Miként illeszkedjen a zene a szöveghez, illetve a szöveg a zenéhez? Az évszázados -vagy talán évezredes -kérdéshez a 20. században Arnold Schönberg (Schoenberg) igen eredeti és mindmáig izgalmasnak ható felvetéssel járult hozzá. A Pierrot lunaire-ben a deklamáció, a kora barokk monodikus stílus, a secco recitativo és mélodrame sajátos kombinációját alkotta meg, mindezt úgy, hogy a ritmus és a hanglejtés irányainak határpontjait akkurátusan rögzítő sprechstimme kivitelezési módja megoldhatatlannak tűnő rejtély maradt. Természetesen az UMZE Kamaraegyüttes hangversenyén sem jutottunk közelebb a megoldáshoz, mindamellett nagyon üdítő volt, hogy az egész koncertet e probléma köré szervezték. A Pierrot lunaire most hallott előadása a sprechstimme intenzív vokalizálására tett kísérletet, Vajda Gergely új darabja üdítő kirándulásra invitált a mélodrame műfajában, Dinyés Dániel pedig a szövegtelen dal mendelssohni hagyományához szólt hozzá. A koncert kontextusában úgy tűnt, mintha a schönbergi monologizálást Vajda a dallam, Dinyés a szó lehetőségétől fosztotta volna meg.

A Pierrot-ensemble élén Vajda Gergely állt, a főszerepet Szabóki Tünde alakította. Ahhoz képest, hogy a hazai koncertélet milyen sok fontos 20. századi művet tart periferikus helyzetben, a Pierrot lunaire helyzete már-már rózsásnak mondható. Emlékezetes volt 2005-ben (Őszi Fesztivál, MU Színház) az a Tihanyi László vezetette előadás, mely a művet szcenírozva (látványterv: El Kazovszkij), színésznő előadásában és magyar nyelven mutatta meg. Szívesen emlékszem vissza Térey János kongeniális műfordítására is -bár az előadás számos technikai és prozódiai problémát vetett fel. Ugyancsak Tihanyinak köszönhető, hogy a darab elhangzott a 2010-es Korunk zenéje hangversenysorozaton, Meláth Andrea közreműködésével.

 Szabóki Tünde, Vajda Gergely és az UMZE Kamaraegyüttes 

Az öt évvel ezelőtti előadás előkészítésében részt vett Vajda Gergely is, aki a „szövegadaptációért" felelt. Feltételezem, hogy Vajda a „beszélt szólam" zenei textusán dolgozhatott: a magyar nyelvhez igazította az expresszív schönbergi deklamáció irányait. A mostani produkciót ekként az egykoron megsértett „szent kottaszöveg" rehabilitációjaként is jellemezhetnénk. Szabóki Tünde ebben kiváló társnak bizonyult, hiszen nagy koncentrációval, páratlan precizitással énekelte (szinte) végig a 21 dalt. Más kérdés, hogy ez a „végigénekeltség" meglehetősen furcsának tűnt. Első megszólalását például -paradox módon -(akusztikai értelemben) hamisnak hallottam. E szónak - „hamis" - persze semmi értelme a Pierrot lunaire esetében, ám abban a pillanatban, hogy zenei hangot hallunk ott, ahová Schönberg nem írt ilyet, kiderül, hogy az adott hangnak itt nincs semmi keresnivalója, a zenei „kíséret" kontextusában idegen elemmé válik. Szabókinak érezhetően nehezére esett nem énekelni, így az első megállapítás aligha lehetett más, mint az, hogy Szabókinak nem való a Pierrot lunaire.

Vajda alkalmazkodott Szabóki átvokalizált előadásmódjához, igyekezett a rendkívül változatos és gesztusokban gazdag kamarazenei anyagot homogeneizálni, lekerekíteni, ellágyítani, a hangszerszólamokban hosszabb melodikus íveket keresni. Így aztán kisebb kilengésű kontrasztok jöttek létre, a karcos groteszk kissé hunyorgó lírává puhult. Talán nem véletlen, hogy ekként a ciklus utolsó harmada vált igazán élményszerűvé.

A koncert második része VAJDA GERGELY Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba -Gulliver ötödik útja című utópiája alapján készült kompozíciójával kezdődött. A Vajda-darab -Gulliver Faremidóban - angol nyelvű szövegét a zeneszerző és David Hill állította össze. Az erősen lerövidített és átfogalmazott textust Szervét Tibor igen lendületesen és a fülnek is tetsző angolsággal adta elő.  A rövidítés ellenére is hét nyomtatott oldalt megtöltő apró betűs magyar szöveget a hallgatóság kézhez kapta, így mindig tudhatta, hogy éppen hol tart a kompozíció. Idővel persze rájöhettünk, hogy maga a zene nem tapad különösebben szorosan a szöveghez, a muzsika szempontjából szinte mindegy is volt, hogy éppen hol tartunk. A kompozíció amolyan hangzó kulisszaként terült a prózaszöveg mögé, bizonyára a Karinthy-fantázia zenélő gépeit idézte meg. A szolmizációs hangokkal kommunikáló csodálatos masinériák, a teljesen átkomponált hétköznapi lét csodálattal töltötte el Gullivert. Vajon rácsodálkozott-e annak idején a mű amerikai premierjének közönsége arra, hogy Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című sci-fijében is a Kodály-módszer segítségével veszik fel a kapcsolatot az idegenekkel?

Szervét Tibor és Vajda Gergely - Felvégi Andrea felvétele

DINYÉS DÁNIEL zeneszerzőversenyen (Új Magyar Zenei Fórum, 2009) elnyert díját kapta kézhez, mi pedig meghallgathattuk. Az UMZE ensemble-darabot rendelt tőle, megtanulta és bemutatta. (Vajon a zenekari kategóriában elnyert hasonló díjjal -„a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar Zombola Pétertől rendelt darabot" -mi a helyzet?). A Canti senza parole három önálló tételből álló (I. Duetto con la vita, II. Duetto semplice con la morte (Vékony Ildikó emlékére), III. Conversazione con vita nuova), gazdag hangszerelésű mű, a Francia Intézet előadóterme nem is szívesen fogadta be. A szélső tételekben szöveg nélküli szopránszólót (Kolonits Klára), a középsőben nagyszabású cimbalomszólót hallhattunk (Szalai András), melyet a folytatásban szólóhegedű egészített ki duetté (Winkler Orsolya). A kissé széttartó és eklektikusnak ható mű dimenzióit Dinyés nem tudta meggyőzően kitölteni. A rezignált hangvétellel, a megszelídített drámaisággal, a természetes folyamatosság érzésével - melyek korábban hallott műveit oly vonzóvá tették - ezúttal sem maradt adósunk, ám az összkép a vázlatosság érzését hagyta maga után. (November 10. - Francia Intézet. Rendező: Francia Intézet)