Jó hangulatú és rendkívül széles szellemi-tudományos horizontot felölelő népzenetudományi konferenciára került sor szeptember végén a Richter Pál vezette Népzenei Archívum szervezésében az MTA Zenetudományi Intézet Bartók-termében. Az angol nyelven zajló 26. ESEM (European Seminar In Ethnomusicology) a zenei tradíciók hívószavára épült, ami nemcsak a legújabb módszertannal felfegyverzett kutatási irányok figyelmét keltette fel, hanem az öreg kontinens továbblépésének globális szinten is jelentős alternatívájaként került terítékre.

A hangsúlyzottan az európai nemzetköziség zászlaja alatt megjelentek legnagyobb, hétfős kontingensét a szláv előadók alkották, de számottevő volt a német (hat előadó a nyelvterület mindhárom államából), illetve a litván jelenlét is (négy fő). A mindössze két független kutatóval szembenálló többségben volt olyan is, aki egy személyben két (oktatási és kutatási) intézményt képviselt, köztük öt tudományos akadémiát (osztrák, szlovén, lengyel, finn és magyar). Az MTA-t öten, ebből a Zenetudományi Intézet két népzenekutató műhelyét ketten-ketten.

A nyitóelőadást tartó Voigt Vilmos egyrészt Grocheio traktátusáig, illetve Ockeghem L'homme armé miséjéig visszatekintve, másrészt a szeminárium négy nagy szekciójának (Discovery, Inquiry, Application, Interpretation) célkitűzéseit fölvázolva mondta el újra az európai zenetörténeti tradíció/(r)evolúció azon hét évszázadra visszatekintő alapigazságát, amelyet így foglalhatunk össze: népzene és műzene helyett célravezetőbb zenéről beszélni. Voigt szavai, melyeket a konferencián elhangzó előadások többségének kritikus tömege diadalmasan visszaigazolt, arra az egy évvel korábban, ugyanazon a helyszínen megtartott másik tudományos konferencia megnyitó előadására rímeltek - igaz, jelentős hangsúly-eltolódásokkal -, amelyet Dobszay László mondott.1

A harminc felolvasás majdnem felét tartalmazó első szekció (Felfedezés) legelején Colin Quigley beszélt az ír népi hegedülés helyzetéről korunk történelmi léptékkel mérve példátlan mobilitásában. Előadását egy kanadai ír hangszeres egyszerre több tradíciót követő (a közelmúltban gyászzenei funkcióban elhangzott) játékával illusztrálta. Ilwoo Park a Wittgenstein-féle szabálykövetés módszertanát hívta segítségül írországi kocsmazene-kutatásához, melyben a tradíciót társadalmi aktusként mutatta be. A cseh Zuzana Jurková dél-morva terepkutatások kapcsán a műfajok megváltozásáról, de a kontextus, illetve a funkciók változatlanságáról beszélt.

A Berni Egyetemen 2009 őszén alapított Zenei Kulturális Antropológia tanszék képviseletében Sarah Ross és Britta Sweers a svájci etnomuzikológia jelenlegi helyzetéről, a legújabb kori jelentős mértékű bevándorlás nyomán a zenei pluralizmus korát élő (persze hagyományosan is multikulturális) konföderáció népzenei arculatáról beszélt. A már az előadás alatt kialakult rokonszenvünket nagymértékben fokozta, amit Sweers nem említett, de amiről -mint kiderült -tud: hogy tudniillik az intézmény alagsorában nemcsak Hornbostel-lemezek találhatók, hanem Veress Sándor professzori hagyatéka is, aminek így várható a feltárása, illetve a legújabb kutatásokba való integrálása.

Auste˙ Nakiene˙ a szovjet érában a litván nemzeti ellenzék szerepét játszó, gitárkísérettel éneklő bárdok példájából kiindulva és a filozófus Jurga Jonutyte˙ 2007-es doktori disszertációjára támaszkodva a tradícót a történelmi idő sajátos appercipiálásaként értelmezte. Auπra ¢i≈kiene˙ az 1579-ben alapított vilniusi egyetemen megszólaló Gaudeamus igiturig visszavezethető, utóbb autochton szerzőktől származó himnuszok 19. és 20. századi történetét tekintette át a falusi hagyományoktól a modern posztfolklór állapotokig, kijelentvén: a tradíció nem vész el, csak átalakul. Ru¯ta ¢arskiene˙ a litván rezesbandák hagyományának kialakulását, virágzását és eltűnését mutatta be az ország északnyugati régiójában 2004 és 2007 között végzett terepkutatásai alapján.

Jacek Jackowski a közép-lengyelországi (mazóviai) gazdag zenei-rituális hagyományok jelenkori életképességét vizsgálta. Florian Ball a Karlsruhéban 1981 óta működő karneváli ütőkíséretes rezesbandák úgynevezett Guggenmusik-repertoárjának kezdetektől dokumentált esettanulmányát mutatta be, kiemelvén a svájci minta nyomán létrejövő délnyugat-németországi regionális stílus megkülönböztető jellegzetességeit. Ursula Hemetek egy izolált, így a hagyományhoz jobban ragaszkodó burgenlandi horvát falu lakodalmas repertoárjának negyed évszázada megkezdett és most folytatni kívánt kutatásáról értekezett. Jana Ambrózová négy nyitrai falu cigány vonósegyütteseinek több nemzedékre kiterjedő összehasonlító zenei elemzésével mutatott rá az elmúlt két évtized társadalmi-kulturális kataklizmája nyomán végbement zenei és funkcióbeli változásokra.

Tari Lujza a magyarországi cigányzenészek történetét elemzve rámutatott arra a 20. században lezajló funkcióváltozásra, melynek során a cigányok nemcsak a városi, hanem részben a parasztzenei repertoár játszását is magukra vállalták. Tari szerint az utóbbi fejlemény, melyet a magyar népzenetudomány már a 19. század végétől dokumentált, a magyar népzenekultúrában azóta végbement földrengésszerű változások első momentuma volt. Arleta Nawrocka-Wysocka egy, eleddig a kutatás által elhanyagolt és kiveszőfélben lévő repertoár, a sziléziai lutheránusok cseh, német és lengyel nyelven énekelt himnuszait vizsgálta. 2006-2008-as helyszíni kutatásainak eredményeit évszázados írásos forrásokkal konfrontálva tárta a hallgatóság elé. Teresa Nowak a lengyel zenei hagyomány női szereplőiről beszélt, nem a ma divatos gender studies szellemében. Miután leszögezte, hogy a kortárs gyakorlatból kivesztek a biológiai és társadalmi nemi különbségek, történész szemmel vette górcső alá a női és férfi-repertoárt megkülönböztető korábbi állapotokat.

A második szekció (Kutatás) első előadójaként Sipos János a türk népek zenéjének Bartók által megkezdett, majd további magyar (és 1987 óta autochton) kutatók által folytatott kutatástörténetét foglalta össze; a kelet-kaukázusi karacsáj népzene esettanulmányának bemutatásakor rámutatott: az ideális kutatási módszer titka a szocio-kulturális aspektusok vizsgálatának az öszszehasonlító zenei elemzéssel való társításában rejlik. Juhász Zoltán negyedszáz eurázsiai, illetve észak-európai népzenei corpus számítógépes motívumazonosítási kutatásáról számolt be. Dorit M. Klebe szeldzsuk uralom alatt élő népek 11-14. századi szöveges és ikonográfiai emlékei alapján beszélt a mai Törökország, Szíria, Irak, Irán és Afganisztán területén létezett nyugati és keleti hatásokat magába olvasztó népzenei kultúráról. Ilana Webster-Kogen egy Tel Aviv-i zeneműkereskedés tulajdonosának íratlan archiválási rendszerét Jacques Derrida és Carol Muller szövegeinek segítségével értelmezve mutatta be az izraeli etióp kisebbség nép- és populáris zenéjének mai állását. Alexandra Balandina Iránban (azaz európai nőként egy modern iszlám társadalomban) végzett zeneantropológiai kutatásairól festett igen szuggesztív képet.

A harmadik szekció (Alkalmazás) keretében Ewa Dahlig-Turek a Lengyel Rádió 1998-ban elindított „Új tradíció" című népzenei vetélkedőjét a többségi és kisebbségi népzenei hagyományoknak a populáris tömegkultúrába történő integrálási kísérleteként elemezte. Anja Brunner a Grazban balkáni népzenét játszó Sandy Lopicic Orkestar repertoárját, nemzetközi recepcióját és a jelenség mögött álló személyes és közösségi motivációkat vizsgálta. Rytis Ambrazevi≈ius a hagyományhű énekoktatás kérdéseit taglalta északi és délszláv népzenetudósok és/vagy gyakorló népdalénekesek Lengyelországban tartott mesterkurzusainak tapasztalatai alapján. Lázár Katalin a magyarországi modern népzenei gyakorlatnak az európai hagyománytól eltérő megszólaltatás- és előadásmódját tekintette át, majd kitért az oktatásnak a mai áthagyományozódásban játszott szerepére.

Richter Pál a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem négy éve beindított Népzene Tanszékének előzményeiről (többek közt az 1951-ben alapított alapított Zenetudományi Tanszékről és az ott kezdetben párhuzamosan működött zenetörténeti és a népzenei képzésről), illetve az irányadó elvek szakmai viták keretében történő tisztázásáról beszélt (a magyar népzenetudomány 1934-től a jelenleg az Erdődy-palotában működő két etnomuzikológiai kutatóműhely tevékenységéig terjedő akadémiai intézeménytörténetét a Zenetudományi Intézetet igazgató Tallián Tibor foglalta össze a nemzetközi kutatókat üdvözlő beszédében).2

Az utolsó szekció (Értelmezés) bevezetéseként Gerda Lechleitner a bécsi Phonogrammarchiv audiovizuális gyűjteményének bővítése kapcsán azt a folyamatot ismertette, amelynek során a beérkező anyagokat állományba vevő könyvtáros a kutatásra, sőt a kortársi előadási tradíciókra is visszaható módon forrásokat hoz létre. Shai Burstyn a palesztinai zsidó közösség repertoárjának négy évtizedet felölelő esettanulmánya tanulságaként a hagyomány viszonylagosságára hívta fel a figyelmet. 1930 és 1970 között ugyanis a legújabb kori nemzeti identitás létrehozása során A. Z. Idelsohn téziseit alapul véve a mérvadó izraeli etnomuzikológusok akaratlanul is feladták kutatói objektivitásukat és maguk is hozzájárultak a repertoár kialakulásához.

Erkki Pekkilä a finn nemzeti hangszernek számító kantele egy 1551-es szöveges emlékig visszanyúló mitizálását mutatta be, melynek legérdekesebb fejezete, hogy az 1809-ben önállósult Finn Nagyhercegség tanult emberei a rúnaéneklés analógiájaként teremtettek ma is élő tradíciót. S∑awomira Z˙eran´ska-Kominek egy negyedszázaddal korábbi és egy mai mintavétel keresztmetszetében adott képet az északkelet-lengyelországi (Suvalki) litván kisebbség hagyományőrzéséről. Ana Hofman a Muraköz határmentiségével magyarázott nemzetek közötti, illetve feletti cseppfolyós identitásról beszélt a 40 éves múltra visszatekintő Belatinci Folklór Fesztivál fényében. Végül Miroslav Stojisavljevic´ a 2. világháború óta Ausztráliába kivándorolt szerb diaszpóra nemzetiségi identitásának megőrzéséről, illetve integrálódási kísérleteiről beszélt, a guzla (bárd)-zene példájával élve.

Az ESEM-ülésszakok szép és elgondolkoztató hagyományához híven Budapesten is sor került egy, a szeminárium alapítójára emlékező különelőadásra.3 A John Blacking Memorial Lectures sorozat 2010. évi előadója, Felföldi László „Tánctudás, táncképesség" címmel tartott etnokoreológiai és módszertani tárgyú előadást a 20 éve elhunyt brit antropológus az emberi testben rejlő muzikalitás-gondolatmenetére reflektálva.

Jegyzetek

1  A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság „Népzene és Zenetörténet" című, 2009 októberében az MTA Zenetudományi Intézet Bartók Termében megtartott VII. tudományos konferencia megnyitó előadásának szövegét lásd Dobszay László: „Az összehasonlító népzenetudomány tündöklése és lehanyatlása", Magyar Zene, 48/1 (2010. február) 7-19. A konferenciát a Muzsika 2009. decemberi számában Ittzés Mihály recenzeálta.

2  Konferencia-beszámolónk címe a Tallián Tibor köszöntőjét záró bon mot-ra utal.

3  A korábbi emlék-előadások igen neves európai kutatókat (nem etnomuzikológusokat is) felvonultató listáját lásd http://www.esem-music.org/'Seminars 'John Blacking Memorial Lectures. Az iskolateremtő alapmű -John Blacking: How musical is man? (New York: Associated Music Publishers, 1966) -Google-könyvként is hozzáférhető: http://www.google.com /books?hl=hu&lr=&id=yqR6uASK2C0C&oi=fnd&pg=PA3&dq=John+Blacking&ots=fAnMMS6DT4&sig=Zt3TNV0lIu-Pjj78TklY3BSLFzU#v =onepage&q&f=false

Felföldi László - Kemecsei Zsolt felvétele