A Liszt Ferenc Kamarazenekar kistestvéreként született meg és létezik azóta is, kicsit a nagy előd árnyékában, az időközben felnőtt Erkel Ferenc Kamarazenekar, amely nemrég volt 25 éves. Áldor Lili, aki 36 évig muzsikált a „nagytestvérben", a zenekar művészeti vezetője; Lesták Bedő Eszter a koncertmester. Ők a résztvevői a születésnapi emlékezésnek.

Áldor  Lili - Felvégi Andrea felvétele

-Mi adta az ötletet, hogy a saját zenekara mellett egy másikat alapítson?

Áldor Lili: A lányom, Bakos Anikó találta ki. Huszonöt évvel ezelőtt, konzisként a mi egyik koncertünkön ülve ötlötte ki, hogy csináljunk mi is zenekart. Összetoborozta a társaságot a konziban azzal, hogy „anyu segít". Rábólintottam, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből bármi is lesz, annyira gyerekek voltak, 14 évesek. A lakásban próbáltunk az egyik szobában, én az ágy közepén ültem, ők meg körülöttem. Igaz, kevesebben is voltak akkor.

-Hányan?

Lesták Bedő Eszter: Nyolc hegedű, három brácsa, két cselló, egy bőgő. Aki későn jött, annak a szennyestartón jutott hely.

Lesták Bedő Eszter - Felvégi Andrea felvétele

-Ön is alapító tag?

L. B. E.: Nem, én két hónappal később csatlakoztam.

-Hiány volt valamelyik szólamban?

L. B. E.: Igen, a brácsában. Nem is volt brácsám, csak hegedűm -még nem érkezett el a konziban az az évfolyam, amikor kötelezően kellett brácsát tanulni, így kicsit nehezebben olvastam a brácsakulcsot, és a mélyebb hangokat ki kellett hagynom, de azért próbálkoztam. Aztán Kostyál Pétert eltiltották a zenekarozástól.

-?

L.B.E.: Úgy gondolta a főtárgy tanára, hogy a szakmai előmenetelének kárára válik. Addigra én már odakeveredtem az elsőhegedű-szólamba, és mikor üresen maradt a széke, azt mondták, na, ülj oda te. Akárki más is lehetett volna, de valamiért én kerültem oda, és ott is ragadtam. Tegyük hozzá, hogy az én koncertmesteri mivoltomnak -ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni - óriási és megha- tározó élménye Rolla János. Hadd merjek erről most már egészen nyíltan beszélni: ő „a koncertmester" Magyarországon. És nem is akármilyen. Számunkra ünnep volt, ha elmehettünk Rolláék hangversenyére. Szüleim jó pedagógiai érzékkel cipeltek magukkal, így Liszték koncertjein már hatéves korom óta ott voltam. Az én hegedűtanárnőm, amikor kezdtem kicsit olyan tartással hegedülni, mint Rolla Jancsi, azonnal rám szólt: Rolla! Ilyen következményei is voltak a rajongásnak, de óriási volt őket látni és hallani. Amikor megalakult a zenekar a konziban, rángattam a többieket is, és attól fogva együtt ültünk a kakasülőn, és néztük, mit hogy kell játszani. Nagy élmény, nagy ajándék, hogy ennyit hallhattuk őket gyerekkorunkban, akkor, amikor a legfogékonyabbak voltunk. Az anyatejjel szívtuk magunkba a kamarazenekarozást.

-A lánya részéről ez játéknak indult, vagy komolyan gondolta, hogy ebből lehet akár egy huszonöt éves pályafutás is?

Á.L.: Nem tudom elképzelni, hogy komolyan gondolta volna, mindenesetre én kedvet kaptam hozzá. Kissé szívtam a fogam, gondolván, hogy még nem igazán képzettek hangszeres tudásban, de könnyebb dolgokkal kezdve nekiálltunk, és csináltuk. Így kezdtünk dolgozni 1985 októberében. Hoztam anyagokat, próbáltunk, majd a következő év tavaszán kiderült, hogy Neerpeltben lesz a belga királyi család által rendezett kamarazenekari fesztivál, ahová Kertész István tanár úr segítségével kijutottunk, és kiemelt első díjat nyertünk. Én oda nem is tudtam elmenni, hiszen csak akkor tudtam velük lenni, amikor Lisztékkel éppen nem voltunk turnén, ami ritka volt akkoriban. Két évvel később, Valenciában a Fiatal Kamarazenekarok Fesztiváljának legjobb zenekarává választották őket. 1990-ben újra elsők lettek, 1992-ben pedig Jandó Jenő zongoraművésszel a fesztivál díszvendégeiként gálakoncertet adtak. A lányom később kiszállt, érettségi után egészen más pályán indult el, nem maradt muzsikus.

L. B. E.: Azért Kostyál Pétert is említsük meg, ő volt az első koncertmester.

-A Liszt Ferenc Kamarazenekarból ismert Kostyál Kálmán fia, azaz egy másik csemete. Rolla János nem bánta, hogy „rivalizáló" csapat lépett a színre?

L. B. E.: Inkább mosolygott. A gyerekei voltunk. Nagyon igyekeztünk. Mindenféle kurzuson részt vettünk, voltunk Fertődön Tátrai Vili bácsi kurzusán, a Zempléni Művészeti Napokon, s Rolla is dolgozott velünk időnként, kurzust is tartott nekünk. Amikor csak lehetett, igyekeztünk megkérni őt, hogy hallgasson meg. Óriási szerencsénkre Rados Ferenc tanár úr még a Zeneakadémián tanított, amikor oda jártunk, és évekig kamarázhattunk nála. Diploma után felkértük, hogy tartson nekünk zenekari kurzust, ami nyilvános volt. Azóta is tartjuk vele a kapcsolatot, vonósnégyesezésre is sűrűn okít minket. Meghatározó élmény volt, hogy Csajkovszkij egyik Vonósnégyesét akkor ő rakta össze velünk, és az azóta is áll a lábán. Nagy ajándék, hogy vele dolgoztunk.

-Gyerekzenekarként indultak, elég bátrak lehettek.

L. B. E.: Első kézből kaptuk a tapasztalatokat, így egy csomó hibát nem követtünk el, mert Lili rögtön elmondta, hogyan lehet kikerülni. Tálcán jöttek a megoldások, ezért is fejlődhettünk olyan gyorsan az elején, hogy akadémista korunkban jött egy Leonidasz Kavakosz, és eljátszott velünk egy Mendelssohn Hegedűversenyt, és meg volt elégedve. Nagy Péter zongoraművésszel eljátszotta a d-moll kettősversenyt - lubickoltak benne a Zeneakadémián. Annyi próbát kaptak, amennyit akartak - ez nem mindenhol van így. Az is sajátja a mi zenekarunknak, hogy mindig annyit próbálunk, amennyit kell. Ha nagyon nehéz a darab, sokat dolgozunk rajta. Szóba sem jöhet, hogy egy-két próbával, fércmunkával öszszerakjunk valamit. Addig ülünk ott, amíg úgy meg nem szólal, ahogy szeretnénk.

-Mondhatjuk végül is, hogy legnagyobb meglepetésükre indult be a zenekar?

Á. L.: Igen. A szakiskolában, a Bartókban is volt koncertjük, ott is támogatták őket, de mikor átkerültek a Zeneakadémiára, egész bérletsorozatokat lehetett indítani. A Zeneakadémia évei alatt felfutottak egy olyan szintre, hogy ha sikerült volna szponzort találni, megállt volna a lábán a zenekar. Csakhogy a szponzorszerzéshez érteni kell. Én azért nem mertem mozdulni sem, mert mindenhol beleütköztem volna a saját zenekaromba. Ez, összeegyeztethetetlen lévén, bizonyos fokig gátja is volt a dolgoknak.

L. B. E.: Később a Szépművészeti Múzeumban kaptunk meg egy nagy restaurátortermet, ott próbáltunk hosszú éveken keresztül. Az volt az otthonunk. Ennek fejében a Szépművészetiben játszottunk kiállításmegnyitókon, vasárnapi matinékon.

Á. L.: Szép lassan a Filharmónia is buzdította őket. Sok pénzbe nem kerültek, a honorárium minimális volt, de boldogok voltak, hogy lehetett koncertezni. Aztán sajnos csökkentek a lehetőségek, a múzeumból átkerültek az Óbudai Társaskörbe, ahol zömmel máig próbálnak -és néha koncerteznek is a bérleti díj fejében. Az elmúlt években kaptunk NKA-támogatást pályázati úton, amiből két évvel ezelőtt a Zeneakadémián sikerült koncertet szervezni.

-Szponzort soha nem tudtak szerezni?

L. B. E.: Egy-egy hangverseny mögött mindig volt támogató, de állandó szponzora nincs a zenekarnak, soha nem is volt.

-Ehhez képest egész sok koncertet sikerül összehozni. Évente ez körülbelül mennyit jelent?

L. B. E.: Változó, a felkérésektől függ. Nagy álmunk, hogy ha újra megnyílik a Zeneakadémia, ott lehessen bérletsorozatunk. Rengeteg szólista barátunk lett a huszonöt év alatt, akikkel együtt játszottunk. Nem tudok most mindenkit felsorolni, de szólistánk volt Berkes Kálmán, Peter Damm, Drahos Béla, Erika Raum, Claude Francaix, Hadady László, Jandó Jenő, Leonidasz Kavakosz, Konrád György, Lakatos György, Lencsés Lajos, Nagy Péter, Perényi Miklós, Pauk György, Sass Sylvia, Szabadi Vilmos, Szenthelyi Miklós, Várjon Dénes, Verebics Ibolya, Vukán György. Kocsis Zoltánnal még nem sikerült játszanunk, de nagy vágyunk, hogy ő is fellépjen velünk. Szeretnénk megkörnyékezni Schiff Andrást is. És persze visszatérő szólistánk Kelemen Barnabás és Kokas Kati.

-Hivatkoztak már a különbségekre a múlt és a jelen lehetőségei közt: az egyik ilyen a jóval kevesebb hanglemezfelvételi esély. Mégis van jó néhány felvételük is, éppen Kelemen Barnabással.

L. B. E.:. Igen, Michael Haydn három hegedűversenyét vettük fel vele a Hungaroton stúdiójában. Szerencsére szinte minden évben csinálunk egy lemezt.

-Mennyire optimista? Látja a következő huszonöt évet is?

L. B. E.: Látom. Nyilván nem ideálisak a feltételek, de minket már csak a múlt is összetart: a zenekaron belül köttetett házasságok, amelyek nem bomlottak fel, és reményeink szerint nem is fognak, a barátságok -olyan barátok ülnek körülöttem, akiket harmincnégy éve ismerek. Ez olyan erőt ad, hogy az ember nem nézi, mennyit fizetnek egy koncertért. Legnagyobb meglepetésünkre olyan fúvós gárdát tudunk odaültetni, legutóbb például a Hungaroton stúdiójába, hogy magam is elcsodálkoztam. Ők a barátaink, és eljönnek igen alacsony gázsiért, ott ülnek három napig, mert ők is tudják, hogy ha együtt muzsikálunk, akkor magas szakmai színvonalon születnek meg dolgok, és közben oldott hangulatban, egymást tisztelve és szeretve dolgozunk együtt. Ez a pénznél is fontosabb.