2010. december 11.

Művészetek Palotája

Fesztivál Színház

Verdi

Don Carlos

Élő közvetítés a New York‑i Metropolitanből

Don Carlos            Roberto Alagna

Erzsébet                 Marina Poplavszkaja

Eboli                      Anna Szmirnova

Posa                       Simon Keenlyside

Fülöp király          Ferruccio Furlanetto

Főinkvizítor           Eric Halfvarson

Karmester             Yannick Nézet-Séguin

Díszlet, jelmez       Bob Crowley

Világítás                Mark Henderson

Rendező                 Nicholas Hytner

A Met-közvetítéssorozat egyik megejtő tanulsága, hogy az operajátszás működő mechanizmus. Mindenki, aki „benne van" -énekes, karmester, rendező, korrepetitor, ügyelő, díszítő, világosító, kellékes, asztalos, öltöztető -, tudja és teszi a dolgát. Ért hozzá. Ez a mestersége. Hihetetlen élmény, itthon csak merész képzelettel lehet fogalmat alkotni róla. Most hónapról hónapra a saját szemünkkel látjuk. Néha még a működés belső szerkezetét is, mint amikor kinyitják egy svájci óra fedelét, és elénk tárul az ezüstösen csillogó alkatrészek tiszta, áttekinthető mechanikája, az apró fogaskerekek, rugók egyenletes ritmusú mozgása. A Don Carlos esetében nem nyílt ki a varázsdoboz hátlapja, nem mentünk a kulisszák mögé -kivéve egyszer, amikor az egyik pillanatban még az infáns működött hősleg, hogy elnyerje Flandria kormányhatalmát, ugyanez hátulról viszont úgy nézett ki egyetlen perc múlva, hogy Roberto Alagna elveszetten keresi az est háziasszonyát meg a mikrofont -, de nem is hiányzott. Nem kell ahhoz rossz gyerek módjára szétszedni a konstrukciót, hogy lássuk, milyen ügyesen rakják össze. Rodolfo bűvésztrükkjei lehangolóak lettek volna, ha tudjuk, hogy csinálja. Mondta ugyan, hogy nézzük a kezét, de nem láttunk semmit, csak magát a trükköt.

A Don Carlos előadásában ráadásul nincs is trükk, egyszerűen: működik. Egyszerűen működik. A divatos karmester, Yannick Nézet-Séguin kezében sincs varázspálca, ő csak egy energikus dirigens, szereti kiemelni a rezeket, meghajszolni a tempókat, igazán az ensemble-jelenetek és a zenekari tuttik az erősségei, ilyenkor érvényesíti dinamikai preferenciáit és hatásosságigényét, következésképp az autodafé volt vezénylésének csúcspontja. A Metropolitan zenekara tökéletes és engedelmes instrumentum a birtokában, de talán nem is birtokolja, csak engedi játszani. Ilyen esetekben eszembe jut a neves magyar zeneszerző, akitől azt hallottam egyszer, hogy a karmesterség merő hiúság, egy jó zenekar magától is eljátssza a darabot, ha egyszer betanulta. Nézet-Séguin abszolút színvonalas dirigálásában -nekünk legyen mondva! -csakugyan van valami automatikusan gépszerű, felül bedobod a Don Carlos-tantuszt, alul kijön az optimális (szélsőségektől mentes) hangzás.

A rendező Nicholas Hytner a maga szakmájában szintén jó nevű valaki, nem a legjobbak egyike, de érvényes szavatosságú szakember, aki tudja a dolgát. Az olasz változatot játsszák a francia változatból átvett első -megrövidített -fontainebleau‑i jelenettel kiegészítve, ami mindenesetre lehetőséget ad az egyik főmotívum, az Erzsébet és Carlos közti virtuális szerelem exponálására. Ezáltal szemléletesebbek, úgyszólván érzékibbek lesznek e meg sem született kapcsolat tragikus következményei. Gondoljuk meg, az a bizonyos arckép, amely a negyedik felvonásban majd az Erzsébettől elorzott ládikából kerül elő, s Fülöp általa látja bizonyítva feleségének Carlos iránti múlhatatlan szerelmét, a fontainebleau-i erdőben nem más, mint az infáns személyi igazolványa s egyben vallomása: átadásával fedi fel kilétét és szerelmét az először látott, mindeddig távolból imádott nő iránt. A megismerkedést alig pár perccel követi a válás: hírnök jő, jelentve, hogy a béketárgyalások legújabb döntése szerint Erzsébet nem Carlos, hanem Fülöp felesége lesz. Ez a pár perc volt a „boldog szerelem", s hogy mély nyomot hagyott a későbbi királynéban, azt épp a ládika titka fedi fel. Ferruccio Furlanetto a negyedik felvonásban kaján gesztust tesz, amikor Erzsébet az egykori politikai jegyességgel magyarázza az arckép kitüntetett helyen való megőrzését. „Ne akard nekem bemesélni - mondja Furlanetto mimikája -, hogy ez csak holmi emlék. Ez kapcsolat."

Hytner rendezése a kapcsolatokról szól.  Fülöp és a hatalom kapcsolatát jellemzi, hogy mielőtt az általános audiencia végeztével maradásra szólítaná fel Posát, egy udvaronc már jó ideje elállja a márki útját: előre ki volt adva, hogy tartóztassák föl. A király (valószínűleg lelkifurdalásos) megvetését Eboli iránt számos távoltartó mozdulattal nyomatékosítja. Posa arcán gúnyos fintor jelenik meg, amikor Eboli patetikusan a tigriséhez hasonlítja önlelkét. Apró gesztusok? Az emberi viszonyok tartalmát épp az ilyen apró gesztusok árulják el. Persze énekes színész kell hozzá. Simon Keenlyside Posája ököllel üti dühében a padlót a király előtt, Carlos arcát pedig tenyerébe fogva fordítja maga felé, amiben akár a (nem tudatosult) homoerotika is fölsejlik. Keenlyside az előadás legkülönösebb figurája, még sosem láttam hasonlót, egyszerűen nem „operista", illetve eltökélten játssza az antiénekest, mozgása megfontoltan keresetlen, koordinálatlan, mimikai és beszédrendszere (értsd: énekmódja) a spontaneitás képzetét kelti, mintha csak egy „civil" szólalna meg véletlenül énekelve, a kommunikáció lehető legtermészetesebb módjaként. Ez a Posa egy életidegen idealista-fantaszta lázálmaiból bontja ki a szó kettős értelmében vett nagy ívű „szólamot".

Furlanetto itthon élőben is megcsodált Fülöp királya a művészi ökonómia -a hibátlan nagyság és a nüanszírozás -csúcsteljesítménye; minden pillanata valódi, még az is, amikor monológja közben - nem, ez nem „ária"! - elalszik, lebillen a könyöke a karfáról, felriad, és azt kérdezi: „Ove son?" Marina Poplavszkaja finom, gyöngéd és az affektáltság rémét messzire elkerülő Erzsébet; az énekesnő joggal mondja, hogy a szerep lényege „nyugodtnak maradni", az is marad mindvégig, csak a végén süt át bensőséges pianóin a fölbolydult lélek drámája. Anna Szmirnova mélytüzű mezzóján remekül szól Eboli, ez az - ezúttal - önmagát pompás nősténynek képzelő, robusztus és szexcentrikus delnő (az apróddal énekelt duettje szabadosan erotikus játék a bigott spanyol udvarban, az udvarhölgyek össze is néznek), aki vérig sértődik, amikor az Erzsébetre váró, ámde szerelme sziluettjét vastagon föl nem ismerő Carlos, eltávolítva a fátylát, felhördül a csalódástól. (A Met természetes humorú, a nyársat nyelt műélvezettől távol álló közönsége hangosan derült, amikor az infánssal együtt megpillantotta a dundus arcot a várt decens profil helyett.) Alagnának Carlos még jó szerepe, viszonylag biztonságosan kiénekli a kötelezőt - a szabadságkettősnél mindig eszembe jut Simándy József, akitől legalább két tucatszor hallottam tündökletesen és holtbiztosan abszolválni a be nem írt kétvonalas c-t a végén -, s még a felnőtt férfiban lappangó kamaszos infantilizmust is hozza. Eric Halfvarson kicsit széttördeli a Parkinson-kórosra vett Főinkvizítor dallamíveit, de kétségkívül hatásos, amit művel. Ő itt a főhatalom, az autodaféra, amelyen egy latin prózában imádkozó pap cinikusan kineveti a máglyára küldött eretnekeket, egy oltárképszerűen kialakított templomi hármasajtó-architektúrából érkezik segédeivel együtt, igen monumentális látványként. Különben szolidan stilizált, geometrikus formák alakítják a képeket - a rendező nem akar többet mondani általuk, mint amennyit a szereplők személyesen elmondanak magukról.

Marina Poplavszkaja és Roberto Alagna

Simon Keenlyside és Ferruccio Furlanetto

Fotó: Metropolitan Opera / Ken Howard