LETTERE AMOROSE

Filippo Vitali, Sigismondo d'India,

Claudio Monteverdi, Giulio Caccini,

Luis de Briçeño, Tarquinio Merula,

Gaspar Sanz, Biagio Marini,

Girolamo Kapsberger, Giovanni de Macque,

Giovanni Paolo Foscarini, Barbara Strozzi,

Lucas Ruiz de Ribayaz dalai és táncai

Magdalena Ko£ená -mezzoszoprán

Private Musicke

Deutsche Grammophon 2010

MAHLER

Zwölf Lieder nach Gedichten aus Des Knaben Wunderhorn;

Adagio a 10. szimfóniából

Magdalena Ko£ená -mezzoszoprán

Christian Gerhaher

The Cleveland Orchestra

Vezényel Pierre Boulez

Deutsche Grammophon 2010

THE MOZART ALBUM

Exsultate, jubilate (K. 165); Bella mia fiamma
(K. 528); Oh, temerario Arbace!... (K. 79)

Részletek a Figaro házassága, a Così fan tutte,
az Idomeneo, a Don Giovanni, az Il re pastore

című operákból, valamint a Vesperae solennes
de confessoréból (K. 339)

Danielle de Niese -szoprán

Bryn Terfel -basszbariton

A Felvilágosodás Korának Zenekara

Vezényel Charles Mackerras

Decca 2009

BAD BOYS

Részletek Boito, Puccini, Donizetti,

Verdi, Weber, Gershwin, Weill, Sullivan,

Sondheim, Claude-Michel Schönberg, Ponchielli,

Rossini, Beethoven, Gounod és Mozart műveiből

Bryn Terfel -basszbariton

Anne Sofie von Otter -mezzoszoprán

A Svéd Rádió Zenekara és Kórusa

Vezényel Paul Daniel

Deutsche Grammophon 2009

I

IN THE STILL OF NIGHT 

Rimszkij-Korszakov
és Csajkovszkij dalai

Anna Netrebko -ének

Daniel Barenboim -zongora

Deutsche Grammophon 2010

Magdalena Ko£ená imponáló termékenységről tanúskodó hanglemezkészítő munkássága az utóbbi hónapokban egyszerre két kitűnő CD-t is termett -igaz, ő csak az egyiken az abszolút főszereplő, a másik lemezt karmesterként Pierre Boulez jegyzi, ott éppenséggel a 85 éves francia dirigens jelenlétét is meghatározónak tekinthetjük. Mivel azonban a két kiadványban a cseh mezzo teljesítménye a közös nevező, álljon e cikk élén a két album egymás mellett.

A Lettere amorose (Szerelmes levelek) antológia -mint a Monteverdi-madrigáltól kölcsönzött (és többes számba tett) cím jelzi -a 17. század első felébe kalauzol, a firenzei Camerata körében kivirágzott monódia, vagyis a modern dal ősének tekinthető, hangszerkíséretes egyszólamú ének fejlődésének kezdeteihez. A kiválasztott művek sokfélék, legtöbbjükre azonban áll, hogy olyan szerzőtől származik, akinek művei nemhogy a szokványos koncertrepertoárból hiányoznak, de még a - jórészt az érett barokkra és a klasszikára szakosodott - régizenei előadópraxisban is csak a specialisták műsorán szerepelnek. Ko£ená nem specialista, hiszen mint azt éppen ez a cikk tanúsítja, repertoárja a 20. századig ível, de ezen a stíluson nőtt fel: a Brnói Filharmonikusok Gyermekkórusának tagjaként, majd konzervatóriumi növendékként is énekelte már Monteverdi és kortársai alkotásait.

A megszólaló vokális művek között akad ariózusabb, lírai alkotás (d'India: Cruda Amarilli; Monteverdi: Si dolce è il tormento -a lemez egyik fénypontja -; Strozzi: Udite amanti, és a lemez végén Merulától a megindító Folle è ben chi si crede, ez a romantikát jósló barokk himnusz a hűségről), de a szerkesztők bőven válogattak olyan darabokat is, melyek alapja a táncritmus (Vitali: O bei lumi; Caccini: Odi, Euterpe; Kapsberger: Felici gl'animi). Ezek aztán könnyen vezetnek át a tagoló szerepű hangszeres darabokhoz (Briçeño, Sanz, de Macque, Foscarini, de Ribayaz művei), melyekből öt szerepel a 17 számot tartalmazó lemezen. A tematika tehát kellőképp egységes (szerelem, tánc), a megszólalásmód pedig kellőképp változatos. Ko£ená, aki formátumos, szuverén egyéniség, belakja a stílust, előadásában a kompozíciók valóban megelevenednek, úgy, ahogyan azt e nagyszerű repertoár megérdemli. Hangja, ha kell, hosszan kifeszülve úszik és szárnyal, a floridus díszítéseket lendülettel és szenvedéllyel aprózza, s néha egy-egy szó tartalmának illusztrációja kedvéért szándékoltan nyersebben intonált, „privát" tónusú suttogásokat és sikolyokat is megenged magának. Jobb volna, ha egyáltalán nem alkalmazna vibrátót, de az igazság az, hogy hol vibrál, hol meg nem. Mindenesetre, ahol észlelünk vibrátót, ott sem zavaró mértékben.

A lemez összhatása egyszerre szórakoztató és tanító. Sokan szeretik az ilyesmit (én is), de itt még valami érzékelhető, amit nem lehet említetlenül hagyni. A mód, mellyel a válogatás „slágergyanús" énekszámokra koncentrál, a hangszeres zenék pedig mindezt a maguk erősen barokkgitár-központú hangszerelésével, élénk ütőhangszer-használatával, valamint a 20. század könnyűzenéjéből ismert ritmusokkal fűszerezik, elárulja, hogy a lemez készítői nemcsak az itáliai kora barokknak akartak híveket szerezni, de egy sajátos „popzenei" albumot is szerettek volna létrehozni -ami sikerült. Nincs ebben semmi kivetnivaló, főként, mert mindez ízléssel és a minőség jegyében történik. A Pierre Pitzl vezetésével 1998 óta működő Private Musicke consort (ezúttal többnyire barokkhárfa, két gitár, lant, basszusgamba összeállításban) együttlélegző-inspiráló partnere Ko£enának. A lemez egységes élményt nyújt, gyönyörűség belemerülni, és biztosra vehető, hogy megismerése után sokan lesznek olyanok, akik, bár korábban nem is hallottak Cacciniról vagy d'Indiáról, mostantól keresni fogják a zenéjükkel való találkozás lehetőségét.

Hadd csatoljak az eddigiekhez még egy élményt, jelezve, hogy azért ezt a CD-t mégsem oly szimplán szerkesztették, mint azt egy röpke kritika alapján vélnénk. Két vérpezsdítő tánczene, Luis de Briçeño ősprimitív energiát árasztó (kizárólag az I-V-IV-V harmóniamenetet ismételgető) Caravanda ciaconája és Gaspar Sanz elragadó Canariosa közé Ko£enáék beékelnek valamit, amitől eláll a lélegzet és elszorul a torok: Tarquinio Merulától az Hor ch'è tempo di dormirét (Itt az alvás ideje). Egyetlen nagy drámai fokozás ívéhez simuló monológ ez, sajátos ninnananna, bölcsődal, melyet egy anya énekel az ölében nyugvó kisbabához. A nő Mária, a baba Jézus, akinek majdani kínhalálát az anya előre látja, és fájdalmas-részletező szenvedéllyel megénekli. Illik ez ide? Szerelemről van itt szó? -kérdeznénk (mindkét kérdésre igen a válasz), de Ko£ená elhallgattat: izzó előadásában Merula (akitől többnyire csak a népszerű Ciacconát halljuk, Antoniniék mediterrán virtuozitású slágerfelvételén) itt és most egyenrangú mesterként magasodik föl Monteverdi mellé. Ha csak ez az egy szám lenne a lemezen, már akkor is megérte elkészíteni.

Pierre Boulez ezzel a két -idén februárban, Clevelandben készült -koncertfelvétellel tesz pontot másfél évtizede megkezdett, nagyszabású Mahler-sorozata végére. A Mahler-reneszánsz kezdete óta sokan sokféleképpen vezényelték már a zeneszerző műveit; a kiemelkedő teljesítmények között csupán esetlegesen tallózunk, ha Bernstein hitelességére, Abbado spiritualizmusára, Rattle áradó energiájára hivatkozunk (és akkor nem szóltunk Kubelik érzékenységéről, Solti sebészi pontosságáról, a Karajan-hipnózisról, és nem említettük a Mahler-reneszánsz előttieket: Mengelberget, Waltert, Klemperert, Horensteint). Boulez mindnyájukhoz képest is tudott valami mást, újat nyújtani. Az ő Mahler-vezénylése a maga visszafogottabb pátoszú, késő romantikus stíluselemeket kevésbé hangsúlyozó, s a kompozíciók intellektuális ívére figyelő beállítottságával a modern komponistát, a 20. század előhírnökét állítja elénk. Ezen a lemezen egy viszonylag korai és egy abszolút késői kompozíció áll párba egymással tanulságosan: az 1889/90-ben komponált Tizenkét dal A fiú csodakürtje költeményei nyomán és az el nem készült 10. szimfónia egyetlen befejezett tétele, az életműzáró Adagio.

A Des Knaben Wunderhorn sorozat dalait Magdalena Ko£ená és Wolfgang Gerhaher énekli. Két különböző alkatú énekes, akiknek, megkockáztatnám, a súlycsoportjuk sem azonos. Míg a cseh mezzo (1973) világklasszis, sugárzó személyiséggel, amely produkcióira hitelesítő bélyeget üt, addig a német bariton (1969), bár tartalmas hangjával, választékos kidolgozás iránti hajlamával és intelligens formálásával kifogástalant nyújt, nem kínálja tálcán az emlékezetes egyéniség többletét. Mégis akad olyan tulajdonság, amely közös nevezőre hozza a két teljesítményt (s ezt az egységesítő mozzanatot alighanem Bouleznek köszönhetjük): a dalok erős karakterizálással, éles kontrasztokkal, rendkívül markáns színekkel szólalnak meg -mintha nem is karakterizálás, inkább karikírozás volna ez, mely a tragikum tárgyát az irónia fénytörésében láttatja. És még valami, ami közös Gerhaher és Ko£ená teljesítményében: bár a sok színt, hangulatot mind megjelenítik, a cikluson mégis végigvonul egyetlen alapérzés, a mély, feloldhatatlan szomorúságé, már-már komorságé, mely azt mondja: minden elveszett. Boulez és a két énekes Wunderhorn-ciklusa tehát a mű összetettségére összpontosít: ironikus és tragikus egyszerre.

Bouleznek ama törekvését, hogy Mahlerben a 20. század előfutárát mutassa föl, egyetlen mű sem szolgálhatná kezesebb bárányként, mint a 10. modern Adagiója. A lemez kísérőfüzetében publikált beszélgetésben a karmester hangsúlyozza, hogy a Wunderhorn-dalok nem értelmezhetők nagyformaként, csak miniatűrök sorozataként -ehhez a zenehallgató hozzáteheti, hogy a Tizedik Adagiójának előadásában az egyik legnagyobb érték, hogy a jellegzetes cezúrákkal tűzdelt mahleri formának Boulez szinte wagneri folyamatosságot kölcsönöz, keze alatt a dallamok olyan varázslatos közvetlenséggel kapcsolódnak egymáshoz. Jelentős élményünk még a Clevelandi Zenekar hangzásának érzéki színtelítettsége, melyet a kísérőfüzetben a karmester is magasztal. A vonósok dúsan és valószínűtlenül homogén hangzással szólnak, szonoritásuk mentes mindenfajta erőltetettségtől, a végkifejlet előtti nagy kulminációban pedig a fa- és rézfúvók kettős kara úgy zendül meg, mintha kozmikus méretű orgonát hallanánk. A formálás és a hangzás tökélyéhez társul valami, ami jellegzetesen „kései remekléssé" avatja Boulez Tizedikjét, s ez a nála ritkán tapasztalható átszellemültség, a mahleri transzcendencia közvetítése, mely a tétel legszemélyesebb pillanataiban szavak nélkül sugallja a Nagy Egység megnyugtató érzetét. Mindez a korai dalciklussal párba állítva válik igazán értékes dokumentummá, ha úgy tetszik, „kettős üzenetté": míg a Des Knaben Wunderhorn a „minden Egész eltörött" tapasztalatát sugallja, a Tizedik Adagiója a maga léten túli nyugalmával azt üzeni Boulez interpretációjában, hogy sértetlen a Nagy Egész -„minden megvan".

Aki egyszer hallotta Danielle de Niesét -  például Händel-áriákat felsorakoztató első szólólemezén -, talán elfelejtheti. Ám aki egyszer látta őt -például Rameau Les Paladins-jében, William Christie Les Arts Florissants-jának tagjaként, vagy DVD-n, a Robert Carsen rendezte glyndebourne-i Poppea címszerepében - aligha felejti el. Ezzel rá is tapintottunk a jelenség lényegére: a Sri Lanka-i és holland ősöktől származó, melbourne-i születésű énekesnő (1979) színpadi személyiség, aki minden produkcióban teljes lényével vesz részt, nemcsak az énekhangjával. Második szólólemezén Mozart felé fordult, s ez aligha meglepő, hiszen de Niese - aki már kilencévesen egy tehetségkutató verseny győztes gyereksztárjaként tündökölt - „otthonában" (ahogy ő nevezi a Metropolitant) Barbarina szerepében debütált, mindössze 19 év terhével tejeskávébarna vállain. Azóta is folyamatosan énekli Mozart zenéjét, az album tehát ki volt szignálva rá.

Mint műfaji kínálata jelzi, a 12 számból összeállított CD a sokoldalúság bizonyításának szándékával készült. Koloratúrákban gazdag, reprezentatív vallásos motettával kezdünk, majd drámai atmoszférájú hangversenyária következik, de a színpadi műfajokra térve is színes a paletta: opera seria, opera buffa, dramma giocoso és dramma per musica. S hogy a dolog még összetettebb legyen, a színpadi műfajok közben és után is visszatérünk a hangversenyáriához, illetve a vallásos zenéhez, sőt utóbbin belül a liturgia keretei közé szabályosan illeszkedő műfajhoz is (vesperás). Sokféle hangütés, szín, fajsúly, lelkiállapot között kell tehát ingáznia a művésznek, aki e gazdagságban otthonosnak kíván mutatkozni. De Niese virtuózan ingázik: nemesen csengő, világos tónusú szopránja, melyen a dallamvonalakat természetes tisztaság és plasztikus rajzolat jellemzi, egyformán makulátlan intonációval, világos szövegmondással és árnyalt dinamikával szolgálja valamennyi mű részleteit.

A hallgatónak mégsem nehéz különbséget tennie. Mert bár kifogástalan az Exsultate, jubilate előadása, azért a bőréből senki sem bújhat ki, így Danielle de Niese is valósággal erotikusan énekli a kegyes szövegre komponált dallamokat. A Tu virginum corona ária unde suspirat cor szakaszához érve a suspiratot úgy leheli ki, becéző selypítéssel, mintha szerelmesének mondaná: te édes kis nyuszmusz. A záró Alleluiában pedig táncra perdül: az éneklés módja szinte elénk vetíti a mozdulatokat. (Lehet erre azt mondani: Danielle csak azért táncol, mert a kamasz Wolfgang tánczenét fütyül, vagyis Mozart vallásos zenéjében ezúttal is ott vibrál az egyházi-világi kettősség -s ebben az észrevételben volna némi igazság.) Aztán itt vannak a drámai, illetve tragikus helyzetek.

A Bella mia fiamma hangversenyária acerba morte mi separa szakaszánál úgy sötétedik el, questa passo è terribile per me fordulatánál úgy forrósodik át a hang, hogy nem támadhat kétségünk az átélés hitelét illetően. Mégis, ahogyan az Exsultatét hallgatva nyilvánvaló, hogy de Niese nem az affektushordozó, hanem a technikai virtuozitást megcsillogtató koloratúraéneklés művésze, úgy a Bella mia fiamma-jelenet, az Ilia- (Padre, germani, addio) vagy a Donna Elvira-ária (Ah! Fuggi il traditor) hallatán megállapítjuk, hogy a súly és a sötét tónusok terrénuma nem a születés, hanem a tanult teljesítmény jogán az övé. Hiszen hangja nem koloratúr-, s nem is drámai, hanem lírai szoprán. Ha tehát a Don Giovanni a mű, akkor sokkal inkább Zerlina a szerep: a Là ci darem la mano duettet Bryn Terfel oldalán anyanyelvi természetességgel énekli. Szintén a legteljesebb otthonosság érzését keltve tolmácsolja Susanna Al desio di chi t'adora áriáját, a lemez legadekvátabb pillanatait pedig a Così kínálja, Despina Una donna a quindici anni áriája. Nem kétséges, miért: itt érvényesül leginkább az a pikáns karakter és finom frivolitás, mely de Niese lényének fontos alkotóeleme. A lemezen Bryn Terfel vendégként való felbukkanása jelzi, hogy a készítők apait-anyait beleadtak a produkcióba. A kiváló Mozart-specialista (amúgy a cseh zene elismert szakértője), a felvétel idején 83 éves, azóta elhunyt Charles Mackerras közreműködése pedig arról győz meg, hogy a nagyapait sem sajnálták. A karmesteri munka maga a bölcs letisztultság, a túlzásoktól mentes jó ízlés. Igaz, mindehhez az a különös érzés társul, hogy az Orchestra of the Age of Enlightenment úgy játszik, mintha a Philharmonia Zenekar volna. Persze az sem rossz.

Az olvasó nyilván ismeri a hangfajok és   operai karakterek közt munkáló vonzások és taszítások shaw-i alapképletét: szoprán és tenor szeretik egymást, de bariton közéjük áll. Ez a megfogalmazás, ha csak egy bon mot szintjén is, jelzi, hogy a bariton (és a basszbariton) hangfaj egyik specialitása a rossz fiúk megjelenítése. Nem a basszusé: az igazán mély férfihang inkább a bölcsesség, a jóság hordozója: ebben a fekvésben szólal meg Sarastro és Gurnemanz.  A középmély férfihang -az igen, az képes a Gonoszt ábrázolni! Nem nagy felfedezés, tudjuk rég, s ami fontosabb: tudják a zeneszerzők, akik számtalan intrikus, szélhámos, tolvaj, gyilkos, besúgó szerepét ajándékozták már baritonoknak. Utóbbiak viszont azt tudják, nincs színesebb, hálásabb, gazdagabb színpadi szerepkör, mint a rosszaké. Gondoljunk az Otellóra. Szívünk a Móré és Desdemonáé, de ki kapja a darabban a legnagyszerűbb lehetőségeket? A zászlós. Nem véletlen, hogy az opera címe az eredeti tervek szerint Jago lett volna...

Korunk egyik legnépszerűbb basszbariton-sztárja, a wales-i Bryn Terfel úgy gondolta, ideje összeállítani egy panoptikumot a zenés színpad gonoszaiból. Tizenöt számot választott, s albumának legfőbb erénye és tehertétele ugyanaz: a sokféleség. Terfel természetesen megszólaltatja ama híres operarészleteket, melyek a műfaj nagy intrikusainak névjegyeként ismertek: hallunk két főhivatású sátánt (Boito Mefistofeléjét, Gounod Méphistophélèsét) és egy e világi ördögtanítványt A bűvös vadász Kasparja személyében. De itt van Scarpia (Te Deum), Dulcamara és Jago (Credo). Ez rendben is volna, a lemez közepe táján azonban egyszer csak Sportin' Life szólal meg (It ain't necessarily so), majd felhangzik Brecht és Weill Koldusoperájából Bicska Maxi dala (Und der Haifisch, der hat Zähne -milyen pompás német kiejtéssel énekel Terfel!), Arthur Sullivan Ruddigore című dalművének egy részlete, sőt két ma élő musicalszerző is benyomul a halhatatlanok szalonjába: Stephen Sondheim (Sweeney Todd) és Claude-Michel Schönberg (Les Misérables). A legbizarrabb, hogy e stiláris bakugrások után Terfel nem érzi furcsának visszatérni a romantikus és klasszikus nagyokhoz: Javert felügyelő dalát követően Barnabát halljuk Ponchielli Giocondájából, Don Basiliót A sevillai borbélyból (Rágalomária), Pizarrót a Fidelióból, a már említett Mefisztó Rondóját Gounod Faustjából, s végül a Don Giovanni zárójelenetét, melyben mindhárom szerepet (Don Giovanni, Leporello, Commendatore) Terfel énekli.

Számomra már a koncepció sem volt rokonszenves, s a lemez első meghallgatásakor kritikátlannak éreztem a csapongást. Aztán lassanként megértettem és megszerettem az óriás termetű, nyers arcú és robusztus hangú basszbariton mindent-akarását. Olyannyira, hogy most már ezt tartom a lemez legfőbb értékének, s a hallgatót is arra buzdítom, ne ítéljen elhamarkodottan. Hozzáteszem: Bryn Terfel éneklésének e lemezen nem a makulátlan kidolgozottság a legfőbb erénye. Hangja hatalmas és átütő erejű, színei és dinamikai árnyalatai lenyűgözően sokfélék, de ami az intonációt illeti, számos áriában hallani olyan hangokat, melyeket a modern montírozó technika éppenséggel kicserélhetett volna egy másikra. Sebaj, ezt is az erények közé jegyzem fel: Terfel nem kozmetikáz, bátran mutatja magát olyannak, amilyen.

De hát milyen? Ezerféle -annak ellenére, hogy így vagy úgy, de minden figura a roszszak fajtájából való. Ezért volt jó ötlet annyi mindent beengedni ebbe a válogatásba: mert a sok karakter lehetővé teszi, hogy megmutatkozzék egy bámulatos átváltozóművészet. Élvezettel hallgatom Terfel hideg szenvedélyű Scarpiáját, vérbő Dulcamaráját, filozofikus Jagóját és tombolva triumfáló Pizarróját, de meg kell állapítanom: a könynyebb műfajokban tán még jobb a teljesítménye. Nagyon komolyan veszi ezeket a kissé talmi zenéket, elképesztően sok színt, gesztust, magatartásformát fedez fel és mutat meg a figurákban s a hozzájuk kapcsolódó szituációkban és lelkiállapotokban. Izgalmas pszichikai felfedezőút ez a lemez -tanulmány a bennünk élő Rosszról. Vendég itt is van: a Sweeney Todd-részletben Mrs. Lovett szólamát fenomenálisan beszéli-énekli Anne Sofie von Otter. A Svéd Rádió Paul Daniel vezényelte Zenekara és Kórusa hallatán pedig ismét alkalmunk nyílik elámulni, mennyi remek zenekar működik Európában.

A hangversenyfelvétel mindig izgalmas,  mert az időhöz fűződő viszonyát nem a stúdióbejátszások „bármikor történhetett volna" hangulatának semlegessége jellemzi, hanem őrzi, és jó esetben felidézni is képes az „akkor és ott": a megismételhetetlen pillanat varázsát. Mindez persze csupán ígéret, mely akkor valósul meg, ha a koncerten fellépők kivételes személyiségek: olyanok, akik megszólalásuk módjával súlyt és tartalmat adnak az önmagában mégiscsak üres pillanatnak. Anna Netrebko, az egykor Valerij Gergijev felfedezte, ma osztrák állampolgárságú orosz szoprán, korunk egyik legünnepeltebb operaénekese, a körülajnározott 2005-ös kultusz-Traviata címszereplője 2009. augusztus 17-én éppen e páratlan siker színhelyén, Salzburgban adott dalestet. A harmincnyolc éves énekesnőt nem akárki kísérte zongorán: egy élő legenda, a 67 esztendős Daniel Barenboim. Ami pedig megszólalt, az az európai közönség számára még mindig kuriózum: Rimszkij-Korszakov és Csajkovszkij dalai, az orosz románcrepertoár húsz gyöngyszeme, vagyis olyan műsor, amely kétszeresen is a nyugati világban ünnepelt művész anyanyelvén hangzott fel, egyrészt, mert Netrebko „távoli, vad hazájának" zeneirodalmát képviseli, másrészt a szó szoros értelmében, hiszen a művésznő ezúttal természetesen oroszul énekelt. (Illetve a két ráadás közül az elsőben, Dvo√ák E dalra tanított anyám című dalában csehül, Richard Strauss Cäciliéjében németül.)

Őszintén szólva számomra látatlanban (és hallatlanban) az egész szituációnak reklámillata volt. Netrebkót a közönség mindig és mindenütt őrjöngve ünnepli. Mindez a karmester- és zongorista-szakma egyik legnagyobb bölényével, Barenboimmal súlyosbítva, s hozzá az orosz repertoár mint „egzotikum" -most ájulj el, közönség! Keveset mondok, ha megállapítom, hogy a hanglemez összhatása nem ilyen. Ellenkezőleg: komoly, elmélyült figyelmet követelő hallgatnivaló, minden magakelletéstől és sikerre kacsintástól mentes tolmácsolásban. Nagy művészet nagy művészektől. Azt is megkockáztatom, hogy a CD nem egykönynyen adja meg magát, de ez még sincs így, mert Rimszkij-Korszakov és Csajkovszkij lírája átütő közvetlenséggel hat.

Netrebko szinte eszköztelen. Befelé fordulva, teljes azonosulással és lényegre törően ábrázolja a lelkiállapotokat. Rendkívül érzékenyen árnyal, s ez azért is kivételes teljesítmény, mert a színek, karakterek kínálkozó sávja voltaképpen meglehetősen keskeny. Az orosz románcok sokféle hangütése, ha jobban megfigyeljük, az emberi élményvilágnak viszonylag szűk területét ábrázolja: nosztalgia, fájdalom, megbánás, magány, merengés, vágy, emlékezés, melankólia, álom, nyugtalanság, a Csehov-színművekből oly jól ismert „filozofikus hangulat" -sorolhatnánk még a toposzokat, de sok köztük az átfedés. Koherens világ, koherens repertoár, melyből hálás feladat is, meg veszélyes is válogatni: hálás feladat is, mert homogén koncertet adhat a művész, és veszélyes, mert fenyeget a monotónia veszélye. Ez utóbbit egyrészt Netrebko egyéniségének súlya küszöböli ki: minden hangjának tartalma, jelentése és jelentősége van. Szopránja varázsosan cseng, dallamai éppoly plasztikusan formáltak, mint amilyen plasztikusan ejti a szöveget. Másrészt a változatosságért szavatol az a finom stiláris distinkció, amellyel az énekesnő megérezteti az alapvető különbséget Rimszkij-Korszakov és Csajkovszkij dalai között: az előbbiek líraibbak és több bennük a népiesség, az utóbbiakban több a műzenei, balladaszerű és operai elem. Így hát a lemeznek van egy „emelkedő" emocionális íve is, egyfajta érzelmi-dinamikai fokozás. És Barenboim? Ellentmondásos, hullámzó teljesítményű művész, aki tud nagyszerű és tud kiábrándító lenni. Ezúttal nagyszerű. Kifinomult, érzékeny, ihlető partner, aki semmivel sem játszik kevésbé színesen és gazdagon, mint hajdan, amikor például Dietrich Fischer-Dieskaut kísérte. A nagyság atmoszféráját tehát ezen a koncertlemezen nemcsak Netrebkónak, neki is köszönhetjük.