Nem kérdés, hogy Gustav Mahler ikonikus figurája a nyugati kulturális hagyománynak, így az sem meglepő, hogy 2010/11-ben esedékes kettős jubileumáról -születésének 150. és halálának 100. évfordulójáról -fesztiválokkal emlékeznek meg a világ mindazon városaiban, ahol e hagyományt ápolni kívánják. E zenei központok között kivételezett - számszerűen pedig elenyésző - kisebbséget alkotnak azok, amelyeknek szerencséjük volt hosszabb-rövidebb ideig otthont adni Mahlernek, élete 51 esztendeje, és főként hivatásos pályafutása 31 éve során. A helyi Mahler-emlékek feltárása és kiállítása, a város és Mahler kapcsolatának értelmezése kézenfekvő vezérfonalat kínál az ünnepi programsorozat vagy emlékév szervezéséhez - márpedig az ilyen vezérfonal megtalálása általában nem is olyan könnyű. Mahler zeneszerzői életműve - ha a művek számát vesszük - nem kifejezetten nagy terjedelmű. Így nem tekinthető teljesen eretnek gondolatnak, hogy Mahler-fesztiválnak elsősorban az olyan eseménysorozatokat kellene neveznünk, amelyek körülbelül tíznapos időintervallumba sűrítve átfogó képet adnak a szerző életművéről. Ez az átfogó kép pedig aligha képzelhető el valamennyi szimfónia el- hangzása nélkül.

A mérce ráadásul idejekorán, Mahler halála után kilenc évvel fel lett állítva az egykori barát és kolléga, Willem Mengelberg által. Az 1920-ban megtartott első Holland Mahler Fesztiválon az Amszterdami Concertgebouw Zenekarának vezető karmestere két hét alatt kilenc hangversenyt dirigált, amelyen a kilenc befejezett szimfónia mellett eljátszották A panaszos dalt, a Dal a Földről című művet, a Gyermekgyászdalokat, valamint a Rückert-dalokat is. A közbeeső napokra kortárs zenei kamarakoncerteket, illetve Mahlerről szóló nyilvános előadásokat szerveztek. Akadnak városok, melyek a mostani Mahler-évad során valami hasonlóra vállalkoztak vagy vállalkoznak, rokonszenvet és elismerést érdemlő erőösszpontosítással. A Mahler életében különösebb szerepet nem játszó Stockholmban például Mahlers universum på tolv dagar (Mahler univerzuma tizenkét napban) címmel tekintették át a szimfóniák sorát és a dalok jelentős részét, svéd és más skandináv zenekarok, illetve messzebbről is érkező szólisták közreműködésével. E fesztivál nyilvánvalóan nem a mai Mahler-értelmezők nemzetközi krémjét kívánta Stockholmba vonzani, hanem elsősorban a helyi muzsikosok és a helyi közönség számára biztosította a páratlanul intenzív szembesülés lehetőségét a mahleri életművel mint szerves egésszel. Vélhetően jóval nagyobb körben vált majd ki visszhangot az a Nemzetközi Mahler Fesztivál, amelyet jövőre rendeznek meg a zenei hagyományokban igencsak gazdag, 520 ezer lelkes Lipcsében, ahol Mahler 1886 és 1888 között, két színházi évadon át dolgozott karmesterként. A 2011. május 17. és 29. között megrendezésre kerülő program ugyancsak széles áttekintést ad az oeuvre-ről (1-10. szimfónia, „Todtenfeier", Dal a Földről, Gyermekgyászdalok, Wunderhorn-dalok) olyan karmesterek irányításával, mint Riccardo Chailly vagy Valerij Gergijev, és olyan zenekarok közreműködésével, mint a Concertgebouw együttese vagy a Bécsi Filharmonikusok.

Jörg Widmann és Michael Gielen

A fentiektől eltérő ambíciókkal és koncepciókkal szervezett fesztiválok karakterét nyilvánvalóan meghatározza az, hogy vezetőik hogyan vélekednek Mahler pozíciójáról a kortársi koncertéletben. Ebből a szempontból tanulságosnak tartom, hogy az idei Budapesti Mahler Ünnep kommunikációjában milyen gyakran hivatkoztak a 7. szimfónia gyér játszottságára, illetve arra, hogy fogadtatását illetően ez a mű afféle mostohagyerek volna a Mahler-szimfóniák között. Ezzel mintegy a különlegesség auráját kölcsönözték a mű 2011. szeptemberi, budapesti előadásának. Kétségtelen tény, hogy a 7. szimfóniáról nem csak Mahler zenéjének valahai ellenségei, de a zeneszerző legelkötelezettebb hívei is kritikus hangnemben nyilatkoztak olykor, akár még a 20. század második felében is. De vajon 2010-ben még mindig érezhetők a Mahler-recepciónak ezek a hajdani árny(alat)ai? Úgy tűnik mindenesetre, hogy a mai nemzetközi koncertélet meghatározó szimfonikus karmesterei és zenekarai megkerülhetetlen penzumként készítik el a maguk felvételsorozatát a teljes mahleri szimfónia-korpuszról. Aligha téved nagyot, aki az eddig piacra dobott három felvétel nyomán a Budapesti Fesztiválzenekar vállalkozását is ebben a sorban helyezi el. Nem mellesleg, szabad hozzáférésű videómegosztó oldalakon a glóbusz netpolgárai kedvükre válogathatnak a 7. szimfónia különféle, mára klasszikusnak számító felvételei között is. A tudományos feldolgozás jelenlegi szintjét is figyelembe véve tehát megkockáztatható, hogy a 7. szimfónia -a Mahler-életmű egészével együtt -mostanra nagyon is kanonizálódott, klasszicizálódott, repertoárdarabbá vált. Így elképzelhető, hogy a kihívást éppen ez a folyamat jelenti, vagyis a hajdan felforgatónak tűnő életmű „polgárosodása", megszokottá válása és pozíciófoglalása a kulturális tér centrumában. Mintha ez a megfontolás szolgált volna kiindulópontként a brüsszeli The Mahler Connection című fesztivál programalkotói számára. De egyelőre maradjunk itthon.

Az idei már a hatodik alkalom, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar és partnerei -a Művészetek Palotája, valamint a Magyar Rádió -Mahler Ünneppel indítják a hangversenyévadot. A Mahler Ünnepnek megvannak a maga saját hagyományai: új mű rendelése kortárs (magyar) zeneszerzőtől, Mahler-szimfónia előadása a rezidens zenekar és zeneigazgatója közreműködésével, kapcsolódó kiállítás(ok) a koncerthelyszínek előterében. A mostani esemény kivételes szövegösszefüggését a további kulturális intézmények részvételével zajló Erkel-Mahler-év programsorozata adta.

A Muzsika olvasója persze jól tudja, hogy az Operaház igazgatójaként Mahler két és fél évet töltött Budapesten (valamivel tehát hosszabb időt, mint a fent emlegetett Lipcsében); hogy Budapesten vezényelte 1. szimfóniájának ősbemutatóját; és hogy ezen az időszakon kívül is többször járt Magyarországon. Talán nem is az évfordulós időszak a legalkalmasabb arra, hogy ezeknek az érintkezési pontoknak a történeti jelentőségét reálisan, túl- és alábecsüléstől mentesen átgondoljuk. Mindenesetre egy kezünk is elég ahhoz, hogy összeszámoljuk, aktív életében hány városhoz fűzte Mahlert szorosabb kapcsolat, mint Budapesthez. Az emlékév végeztével tehát hasznos lesz megvizsgálni, vajon a magyar főváros milyen sikerrel helyezte el magát Mahler városaként a világszerte zajló fesztiválok és egyéb évfordulós programok térképén.

Egy kihagyott lehetőségre azonban már most hadd hívjam fel a figyelmet. Mahler budapesti otthonát már régóta emléktábla jelöli (ez jó); Thomas Hampson szíves érdeklődése nyomán idén arra is kísérletet tettek, hogy meghatározzák Mahler irodájának helyét az Operaházban (ez is jó). Csakhogy a bűvös helyszín, amely örök időkre összekötötte Mahlernek az utókor számára is megragadható alkotóművészetét Budapest városával, máshol keresendő. A pesti Vigadóról van szó, melyben Symphoniai költemény két részben címmel bemutatták az 1. szimfóniát. Mahler csak nyolc szimfóniájának világpremierjét vezényelhette saját kezűleg, hét különböző városban. Hogy ezek egyike Budapest volt, az olyasmi, amit nem oktalanság nagy dolognak tartani. A bemutató felidézéséhez ráadásul felbecsülhetetlen segítséget jelenthetne az a viszonylag friss felfedezés, amelynek nyomán a szimfónia budapesti változata pontosan rekonstruálható. (Ez az eredeti változat nem csak tételeinek számában, de hangszerelésében és a finálé zenei anyagait illetően is jelentősen eltér a végleges verziótól, amint arról egy lemezrecenzió keretében a Muzsika is beszámolt, még 2005 júliusában). Szeretjük vagy nem a pesti Vigadó keleties, „magyar romantikus" stílusát (melyet a világháborús pusztítás után évtizedekkel megkezdett felújítás jól-roszszul támasztott fel); s panaszkodtunk akármennyit is a Vigadó nagytermének akusztikájára, annyi bizonyos, hogy igen karakteres épületről van szó, amelyben a nemzetközi közönség számára emlékezetes módon lehetett volna megidézni azt a bizonyos 1889. november 20-i hangversenyt. Ha a Vigadó nem állna már évek óta -felújítás alatt.

Hogy a Budapesti Mahler Ünnepre viszszatérjünk: ez az idén két zenei eseménnyel szolgált, bár ezek közül az egyiket, a rezidens zenekar hangversenyét -szokás szerint -három alkalommal is eljátszották. Az örömteli hír az, hogy mind a két koncert a Mahler-interpretációk kiemelkedően magas színvonalával szembesítette a közönséget. Szeptember 9-én a hamburgi NDR (vagyis az Észak-Német Rádió) Szimfonikus Zenekara szólaltatta meg a 4. szimfóniát, Michael Gielen vezényletével. Az együttes technikai felkészültségét, a zenekari hangzás szép színeit nem kevés örömmel nyugtáztuk - ám azt is hamar beláthattuk, hogy az NDR Szimfonikus Zenekar ebben a tekintetben a nagyon jó, s nem a különleges kategóriába esik. Hogy értelmezésük mégis lebilincselt, az elsősorban a zenekar és Gielen közt zajló, páratlan finomságokat is híven közvetítő kommunikációnak volt köszönhető. A 83 éves Gielen - háta mögött egy változatos helyszíneken zajló nemzetközi karrierrel és a német-osztrák zenei hagyomány beható ismeretével - már nagyon pontosan tudja, mire akar koncentrálni Mahlernél. Nem játszik rá a rikító színekre, nem akar velőt rázni a hangszerelési effektusokkal, nem fitogtatja jólértesültségét a bécsiesség, a ländler vagy a klezmer ügyében. Viszont fantasztikusan biztos tudása van arról, hogy mitől kel életre, mitől lélegzik, mitől kezd beszélni ez a zene. Hangsúlyai, kiemelései tévedhetetlenül kölcsönöznek jelentést és jelentőséget az egyes részleteknek a szemünk előtt kibontakozó zenei formában. Mindaz, amit a tételek tempójának hullámoztatásában vagy az egyes témák megformálása során az agogika terén kaptunk Gielentől, a 20. század első felének nagy karmester-nemzedékét idézte: azt a beható műismeretből fakadó szabadságot, mely Furtwängler és Mengelberg értelmezéseit egyaránt jellemzi. A 4. szimfónia e magával ragadó és felemelő előadását Christiane Oelze finom, visszafogott, de a mahleri humor árnyalatai iránt teljes nyitottságot mutató, szép éneklése koronázta meg.

A koncert másik felének főszereplője a 37 éves bajor muzsikus, Jörg Widmann volt, aki klarinétművészként és zeneszerzőként is megnyilatkozhatott a Nemzeti Hangversenyterem pódiumán. Con Brio című zenekari műve könnyen fogyasztható, noha igényesen kivitelezett darabnak bizonyult a maga beethoveni utalásaival és kaotikusabb hangzásképleteivel együtt. Widmann klarinétozása azonban többször megállította a levegőt a teremben. Mozart A-dúr versenyművének (K. 622) megszólaltatásában a dinamika árnyalása, a dallamok gyöngyöző folyamatossága, a frázisok gyöngéd lekerekítése, a hangzás lágysága, választékossága joggal nyűgözte le a közönséget.

Hasonló dramaturgiára épült Fischer Iván és a Fesztiválzenekar műsora is, melyet szeptember 11-én hallgattam meg. Amint az már hagyománnyá vált, a Budapesti Mahler Ünnepre ezúttal is új darabot rendelt az együttes -idén Melis Lászlótól. A Dionysia című ciklikus mű több síkon is megkísérli felidézni a görög antikvitást. A nagyformában a rítusok keretei, a ritmikus alakzatokban az időmértékes verselés, a hangközviszonyokban az ógörög hangrendszer elemei kapnak szerepet. Kár, hogy a darab monotóniája nem keltette fel a remélt eksztatikus feszültséget, s egy idő után fárasztóvá vált. Másfelől: bármely átgondolt legyen is a mű zenetörténeti és kulturális utalásainak rendszere, a végeredményről szerzett meghatározó benyomásunk mégis az volt, mintha egy antik környezetben játszódó kalandfilm zenéjét hallgatnánk.

A koncert súlypontját így egyértelműen Mahler 7. szimfóniájának előadása jelentette. A művet most tűzte először műsorára a Fesztiválzenekar és zeneigazgatója. Fischer értelmezésének frissessége és a zenekar naprakész felkészültsége eleven, színes, energikus és egyszersmind árnyalt -röviden: pompás megszólaltatást eredményezett. Különösen hálásak lehettünk Fischer Ivánnak és együttesének, hogy fölényesen bizonyították: a mű fináléja -mely hajdan valóban a legtöbb értetlenséget váltotta ki - egyike a valaha írt legszellemesebb, legizgalmasabb és legzseniálisabb szimfonikus tételeknek.

Brüsszel őszi Mahler-fesztiválja ugyancsak hosszabb hagyományba illeszkedik: ez volt a hetedik a belga klasszikus zenei rádió nevét viselő Klara Fesztiválok sorában. Mint a szeptember 7. és 17. között zajló programsorozat művészeti igazgatója, Hendrik Storme kérdésemre elmondta: céljuk kevéssé a pátoszteli és késő romantikus, mint inkább a kortársi kultúrával diskurzusba lépő Mahler bemutatása volt. Véleménye szerint nem a Wagner-, hanem a Bach-rajongó Mahler lesz izgalmas a 21. század számára; partitúráiból nem a lehengerlő nagyzenekari effektusok, hanem a kamarazenei finomságok állnak majd az érdeklődés középpontjában. Storme ugyanakkor mind Mahler, mind pedig általában a korai 20. század zenéjével kapcsolatban egyre jelentősebb kihívásnak s egyúttal lehetőségnek látja a hiteles előadás kérdését. Hangszerválasztás és játéktechnika szempontjából itt ugyanúgy van mit „rekonstruálnia" a történeti tudatosságra törekvő előadóművésznek, mint a barokk zene esetében. Mindennek szellemében a brüsszeli Klara Fesztivál látogatója a Gyermekgyászdalok élő elektronikára, ütősökre, szintetizátorra, elektromos gitárra és vokálra alkalmazott improvizatív feldolgozásától kezdve a Rückert-dalok „korhű hangszereken" való megszólaltatásáig sok különlegességgel találkozhatott. Akadtak azonban hagyományosabb produkciók, s éppenséggel olyanok is, melyeket nehéz lenne bármi módon Mahlerhez kötni.

Fischer Iván - Pető Zsuzsa felvételei

Ilyen volt az általam látott első koncert is, a szeptember 16-i matiné, melyen Andreas Staier és Daniel Sepec Schumann két hegedű- zongora-szonátáját szólaltatta meg (a-moll, op. 105 és d-moll, op. 121). Staier egy igen szép Broadwood-hangszeren játszott, színesen, ugyanakkor választékosan. Hegedűs partnere talán egy fokkal visszafogottabb volt a kelleténél, de előadásuk így is élményszerűen idézte fel Schumann kései lírájának különös hangulatait.

Ugyanaznap este a BOZAR hangversenytermében Philippe Herreweghe és a deFilharmonie vagyis a Flamand Királyi Filharmonikusok adtak koncertet. A műsor első részében a Gyermekgyászdalokat adták elő, a cseh mezzoszoprán, Dagmar Pecková közreműködésével. Bár Herreweghéről talán még mindig elsősorban a barokk zene ihletett értelmezései jutnak az eszünkbe, tudható, hogy a karmester érdeklődése bőven kiterjed a hosszú 19. századra is -lemezfelvételei között Mahler-műveket is találunk már. Sokat vártam e koncerttől, arra számítván, hogy a Gyermekgyászdalok kamarazenei szövete, barokk allúziókban gazdag polifóniája, a 18. századi „beszédszerűség" szellemében artikulált dallamai, s bensőséges hangzása a belga karmester legjobb képességeit mozgósítják. A szándékok szintjén nem is kellett csalódnom, ám a megvalósítás hagyott maga után kívánnivalót. Kiderült, hogy a deFilharmonie kellemes hangzású, de magabiztosnak aligha nevezhető együttes. Herreweghe kissé elvont, gyakran inkább dallamrajzokat, mintsem ütéseket érzékeltető, jellegzetes karmesteri mozdulatai sajnos ennél az együttesnél és ennél a zenénél nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy ne másszanak szét újra és újra a zenekari szólamok.

Dagmar Pecková repertoárjának egyik hangsúlyos szerzője Mahler -a Gyermekgyászdalok brüsszeli előadása sem hagyott kétséget a bensőséges műismeret felől. Pecková magvas, bársonyos, bár kissé halk mezzóján kulturált, gondosan megtervezett előadást hallhattunk -a kifejezés erejét és közvetlenségét illetően azonban maradt bennünk hiányérzet. A zenekar lényegesen meggyőzőbben teljesített a Mahler egyik mestereként terítékre kerülő Bruckner Negyedik szimfóniájának előadásában. Különösen emlékezetes maradt a rezek pompásan zengő hangja a vadász-scherzóban, illetve az átmelegedő vonóshang a sokszorosan összetett finálé lírai epizódjaiban.

Másnap délben újabb matinéra került sor a La Monnaie Fiocco-termében: a fiatal muzsikusokból frissiben alakult Maeterlinck Vonósnégyes igazi csemegékkel készült. (A rezidens együttest a csellista Benjamin Glorieux alapította; az első hegedűs Paulina Sokolowska, a szekund Varoujan Doneyan, a brácsás Lika Laloum.) Először Schönberg négy- és háromszólamú kánonjaiból játszottak el egy összeállítást. Az 1905 és 1949 között született miniatűrök gyakran alkalmi darabok: dedikáltjaik között megtaláljuk Mahler özvegyét csakúgy, mint a Mahler iránt őszinte csodálatot érző Thomas Mannt. Műsorukat a Mahler-körhöz már csak Alma Schindler személyén keresztül is kötődő Alexander Zemlinsky 25 évesen írt 1. (A-dúr) vonósnégyesével folytatták. A mű jóval könnyedebb és derűsebb komponistának mutatja Zemlinskyt, mint későbbi vokális alkotásai -a darab egyúttal tetszetős ízelítőt ad az 1890-es évek Brahmsot, szalonzenét és csipet Wagnert keverő zenei köznyelvéből. A Maeterlinck Vonósnégyes tagjai bélhúros hangszereken játsszák a régi századforduló zenéjét, s játékukban igyekeznek visszahelyezni jogaiba a portamentót. Törekvéseik megérdemlik megelőlegezett rokonszenvünket -megítélésükre pedig talán később lesz érdemes visszatérni.

Kárpótolni ugyan nem lehetett azért, hogy Maurizio Pollini lemondta szereplését a zárókoncerten, de a Klara Fesztivál fináléja így is pompásan sikerült. A Concertgebouw Zenekarának vendégjátékát hallhattuk a BOZAR-ban, az együttes egykori vezető karmesterének, a nyolcvanegy éves Bernard Haitinknak a vezényletével. Beethoven c-moll zongoraversenye Till Fellner varázsosan színes, árnyalt és finom szólójával hangzott el, hogy aztán a koncert második felében kerüljön sor a jutalomjátékra: Bruckner 7. szimfóniájának előadására.

Megvallom, ha egy 19. századi műnek a ma élő legnagyobbakkal készült felvételei között válogatok, választásom ritkán esik Bernard Haitinkra. Gyakran érzem úgy, hogy Haitink precíz, klasszicizáló, lekerekítő stílusa -minden erénye mellett is -elveszi bizonyos művek izgalmi értékét, tompítja rendkívüli hatását. Mégis: most, hogy testközelből láthattam-hallhattam-tapasztalhattam együttműködését az általa bensőségesen ismert együttessel, a világ alighanem legjobb szimfonikus zenekarával, lenyűgözött kiegyensúlyozott lényének nyugalma, képessége a zenei energiák felszabadítására és megzabolázására, illetve a Bruckner-partitúrát részeiben és egészében is észben tartó formáló szuverenitása.

Az este emlékén túl azt a hírt hozhattam még el Brüsszelből, hogy a Klara Fesztivál idén kinevezett művészeti igazgatója a következő években még inkább a 20. századi zene autentikus megszólaltatására teszi majd a hangsúlyt. Ugyanakkor nem mond le az izgalmas témákról sem: jövőre „zene és utópia" tárgykörében Beethoven Fideliója és Sosztakovics korai szimfóniái egyaránt a brüsszeli terítékre kerülnek.