A Magyar Zenetudományi és Zenekri tikai Társaság, szakmai integráló   szerepét komolyan véve, az elmúlt években rendszeresen rendezett nagyszabású, többnapos tudományos konferenciákat, amelyeken a hazai zenetudomány különféle rendű és rangú képviselői egymás okulására ismertethették aktuális eredményeiket. Idén -mint a program összeállítóinak egyike, Dalos Anna bevezetőjében felfedte -különleges rendezvénnyel készültek: a néhány héttel korábbi Opera and Nation nemzetközi tanácskozás árnyékában nem akarták a szokásos seregszemlék sorát szaporítani, ezért interdiszciplináris szimpóziumot szerveztek, rangos előadók közreműködésével, akiket a műelemzés gyakran mostohagyerekként kezelt témájának vizsgálatára kértek fel, saját tudományszakuk és egyéni látásmódjuk szerint (a program másik összeállítója Vikárius László volt).

A november 27-én délután, az MTA Zenetudományi Intézetben tartott szimpózium előadói között szerepelt a Magyar Tudományos Akadémia három tagja, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke és ügyvezető elnöke, valamint két tanszékvezető egyetemi oktató; a zenetudomány mellett rokon területek, az irodalomtudomány és a művészettörténet kimagasló hazai képviselői. Ez az összeállítás kivételes szellemi izgalmat ígért, bár megvallom, volt bennem előzetesen némi félelem is, hogy esetleg régvolt diákkorom emlékei kísértenek majd: mi, nebulók az iskolapadban, a professzorok a pulpitusnál. Miközben az örömteli várakozás maximálisan beteljesült, az aggodalom hamar elillant. Legfőképp azért, mert a professzorok -mindőjük a maga módján -kifogástalan eleganciával kerülték el szellemi felsőbbrendűségük fitogtatását, az ex cathedra kinyilatkoztatás veszélyét. Sőt legtöbbjük éppenséggel arra használta fel az alkalmat, hogy kételyeit, gyakran alapvető, a műalkotás létét és megragadhatóságát, a műelemzés módszereinek hasznát és megalapozottságát illető aggályait ossza meg a hallgatósággal. Ha - épp a jeles fellépők hosszú évtizedekre visszatekintő kutatói múltja miatt - nem számíthattunk is arra, hogy a szimpózium címének ígérete szerint a legaktuálisabb elemző irányzatokba nyerünk betekintést, a kétely, az elbizonytalanodás vissza-visszacsendülő alaphangja óhatatlanul a máról, a 18-19. században fogant filozófiai alapozású esztétika rezignált utóvédharcainak koráról szólt. Ám ezt a borús hangulatot ellenpontozta az igazi, mély öröm, hogy mindnyájan olyan különös, kiismerhetetlen, de mindig gyönyörszerző dologgal foglalkozhatnak, mint amilyenek a műalkotások.

Első megszólalóként Dobszay László mintaszerű bevezető előadást készített, amely a középkori traktátusoktól a 20. századi zeneelméleti szakirodalomig tekintette át madártávlatból a zenei elemzés történetét. Saját, egyszerre tudósi és gyakorló muzsikusi habitusából kiindulva a teória és az élő zene ellentmondásos viszonyát állította vizsgálódásai középpontjába, rámutatva arra, hogy a zenei alapelemeket matematizált, univerzális világmagyarázatba illesztő, „öncélú" elméletalkotásnak éppúgy megvan a létjogosultsága, mint a hangzó zene jelenségeiből leszűrt absztrakcióknak. A res facta, a kész művek elemzése, illetve a res facienda, a zeneszerző számára iránymutatást adó tankönyv régóta egymás mellett, egymásba átfolyva létezik. És e kettő különösen a 19. század, a historikus zenei stílusok és a jelen időben készülő új zene sokrétű szimbiózisának megszületése óta válik el egymástól egyre élesebben. Dobszay frappáns végkövetkeztetése egyúttal figyelmeztetés is: noha a gyakorló muzsikusok gyakran megvetéssel tekintenek a halott zene kottalapjait forgató elemzőkre, amikor ők maguk keltik életre e halott zenét, valójában egy öntudatlanul bennük munkáló, repertoár- és stílusismereten kicsiszolt analitikus tudással teszik ezt.

Dobszay alapozó eszmefuttatására szinte válaszolt utóbb Somfai László előadása, amely elsősorban pedagógiai céllal, a mai pályakezdő hazai zenetudósoknak szóló iránymutatásként szemlézte az utóbbi évtizedek nemzetközi zeneelemző szakirodalmát. A Grove-lexikon, a legfrissebb angol nyelvű zenetudományi enciklopédia Music analysis címszavának bibliográfiájából kiindulva mély szkepszissel állapította meg, hogy az angol nyelvű music theory kívülállók elől szinte hermetikusan elzárt folyóirataiba kizárólag egy túlbonyolított szakmai tolvajnyelv elsajátításával lehet belépést nyerni, és hogy ez magyar kutatóknak eleddig sohasem sikerülhetett. Somfai nem röstellt saját kudarcaival, korábbi elemző tanulmányainak nemzetközi visszhangtalanságával példálózni, miközben -s ezt Stravinsky Fúvósszimfóniái elemzéseinek összevetésével illusztrálta -könnyen belátható, hogy az ő analízise sokkal részletgazdagabb és sokoldalúbb, mint például Edward T. Cone többször utánnyomott, reprezentatívnak számító elemzése. Somfai javaslata szerint az elemzésnek nem annyira nyomtatott, lezárt szövegben, mint inkább az oktatás élő, dialogizáló kontextusában van igazi létjogosultsága.

A délután harmadik muzikológus előadója, Kovács Sándor másfajta közönséget vett célba Brahms 4. szimfóniájának elemzésével. Igaz, csak előadása végén árulta el, hogy nem a képzett muzsikusnak vagy zenetudósnak, hanem a tájékozott hallgatónak szóló analízist tekinti a maga számára példamutatónak. (Gyanakvó kérdésem: vajh melyik bokorban terem manapság ez a tájékozott hallgató?) Alapos szakirodalmi áttekintéssel tárta fel, hogy az elmúlt száz évben miképpen szilárdult meg a gyanú: a köztudomásúan az abszolút zene hívének számító Brahms számos, zenén kívüli konnotációval terhelt idézetet épített utolsó szimfóniájába. A Schumann- és Bach-utalásokkal saját személyes helyzetére, múltjára reflektált, és e visszapillantás közepette már a közelítő végre függesztette tekintetét. Kovács Sándor nem titkolta: az általa bemutatott zeneértelmezés számos szubjektív elemet is tartalmaz, ám elhihetjük neki, hogy ezen az úton járva valóban tájékozottabbá tehető az ilyesmire fogékony, laikus hallgató.

A szimpózium üdítő hangulatát éppen a  különféle tudományterületek egymás mellé állítása, a látásmódok sokszínűsége adta. Ez a nyitás tükröződött a hallgatóság összetételében is, hiszen igen sok, a zenetudományi konferenciák megszokott „rezervátumán" kívülről jött, nagyrészt fiatal érdeklődő is megtalálta az utat a Táncsics utcába. Belátom, telhetetlen vagyok, de örömmel vettem volna akár még szélesebb körképet is: mondjuk, a filmtudomány vagy éppen a populáris kultúra területéről is szívesen hallottam volna a műelemzés lehetőségeiről vagy lehetetlenségéről szóló előadást. Ugyanakkor az interdiszciplinaritás el is bizonytalanítja a beszámoló íróját, aki legfeljebb egy laikus érdeklődésével, ám a szakmai bennfentes kontrollja nélkül próbálja meg ismertetni a társtudományokból érkezett előadásokat. Marosi Ernő, a középkori művészettörténet kutatója az ócsai református (egykor premontrei) templom építéstörténetét és építészeti elemeit vizsgálta. Előadása egyben tiszteletadás is volt az e templomban lemezfelvételeit készítő Schola Hungarica előtt, hiszen -mint Marosi megjegyezte -az építészeti tér „hangzóvá tétele" már maga is egyfajta értelmezés, vagyis az elemzés egyik sajátos útja. Marosi nyitotta meg ugyanakkor azt szkeptikus vonulatot, amely éppen az elemzendő műalkotás instabilitására, az „épp-így-létet" megkérdőjelező változékonyságára irányította rá a figyelmet. Egy nyolcszáz éves épület az idők folyamán ezernyi kisebb-nagyobb változáson megy keresztül, amelyből kibontani az építők eredeti szándékait, vagy egyáltalán megállapítani, hogy megvalósultak-e valaha is ezek a szándékok, minuciózus, egyszerre történeti és elemző erőfeszítést kíván. Bár nem volt könnyű a keresztboltozatok és oszlopfő-díszítések, tervrajzok és részletfotók dzsungelében eligazodnom, úgy sejtem, Marosi érvelése leginkább az egykori kőfaragók munkájának tiszteletére szólított fel, szemben egyes mai restaurátorok (és kultúrpolitikusok) vasbeton és „fröccsöntött" kiegészítéseket preferáló törekvéseivel.

Marosi Ernő

Az eredeti szándék és a megvalósulás viszonya volt a tárgya Ferencz Győző előadásának is, amelyben a Nemes Nagy Ágnes hagyatékában fennmaradt, Enyhe tél címet viselő prózavers erősen javított szerzői kéziratának közreadói problémáit ismertette. A feltehetőleg nem véglegesített szöveg első hallásra remekművet sejtet, ami -mint Ferencz Győző rámutatott -motívumaival tökéletesen illeszkedik a költő életművébe, hasonló műfajú alkotásai sorába. A szabadon rögtönzött előadás ugyanakkor számos kérdést hagyott nyitva: ha az előadó célja a filológiai rekonstrukció folyamatának bemutatása volt, miért nem láthattunk példákat a szövegkritika évezredes módszereinek alkalmazására? Miképpen vethető össze a vizsgált kézirat a költő más alkotásainak munkapéldányaival? És vajon miért alkalmas e téma arra, hogy egy műelemzésről szóló előadássorozatban ismertessék?

Ferencz Győző

Ugyancsak szabad előadásban, de nyomdakész, szuggesztíven személyes fogalmazással tárgyalta Géher István a Hamletet. Itt aztán a műalkotás „szövege" valóban bizonytalan -tudvalevő: ahány kiadás, annyi változat. Ám, mint Géher hangsúlyozta, Hamlet alakja, mondhatni, a „hamletség" az európai kultúra olyan alapjelenségévé vált, ami -legyen ez bármily abszurd - a szövegtől függetlenül, azon kívül is létezhet és hathat. Most egyetlen szűk aknán át, a zene, illetve a hangok szerepén keresztül szemlézhettük a Hamlet világát: a sokáig néma Szellem csendjétől a „többi néma csend"-ig, a Claudiust ünneplő trombiták harsány kakofóniájától a ravatalozás ágyúlövéseiig, a bomlott értelmű Ophélia dalaitól a Sírásó énekéig. „Let him play his music" (Arany Jánosnál: „S mondd, a zenét se hanyagolja el") - küldi Polonius tanácsát fiának, de ezt a sort sokan képletesen értik: hadd menjen a maga feje után. Ugyanezt tanácsolja Géher István is - megint csak szeptikusan - a Hamletet elemezni vágyóknak: hagyják, hadd érintse meg őket a szöveg zenéje, értelmi és érzelmi szólamainak polifóniája.

Arany János visszatért Margócsy István előadásában is, amelyben Weöres Sándor IV. szimfóniáját, ezt a „Hódolat Arany Jánosnak" mottót viselő, négyrészes költeményt értelmezte. Nem elemzést hallottunk, hanem ismét az elemzés hiábavalóságával való szembesítést. E vers, amely évtizedeken át zavarba ejtette a vele foglalkozókat, egyes szakaszaiban Arany János különféle beszédmódjait, a Toldi dikcióját, a balladák töredezett előadási modorát, a Bolond Istók vehemens fecsegését imitálja -ám a stílusgyakorlat célja és értelme szinte feltárhatatlan az olvasó számára. Margócsy Weöres poétai személyiségén, a magyar költészeti hagyománytól merőben idegen irodalomfelfogásán és értékrendjén keresztül, bőségesen szemezgetve a publikált interjúkból és levelezésből amellett érvelt, hogy a IV. szimfónia a maga regiszterváltásaival, asszociatívnak ható bakugrásaival a versben eladdig axiómaszerűen kötelezőnek tekintett lírai én felszámolását, a személyiség felett a szó, a beszéd hatalmát példázza. S bár nem szokás Weöresre avantgárd költőként tekinteni, mégis meggyőzően hatott a párhuzam a hasonló célokat követő, negyedszázaddal fiatalabb Tandori Dezsővel.

Hogy e hosszú, szinte túltelített délután végén a hallgatóság nem elpilledt, hanem felvillanyozódott, ehhez Szegedy-Maszák Mihály illuzionista mutatványhoz mérhető prezentációja kellett. Mint a zsonglőr színes labdái, úgy röpködött a levegőben megszámlálhatatlanul sok név, Neuenfelstől Hankissig, Richardstól Boulezig, Brucknertől Szabó Lőrincig, Furtwänglertől Wittgensteinig, Rousseau-tól Schilling Árpádig. Szegedy-Maszák, akinek nyugodtan odaítélhetnék már „a legműveltebb magyar" címet, a szimpózium tárgyának legmélyéig ásott le, amikor felhívta a figyelmet arra: nemcsak az elemzés, de maga a műalkotás is többé-kevésbé definiálatlan fogalom. Saját, szinte nyomasztó kultúrhistóriai tájékozottságával felvértezve azt sugallta: az újabb és újabb értelmezések láncolata, a kontextus más és más megvilágításba helyezett feltárása hozza elő a vázlatként vagy javaslatként előttünk álló műalkotásból a csak itt és most érvényes egyediséget.

Szegedy-Maszák Mihály

A konferencia-beszámoló sokszor olyan, mint az elmesélt ebéd: jó esetben megindíthatja a szellemi nyálmirigyek működését, de bizonyosan nem tölti tele a gyomrot. A Műelemzés-szimpózium esetében pedig különösképpen igaznak tűnt az a régi tapasztalat, hogy sokszor nem is az előadás tárgya, mint inkább az előadásmód és az előadó személyisége az, aminek emlékét a hallgató magával viszi, otthon továbbgondolja, képzeletében átalakítja, és -akár egy műalkotást -még hosszan elemzi és értelmezi.