Gondolkodtak már azon, vajon milyen operákat játszottak a 19. század második felében Ausztráliában? Ismerik Felix Dahn Ein Kampf um Rom (1876) vagy éppen Joseph Viktor von Scheffel Ekkehard (1857) című nemzeti-történeti tárgyú operáit? Tudják, hogy Glinka Életünket a cárért című darabja orosz nyelvű szövegkönyveinek olasz fordítása franciából készült? Hallottak már arról, hogy 1830 után a francia nagyoperák librettóinak többsége tényleges történeti eseményekre támaszkodott, éspedig nem függetlenül a korszak tudományos-historiográfiai érdeklődésétől? Aki részt vett október 28. és 30. között az MTA Zenetudományi Intézetében szervezett, Opera és nemzet elnevezésű nemzetközi konferencián, sok hasonló érdekességről hallhatott.

A konferencia ötlete az Intézet igazgatójától, Tallián Tibortól származik: olyan tudományos találkozót képzelt el, amelynek résztvevői Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából kilépnek a szűkebben vett és -olasz, francia vagy német szemmel nézve -némiképp periferikus Erkel-kutatás közegéből, és a „hosszú 19. század" operájára mint a nemzeti identitás egyik megnyilvánulási formájára tekintenek. A konferencia programfelhívása szerint a szervezők olyan előadásokat vártak, amelyek az operát - mint műfajt és mint intézményt - a nemzet fogalmával társítják, legyen szó nemzeti iskolákról, kiemelkedő személyiségekről, historizmusról, politikáról, nacionalizmusról és kozmopolitizmusról vagy éppen folklorizmusról. A témaválasztás - és a szervezők elkötelezett kapcsolatteremtési szándéka - tette lehetővé, hogy Budapest vendégül láthassa a nemzetközi zenetudomány olyan nagyságait, mint az orosz zene szakértője, Richard Taruskin, a 19. század kutatója, Lawrence Kramer, a Verdi-kutató Philip Gossett, a bayreuthi egyetem zenés színházi kutatóintézetének egykori vezetője, jelenlegi emeritusa, Sieghart Döhring vagy éppen a római egyetem nagyhírű kutatója, az olasz zenével foglalkozó Franco Piperno. Utóbbi kettő, Tallián Tibor mellett, a jelentkezésekből válogató programbizottságnak is tagja volt.

Egy konferencia tudományos színvonalát, jelentőségét azonban nemcsak a hírességek-kiválóságok biztosítják, hanem az ülésszakon felszólaló többi előadó is. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a meghirdetett téma célba talált, mint az, hogy a háromnapos találkozón közel hatvan, angol és német nyelvű referátum hangzott el részben nagy nyilvánosságot kapott központi üléseken, részben három párhuzamosan folyó ülésen -e beszámoló szerzője, osztódási képességek híján, ily módon az előadások nagy részéről csak a konferencia programjának rövid összefoglalójából tájékozódhatott. Mindazonáltal az összefoglalókat tartalmazó füzet alapján is fel lehetett mérni, hogy földrajzilag és kulturálisan milyen széles kutatói réteget érintett meg a felhívás: Európa szinte minden országából -Svédországtól Görögországig, Nagy-Britanniától Horvátországig - utaztak Budapestre előadók, de többen is átszelték az óceánt, hogy részt vehessenek az ülésszakon, sőt Ausztráliából is érkezett vendég. A konferencia iránti fokozott érdeklődésre utal az is, hogy mindvégig nagy számban volt jelen a hallgatóság, a Zenetudományi Intézet gyönyörűen felújított Bartók-terme zsúfolásig megtelt a központi üléseken - feltűnően sok fiatalt is vonzott az esemény. A téma iránti nyilvánvaló kíváncsiság jeleként lehetett értelmezni, hogy gyakorta parázs szakmai viták alakultak ki egy-egy előadást követően, illetve az ülések közti szünetekben. A hazai tudományos életben is előkelő helyet foglalt el az esemény, amit az is jelzett, hogy az ülésszakot Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke nyitotta meg.

A konferencia egyik leginkább meglepő  tanulsága talán az volt, hogy hányféleképpen lehet értelmezni a programfelhívásban megjelölt tematikát. Ez a sokféleség nemcsak a szorosabban vett témaválasztást érintette, de a metódusok, megközelítések és tudományos beszédmódok nagy változatosságát is. Az opera és a nemzeti tudat kialakulásának kapcsolatát, jellegét, természetét és az ezekkel kapcsolatban felmerülő tudományos kérdéseket éppúgy lehet vizsgálni hagyományos módszerekkel, mint az Amerikában pár évtizede paradigmaváltást hozó „új zenetudomány" (new musicology) kialakította újszerű közelítésekkel. A tradicionális értelmezés részeként többen referáltak sajtórecepcióról, lett légyen szó a német és olasz opera bécsi fogadtatásáról az 1848-as évben (Barbara Boisits), vagy éppen az Erkel-operák sikertelenségének okairól német nyelvterületen (Mesterházi Máté). Szintén a hagyományosabb értelmezés területét érintette egy-egy zeneszerző életművének az operai és nemzeti vonatkozásokat is számba vevő áttekintése: egy előadás például Bizet nemzetizene-értelmezésének leírására tett kísérletet a komponista írásainak, nyilatkozatainak és műveinek tükrében (Hervé Lacombe), más referátumok pedig egy-egy zeneszerző valamely jelentős alkotását vizsgálták, többek között Tanyejev Oresteiáját (Anastasia Belina), illetve Auber III. Gusztávját (Mark A. Pottinger). Alkalom adódott arra is, hogy a tradicionális filológiai kutatás segítségével betekintést nyerjünk az Erkel-műhely tevékenységének kezdeteibe (Szacsvai Kim Katalin).

Sok kutató kérdezett rá arra, miként fogadták egy-egy nemzet operaszínpadán más nemzetek operáit. Manapság, úgy tűnik, a francia nagyopera németországi recepciója (Carolin Bahr) épp olyan izgalmas témának hat, mint az olasz opera fogadtatása Argentínában (Benjamin Walton) vagy az orosz zenéé Itáliában (Vincenzina C. Ottomano). Természetesen egy olyan konferencián, amely a nemzet kulturális reprezentációjával foglalkozik, elkerülhetetlenül szó esik a nemzeti stílusjegyekről. S miután Magyarországon zajlott a konferencia, több előadó is vizsgálta a Style hongrois jelenségét, legyen szó általánosabb, a magyar népzenekutatás és forrásanyag ismeretéből kiinduló, a nemzetközi diskurzus elemeit korrigáló megnyilatko- zásról (Richter Pál), Erkel hungarizmusairól a Bánk bánban (David Schneider), vagy éppen egy itthon is, külföldön is kuriózumszámba menő, magyar elemeket is tartalmazó hazai műről, Adelburg Ágoston Zrínyi című operájáról (Mikusi Balázs).

A nemzeti stílusok megteremtésére törekvő kis népek közül a legaktívabban a csehek vettek részt a konferencián: hallhattunk előadást Dvo√ákról (Mikuláπ Bek), Janá≈ekről (Vladimír Zvara) és Smetanáról (Marta Ottlová, Ivana Rentsch). A konferencia épp a kis népek operatörténete szempontjából nyújtotta a legmeglepőbb tapasztalatot a magyar zenetörténet ismerőjének. Kiderült ugyanis, hogy Európa perifériáin szinte mindenütt ugyanazon forgatókönyv szerint született meg a nemzeti opera: ugyanaz történt Horvátországban (Stanislav Tuksar), Görögországban (Anastasia Siopsi), Svédországban (Owe Ander) vagy éppen Baszkföldön (Teresa Cascudo). Ám nemcsak a periférián játszott meghatározó szerepet politika és opera kapcsolata a 19. században, hanem Johann Strauss Denevérjének Bécsében is (Anselm Gerhard), vagy éppen egy világpolgár lengyel zeneszerző, Joseph Poniatowski tevékenységében (Ryszard Golianek). A politika mellett a legnagyobb figyelmet az operák kulturális kontextusa keltette fel: több előadás is kísérletet tett arra, hogy irodalmi vagy képzőművészeti párhuzamok segítségével jusson közelebb egy-egy nemzeti opera megértéséhez (Helen M. Greenwald, Franco Piperno, Mary Ann Smart).

A központi előadások, amelyek a teljes plénum előtt hangoztak el, szintén a téma lehetséges megközelítésének sokféleségét dokumentálták, és a sors úgy hozta, hogy épp ezek a referátumok -kérdésfelvetéseik, megfogalmazásaik, illetve megközelítésük folytán -hatottak a leginkább provokatívnak. Nyitóelőadásában Tallián Tibor Erkel Ferenc alakját helyezte el a 19. századi magyar kultúra, politika és zene történetében, kihívó párhuzamot vonva a 19. századi operakomponista és Ligeti György magyarzene-értelmezése között. Lawrence Kramer egyfelől az operai műfaji konvenciókhoz való kötöttségről, másfelől az operák nemzeti koncipiálásról beszélt, valamint a kettő összekapcsolódásának módozatait elemezte. Sieghart Döhring a zeneszerzőként magát franciának tekintő Meyerbeer Berlin számára komponált ünnepi nemzeti operájáról beszélt, s arról, miként írta ennek szövegkönyvét strómanként Eugène Scribe, hogy aztán Ludwig Rellstab neve alatt és német fordításában a porosz közönség elé kerülhessen. Philip Gossett a 19. századi mítoszképződés módjairól beszélt, s arról, hogy Verdinek politikai értelemben valójában semmi köze nem volt a Risorgimentóhoz. Richard Taruskin pedig a szerzői szándék tényleges elsődlegességének kérdését feszegette, Muszorgszkij Borisz Godunovjának két olyan részletét elemezve, amelyeket maga a szerző egymást kizárónak fogott fel, de ennek ellenére a mai előadások mindkettőt felhasználják.

Taruskin egyébként úgy nyilatkozott, hogy a Zenetudományi Intézet Bartók-terme „egyike a kedvenc helyeinek", olyan hely tehát, ahol jólesik előadást tartani. A külföldi előadók elragadtatással beszéltek a környezetről, a vendéglátók figyelmességéről, a magyar ételekről, és arról, milyen példaszerűen szervezett, minden mozzanatában végiggondolt, az előadók minden percét beosztó konferencián vehettek részt. A 2005-ös Bartók- és 2009-es Haydn-konferencia után ez a találkozó ismét bebizonyította, hogy Budapest, pontosabban az MTA Zenetudományi Intézete képes arra, hogy a nemzetközi zenetudományi élet egyik fontos központjává váljon, olyan helyszínné, ahol komoly, érdekfeszítő diskurzus folyik a legaktuálisabb zenetudományos kérdésekről, és ahová mindig örömmel térnek vissza a régi vendégek, valamint kíváncsisággal teli izgalommal lépnek be az újak.

Anastasia Belina, Ryszard Golianek, Lawrence Kramer és Mikusi Balázs

Kemecsei Zsolt felvétele