellett és nem is lehetett meghaladni, ahogy Schubert sem haladta meg később az Erlköniget, hanem „csak" új, addig nem sejtett birodalmakat hódított meg. A darab, úgy vélem, tökéletes és megkarcolhatatlan drágakő. Azt hiszem, Fischer Iván is hasonlóképpen gondolhatta, amikor a Tavaszi áldozat társaságában, annak párdarabjaként műsorra tűzte a tűzmadár szvitet. Bár előadásukban a kompozíciónak az az aspektusa -a káprázatos hangszerelés -kapta a legnagyobb hangsúlyt, amelyet a szerző is a leginkább vállalhatónak tartott belőle később, azért ez minden tekintetben jelentékeny, zeneileg szervesen formált, átgondolt és ihletett produkció volt. Az, hogy megélt élménnyé vált a nyitószakasz átszellemültsége, Kascsej táncának féktelen vadsága vagy a Bölcsődal gyengédségének megismételhetetlen csodája, korántsem csupán a hangszerelésen múlott, ahhoz a zenekar és a karmester teljes értelemben vett zenei, sőt költői kvalitásaira is szükség volt. Ezzel együtt a Bölcsődal tempóját kissé szélesnek, szinte öregurasnak éreztem, a fagottszólót pedig picit erőtlen hagzásúnak. Ami viszont a többi hangszeres teljesítményt illeti, a hallgató számos ajándékban részesült a nagybőgők csodálatos puhaságú és szinkronitású pizzicatóival, a kürtök pianissimo belépéseivel vagy a gyönyörű fuvolaszólókkal. Mint a fentiekből következik, nem tartanám szerencsésnek a Tavaszi áldozatot valamiféle továbbfejlődés eredményének tekinteni atűzmadárhoz képest. Maradjunk talán annyiban, hogy a későbbi mű annyiban tér el a korábbitól, hogy új, sajátos kompozíciós technikákat alkalmaz, és hogy szüzséje egészen más, szertartás jellegű; ezáltal aztán karaktereinek világa még szélsőségesebb, sőt vadabb. A Fesztiválzenekar és Fischer Iván ezt persze kihívásnak tekintette, s a hangverseny második felében a korábbiakhoz képest is igyekezett felülmúlni önmagát. Ennek a „csúcsra járatásnak" a nevében már a művet nyitó, hírhedten nehéz fagottszóló is messzemenően feledtette a korábbi halványabb pillanatokat. Ám ez a szó szoros értelmében csak a kezdet volt, a darab elképesztő, torokszorító, erőszakos vagy monumentális képei hallatlan plaszticitással és szuggesztivitással követték egymást, egyetlen kisklarinét-kisiklástól eltekintve imponáló áttekintést adva a nagyszerű zenekar szólistáiról és szólamairól, beleértve a trombitáknak, illetve a vonósoknak a II. rész bevezetésében szóhoz jutó szólócsapatát. Fischer Iván fékezhetetlen energiától hajtott, gazdag fantáziájú és ugyanakkor fegyelmezett és precízen informatív vezénylésének köszönhetően pedig, egészében véve, az utóbbi idők egyik legjelentékenyebb budapesti Sacre-előadásának lehetett részese a közönség. A hangverseny a ráadások: egy népszerű, „használati" tangó és a Terefere-polka eljátszását követően igazi szilveszteri hangulatban zárult. A kitűnő és egyébként precíz műsorfüzetből kirítt az angol módra ékezettelenített spanyol „helyesírás" és az egzotikus (sőt exotikus) „extatikus" írásmód, amely pontosan ugyanolyan okokból helytelen, mint a „diáxálló" szóalak. (December 28. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) MALINA JÁNOS
A budapesti újévi koncert immár negyedszer kínálta Haydn oratóriumát, A teremtést -Fischer Ádám vezényletével. Magyarország Uniós elnökségéhez igazodva a dirigens az EURÓPAI KAMARAZENEKAR-t és az EURÓPA KÓRUS-t irányította. Előbbit jól ismerhetjük, Budapesten is többször koncerteztek már, magam kifejezetten kedvelem az együttest. A kórusról nem hallhattunk korábban, hiszen erre az alkalomra jött létre. A műsorfüzetben olvasható rövid leírás szerint az énekkar „27 tagja az Európai Unió 27 tagállamának egy-egy muzsikusa, akik a január 1-jei koncerten debütálnak. A produkcióra Strausz Kálmán karigazgatói munkája segítségével készülnek fel". Hogy honnan verbuválták a többi 19 énekest (ha jól számoltam, 46 főből állt a kórus), rejtély. A nagy EU-s körítés dacára -szerencsére - nem volt sem beszéd, sem himnusszá hangszerelt Örömóda. Volt viszont rengeteg, a budapesti szilvesztert koncerttel megtoldó külföldi zenebarát. Talán nem tévedés, ha azt feltételezem, hogy a valóban zsúfolásig megtelt koncertterem ülőhelyeinek felét ők foglalták el. Kiérdemeletlen ajándéknak kell tartanom, hogy ismét szájtátva és őszinte lelkesedéssel hallgathattam SZABÓKI TÜNDÉ-t. A csodálatos énekesnő felbecsülhetetlen értéke a hazai zeneéletnek, revelatív közreműködője Händel-oratóriumnak (Athalia), Webern-kantátának (1.kantáta) Sosztakovics-dalciklusnak, és ő az, aki még Mahler 8. szimfóniájának legsűrűbb hangtömbjeiből is feddhetetlen muzikalitással fénylik fel. Utóbbi azért jutott eszembe, mert felfoghatatlan, hogy miként képes Szabóki A teremtés első részének szopránáriáiban (Mit Staunen sieht das Wunderwerk; Nun beut die Flur das frische Grün) olyan kristályos naivitással, sallangtalan egyszerűséggel és gyermekien tiszta intonációval megszólalni, ahogy január első estéjén tette. Ráadásul a legelső pillanattól, mindenféle ráhangolódó és bemelegítő tétovaság nélkül. Súlyos és „elsúlyosító" szerepek után koloratúrái légiesen könnyedek, fürgék és pontosak voltak. A második rész „ornitológiai" szakaszában pedig igazán kár volt a fuvolást látványos helyre, a második emeleti orgonakarzatra száműzni (Auf starkem Fittiche), mindenki tudta, hogy a csalogány nem ott van, hanem a karmester balján. A szólistatársak, az egyébként jó adottságokkal rendelkező LOTHAR ODINIUS (tenor) és MICHAEL NAGY (basszus) jócskán elmaradtak tőle. Mindketten türelmet kikezdően sok időt töltöttek el ráhangolódással, bemelegítéssel, s az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a „csúcsforma" sem tartott ki az est végéig. Michael Nagy esetében teljes szívemmel drukkoltam, hogy az Ádám-Éva-duettekben ne váljék papucsférjjé. A stuttgarti illetőségű basszista egyébként látványos mélységekkel rendelkezik, ám intonációja ezen az estén rendkívül bizonytalannak és sérülékenynek mutatkozott. Odinius éneke igen szűk tartományban éled fel, gyakran tűnt úgy, hogy természetes hangja már csak alulról súrolja a Haydn által igényelt ambitust, és produkciója intonáció tekintetében sem makulátlan.
Fischer Ádám, Szabóki Tünde, Lothar Odinius és Michael Nagy - Pető Zsuzsa felvétele A kórus nem vált főszereplővé, valódi szín nélkül és kissé „rajzolatlanul" énekeltek -éppúgy, mint egy frissen összetrombitált, jó képességű tagokból álló énekkar. A Chamber Orchestra of Europe igen magas színvonalon játszotta el a partitúrát, ám a második rész végén (a háromrészes oratóriumot egy szünettel adták) bizony hallható jelei voltak a fáradtságnak és a koncentráció lanyhulásának. Fischer jobb híján túlsiklott a problémákon -gyanítom, hogy nem is igen volt felkészülve rájuk. A partitúra nélküli vezénylés előnyeiről a karmester most sem győzött meg. Nehéz a dirigensi interpretáció olyan jellegzetességeiről beszámolni, melyeket a megelőző években kritikustársaim ne vettek volna észre. Pozitívan úgy is fogalmazhatok, Fischernek jól érzékelhető, könnyen detektálható és stabil elképzelése van a műről. Ezúttal is egy mesekönyv színes lapjait nézhettük végig. Nem állítom, hogy Haydn kiapadhatatlan fantáziájának nincs felfedezetlen zuga, ám ettől még a zugok feltérképezésére irányuló interpretációs igyekezet számomra könnyen érdektelenné válik. Ha csak az elmúlt években megjelenő felvételekre emlékszem vissza (Paul McCreesh vagy René Jacobs CD-ire), nem a pittoreszk találékonyság jut elsőre eszembe. (Január 1. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MOLNÁR SZABOLCS |
