Neve, személye, muzsikája néhány asszociációt idéz fel bennem. Koncentráció. Abszolút koncentráció. Csend. Egy hang, távolból. Megint csend. A hang értéke. Az idő tartalma. Egy majdnem lehetetlenül nehezen énekelhető, szoprán hang által közvetített szöveg, amely hegycsúcsok és tengeri mélységek között ugrándozik a legnagyobb természetességgel, és anélkül, hogy magyarázkodna vagy bocsánatot kérne.

De ez nem minden. Tisztelt Olvasó, volt-e valaha Kurtág Györggyel koncerten? Én voltam, mellette ültem, Amszterdamban. Haydn volt műsoron. Én még embert így zenét hallgatni nem tapasztaltam. Minden rezzenése együtt lélegzett Haydnnal. Kurtág Györgyön keresztül beláttam, hogy most hallom először Haydnt. És Bachot is, mikor Mártával együtt játszotta.

Egyedülálló jelenség. Mikor éltünk át utoljára ilyen koncentrációt? Igen, hát persze. Mikor Bartókot hallottuk. Azelőtt nem, azután sem, egészen Kurtág Györgyig.

Van-e valami, amitől híres, de egyre inkább kifosztott, nagy agyvelőnk, az evolúció csodája, amit százfelé próbálnak húzni nagy technikai vívmányaink, jobban érezné magát, mint a koncentráció, az abszolút koncentráció? Nincs.

Néhai kollégám, Lewis Thomas patológus és esszéista egy írásában azon morfondírozik, hogy mit küldenénk emberfajunk és civilizációnk bemutatkozó névjegyeként, ha hirtelen kapcsolatba tudnánk lépni egy földön kívüli civilizációval? Hiszen ez teljesen természetes -kiált fel -, egy darabka Johann Sebastian Bachot. -De később, kis meggondolás után hozzáteszi: -Nem lehet. Dicsekvés volna.

Ugyanezt mondhatjuk Bartókról. És Kurtágról, akinek még sok koncentrált, csendben és hangban gazdag évet kívánok.

Klein György

professzor, rákkutató