Rózsa Verával 17 éves koromban találkoztam, amikor életében először  eljött kurzust tartani a Zeneakadémiára. Rendkívüli élmény volt: jellegzetes testtartása -kissé előre- és félrehajtott feje, maga előtt összekulcsolt kezei, ahogyan figyelte a fiatal énekeseket -örökre belém ívódott. Finom, elegáns, kicsit tartózkodó és mégis mindenkivel kedves volt. Később tudtam meg, hogy második férje, Ralph Nordell nem sokkal korábban halt meg (még ő beszélte rá Verát, hogy jöjjön el Pestre tanítani): gyászát csak a tanításban és a zenében lelt öröm enyhítette, ez az elkövetkező időkben is így maradt. Néhány év elteltével, friss diplomásként Londonban Vásáry Tamás ajánlásával jutottam el hozzá, és meghallgatást kértem. Két óra helyett négyszer mehettem, amíg ott voltam, és az utolsó napon összeszedtem a bátorságom, megkérdeztem, nem maradhatnék-e néhány hónapig. Igent mondott, és a pár hónapból négy év lett: ez alatt sokkal többet kaptam Verától, mint egy átlagos tanár-diák kapcsolatban szokás.

A kezdeti, önmagát a csalódástól védeni akaró távolságtartás után fokozatosan közelebb engedett magához, mind többször kísérhettem el koncertekre, míg végül én lettem állandó hangverseny-látogató partnere. Egyre több időt tölthettem Vele, sőt, nem egyszer -mondván, hogy segítek Neki a házban -ott lehettem, amikor otthonában Kiri Te Kanawának vagy Karita Mattilának adott énekórát. A konyhaajtóban lábujjhegyen állva hallgattam a csodát: ez a pici, végtelenül erős asszony csodálatos mester volt. Mindig a zenéből indult ki, a muzsikán keresztül találta meg, mi az út egy-egy technikai hiba, rossz beidegződés javítására. Nagyszerűen zongorázott (gond nélkül transzponált bármilyen hangnembe), és ha kedve volt hozzá, remekül improvizált és jazzelt is, tenorfekvésben énekelve kedvenc spirituáléit.

A világhírű énekesek kisdiákként jöttek Verához -vagy aki nem úgy érkezett, óra közben azzá vált. Szava törvény volt: számtalanszor hallottam, ahogy egy-egy szerepre igent vagy nemet mondanak a telefonban, tanácsa szerint. Akinek szüksége volt rá, annak a magánéletben is mondott egy-két segítő szót, de sohasem túlzottan a másik életébe avatkozva; a magasra jutott művészek félelmeit szeretettel és bölcsességgel űzte el. Órái többségén ő kísért, de sokszor mehettem „segíteni" (ahogy ő mondta), ha fájt a karja: ma már azt gondolom, ezt azért csinálta, mert így még többet hallhattam és tanulhattam. Így lettem tanúja például, amikor a fiatal Dorothea Röschmann élete első Susannájára készült, Salzburgba. Vera stílusérzéke, muzikalitása tévedhetetlen volt: ízlés és szenvedély együtt volt meg benne, a kivételes intelligencia, bölcsesség, humor és jóság mellett.

A 2. világháborúban, amikor szeretett első férjét, Weiner Lászlót munkaszolgálatosként megölték, neki magának is bujdosnia kellett, amikor már nem tudott többé hamis papírokkal Pesten élni és másoknak (Raoul Wallenberg segítőjeként) Schutzpassokat készíteni. A Cegléd körüli erdőkben átvészelt tél alatt olyan beteg lett, hogy egész életére kiható, komoly légzésproblémái maradtak vissza. A háború után néhány évig énekelt még a pesti Operában (1945-46) és a bécsi Staatsoperben (1946-51), de egyre kevésbé bírta a hosszabb szólórészeket. 1954-ben második férjével Londonba költözött, ahol hamarosan megbecsült és egyre sikeresebb tanára lett előbb a Royal Manchester College of Music, majd a Guildhall School of Music and Drama főiskolának. Légzésproblémái miatt kiváló mestere lett a helyes légzésnek, ami az éneklés egyik alapja. Saját életemben is tapasztalhattam ezt, mert asztmás voltam, és a londoni nyirkos levegő miatt sokszor köhögtem, fulladtam. Vera tanított meg rá, mit kell tennem, hogy ura legyek a tüdőmnek: pár év alatt ez olyannyira sikerült, hogy az asztma teljesen elmúlt.

Legkedvesebb zeneszerzője Schubert volt: rengeteg dalát tudta fejből. Ha elkezdett (félig-meddig talán csak magának) énekelni és zongorázni, egyik dalt a másik után, az felért a legszebb dalestekkel. Kedvenc dala a Wanderer an den Mond (D. 870) volt: felejthetetlen az a melankólia, amellyel a Heimatlandról énekelt. Végtelen szerénysége ellenére fontosak voltak számára az elismerések: egy gyermek izgalmával készült az ünnepségre, amikor London díszpolgárává avatták, és ahová pár barátot -köztük engem is -magával vihetett. Sokat jelentett számára a közösség, a londoni magyar kolónia összejövetelein gyakran jelen volt.

Koráról nem szeretett beszélni, sőt: kifejezetten dühös lett, szemei szikrát szórtak, ha valaki -szemtelenül -a születési évét szerette volna megtudni. Még útlevelében sem az igazi dátum állt - ezt tiszteletben tartva ne is kérdezzük, hány évesen hagyott el bennünket. Nem fontos: a Wanderin elment, fáradt teste egy hosszú, nehéz, sok szomorúsággal és örömmel teli élet után megpihent. Sokunknak adott személyesen, még többeknek áttételesen - rengeteg, több száz éneknövendékén keresztül - felmérhetetlenül sokat.

Nyugodjék békében.