A teljes szakma jelen volt, gondoltam  magamban, aztán rájöttem, hogy   hiszen a zenetudomány is a végletekig specializálódott. Csupán egy szűk réteget érintett a konferencia, de a merítés még így is döbbenetesen mély volt: négy kontinens huszonhét országából érkezett a mintegy százhetven résztvevő Belfastba, ahol június 30. és július 4. között tizennegyedik alkalommal rendezték meg a Nemzetközi Barokk Zenei Konferenciát.

Tekintettel a tizennégyes számra, s mivel a belfasti szervezőbizottság elnöki tisztét Yo Tomita, az immár 38 000 tétel felett járó internetes Bach-bibliográfia gondozójaként ismert neves Bach-kutató töltötte be, a konferencia három fő témája Johann Sebastian Bachhoz kapcsolódott. Életén és életművén túl külön figyelmet szenteltek a 300 éve született Wilhelm Friedemann Bachnak, elsőszülött s minden jel szerint legkedvesebb fiának, valamint zenetörténeti szempontból fontosabb, második feleségének, a 250 éve elhunyt Anna Magdalena Bachnak.

Hogy a nemzetközi zenetudomány barokk zenére koncentráló ága a 19. századi gyökerektől még mindig nem szakadt el teljesen, azt jól jelzi, hogy az 1600 és 1750 közötti nyugat-európai zenével való foglalkozás zászlóshajója (vagy inkább tőkesúlya) még mindig a Bach-kutatás. A párhuzamosan három-négy szekcióban zajló mintegy 120 előadás nagyjából harmada szólt a „nagy" Bachról. Persze nem kizárólag róla, hiszen a Bach-kutatást is egyre erőteljesebben hatják át az újabb trendek -például a gender, illetve cultural studies -, így remek előadások szóltak arról, hogy Anna Magdalena billentyűs könyvecskéje miként illeszkedik a 18. századi nők számára készített zenés füzetek hagyományába, vagyis a korabeli lipcsei polgárság házi zenélési gyakorlatába, hogy a Bachról szóló korabeli beszédmódot mennyiben határozza meg a társadalmi nemről szóló gondolkodás, vagy arról, hogy a 18. század húszas-harmincas éveinek lipcsei zeneélete Bachtól függetlenül is rendkívül gazdag volt.

De talán nem is az az érdekes, hogy a Bach-kutatást is megfertőzték az újabb irányzatok, hanem az, hogy függetlenül a három évszázadnyi távolságtól és a közbeeső világégésektől, a klasszikus forráskutatás még mindig képes komoly eredményeket felmutatni. A lipcsei Bach-archívum szisztematikusan tárja fel a vidéki német könyvtárak anyagát, s ennek kapcsán rendre különleges leletek bukkannak fel. Lipcse közeli templomokból eddig ismeretlen Carl Philipp Emanuel Bach-kantáták kerültek elő, miként arra Peter Wollny, a Bach-archívum igazgatójának előadása mutatott rá, s a kutatások kapcsán az is világossá vált, hogy az 1730-as évektől Johann Sebastian egyre intenzívebben vonta be fiait Lipcse egyházzenei életébe, s számos kantátájukat adatta elő vasárnaponként a sajátjai helyett. Izgalmas dokumentumra talált kutatásai során a rendkívül szerencsés kezű fiatal Michael Maul (néhány éve ő fedezett fel egy addig ismeretlen Bach-áriát): Johann Adolph Scheibe híres, Bachot támadó írásának egy olyan példányát, amely egykor Johann Gottfried Walther, a neves lexikográfus (nem mellesleg Bach unokaöccse) tulajdonában volt. Scheibe írása nemcsak Bachot szólja le, hanem számos más zenészt is, de egyiküket sem nevesíti. A Michael Maul által megtalált példányban azonban kézzel -a feltételezés szerint Walther kezével -van beírva a „helyes megfejtés". És ha az ember egy lépéssel tágítja a kört, hívta fel a figyelmet Michael Maul, vagyis a szövegnek nemcsak a Bachra vonatkozó passzusát olvassa el, az is kiderül, hogy Bachhal kifejezetten kesztyűs kézzel bánt Scheibe, mégis, a célba vett muzsikusok közül csak ő érezte szükségét, hogy a személyét és művészetét ért támadásra válaszoljon - ha nem is személyesen, de Johann Adam Birmbaum, a lipcsei egyetem retorikatanárának közreműködésével.

A konferencia legpolemikusabb előadást  Joshua Rifkin tartotta „A tudomány által elvakítva. Ember, gép és a h-moll mise" (Blinding us with sience. Man, machine and the Mass in B minor) címmel, udvariasan fogalmazott, de kegyetlenül kemény támadást intézve a lipcsei Bach-archívum készülő, legújabb h-moll mise kiadásának szerkesztői módszerei ellen. Az Uwe Wolf által vezetett csoport különleges, röntgensugarat alkalmazó géppel vizsgálja a szerzői kéziratot, amelynek legkésőbb elkészült részeiben (az 1748-1749-ben komponált Credo- és Confiteor-tételekben) nem különíthető el egyértelműen, hogy mi származik Johann Sebastian Bach kezétől és mi a fiáétól, Carl Philipp Emanuel Bachtól, aki a kéziratot megörökölte, és egyes részeit többször is előadta élete folyamán, az előadások kapcsán pedig belenyúlt a kottaszövegbe. A filológusként, Bach- és Schütz-kutatóként, illetve előadóként egyaránt rendkívüli Rifkin, aki néhány éve publikálta saját h-moll mise- kiadását, azt a kérdést feszegette, vajon mi a teendő akkor, amikor a gép ellentmond mindannak, amit a zenei értelem és intuíció diktál egy-egy problematikus szöveghely megfejtésekor, s vajon meghozzák-e a remélt eredményt az új tudományos módszerek?

Bár közvetlen élményként elsősorban a Bachhal kapcsolatos előadásokról tudok beszámolni, a konferencia természetesen nemcsak róla szólt, sőt nemcsak európai témákról, hiszen -miként azt több előadó kutatásai jelezték -a 17-18. században a nyugat-európai művészi zene földrajzilag olyan távoli pontokon is különös hatást fejtett ki, vagy éppen szívott magába, mint Kína vagy Dél-Amerika. A barokk zene „földrajza" Európán belül is sokkal rétegzettebbnek tűnik ma, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Nemcsak azért, mert Lengyelország, Oroszország, Csehország, Horvátország, Portugália is saját jogon válik a 17-18. századi zene történetének egy-egy kisebb fejezetévé (számos előadás tette ezt nyilvánvalóvá), hanem azért is, mert a korszak nagy zenésznemzeteinek ismeretlenebb muzsikusai egyre nagyobb számban kerülnek a muzikológia boncasztalára.

Hogy Bach mellett Händel volt a „secondo uomo" a konferencián, az talán kevéssé meglepő (szekcióelnök volt Reinhard Strohm, előadást tartott Donald Burrows), örömteli meglepetés azonban -legalábbis egy magamfajta kelet-európai számára -, hogy olyan, errefelé kevéssé kultivált szerzőknek is teljes szekciónyi előadás jutott, mint Alessandro Stradella (1639-1682), akinek tíz éve indult összkiadás-sorozata éppen a tízedik kötetnél jár, vagy Francesco Cavalli (1602-1676), aki az elhangzott előadások -s persze legfőképpen az operái - alapján legalább akkora adagot érdemelne a zenetörténeti figyelemből, mint idősebb pályatársa és kollégája, Claudio Monteverdi. Aki ugyancsak fontos témája volt a konferenciának, Henry Purcell, Jean-Baptiste Lully, Marc-Antoine Charpentier és Antonio Vivaldi mellett.

Az előadások egy része mentes volt a szerzőközpontúságtól, így olyan témák is felmerültek, mint a kasztráltak hangja, a helyi repertoárok sajátosságai (Bologna, Lisz-szabon, Drezda, Darmstadt), a barokk zene előadása és az improvizáció viszonya, zene és teológia kapcsolata, különféle zeneelméleti kérdések, vagy a korabeli zenepedagógiai gyakorlat.

A rendkívül sűrű, ragyogóan szervezett három napba az előadásokon kívül belefért két, ebédszünetben tartott koncert és egy nagyszabású záróhangverseny (ezek előadói a konferencia előadói közül kerültek ki), egy közös ünnepi vacsora, valamint az Írországban elkerülhetetlen pub-látogatás. Ez utóbbi helyszínéül stílszerűen egy 1711-ben alapított, s azóta változatlan helyen működő kocsmát választottak a szervezők, ahol tovább lehetett folytatni az efféle konferenciák lényegét jelentő, de a feszes program miatt rendre félbeszakadt vitákat. Ezúttal időkorlát nélkül, komoly ír sörök társaságában.

A konferencia helyszíne, a belfasti Queen's University - a szerző felvétele