Jubileumi hangversennyel vette kezdetét az idei Korunk Zenéje sorozat: az intermoduláció kamaraegyüttes koncertje a formáció megalakulásának negyedszázados évfordulójára emlékeztetett. tihanyi lászló együttese a nevezetes alkalomból parádés, hatalmas sikerű hangversenyt adott, amely egyértelműen tanúskodott arról, hogy az Intermoduláció fontos, sőt nélkülözhetetlen szerepet tölt be a magyar kortárs zenei életben.

A szimbolikus alkalom szimbolikus jelentőségű műsorösszeállítást kíván; a meghirdetett program egy kortárs külföldi, egy kortárs magyar és egy 20. századi klasszikus darabot tartalmazott, ami végül -technikai okokból -még egy 20. századi „félklasszikus" „meglepetéssel" bővült. Azaz végül az első félidőben Bruno Maderna, York Höller és Tihanyi László egy-egy kompozícióját adták elő, s ezt a szünet után Schoenberg Pierrot lunaire-je követte.

Maderna 1969-es Serenade for a Satellite-ja rövid, karakteres és invenciózus kompozíció, s így ideális bevezető darabként funkcionált; az előadók tág, részben a közönség sorai mellé történő elhelyezése pedig még meglepetés-effektust is jelentett. A hat előadó koncentrált játéka, szoros zenei kontaktusa pedig már az első pillanatokban sűrűvé tette a levegőt, tartalmas estét ígért.

A „beígért" program a felénk alig ismert York Höllernek, az idősödő német zeneszerző-nemzedék Stockhausen és Boulez által is rendkívül nagyra becsült tagjának
(a Párizsban sikerrel játszott A Mester és Margarita-opera komponistájának) 2006-os darabjával, a fuvolára, angolkürtre, klarinétra, zongorára és ütőhangszerekre írt Fluchtpunktéval kezdődött. A nagy texturális fantáziával megkomponált, szilárdan formált és koherens, ám a szellemességet sem nélkülöző, rövid kompozíció előadása világosságával, expresszivitásával és precizitásával tűnt ki.

A következő számot talán nem egyedül én fogadtam jelentős várakozással: az ugyanis Tihanyi az utóbbi években viszonylag sokszor hallható hárfadarbjának, a Linosnak az új ensemble-verziója volt, ezúttal Arnis címmel, szólóhárfá(s)ra (lásd később), hegedűre, brácsára, gordonkára, fuvolára, oboára, klarinétra, zongorára és ütőhangszerekre. Az előadás szólistája az a Bábel Klára volt, aki a Linost sikerre vitte. Kuriózumszámba megy, hogy a kamaraműben a hárfa szólama lényegében változatlan, azt a többi szólam tehát mintegy kommentálja. Csak az új verziót tekintve viszont semmiféle „varratot" nem érzékelünk, az ensemble-rész semmiben sem tetszik utólagosnak vagy alárendelt fontosságúnak. A szólóverzióhoz képest azonban nemcsak a humoros oldal megerősödése tűnik fel, az, hogy a darab „központi jelenetét" -amelyben Linosz előjátszását Orpheusz egyre tehetségesebben imitálja -a szólista immár két egymás mellé helyezett hárfa között ingázva adja elő, s hogy a „bemutató tanításnak" immár közönsége is van a produkciót fütyülésekkel, illetve tetszésnyilvánítással fogadó, de egyébként szünetelő zenésztársak képében, hanem - éspedig elsősorban - az, hogy a Linos milyen rengeteget nyert Arnisszá való átalakulása során. Az a hallatlanul sok szín, zenei és hangzásbeli ötlet, amely - hangsúlyozom, nem ráaggatott külsőségként, hanem a hárfa eredeti zenei anyagához a legszervesebben kapcsolódva - az Arnisban megjelent, nem utolsósorban dinamikailag is drámaian kitágítva a kifejezés lehetőségeit, egy különlegesen komplex és izgalmas, ráadásul a legnagyobb mértékben élvezetes kompozíció megszületéséhez vezetett. Bábel Klára ez alkalommal is kiemelkedő előadói kvalitásokról tett tanúbizonyságot, s remekül és látható kedvvel játszott az egész együttes is, amelynek kiváló tagjai közül nagyon nehéz bárkit is kiemelni, álljon tehát itt a teljes névsor: Winkler Orsolya (hegedű), Balogh Enikő (brácsa), Zsoldos János (gordonka), Kaczander Orsolya (fuvola), Kőházi Edit (oboa), Horn András (klarinét), Fábry Boglárka és Schlanger Tamás (ütőhangszerek) és Eckhardt Gábor (zongora).

Bábel Klára

Tihanyi László és Meláth Andrea

Az est legnagyobb eseménye és az együttes fő ajándéka azonban a szünet után Meláth Andrea szólójával előadott Pierrot volt. A mellettem ülő tudós zeneprofesszor az előadást az általa valaha hallott legjobbnak érezte, és ez ellen nekem sem volt ellenvetni valóm. Meláth Andrea zenei, előadóművészi és hangi teljesítménye egyszerűen lenyűgöző volt; számomra például most vált világossá, hogy Meláth színészként is a nagyok közé tartozik. Nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni a Der kranke Mond lázálmát, a Gebet an Pierrot szívfacsaró komikumát, a Die Kreuze apokaliptikus képét és a többi elementáris erejű színészi varázslatot. Mindez ráadásul ragyogó énekesi kultúrával, a hang feletti kontrollt a legszélsőségesebb fekvésekben és dinamikákban is megőrizve valósult meg. A hangszeresek, Winkler Orsolyával az élükön, Meláth Andrea teljes értékű partnerei voltak, s az előadók közötti ritka összhangot Tihanyi László egyfelől abszolút precíz és fegyelmezett, másrészt nyugalmában is hallatlanul erőteljes, szuggesztív és mindent felölelő vezénylése teremtette meg. Ideális karmestere volt egy nagy Pierrot-előadásnak. (Szeptember 28. -Festetics-palota. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft.)

MALINA JÁNOS 

A 70 éves SÁRY LÁSZLÓ‑t és a 60 esztendős DUKAY BARNABÁS‑t köszöntötte a Rondino Kamaraegyüttes, a Szent Efrém Férfikar és a Schola Cantorum Budapestiensis koncertje a felsővízivárosi Szent Anna-templomban. A népes közönség igen gondosan összeállított programot hallgathatott meg. Az idő linearitásával szembeni szkepszist szellemesen reprezentálta a koncentrikus elrendezésű műsorszerkezet, ezt Sáry és Dukay egyaránt elégedetten nyugtázhatta. A program külső burkán Sáry-darabok hangoztak el. A koncert elején a Hexagramm (1985), a végén a Kerubok és szeráfok (2010) és a Most csak egy kutyát (1992). A koncert középső részét két egyívású Dukay-mű keretezte, A lenyugvó Naphoz kilencedik változata (a fény csökkenésének idejére, áldozati zene 24 szólamra, játszható a csillagászati nyár és ősz hat hónapjában), valamint a mű tizenegyedik változata (A sötétség uralmának idejére, áldozati zene 24 szólamra, játszható a csillagászati ősz és tél hat hónapjában). A képzeletbeli „magban" két kisebb lélegzetű mű, a Harmat csillogása az elmosódó lábnyomokban című motetta, valamint egy kétrészes kánonmotetta, A hegy fái. A kompozíciós eljárások kisebb-nagyobb egybecsengésein és a hasonló előadó-apparátus alkalmazásán túl talán a műsorszerkezetből is adódott, hogy a stiláris különbségek ellenére a két komponista életművének most hallott szelete a reálisan elvárhatónál szorosabban kapcsolódott össze. Közös zenei nyelvről persze nem beszélhetünk, ám az mindenképpen meglepetés és egyértelmű siker, hogy Dukay zárt zenei világa mennyire kommunikatív viszonyba lépett Sáry nyitottnak megismert zenei univerzumával.

Az összhatásában felemelő hangverseny részleteinek megítélése már korántsem volt ennyire egyértelmű. A sűrű akusztikájú templomi tér alkalmatlannak bizonyult a szólamvonalak finom hálózatának kibontására, talán ezt felismerve alakította ki Gémesi Géza karmester a nagyobb együttesre írott művek esetében a tág sugarú, egysoros, félköríves ülésrendet. Lehet, hogy a távolabb helyet foglalók nálam sikeresebben szálazták szét a polifon szövedéket, a közelebbi sorokból figyelve azonban aránytalanul féloldalas és artikulálatlan hangzásképpel szembesültünk. Egy-egy szólamra figyelve (a furcsán „kiszóló" brácsára, az elegánsan pontos fagottra vagy a simulékony kürtre) érdekes módon -különösen Dukay esetében -nem a zenei tér beszűkülése, hanem, szerencsére, a zenei szövet megnyílása tűnt döntőnek. E hallgatói stratégia mellett épp addig lehetett kitartani, ameddig a mű szólt, és sem a kompozíció, sem a figyelem nem roskadt össze.

Nemcsak a terem akusztikai viszonyai, nemcsak a térbeli pozíció, hanem sajnos az intonáció pontatlansága sem segítette a komplikáltabb zenei szerkezetek appercipiálását. Néha nehéz volt eldönteni (például amikor a kórusban egy szólamba két embert állítottak be), hogy a sejthetően hatszólamú letét nem nyolc vagy még több szólamból áll-e.

Nem minden pillanatában, de jó benyomást tett rám a Hexagramm. Azt hiszem, a most elhangzott hangszerelés kifejezetten erre az előadásra érvényes változat lehetett, a kamarajelleg helyett a hangzás tömege vált meghatározó tényezővé. Dukay nagyszabású hangszeres motettáit szellemesen ellenpontozták a közbülső, kisebb motetták. A hegy fái esetében még azt is fel kellett jegyezni, hogy e stílustól és alkotói attitűdtől korántsem idegen a könnyedség és a játékosság.

Dukay Barnabás, Gémesi Géza, Sáry László és Bubnó Tamás

A koncert legújabb darabja Sáry Lászlótól hangzott el. A Kerubok és szeráfok három, bizánci liturgikus szövegre írt tételből áll. Az elsőben Sáry a kántált szöveg pregnáns ritmizálására, a másodikban az orgánumtechnika lehetőségeinek invenciózus kiaknázására, a harmadikban a motettaszerkezetből kibontható drámaiságra koncentrált és koncentráltatott. (Szeptember 29. -Felsővízivárosi Szent Anna-templom)

MOLNÁR  SZABOLCS

Apák és fiúk címmel került sor a Nádor-teremben KÓSA GYÖRGY és KÓSA GÁBOR szerzői estjére, melyen a két zeneszerző portréja elsősorban énekkari alkotásaikon keresztül rajzolódott ki. Úgy tűnt, mindkettejük vokális művészetében a szöveg megzenésítése áll az előtérben: mindkét zeneszerző arra törekszik, hogy a szöveg tartalmát, hangulatát minél hűségesebben, gyakran illusztratív módon képezze le a zenében. Ez a fajta zeneszerzői hozzáállás a megzenésített szövegektől függően különböző mértékben sikerült művekhez vezetett.

Kósa Györgytől két olyan kórusciklust hallottunk, amelyben az énekkarhoz egy-egy szóló fúvós hangszer társul. Az ószövetségi textusra komponált Szól az Úr című kóruskantáta 1957 januárjában keletkezett, s most hangzott el először nyilvánosan - annak idején a művet szerzője nyilvánvalóan csak az íróasztalfióknak szánhatta. A négy tétel (az Ézsaiás, Jeremiás és Mikeás könyvéből, valamint a 146. zsoltárból vett szövegekkel) a megtérésre való felszólítástól az alázaton és az Úr irgalmába vetett bizalmon keresztül Isten végső uralmának prófétai megjövendöléséig, illetve a Teremtő dicsőítéséig ível. A műben a kórust egy tömbben kezelő, a szöveget deklamáló, elrecitáló zeneszerzői technika dominál, a polifon szerkesztés csak a fúgaszerűen induló, de nem akként folytatódó zárótételben jelenik meg. A vegyes karhoz basszustuba csatlakozik (szólamát Kurucz Gábor játszotta). A kifejezés oldaláról ez a kinyilatkoztatás súlyát teremti meg, intonációs szempontból pedig a kórust támasztja alá, önálló zenei anyaga azonban nincs.

Az 1958-as Csokonai kórus-szvitben a vegyes karhoz klarinét társul, amely virtuóz szólójával színesíti és oldja a kórushangzást (a klarinétszólót Szakács Domonkos játszotta kiválóan). A bibliai kóruskantátához hasonlóan azonban a vokális anyag ebben az esetben sem elég jelentős, a textúra pedig nem elég változatos ahhoz, hogy mindvégig képes legyen fenntartani a hallgató érdeklődését. A szó szerinti ismétlésektől a mű hamar elnehezül és unalmassá válik. Hasonlóképp nem villanyozott fel A róka és a holló, valamint A béka és az ökör egyébként szellemes története az Öt Phaedrus-állatmeséből, melyeket Kósa György 1970-ben komponált leánykarra. Nem tudom, hogy ez elsősorban a kissé megilletődött és bizonytalan előadás számlájára írandó-e (a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Énekkarát ifj. Sapszon Ferenc vezényelte), vagy annak tudható be, hogy a megzenésítés nem hozza ki a szövegekben rejlő humort.

Kósa Gábornak négy énekkari műve szerepelt a műsoron. A Weöres Sándor-versre komponált Derengés és Régi újságok a szöveg kínálta illusztratív, ritmikai és texturális lehetőségeket jól kihasználva, viszonylag egyszerű zeneszerzői eszközökkel teremt igen hatásos muzsikát. A Derengés fiú- és leánykar, valamint felnőtt kamarakórus által megszólaltatott érzékeny hangszínzenéje a reggeli ébredés állapotában lévő tudat lebegését, összesűrűsödését érzékíti meg (a Nemzeti Énekkar tagjaihoz a Kodály Kórusiskola énekkarai csatlakoztak, Tóth Márton és ifj. Sapszon Ferenc betanításában). A Régi újságok női kari megzenésítésén egy, az ötszótagos soroknak megfeleltetett ötnyolcados motívum nyargal végig oly módon, hogy a sorvégeken megtörő, széttagolódó szavakat a zeneszerző is különböző szólamokba „tördeli", ami különleges szín- és térhatást eredményez. Ez nagyon jól megfelel Weöres édesbús, a felszínen játékos, a mélyben azonban az elmúlás tragikumát megfogalmazó költeményének.

A női kari Credo esetében - a hangversenyen elhangzó többi kórusműtől eltérően - nem hagyományos szövegmegzenésítésről van szó. A mű nagyobb részében az előadók szövegtelen vokálisokat énekelnek, laláznak, olykor mintha népdalstrófákat intonálnának, s az egyetlen értelmes szó, ami teljes egészében elhangzik a mű folyamán, maga a credo ige. Egyetértek Hollós Máténak a műsorfüzetben olvasható szép megfogalmazásával: „a szavak nélküli éneklést megköny-nyítő szótagokkal nem profanizálja a témát a zeneszerző, inkább a hit működését helyezi annak tárgya elé".

A többi kórusműnél kevésbé sikerültnek éreztem Kósa Gábor Arany-balladából írott nagyszabású férfikarát, A walesi bárdokat, amely ősbemutatóként hangzott el. Azt hiszem, merészség volt ennyire „klasszikus" és túlságosan is közismert költeményt hagyományos módon „megzenésíteni". Kósa óhatatlanul a szövegkifejezés és az illusztrativitás csapdájába esett, és zenéje nem tudott felnőni az Arany János-i szöveghez.

A művek előadásának oroszlánrészét az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar vállalta, s feladatát többnyire megbízhatóan, olykor egészen kimagasló színvonalon, néha viszont hallható bizonytalanságokkal, pontatlanságokkal küszködve oldotta meg.

Az énekkari művek közé a két Kósa egy-egy szóló cimbalomdarabja ékelődött. Kósa György 1938-as, Rácz Aladár számára komponált Divertimentójának mind az öt tétele ökonomikusan, néhány egyszerű motívumból épül fel, és jól kihasználja a hangszer adottságait. Kósa Gábor most bemutatott, egytételes, ám sokszakaszos új Cimbalomfantáziája jóval heterogénabb alkotás. A zeneszerző a mai cimbalomjáték lehetőségeit a végletekig kihasználva, számos különleges hangszeres effektussal élve igen színes, fantáziadús, nagyszabású szólóművet alkotott. Ha a darab technikai nehézségei nem rettentik el a potenciális előadókat, Kósa fantáziája bizonyosan kedveltté fog válni a cimbalmosok körében. Szalai András mindenesetre nem ijedt meg a nehéz feladattól, s mindkét cimbalomművet technikai fölénynyel és elmélyült zeneiséggel szólaltatta meg. (Október 1. -Nádor-terem)

KERÉKFY MÁRTON

Két nappal később rézfúvós kamaraest  helyszíne volt a Nádor-terem. A szóló- és kamaraműveket négy kiváló rézfúvós művész, Horváth Bence (trombita), Varga Zoltán (kürt), Káip Róbert (harsona) és Vida Róbert (tuba) szólaltatta meg. A kompozíciókat - melyek közül négy ősbemutatóként hangzott el - nagyjából két csoportra lehetett osztani: a hagyományos értelemben véve hangszerszerűen fogalmazott darabokra, valamint olyanokra, amelyek elsősorban az újfajta játéktechnikák kínálta lehetőségeket aknázták ki.

Varga Zoltán, Bánkövi Gyula és Vida Robert

Hogy rögtön a „kakukktojással" kezdjem: SÁRY LÁSZLÓ Áthallások című kompozíciója a két kategória egyikébe sem sorolható, emellett ez volt az egyetlen zongorakíséretes mű az est folyamán (Váradi Judit közreműködésével). A darab - mint azt a szerző is elismeri a műsorfüzetbe írott ismertetésében - voltaképpen átirata Sáry egy korábbi klarinét-zongora-művének. Az a szólam azonban, amely a virtuóz és hajlékony klarinét számára nagyon is testhezálló, a nehézkesebb és szögletesebb trombita, illetve szárnykürt számára gyakran hallhatóan kínlódást jelentett. Ezt a hiányosságot az egyetlen ötletre épülő, s ezért túlságosan is hamar kiismerhető zenei anyag monotóniája sem segített elfedni.

LENDVAY KAMILLÓ Két rövid tétele harsonára, valamint Penderecki 1980-ban szóló tubára komponált Capricciója ezzel szemben remekül kihozza a két rézfúvós hangszerből mindazt, ami a hagyományos játékmóddal kihozható. Habár egyikre sem mondhatnánk, hogy szerzőjének legihletettebb alkotásai közé tartozna, azért mindkettő színes és hatásos.

MAROS MIKLÓS ősbemutatóként elhangzó Lur II című darabja már az experimentális rézfúvósjátékot képviselte. A svéd nyelvű cím a natúrkürt ősi változatára utal, s ennek megfelelően Maros a kürtön megszólaltatható természetes felhangokat, illetve a hangszerbe történő beleénekléssel előidézhető többszólamúságot állította művének középpontjába. Varga Zoltán határozottan érdekes hangzásokat csalt ki hangszeréből, a darab mégis inkább kísérletként hatott, mintsem kompozícióként.

Az új rézfúvós játéktechnikák alkalmazásában a legmesszebb kétségkívül DUBROVAY LÁSZLÓ ment, aki kizárólag nem hagyományos hangzásokból, többek közt felhang-glissandókból, valamint ajak- és ventiltrillákból építette fel művét. A vitathatatlanul virtuóz hatású Versenymű kürtre és harsonára azonban számomra nem tűnik egyébnek, mint az új technikák antológiaszerű felsorolásának - annak ellenére, hogy a szerző (mint ismertetéséből kiderül) a három tételt hagyományos formákba öntötte. A probléma talán épp abban rejlik, hogy a sematikus formálás nem felel meg a zenei anyag egészen nem hagyományos jellegének. Az új technikák állandó halmozása miatt a darab végül önmaga paródiájába fordul.

Dubrovay László és Hollós Máté

Az est legértékesebb kompozíciójának BÁNKÖVI GYULA most bemutatott 4´4-e tűnt. A trombitára, kürtre, harsonára és tubára írott, a játékosságot sem nélkülöző négy rövid tétel sokrétűen használja ki a rézfúvós hangszerek sajátos hangzáslehetőségeit, zenei világa pedig kaleidoszkópszerűen változatos.

A hangversenyt KONDOR ÁDÁM rézfúvós kvartettre és elektronikára komponált darabjának ősbemutatója zárta. Az Y los sueños, sueños son (Bizarr tárgyak 9/b) címet viselő kompozícióban (a cím idézet Pedro Calderón de la Barcától: „és az álmok... álmok csupán") a szerző szándéka szerint „az álommunkához hasonló transzformációk, furcsa narratívák" kell hogy megszülessenek. Kondor ezt oly módon kívánja elérni, hogy a kompozíciós folyamatban hasonlóan fontos szerepet szán az előadóknak, mint a zeneszerzőnek: a komponista a játékosok előre felvett improvizációit rendezi el - ez alkotja a hangszórókból megszólaló zenei réteget -, az előadók viszont játék közben a zeneszerző által leírt modulok sorrendjét határozzák meg. Az ötlet érdekes ugyan, a hangzásélmény viszont - a darab fent említett működésmódjának ismeretében voltaképp várható módon - teljességgel követhetetlennek és értelmezhetetlennek tűnt. (Október 3. -Nádor terem)

KERÉKFY MÁRTON

Az Ear Együttes elmúlt években hallott   koncertjei közül a legutóbbi hangverseny kiegyenlítetten jó színvonalával tűnt ki. A műsor HOLLÓS MÁTÉ „natúr" triójával kezdődött. A Razglednice -Memoari dallamos és beszédes (vagy beszédesen dallamos) oboaszóló köré épített kisformák sorozatából áll. A kantábilis vezérszólam finom gesztusai, a kontroll alatt tartott indulat, a formálás tartózkodó választékossága a szerző tehetségének legjobb oldaláról tudósított. A mű odaadó és átélt muzsikálásra invitál, s a meghívásnak Szász Diána (oboa), Mérey Anna (hegedű) és Kántor Balázs (cselló) szemmel láthatóan örömmel tett eleget. SUGÁR MIKLÓS Déli fények című, CD-ről lejátszott, „elektronikus eszközökre" írt művét is szívesen hallgattam. A darabot indító atmoszférikus, néhol kifejezetten látomásos hangulatzene erős lírai vénáról tanúskodott. A kompozíció szoros egybemarkoltságán csak a mű utolsó harmadában éreztem némi lazulást. PINTÉR GYULA szólófuvolára és élő elektronikára írt darabja (Gesztusok, No. 1) az alapkoncepció miatt sem törekedhetett az alkotói következetesség és szigor aurájának felvillantására. A -Pintér szavaival - „megkomponált és a szabadabb, improvizatív hatású elemekkel átszőtt témák váltakozására" épített művet Matuz István fuvolajátéka hitelesítette.

Bár naiv, de hatásos kompozíció zárta az első részt. KŐSZEGHY PÉTER ensemble-darabja (Gomoly) vizuális képzelőerő hiányában könnyen kiürültté válik, s a szószaporítást ebben az esetben a kellemes orgánum sem feledtette.

LÁNG ISTVÁN egyik kedvenc költőjének soraira írta A barbárokra várva (IV. kamarakantáta) című új művét. Orbán Ottó univerzális keserűségű és időtlenül aktuális szövegét az antik tragédiák hanghordozását idéző kompozíció utópisztikussá (és részben optimistává) hangolta át. A Mindszenty Zsuzsánna vezette Musica Nostra Énekegyüttes (a Kar) és a brácsás Gulyás-Nagy György (a Szónok) előadásában példázattá nemesült a Róma végnapjait idéző, ám hangsúlyosan jelen idejű vers. A mű egyes szakaszait egy-egy, a szöveg által sugallt elektroakusztikus hangmontázs vezette fel (egy piac hangzavara, asszonyok rettegő-riadt hangjai, cipők sietős kopogása), melyet -íme, egy optimista gondolat -a szólásra emelkedő brácsa nemes hangja azonnal elhallgattat. A szenvedélyes, ám mégis klasszikusan fegyelmezett „beszédre" a kar - a megoldás ismét csak a zeneszerző optimizmusáról árulkodik - adekvát lelkülettel reagál. Láng darabját hallgatva úgy érezhetjük, hogy pusztán a művet jellemzi a tragikum, nem pedig a helyzetet - Rómát nem idegen, hanem „hazai" barbárok döntik meg. Ez a kicsengés viszont különösen pesszimista antropológiát sejtet.

A remény és reménytelenség kérdéseit komolyan tárgyaló, súlyos Láng-művet SZIGETI ISTVÁN játékos, könnyed darabja követte, a Hope and Hopeless rézfúvós trióra (trombitán Horváth Bence, kürtön Varga Zoltán, harsonán Káip Róbert játszott) és elektronikára íródott. A kompozíciót ugyan elnyúlónak és néha fárasztóan besűrűsödőnek hallottam, összességében -a sok érdekes ötletnek köszönhetően -mégis pozitív emléket őrzök róla.

BÁNKÖVI GYULA tartósan jó formában van. Painted by the Time című darabja különösen mély benyomást tett rám. A szerző egyik úti élményhez, a portugáliai Sintrában tett látogatásához köti a darab alaphangulatát. Talán a recenzens volt az egyetlen a közönségben, aki a szerzőhöz hasonlóan járt már a Lisszabontól északnyugatra fekvő kisvárosban, melynek varázslatos hangulatát, meseszerű irrealitását nehezen tudja feledni. A mű rendkívül érzékien kényszerített emlékezésre és az emlékképek már-már riasztóan pontosan idéződtek fel. Az akusztikus hangszerek és a hangszalag érzékeny kiegyensúlyozása, a hangzás természetessége, a színek precíz, mégis olvadékony ösz- szeállítása csak néhány azon erények közül, mely Bánkövi darabját a koncert legmegindítóbb produkciójává avatta. (Október 4. -Nádor-terem)

MOLNÁR SZABOLCS

A Strasbourg-i Ütősök estjének szervezésébe a Budapesti Őszi Fesztivál is betársult. Üdvözlendőnek tartom ezt a kooperációt. Ha szűkösek a források, illő gondolkodni azon, a keveset hogyan hasznosítsuk gazdaságosabban. Talán egy apró, további lépést is meg lehetett volna tenni, nevezetesen azt, hogy a két rendező szerv az ismertető tekintetében is együttműködik. Mert kissé mulatságos ugyanazt a szerzői nyilatkozatot olvasni kétféle fordításban...

Idestova fél évszázada alakult Strasbourg híres ütőegyüttese. Magam néhány akkori diáktársammal együtt a hetvenes évek második felének egyik Varsói Őszén találkozhattam először velük: Xenakis Persephassáját játszották. Napokig nem tértünk magunkhoz, akkora élmény volt a mű is, az előadás is. Az azóta eltelt esztendőkben-évtizedekben aztán számos remek ütő-előadást élvezhetett a budapesti közönség, a Strasbourg-iak is megfordultak itt, létrejött az Amadinda (többek közt a Persephassát is megszólaltatták, ha jól emlékszem, 1996-ban), hallhattuk Xenakis Psappháját (sohasem feledem Sylvio Gualda egyszemélyes produkcióját). A Pléiades mostani magyarországi bemutatójánál (ez a Xenakis-opusz töltötte ki a koncert második félidejét) a rácsodálkozás, a felfedezés mámorító érzése tehát törvényszerűen elmaradt. Sem több, sem kevesebb nem történt, minthogy megismerhettünk egy nagyszerű művet, nagyon jó előadásban. Nagyon jót mondtam, de nem kiválót. Mert az a tétova érzésem támadt, hogy ez a strasbourg-i csapat már nem egészen olyan, mint a hajdani. Meglehet, csalnak-torzítanak az emlékek. No meg akkoriban nemigen volt összehasonlítási alapunk: újabban az Amadinda elkényeztetett bennünket. Talán ez magyarázza, hogy tévedhetetlen vérprofi biztonságot ez alkalommal kevésbé éreztem, sőt hébe-hóba kis szeplőket is felfedezni véltem a produkcióban. A Xenakis-kompozíció négy tétele nagyjából azt adta, amit korábbi Xenakis-élményeim alapján vártam. A romániai születésű, élete nagy részét francia földön töltő görög matematikus-építész vitathatatlanul a 20. század egyik legnagyobb komponista-egyénisége volt, olyasmit tudott a ritmusról, hangtömegek mozgásáról, amit társai nem. Számomra itt és most az utolsó tétel, a kizárólag dobokat alkalmazó Peaux (bőrök) tűnt a legelementárisabbnak (ha az elementáris jelző egyáltalán fokozható).

A Strasbourg-i Ütősök

Gérard Grisey Tempus ex machina című alkotásával kezdődött a koncert. Pár mondat erejéig hadd térjek vissza a koncerthez mellékelt ismertetőre. Hasznos, sőt szerintem nélkülözhetetlen dolog. Vagyis az lehetne. A közönség igényli a tájékoztatást. Mélységes sajnálattal állapítom meg azonban, hogy ez nem mindig sikerül. Különösen a szerzői nyilatkozatok bőszítenek fel olykor. Szorgalmas koncertlátogatóként persze jó előre elolvastam, mint mond az úgynevezett spektrálzene atyja saját opuszáról. Íme néhány gondolat (a Korunk Zenéje narancsszínű füzetének fordításverzióját idézem). „Mint egyéb műveim többségében, a nyersanyag itt is mondhatni tisztán hangzó fejlődési folyamattá szublimálódik". Vagy: „a mű valóságos időkiterjesztő gépezet, melynek zoomhatása révén előbb a hang magját érzékeljük röviden, majd magát az anyagot". Kedves olvasó, tetszik ezt érteni? Tényleg kedvet teremtene ez a zene befogadásához? Bennem volna a hiba, hogy az efféle nagyképű hanta inkább elkedvetlenít és eleve ellenségessé tesz?

Nos, igen, bennem lehet a hiba. Mert aztán furcsa módon maga a mű egyáltalán nem tűnt riasztónak. Úgy kezdődik, mint egy sajátos fúga, amelyben az egyes szólamok más és más sebességgel szólaltatják meg a témát. A vége felé pedig valóban olyan érzésünk támadhat, mintha mikroszkópot néznénk. Hangmikroszkópot. Időmikroszkópot. Egyre beljebb hatolunk, titkos rejtekekbe. Mintha valóban a hang alkatrészei tűnnének fel. Mag, elektronhéjak... Van ebben az ismertetőben valami. Ha hasonlatként fogalmazza meg a szerző, akár el is fogadhatnánk. Az biztos, Grisey nem a szavak embere (volt, hiszen igen fiatalon hunyt el). A zenei hangok természetéről viszont megsejtett valami lényegeset.

Alessandro Solbiati csupa gongra írta Thai Song című szerzeményét. A gong szeretnivalóan egzotikus hangszer. Van konkrét hangmagassága és még sincs, mert szinte misztikusan zeng a megütés után tovább, varázsködbe vonja a kialakulófélben lévő melódiát. Nagyon kérges lehet annak a szíve, akit nem igéz meg. A thai konyha jut eszembe. Milyen remek a citromfűvel ízesített, fűszeres, de az éles ízeket kókusztejjel tompító leves... Milyen remek, egyszer, kétszer... Minden nap azonban nem vágynék rá. Solbiati darabjával éppen efféle volt a bajom. Lenyűgöző öt perc után egyre fárasztóbbnak és egysíkúbbnak hangzott. Amit elsősorban azzal vélek magyarázni, hogy nem állt mögötte olyan kérlelhetetlenül fegyelmezett, logikus struktúra, mint Xenakis dobzenéje mögött. A publikum mindenesetre az udvariasnál jóval lelkesebb tapssal köszöntötte a jelenlévő szerzőt, és ebben magam is tevékenyen közreműködtem.

Másnap (szombat délelőtt) elmentem az együttes újabb -immár csak a BÖF által jegyzett -koncertjére is. A Nagymező utcába térve kissé megijedtem. Jó helyen járok? Nagy gyerekcsapat igyekezett a Thália Színház felé, kisiskolás korúak, nagyobbacskák, de egészen kicsik is, szülőkkel, nagyszülőkkel. Gondolják csak meg, hölgyeim és uraim: kortárs zenére gyerekek? Bizarrnak hangzik. Mint kiderült, nem tévesztettem el a házszámot. A Strasbourg-iak valóban ifjúsági koncertet tartottak. Eckhardt Gábor vállalta a műsorvezető szerepét, konferált, kérdezgette a muzsikusokat, akik olykor remek hangszerbemutatót tartottak. Egy-két ügyetlenebb felnőttes kifejezést leszámítva (például „kommunikáció" - nem tudom, érti-e ezt egy kilencéves, bár manapság az ember semmiben sem lehet biztos, komputerkezelésben és a hozzá tartozó szakzsargon értésében engem alighanem felülmúlnak), nos, efféle aggályaimat leszámítva a matiné tökéletesen sikerült. Láttam a gyermekarcokat. Feszülten figyeltek, tágra meredt szemmel. Még a legkisebbek is csendben maradtak: karon ülő kicsi ült előttem, anyja ölében, egyetlen egyszer szólt hangosabban. A strasbourg-i csapat bámulatos érzékkel mókázott. A gyerekek nevettek, örültek - és a szellemes bevezetők után egy csomó kortárs művet végighallgattak. Steve Reich Zene fadarabokra című híres opuszával kezdődött a sor: a „Vezér" megadta az alapritmust, a többiek a nézőtérről felállva, oldalajtókon közelítve csatlakoztak hozzá. Aztán jött egy újabb fergeteges játék: mind a hatan hangszer nélkül, pusztán száj-effektusokkal és testük csapkodásával hoztak létre roppant szórakoztató produkciót. Ezek után eljátszották Cage és Lou Harrison Double musicját - vagyis azt az opuszt, amit két szerző megadott időbeli paraméterek alapján egymástól függetlenül komponált, pápaszemes New York-i esztéták örömére. És a dolog hatott... Nyilvánvalóan, szinte tapinthatóan hatott. Gondolták volna? Ha szabad maliciózus megjegyzést tennem: ezt talán maguk a szerzők sem gondolták annak idején.

A második félidőben két aránylag terjedelmesebb mű hangzott el. Philippe Manoury szerzeményénél (Livre des Claviers) egy picit lankadni éreztem a figyelmet, amikor pedig Eckhardt Gábor a záró szám felkonferálásánál előre elmondta, Yoshihisha Taira Hierophonie-ja lesz a leghosz-szabb az egész műsorban, tartottam tőle, a gyerekeknek sok lesz már a jóból. Nem így lett. A friss, eleven japán mű hallatán szinte elrepültek a percek. A tanulság egyértelmű. Az ifjúságnak szánt zenei ismeretterjesztés nálunk alapos átgondolásra szorul. Az nem megy, hogy gótikus S-alakba görbedt bácsi negédes mosollyal Mozart zenéjének szépségéről papol. És megszolmizáltatja a publikumot. Nem, barátaim, valahol itt kell kezdeni. Hogy hány tányér tört el utóbb odahaza, lelkes ütögetések, csörömpölések miatt, szegény szülők a megmondhatói. Innét üzenem: ne bánják. A csemete kedvet kapott végre a zenéhez, s ez bőven megér némi törmeléket. (Október 8. és 9. -Thália Színház. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft; Budapesti Fesztiválközpont)

PORRECTUS