|
Hangverseny
Temperamentum, impozáns zenekari hangzás és összefogottság, a Richard Strauss-i hangszerelés gazdagságában való lubickolás jellemezte az op. 20-as Don Juan szimfonikus költemény előadását, amely a NEMZETI FILHARMONIKUSOK hangversenyét megnyitotta. Elsőrangú teljesítmény és erőpróba volt ez a darab a zenekar és a karmester, KOCSIS ZOLTÁN szempontjából egyaránt. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez csak amolyan ráhangolásként, bemelegítésként szolgált egy rendkívül tartalmas és izgalmas hangversenyhez. Az est rangját természetesen már a vendégművész, GIDON KREMER személye is kijelölte: ő Sosztakovics kései 2. hegedűversenyének szólistájaként mutatkozott be, és játéka minden tekintetben meg is felelt a várakozásoknak. A David Ojsztrah számára komponált mű rendkívül expresszív, a karakterek, lelkiállapotok rendkívül széles skáláját járja be, de mindent összevéve harmonikus, szinte meghitt alkotás, ahogyan egy születésnapra készült darabhoz illik is. A szólóhangszer számára technikailag is roppant igényes versenymű nem a virtuozitásra koncentrál; inkább leszűrt, mint csillogó zene. Kremer hegedűhangja, egész zenei egyénisége meglehetősen eltér az egyébként is utánozhatatlan Ojsztrahétól: az övé meleg és érzéki volt, Kremeré karcsúbb, világosabb és hűvösebb. Éppen ezért jelentett különleges élményt azt tapasztalni, mennyire harmonizál a mű karakterével Kremer hegedülése is, és a maga zenei egyéniségén átszűrve hogyan ad róla gazdag és differenciált képet. A nyitótétel fojtott hangulatú kezdő szakasza után, a gyengédebb és derűsebb szakaszokban a szólista álomszép hangja és gondos odafigyelése, a tagolás világossága, sőt kristályos tisztasága, a staccatók könnyedsége és az akcentusok energiája jelentett élményt. No meg az az összhang, amely közte és a Kocsis Zoltán vezetése alatt fegyelmezetten és koncentráltan, ugyancsak tiszta zenei eszközökkel játszó zenekar között kialakult. A lassú tétel Sosztakovics egyik legszemélyesebb kitárulkozása, csodálatosan melodikus -és finom, zokogásba hajló vége ellenére sem komor -zene, amelyet Kremer mennyei szépségű dallamépítkezése és a zenekar melegsége, zenélésének keresetlen egyszerűsége tett emlékezetessé. A lassú bevezető szakasszal induló záró tétel táncos és harcos elemeiből remek dinamikájú és felvillanyozó zenét épít fel a komponista, amelyet formailag és technikailag gondosan kidolgozott és briliáns előadásban hallhattunk, hatalmas tetőponttal és bámulatos virtuozitásról tanúskodó, a legmagasabb regiszterekben is makulátlan és szuggesztív hegedüléssel. Érdekes kísérlettel, vagy ha tetszik, zenei kuriózummal folytatódott a hangveseny a szünet után. Rahmanyinov sajátos és sokféle átiratban is előadott Vocalise című, szöveg nélküli, énekhangra és zongorára írt dala ezúttal zenekari adaptációban hangzott fel, úgy, hogy a „vokális" szólamot az erkélyen elhelyezkedő hegedűcsoport játszotta. A finom és érzéki zenekari színek, a kifejező és érzékeny előadás ellenére könnyebb fajsúlyú zene volt ez az eddigieknél -ám, mint a Strauss-mű az első félidőben, ez is csak előjáték volt a fő fogáshoz. Az pedig Rahmanyinov további 15, orosz versekre írt dalának Kocsis által készített átirata volt (a nyitódarabtól eltekintve) tenor vagy bariton szólóra és zenekarra; az énekszólista FEKETE ATTILA és ANATOLIJ FOKANOV volt, az első darabban pedig az MR GYERMEKKÓRUSA töltötte be az énekes szerepét, közreműködött továbbá a NEMZETI ÉNEKKAR is (karigazgatók: THÉSZ GABRIELLA, illetve ANTAL MÁTYÁS). Nyugodtan leírhatom: különleges és jelentős esemény volt ez az előadás. Kocsis Zoltán igazi rejtett kincsekre bukkant a Rahmanyinov-dalok között, és rendkívül ambiciózus módon, a wagner-mahler-schoenberg-i hangszerelési eszköztár minden lehetőségét kihasználva, egyszersmind azonban a művek iránti maximális hűséggel és alázattal adaptálta a dalsorozatot. A zümmögő kórustól a harangokig, a szóló vonósnégyestől a rézfúvósok tobzódásáig száz és száz effektust hallottunk, amelyeket a zenekar és a karmester Kocsis fenomenálisan szólaltatott meg, és amelyek egy pillanatig sem keltették az öncélúság benyomását, ellenben számos lenyűgöző pillanatot szereztek a közönségnek, amely végül is Rahmanyinov művészetéről alkothatott igen kedvező képet, jóllehet egészen sajátos nézőpontból. Mert például a Szeverjanyin Margaréták című versére komponált dalnak a meglévő varázslatos és tündéri hangját, Brjuszov Patkányfogócskájának a rahmanyinovi eredetű humorát, a Korinfszkij-dalnak pedig a primér szuggesztivitását emelte ki és mutatta meg Kocsis adaptációja. A két szólóénekes pedig ugyancsak megtette a magáét a darabok megszerettetéséért. Közös erényük volt az expresszív orosz éneklésmód teljes -ha egyikük nem volna született orosz, azt írnám: „anyanyelvi szintű" -birtoklása, amelynek következtében időnként szinte a Hovanscsinában éreztük magunkat. Fekete Attila szárnyaló éneklése, fenomenális hangja még akkor is a dalok kongeniális kifejezését szolgálta, ha orosz kiejtése néha kívánnivalókat hagyott hátra. Fokanov hangja pedig hiába hatott kissé fáradtnak, mattnak bizonyos regiszterekben, kifejezésének olyan ereje volt, amilyennel csak a legnagyobb szláv énekeseknél találkozhatunk; bizony nem egyszer futkosott a hátamon a hideg. (Május 6. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) MALINA JÁNOS Elsősorban a Váci utcáról betévedő külföldi turisták és -alighanem környékbeli -idős emberek éltek a lehetőséggel, hogy meghallgassák a NAARDENI ZENEKAR ingyenes koncertjét a belvárosi Szent Mihály templomban. Ebből már sejthető, hogy a hangverseny leginkább a komolyzenei rendezvényeknek ahhoz a jellegzetes típusához tartozott, amely elsősorban turistákat csábít egy kis zenehallgatással egybekötött pihenésre, illetve templom- vagy műemléklátogatásra. Az ilyen „hangulatkoncertek" zenei színvonala persze általában nem hasonlítható a profi hangversenyekéhez, de ez valószínűleg nem is céljuk. Különösen, ha egy részben amatőr zenészekből álló vendég- együttes zenél, amelyről még talán maguk a vendéglátó koncertrendezők sem tudták felmérni, hogy milyen színvonalat képes produkálni egy adott pillanatban. Feltételezésem szerint így történt, bár a közönség nem kapott erre vonatkozó információkat. Ha pedig így van, rendkívül igazságtalan lenne a „hivatásos" mércét vonatkoztatni a naardeniek produkciójára, másrészt viszont elhallgatni sem lehet: profi koncertek kategóriájában az est gyakorlatilag értékelhetetlen volt. (Hogy az alkalmi közönségnél mégis óriási tetszést aratott, az más lapra tartozik.) A program első felét vendég és vendéglátó zenéi alkották: előbb Elisabeth Bosch karmesternő vezetésével egy holland zeneszerző-dinasztia két tagjának, Hendrik (1892-1981) és Jurriaan Andriessennek (1925-1996) egy-egy rövid lélegzetű kompozíciója szólalt meg, majd -már Jeppe Moulijn pálcája alatt -Kodállyal folytatták a naardeniek: a Galántai táncokkal. Bár a két kezdőszámot hallva távolról sem voltam elégedett, utólag ezek bizonyultak a legmegbízhatóbb előadásnak. Különösen az első darab, az Andriessen fiú fúvós oktettre készült Sinfonia dell'Arte című műve (1972) volt meggyőző: a szellemes, sok helyütt A katona történetére emlékeztető kompozíció tolmácsolásával kapcsolatban még a kritikusabb hallgatók is legfeljebb azt kifogásolhatták, hogy ritmikailag és dinamikailag kissé mechanikusnak tűnt. Olykor úgy látszott, hogy a kommunikatív kamarajáték megvalósulását némiképp akadályozta a dirigens jelenléte - de meglehet, nélküle a muzsikusok bizonytalanabbak lettek volna. A művészek teljesítménye egyébként nem volt teljesen kiegyenlített, de a csiszoltabb technikájú játékosok szerencsés módon elvitték a hátukon az előadást. Az idősebb Andriessen Kuhnau-témára írt Variációinak (1935) megszólalásakor azonban már némileg alatta maradtak az addig még elfogadható nívónak: a fúvósokhoz csatlakozó vonósok ugyanis nyilvánvalóan nem értek kollégáik nyomába. Ettől fogva egyre inkább megszűnt a hangzás körvonalazottsága, amin a templomi akusztika persze csak tovább rontott. Az egyébként is kevéssé érdekfeszítő darab iskolás és bizonytalanul intonált előadása éppen csak megütötte egy komoly hangverseny színvonalát. Gyakran még a variációk záróakkordjai is hamisan szóltak, s a több másodperces visszhang tett arról, hogy ezt jól az eszünkbe is véssük. A holland műveket követő, két „nagy" szám -a Galántai táncok mellett Beethoven 7. szimfóniája -interpretációjának jellemzése a fentebb részletezett okoknál fogva nem tartozik egy szaklap hasábjaira. A zenészek tagadhatatlan lelkesedése sajnos csak arra volt elég, hogy örülhessünk, ha néha mégis megszületett egy-egy egészen kitisztult pillanat. Máskor azonban - és sajnos sokkal gyakrabban - a művek gyakorlatilag felismerhetetlenné torzultak a zenekar nyilvánvaló technikai nehézségei és a súlyos intonációs problémák nyomán. Ha mégis valami pozitívumot akarnék megragadni, a szólóklarinétos játékát említeném, aki megbízható és muzikális - bár bakiktól szintén nem mentes - játékával megóvta Kodály zenéjét a teljes nevetségessé válástól. (Május 7. - Belvárosi Szent Mihály templom. Rendező: Belvárosi Szent Mihály templom) KUSZ VERONIKA Beethoven budai fellépésének 210. évfordulójáról ünnepi hangversenysorozattal emlékezett meg a Budavári Önkormányzat, amely az eseményre a tíz évvel ezelőtti kerekebb évfordulóra új emléktábla felállításával is felhívta már a figyelmet. A három hangversenyt a Várnegyed három történeti helyszínén rendezték; közülük az elsőt magában a Várszínházban, Beethoven hangversenyének helyszínén. Köztudott, hogy a zeneszerző ez alkalommal annak a Jan Václav Stichnek -közismertebb művésznevén Giovanni Puntónak -a társaságában szerepelt, akit minden idők talán legnagyobb kürtművészének tekintenek, s aki mindenesetre korának egyik legnépszerűbb virtuóza volt, s Mozart is úgy nyilatkozott róla tömören, hogy „Punto bläst magnifique". Beethoven és Punto hangversenyének műsoráról csak annyit tudunk biztosan a korabeli sajtóból, hogy szerepelt benne Beethoven op. 17-es F-dúr kürtszonátája, amelyet Punto számára komponált, és nem egészen három héttel korábban mutatták be együtt Prágában. Nem meglepő tehát, hogy a koncert főszereplője, KOCSIS ZOLTÁN GÁL LÁSZLÓ közreműködésével ezt a kompozíciót is műsorra tűzte. Mégpedig három olyan további Beethoven-mű társaságában, amelyek 1800 májusában már készen álltak, tehát akár ezek is szerepelhettek volna az egykori műsoron -már ha rendelkezésre álltak volna további közreműködők. Ezek a művek: az op. 6-os D-dúr négykezes zongoraszonáta, és két c-moll darab, a „Pathétique" szonáta és az op. 1 no. 3-as trió. A négykezes szonátát Kocsis ÉRDI TAMÁS, a triót pedig KOPPÁNDI JENŐ (hegedű) és KOÓ TAMÁS (gordonka) társaságában szólaltatta meg. A nyitószámként előadott, ritkán hallható négykezes zongoraszonátában Érdi Tamás játszotta a fölső szólamot, finoman és hajlékonyan; ám súlyban, a billentés erejében, zenei jelenlétben nem tarthatott egyensúlyt Kocsissal, akinek hallatlanul energikus basz-szusjátéka óhatatlanul is az előadás súlypontjává vált. Különösen így volt ez az első tételben; a haydneszk második tétel boldog dalolása homogénabb hatást keltett. A kürtszonáta ellenben a két művész élvezetes összjátékán alapuló, remek előadásban hangzott fel. A darab írásmódja ötvözi a kürt alapvetően kantábilis karakterét Punto virtuozitásával és Beethoven saját robbanékonyságával; s a két művész igen érzékletessé tette a mű mindhárom arcát. Az első tételben a kürtnek azok a gyors, staccato akkordfelbontásai voltak a legemlékezetesebbek, amelyekért Puntót is oly sokat dicsérték -ezek Gál előadásában is „magnifique"-ok voltak. A mindössze tizenvalahány ütemes, átvezetésszerű, minore lassú tétel után, a nagy energiával kirobbanó rondó elején becsúszott ugyan egy vagy két kisebb kürtbaki, de a két zenész összjátékának intenzitása egy pillanatra sem lanyhult, felvillanyozóak voltak Kocsis balkéz-szurkálásai, és a tétel végére Gál László is ismét lehengerlően és ruganyosan játszott. Jó volt Kocsis Zoltánt hosszú idő után ismét élőben hallani Beethoven-szonáta előadójaként. A Pathétique előadása ezúttal -igen ritka kivételként -nem bizonyult tökéletesen kontrolláltnak. A száguldó tempóban játszott első tételnek mindenesetre hallatlan sodra volt, zabolátlansága mintha magának a szerzőnek az alakját varázsolta volna elénk a Várszínház pódiumára; az előadás semmiképp sem volt polgárian agyonvasalt. A lassú tétel minden érzelgősségtől mentes, tartásos módon szólalt meg, ugyancsak vontatottság nélküli, sőt merészen lendületes tempóban. A III. tétel az első türelmetlen, sőt egzaltált, belső robbanásoktól hajszolt hangját és tempóját folytatta, ugyanakkor mindvégig csodálatraméltóan őrizte meg a napjainkra slágermelódia-áthallással terhelt, visszatérő alaptéma hamvasságát. A szünet után került sor az op. 1-es c-moll trió előadására. Az utolsó Haydn-triókkal gyakorlatilag egyidős darab radikálisan eltér amazoktól; többek közt viszonylagos, a tételek eggyel nagyobb számában is megnyilvánuló terjedelmességével. A felülmúlhatatlanul koncentrált Haydn-művek mellett sem találjuk azonban az ifjú Beethoven darabját terjengősnek, csak radikálisan másnak, egyszersmind feltétlenül komolyan veendőnek. Az előadóknak köszönhetően ez a beethoveni göttliche Länge egy pillanatra sem bizonyult fárasztónak. Koppándi és Koó Kocsis remek kamarapartnerének bizonyult, jóllehet a hangzásbeli egyensúly, ami Kocsis javára billent, meglehetősen lassan alakult ki, és talán akkor sem lett egészen tökéletes. De a variációs tételben már jól érzékeltették e zene gondolatbőségét és már-már romantikus szenvedélyét, a gyors menüettben -melyben Koó Tamás remekelt -élményszerű volt a ritmikai együttlét intenzitása, s a Prestissimo finálé minden tekintetben a darab megkoronázása volt: lendületes, kissé mendelssohnos kezdéssel, a zongora pianóban is sistergő nonlegatóival, robbanékonyságával, karaktereinek széles skálájával. A pillanatig sem kérdéses ráadás a harmadik tétel megismétlése volt, ha lehet, még finomabb és légiesebb kivitelben. (Május 7. - Várszínház. Rendező: Budavári Önkormányzat) MALINA JÁNOS Másnap
az egyetlen korabeli formájában megmaradt -bár a Beethoven-látogatást
követően épült -történeti helyszínen, az egykori Országházban
folytatódott a Beethoven-sorozat. Ezen a napon a korabeli környezetben
jutottak szóhoz a korabeli hangszerek. A hangverseny első felében
MALCOLM BILSON adott elő két zongoraszonátát egy Beethovenhez persze
kis- Beethoven Kismartoni miséjét szokás kifejezetten sikerületlen kompozícióként emlegetni, ám a néhány hónappal ezelőtti Peskó Zoltán-féle előadás és a mostani, HAMVASI SZILVIA, NÉMETH JUDIT, KÁLMÁN LÁSZLÓ és BLAZSÓ DOMONKOS, a PURCELL KÓRUS, az ORFEO ZENEKAR és Vashegyi György nevéhez fűződő produkció nyomán hajlamos vagyok arra, hogy ezt alapvető félreértésnek tekintsem: a darab egyszerűen teljesen más, mint akár a bemutató helyszínével összefonódott kései Haydn-misék, akár Beethoven saját Missa Solemnise (sőt ha valamelyikhez, akkor inkább már a Haydn-misékhez áll közelebb); azaz nincs közvetlenül mihez hasonlítani, nyitottan kell hozzá közeledni, energiát kell fektetni a műbe ahhoz, hogy feltáruljon előttünk. Ezt a munkát persze nagyrészt az előadóknak, elsősorban a karmesternek kell elvégeznie. Nos, Vashegyi pontosan az a felületességtől irtózó, a dolgok végére járó művész, akire egy ilyen mű újraértékeléséhez szükség van. Előadásában egy kimeríthetetlenül gazdag és fantáziadús partitúra válik hallhatóvá, afféle Biblia Pauperum, amelyben hallatlanul erőteljes és szuggesztív képek váltakoznak gyors egymásutánban. A mű erőteljes festőisége, ha a karmester egyszer felismeri, és magas színvonalú előadóapparátus áll rendelkezésére, már szinte ellenállhatatlanul tör a felszínre. Ebben az esetben mindezek a feltételek adva voltak, talán egyedül a basszus szólista színvonala, technikai biztonsága nem érte el a kórusét, a zenekarét és a másik három szólistáét. Éppen a darab kivételes tartalmi gazdagsága miatt az előadás módszeres elemzését itt meg sem kísérelhetem, s kénytelen vagyok megelégedni egy-két kiemelkedően emlékezetes aspektus megemlítésével. A Gloriában, majd a Benedictusban különleges élményt jelentett a két női szólista hangilag, zeneileg és intonációs szempontból is makulátlan egysége. Hamvasi érzelmileg, zeneileg, artikulációban is rendkívül tudatos és kontrollált éneklése szólóban is egyenrangú volt a Németh Juditéval. Grandiózusan szólalt meg a Qui sedes szakasznak megfelelő zenei kép a Gloriában; torokszorító volt a szenvedélyek feltornyozódása Krisztus elítéltetése kapcsán a Credóban, jelentékeny a Sanctus szimfonikus bevezetője és meggyőzőek a tétel romantikus színei. Nagyszerűen húzták alá az előadók az „ideges" Osanna-fugato különösségét, az Agnus Deiben pedig -amelyben többek között a sokadik gyönyörű klarinétszóló is elhangzott -kézzelfoghatóvá vált az angyali és az infernális elemek végletes, már-már egzaltált szembeállítása. Mindent összevéve: rendkívüli elő- adás volt. (Május 8. - Az MTA Kongresszusi Terme. - Rendező: Budavári Önkormányzat) MALINA JÁNOS A három zeneszerzőn, Bartókon, Mozarton és Arvo Pärten kívül az idő és tér is főszerepet kapott a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR május eleji koncertjén. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára partitúrájából tudjuk, Bartók nagy figyelmet fordított a hangszerek térbeli elhelyezésére, ebben akusztikai szempontok ugyanúgy vezették, mint a darab belső logikáját érvényesítő törekvés. A kettős vonóskar közrefogja, mintegy átöleli az ütőhangszereket, a zongorát, a cselesztát és a hárfát, amelyek egy képzeletbeli középvonalon helyezkednek el. A Bartók által készített rajzos vázlathoz képest a dobokat máshogyan rendezték el a színpadon, néhány ütőhangszer pedig a vonósok körén kívülre került, azonban így is teljes mértékben érvényesült a bartóki koncepció: a váltott oldalról felelgető dialógusok s a középről érkező impulzusok izgalma. A vonóskar leheletfinoman indította az első tételt, a szordinált szólamok plasztikusan, egymásba fonódva, egyetlen, sehol meg nem szakadó, hosszú ívű vonalban szólaltak meg. A szigorú szerkesztésű tétel dallamrajzolatának puhasága, a hangzás homogeneitása a hangszeresek felkészültségét dicséri. A második tételben a feszes ritmus, az állandó pulzálás, a vonós szólamok párbeszéde vonta magára a figyelmet. A nagyszerűen muzsikáló zenekarból is kiemelkedett a zongorista teljesítménye. A harmadik, Adagio tételnek leginkább a titokzatossága és fájdalma érvényesült. A sodró lendületű fináléban FISCHER IVÁN szinte romantikus hangütéssel, jókedvű, felszabadult, kavargóan színes zenei képet mutatott közönségének. Minden akadémikus merevségtől mentes előadást hallhattunk, igen gondos kivitelezésben, amelyet a hangzás minőségén túl a hangszínekkel és az arányokkal való bánásmód tett különösen értékessé: utóbbi egyszerre volt precíz és szabad. A Bartók-opusz után teljesen más világ következett, két liturgikus szövegű kompozíció, Mozart Vesperae solennes de confessore és Arvo Pärt Como cierva sedienta című műve. Két, egymástól térben és időben meglehetősen távoli darab, amelyeket ezúttal nemcsak az a tény kapcsolt össze, hogy mindkettő zsoltárszövegeket dolgoz fel: a Vesperae öt zsoltára és záró tétele közé ékelve hangzott el Pärt muzsikája. A hangverseny szünet előtti része ily módon az intim hangvételű, 119. Laudate Dominum zsoltárral zárult, amelyben a német szopránnak, SYBILLA RUBENS-nek sikerült áhítatos pillanatokat teremtenie, s a koncert végén csendült fel az utolsó, Magnificat tétel, némiképpen elvéve, illetve megváltoztatva a Como cierva sedienta hatását, végkicsengését. Bár a vesperás szerkezete ily módon nem sérült, s a különböző korok előadási gyakorlatától nem idegen másfajta zenei anyagok beillesztése, számomra nehezen volt értelmezhető a már bejelentésekor kissé extravagáns megoldásnak tűnő időbeli elrendezés miértje. Hogy Arvo Pärt darabját Mozartba kellene csomagolni a mai közönségnek -nem tűnik kielégítő magyarázatnak. A Mozart-műbe beemelt antifónák azonban természetesen illeszkedtek a tételekhez, s dicséretes az alkalmazásukban megnyilvánuló történelmi hűségre törekvés, historikus szemlélet. Ez szinte magától értetődő olyan közreműködő, mint Philippe Herreweghe kiváló együttese, a COLLEGIUM VOCALE GENT esetében. A többségében fiatal hangokból álló kórus egyenletes, szép teljesítményt nyújtott, különösen kiemelkedő volt az utolsó tétel magabiztos tolmácsolása. Tetszett, hogy a kórus a hegedűk mögött, a zenekar középvonalában, hosszában helyezkedett el, amely praktikus szempontokon túl kiváló akusztikus megoldásnak bizonyult. Csakúgy, mint a Pärt-mű partitúráját megszólaltató, végig unisono mozgó női kar esetében, amely a színpad centrumában foglalt helyet, körbevéve a nagyzenekarral, térben is érzékeltetve, hogy szólamuk alkotja a kompozíció magját, s e köré szerveződik a kíséret, amelyből egy-egy szólam gyakran erősíti is az énekhangokat. Az észt szerző műve a Kanári-szigetek zenei fesztiváljának felkérésére készült, s ezért spanyol fordításban használja fel a 42. és 43. zsoltár szövegét. Öt tételre tagolódik, amelyek megszakítás nélkül követik egymást, s amelyekben a dallaminvenció és harmóniavilág meglehetősen egyszerű, megmarad a tonális keretek között. A melankolikus, nagy hangjegyértékekben mozgó kórus nem is lép ki ebből a nyugalmas mederből, inkább a zenekari hangzás váltakozik körülötte. Az énekszólam gyakran tartózkodik a kifejezetten mély és az igen magas regiszterekben, s ez a Collegium Vocale énekeseinek minden igyekezete ellenére is nehezítette a szövegértést. Kevés mozgalmasabb pillanat akadt, így számomra ezek váltak emlékezetessé, különösen a harmadik tételben az örvény és zuhatag szavak képi ábrázolásaként megjelenő hangtömeg, amely a vonósok dúr akkordjaival elcsitult -vagy a negyedik tételben a fúvósok pattogó ritmusai, amelyek egy rézfúvós kórushangzásba torkollva teljesedtek ki néhány pillanatra. Kórus is, zenekar is a tőle megszokott magas színvonalon látta el feladatát, örülhetünk, hogy ezt a ritkán műsorra kerülő kompozíciót ilyen kiváló előadásban hallhattuk. (Május 9. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) KELEMEN ANNA MICHAEL HOFSTETTER vezényletével modern hangszereken is akcentus nélkül beszél „barokkul" ANDREAS SCHOLL partnereként a STUTTGARTI KAMARAZENEKAR. Persze a modern instrumentárium meg van azért egy kissé „bolondítva": nemcsak a continuo-szólamban kapott helyet egy lantféle és egy kópiacsembaló, hanem a vonósok is valamifajta régi vonóval játszottak az acélhúrokon, s csupán a -kitűnő -fúvósok hangszerei voltak szőröstül-bőrőstül modern instrumentumok. A százszor túlhaladottnak remélt historikus-nemhistorikus hitvitát lassan mégis benövi a dzsungel, s ez így van jól. Bár a rendezők a hangversenyt Andreas Scholl estjeként, a stuttgarti zenekart pedig csupán közreműködőként hirdették, a zenekar az ünnepelt kontratenornak nem puszta kísérője, hanem egyenrangú társa volt ezen az estén. Nem is csupán azért, mert a koncert mintegy felét tisztán hangszeres zene töltötte ki, hanem egyfelől elsőrangú technikai és stiláris kvalitásaiért, másfelől pedig -és ezért elsősorban a karmesternek jár elismerés -, mert az énekest maximális koncentrációval, minden rezdülésére érzékenyen reagálva „zenélte körül". Az együttes hangzása egyszerre volt finom és telt, erőteljes; precizitása mintaszerű, a basszus pedig úgy volt fundamentális, hogy alapvetően non legato játszott, súlyával nem nyomta agyon a zenekari hangzást. De a vonósok és fafúvók is tudták, hogyan kell villanásnyi szüneteket becsempészni a pontozott ritmusokba ahhoz, hogy levegősen könnyedek és vérpezsdítőek legyenek. Egyetlen nem teljesen makulátlan pontja volt a zenekarnak, és ez a két szólóhegedűs, akik a hangszeres darabokban, köztük egész concerto grossókban sokszor játszottak főszerepet, de nem álltak mindig a perfekció magaslatán. Händel-estjén Scholl takarékos volt a mennyiség, és maximalista a minőség tekintetében. Négyszer lépett -vagy vonult be felvezető zene közben -a pódiumra, négy operából énekelt el egy vagy két számot, persze gondosan ügyelve a karakterek sokféleségére és egyensúlyára. Az első félidőben - a Giulio Cesare nyitányát követően - előbb az Admeto című operából adott elő kísértetekkel viaskodó, izgatott, hullámzó lelkiállapotot tükröző accompagnatót és áriát; a félidő végén, egyik op. 6-os concerto grossót követően pedig a címszereplő két ragyogó, a természetet más-más módon felidéző áriáját énekelte a Giulio Cesaréból. A szünet és a bevezető zenekari szvit után következtek a sötét színek: a halál, az éjszaka és a gyász hangjai a Rodelinda egyik recitativójában és áriájában; újabb zenekari szám után, befejezésül pedig kitörő szenvedélyű és igen virtuóz, moll hangnemű furore-ária a Partenope című darabból. Scholl nagyszabású jelenségként mutatkozott be, akinek hangja kiemelkedő és kifejezetten érzéki szépségével azonnal megragadja a hallgatót. Ez a hang ráadásul minden regiszterben szép és kiegyenlített, mélységei és magasságai egyaránt kidolgozottak. Művészetének ez azonban csupán a kiindulópontja. Scholl éneklése mindenekelőtt és mindenekfölött expresszív, a szöveg, illetve a szövegen túl az adott lelkiállapot, az adott drámai helyzet kifejezését szolgálja. A barokk figurák, a konvencionális kifejezőeszközök teljes frissességgel, a pillanat ihletében szólalnak meg előadásában, s ez teszi éneklését igazán expreszszívvé és átütővé. Az Admeto Chiudetevi miei lumijában szinte köpködve mondja a szöveget felindulásában; a Rodelinda-beli Dove sei sóvárgása úgyszólván a hallgató fizikai fájdalmává alakul a döbbenetes subito pianóban, és így tovább -hosszan sorolhatnánk a hallatlan gondossággal kidolgozott és szuggesztíven megvalósított zenei megoldásokat. Emellett Scholl a tiszta zene szempontjai szerint is ragyogó, az agogika ezer árnyalatát birtokló művész, kivételes dallamformáló képességgel, s a harmóniai környezet iránti érzékenységgel. Nem hallgathatom el azonban, hogy egy tekintetben hiányérzetet okozott, és ez a hang abszolút volumene. A gyönyörű hang nem töltötte be a termet, s valamelyest mindvégig kevés volt a zenekarhoz képest is. A legnagyobb aránytalanságot a Giulio Cesare -különben jogos üdvrivalgással fogadott - obligát kürttel kísért zseniális vadászáriájában tapasztalhattuk, ahol a modern kürt, hiába volt játékosa nagyszerű és egyben tapintatos, helyenként teljesen elfedte az énekest. Mindezt leszögezve, és arra gyanakodva, hogy mindebben az akusztika is ludas, meg kell ismételnem, hogy kivételesen szép Händel-előadást hallottunk. A ráadásokban pedig Scholl sem volt szűkmarkú: a Serse elmaradhatatlan Largójának fenséges előadása után a közönség az obligát kürtös ária újrázását is kikövetelte. (Május 11. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS Májusban két világhírű hegedűművésznő is fellépett Budapesten -mindkettejükről elmondható, hogy csodagyermekként alapozták meg későbbi karrierjüket. A hónap végén Anne-Sophie Muttert hallottuk (az ő zenekari koncertjéről pár oldallal később talál beszámolót az olvasó), előtte azonban MIDORI adott szonátaestet CHARLES ABRAMOVIC társaságában. Az oszakai születésű muzsikus -teljes nevén Midori Seiler -, aki 1971-ben japán zongoraművész anya és német zongoraművész apa gyermekeként látta meg a napvilágot, 11 évesen, Zubin Mehta felfedezettjeként, a New York-i Filharmonikusok újévi koncertjén szerepelt - így kezdődött a pályafutása. Három esztendővel később, 1985 augusztusában mi is tapsolhattunk neki - Leonard Bernstein úgynevezett „Béketurnéján" (a hiroshimai atomtámadás 40. évfordulójáról emlékezett meg ez a hangversenykörút), amelynek budapesti állomásán Mozart A-dúr koncertjét játszotta. Csupán röpke húsz évnek kellett ezután eltelnie, s már itt is volt a második találkozás: Midori a Budapesti Fesztiválzenekar vendégeként, 2005 márciusában Sibelius d-moll hegedűversenyét adta elő. Két versenyművet követően most egy szonátaest, ráadásul ezúttal csak öt esztendei szünet után - érdeklődve vártam a bensőségesebb ismerkedés lehetőségét. Kezdjük a beszámolót azzal, hogy a koncert csak papíron volt szonátaest. Persze jórészt szonáták szerepeltek a műsoron -négy darab közül három e műfajba tartozott -, de a szonátaesthez két egyenrangú partner kell, például egy szuverén, izgalmas egyéniségű hegedűs, és egy vállalkozó szellemű, kezdeményezni is kész zongorista. A zeneszerzőként és pedagógusként is számon tartott Charles Abramovic, a philadelphiai Curtis Institute tanára azonban, bár mindvégig kulturáltan, érzékenyen zongorázott, nemigen lépett ki a kísérő alárendelt szerepköréből. Alkalmi felszikrázásai azt a feltételezést sugallták, hogy alighanem több lapulhat a tarsolyában, de a nála márkásabb partner mellett talán nem érzi illőnek, hogy nagyobb súlyú megnyilvánulásokkal ragadja magához a figyelmet -s a jelek szerint ez az egyenlőtlen felállás tökéletesen megfelelt Midorinak (ami nem sok jót sejtet a művésznő kamarazenét illető elképzeléseiről). Egy igazán nagy alkotás és három kitűnő kompozíció szerepelt a programon. Paradox módon az előbbi előadása elmaradt a zenei anyag által kínált lehetőségektől, míg a három „csak" elsőrangú zenéből a maximumot hozta ki Midori és Abramovic. Beethoven volt a koncert mostohagyermeke: a Tavaszi szonáta (F-dúr, op. 24) árnyalt dinamikával, részletező kidolgozásban hangzott fel, de az elegáns-perfekt kivitelezés a remekműben kevésnek bizonyult, kivált a saroktételekben -az összhatás a virtuozitás és a dinamizmus ellenére sem ejtett rabul, nem éreztem a jelentős egyéniségek kisugárzását. Valószínűleg azért nem, mert Midori nem akar „egyéniségként" megmutatkozni -már előző két fellépése alkalmából is feltűnt önkorlátozó fegyelme, szolgálattevő visszafogottsága. Janá≈ek Hegedűszonátája viszont mintha felszabadította volna: pompás hegedülése hitelesen közvetítette a zene drámai szenvedélyét és beszédszerűségét, a forma töredezettségét, a nyugtalan vibrálást, a fény- és visszhanghatásokat, valamint a mű impresszionista-romantikus-modern keveréknyelvének megnyerő köztességét. A szünet után egy nálunk ismeretlen finn komponista, Aulis Sallinen (1935) op. 21-es Négy etűdje következett. A kereken negyven esztendeje született, 1970-es keltezésű hegedű-zongora kompozíció műfajmeghatározása kissé félrevezető: tanulmányok ezek valóban, de nem a szó hangszeres-technikai értelmében, inkább kompozíciós naplójegyzetek és karaktervázlatok. Kifinomult, szép, mérsékelten modern zenék a 20. század második feléből -a 20. század első felének fogalmai szerint. Befejezésül némi utóromantika: Richard Strauss Szonátájában (op. 18.) Midori teljesen átadta magát a visszatekintő zene gazdag hangzásának és áradó érzelmeinek. A lassú tételben megragadott a gesztusok elomló lágysága, a választékos színvilág, a meghitt bensőségesség, a finálé pedig -végre - a hevülettel sem maradt adós. Ahogy mondani szokták: a koncert végére kialakult az a termékeny hangulat, amelyben akár el is lehetett volna kezdeni az estét. De már csak egy szép Wieniawski-ráadásra futotta. (Május 12. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) CSENGERY KRISTÓF PESKÓ ZOLTÁN hosszabb távollétét követően lépett újra a Müpa pódiumára a PANNON FILHARMONIKUSOK együttese. A műsor dinamikáját a bécsi iskola két remekműve között a szerző közreműködésével eljátszott FAZIL SAY-zongoraverseny biztosította. Csak remélni lehet, hogy legalább Brahms 2. szimfóniája jelentett akkora vonzerőt a termet nem egészen megtöltő közönség számára, mint a zongora Paulo Coelhójának darabja és fellépése (az írót és a zeneszerzőt 2008-ban egyszerre nevezték ki a kultúrák közötti párbeszéd európai éve nagykövetének, s miután mind a ketten különös hajlamot és tehetséget mutatnak a laposabb, sekélyesebb művészi diszpozíció jól fogyasztható, álmély misztikummá való felstilizálása iránt, a természeténél fogva a hígkultúrára figyelő politika jó érzékkel ismerte fel mindkét médiabajnokban a saját emberét). De vissza a műsor elejéhez. A Haffner-szimfónia, a bécsi korszak hat teljes Mozart-szimfóniája közül az első, némi csalódást keltett a pécsi zenekar legutóbbi budapesti fellépéseihez képest. A zenekart eleve túlméretezettnek éreztük ehhez a különlegesen fiatalos és „fickándozós" szimfóniához: egyrészt kissé elmosódottan, kásásan, másrészt „komolyabb" műhöz illő monumentalitással, sőt nehézkességgel szólt -persze a színvonalának megfelelő kidolgozottsággal, effektus- és színgazdagsággal. Hasonlóképpen kissé kényelmesnek, öregurasnak éreztem az Andante tempóját, kevésnek a hangzást fűszerező fagottkotyogást, némileg erőtlennek a dinamikai kontrasztokat. A menüett azután, ha lehet, még öregurasabbnak tűnt; míg a Presto fináléban hirtelen életre kelt a zenekar, és immár nem volt hiány lendületben, eleganciában, robbanékony és finom akcentusokban. Következett Fazil Say Anatólia csendje alcímű 3. zongoraversenye, amely, pars pro toto,
a mű első tételének szerzői megjelölését viseli. Say zenéjének
alapanyaga kétségkívül eredetibb és izgalmasabb Coelho művészi világánál
- ezt azért el kell ismernem. Sokféle szuggesztív, hatásos anyaggal
dolgozik, így a bevezető lassú rész időtlen, ingaszerű, repetált
hangjaival, keleties bő szekundokon alapuló melodikával, Bartók 3.
zongoraversenyére emlékeztető oktávmenetekkel a zongorában, az 1.
zongoraversenyre utaló dobkopogásokkal, a preparált zongorahangnak a
darabban leitmotivként visszatérő szerepével. Ezek a hatásos
elemek azonban nem homogének és nem különösebben eredetiek, s valahogy
filmzeneszerű simasággal gömbölyödnek formává és folyamattá. A második,
gyors tételben (különben éppen Az örömteli zenékből öszeállított programot Brahms legidillikusabb, 2. szimfónája zárta. Ebben a darabban továbbra is az volt a benyomásom, hogy a közelmúlthoz képest a zenekar valamelyest veszített hangzásának áttetsző, világos körvonalú jellegéből. Brahms színei, zenéjének sodra és szenvedélye, expresszivitása és mélysége azonban maradéktalanul és szépségesen szólalt meg a remek Peskó Zoltán pálcája alatt. Megcsodáltuk a lassú tétel vágyódó-ringató oboaszólóját, varázslatos természetpoézisét, a végén szenvedélyes kitöréssel; élveztük a joviális, de a smetanai szellemű körtáncban és a mendelssohnos tündérviháncolásban felszabadulttá váló scherzót; s bár egy kissé bizonytalankodva kezdődött, de aztán annál inkább magával ragadta a hallgatót a zárótétel játékossága, energiája, végső, diadalmas tetőpontja. (Május 14. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) MALINA JÁNOS A
CONCERTO BUDAPEST zeneigazgatója, KELLER ANDRÁS rendületlenül folytatja
azt a példamutató műsorpolitikát, amelyet együttese élén néhány éve
határozott újításként kezdeményezett. A zenekar koncertjein a
klasszikus-romantikus repertoár fontos művei mellett ismételten
megjelennek a 20. és a 21. század fontos alkotásai is, mégpedig
legtöbbször a szendvicskoncertek múltat jelennel konfrontáló,
termékenyen kontrasztos műsorszerkesztési elve szerint. Így volt ez az
általam hallott legutóbbi esten is, melynek első részében Brahms Tragikus nyitányát
(op. 81) az eredeti tervek szerint Berg ritkán megszólaló
Hegedűversenye követte volna, végül azonban egy műsorváltozás
következményeként egy másik, még a Berg-műnél is kevésbé ismert
kompozíciót hallottunk másodikként: a Reger- és Webern-növendék Karl
Amadeus Hartmann (1905-1963) 1939-ben írt (majd 1959-ben átdolgozott) Concerto funebre
című hegedűversenyét. Mind Berg műve, mind a Hartmanné a gyász
gondolakörében időz (szervesen kapcsolódva Brahms Tragikus nyitányához),
s ahogy a tervek szerint a Berg-koncertet Keller András adta volna elő,
úgy a Hartmann-művet is tőle hallottuk. A műsor centrumában helyet foglaló versenyműben a szólóhangszert csak vonósok kísérik, hangjában a tonalitás és a tizenkétfokúság keveredik, de erőteljesebbek a tonális gócok. A hegedű folyamatosan deklamál, igen választékosan. A hangulatot meghatározza, hogy a mű mindjárt a kezdetén egy majdnem teljesen szólóban előadott korállal indul (bár a figyelmesebbek a későbbiek során a Munkás gyászinduló dallamát is felismerhetik). A lassú-gyors-lassú háromtételesség a tisztán vonós hangzással párosulva sajátos feszültségben egyfelől felidézi, másfelől tagadja a barokk concerto-hagyományt, s magára a mű egészére is ez a kettősség: a tradíciótól örökölt elemek megerősítése és átformálása jellemző. Keller András nagy affinitással, mindvégig beszédesen és kifejezőn játszotta a Concerto funebre magánszólamát. Jó volt megismerni ezt a sötét hangulatú (persze milyen lehet egy mű, ha a 2. világháború kitörésével egy időben keletkezett, és szerzője harcos antifasiszta?), de vonzó és értékes kompozíciót. Brahms Tragikus nyitányát Takács-Nagy Gábor az erőteljes tempó, a tömörség és a nagy hangzás igényének hármas követelményéhez igazodva vezényelte. A dinamizmus és az intenzív feszültség mindvégig jellemezte felfogását, s ez igen jót tett az összhatásnak. A fokozott dinamikai igények bizonyos pontokon nemkívánatosan hangos végeredményhez vezettek -de a Tragikus nyitány hallgatója joggal érezheti úgy, hogy ez nemcsak az előadás, hanem részben a mű problémája is. A műsor igazi főfogása, a második részt kitöltő, terjedelmes Bruckner-szimfónia igen jó formában mutatta a zenekart és első vendégkarmesterét. Ha a bíráló megjegyzéseken szeretnék mindjárt elöljáróban túlesni, meg kell állapítanom, hogy a kürtszignálok a Negyedik kezdetén kissé gikszeresre sikeredtek, s a rézfúvókat, ha magukra maradtak, olykor később is jellemezte némi bizonytalankodás, elnagyoltság, kidolgozatlanság, a finálé hangulata, tempója pedig kissé nehezen született meg. Mindezen túl és mindettől függetlenül azonban a mű meggyőzőn és illúziókeltőn szólalt meg: tetszett a telt, gazdag zengés és a lágyság váltakozása, a hajlékony, rugalmas tempóértelmezés, vonzónak éreztem az életteli és drámai fokozásokat, amelyek közvetítették a Brucknerre oly sokszor jellemző elragadtatott lelkiállapotot. És feltétlenül említést érdemel Takács-Nagy Gábor vezénylésének egyik fő érdeme: a tiszta, tagolt, plasztikus frazeálás. (Május 19. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest) CSENGERY KRISTÓF Sajátos
lemezbemutató koncertet adott Szombathelyen a CAPELLA
SAVARIA. A lemezfelvétel helyszínén, a kitűnő akusztikájú
Bartók-teremben nem a CD megjelenésekor, hanem közvetlenül a felvételt
követően, azon melegében játszották el azt a Beethoven-programot,
amelynek középpontjában a Hegedűverseny korhű hangszereken történő első magyarországi előadá- Miután a hangversenyre hatnapos koncentrált munkát közvetlenül követően került sor, nem csoda, hogy a szokatlan korszak és hangszerek (hiszen itt a vonós hangszereknek legalább a vonói, és maguk a fa- fúvós hangszerek lényegesen különböznek a barokk instrumentumoktól), a szokatlan létszám és öszszetétel, no meg a karmester kivételesnek számító jelenléte ellenére homogén és csiszolt hangzású zenekar szólalt meg. De nem csupán a hangzás: maga a koncert is igen meggyőző volt - ha nem is mindig teljesen hibátlan, de magabiztosan formált és szuggesztív interpretációkból állt. A Coriolan-nyitány rögtön nagyszerű, erőteljes kezdésről gondoskodott, egyszersmind a karmester és a zenekar példás kontaktusáról. A feladatot rendkívül rokonszenves nyitottsággal vállaló karmester remekül azonosult a számára szokatlan előadó-apparátusal, a zenekar pedig rendkívüli fegyelemmel és érzékenységgel követte. Medveczky Ádám már itt tanúságot tett azokról az erényekről, melyek az egész koncerten jellemezték: a karakteres tempókról, plasztikus formálásról, ahol kellett, robbanékonyságról, s nem utolsó sorban a külsődlegesség feltűnő kerüléséről. A két románcban rögtön feltűnt a szólista és a karmester közötti harmónia, az agogikai együttlélegzés is. Kalló Zsolt világítóan szép és karcsú, mégsem erőtlen, hanem gömbölyű, tiszta zengésű hangon hegedült, dallamai szárnyaltak, formálása magabiztos volt, a zenekarral nem kísértette magát, hanem hozzátette a maga vezető szólamát a zenei szövethez. A szünet után eljátszott Hegedűverseny első tétele megmutatta, hogy a zenekar ebben a sokkal komplexebb partitúrában is remekül helytáll, precízen, karakteresen játszik -csupán a rézfúvók mutatkoztak itt-ott gyarlóbbnak az együttes átlagteljesítményénél. Kalló szólói itt is élményszerűek, érzékenyek és plasztikusak voltak, bár (elsősorban ebben a tételben) a legmagasabb fekvésekben hallottunk kisebb intonációs pontatlanságokat. A szokásos Joachim-féléből kibővített és továbbfejlesztett cadenza viszont igen impresszív, ambiciózus mivoltában is arányos volt, és a legmagasabb fokon engedte kibontakozni Kalló Zsolt virtuozitását, amely az egész hangverseny meghatározó tényezője is volt. Varázslatos volt a lassú tétel nyugalma, élményszerű hatalmas íve és színgazdagsága, a zenekari pizzicatók eszményi puhasága; és emlékezetes az első oboista, a lengyel Marek Niewiedzia∑ és a két klarinétos, a pozsonyi ∏ebesta fivérek teljesítménye. A rendkívül játékos és életerős, pompás akcentusokban gazdag, egyszersmind finoman kidolgozott és agogikailag hallatlanul rugalmas zárótétel méltóképpen koronázta a különleges műsort; s újabb alkalmakkal szolgált arra, hogy a külön méltatást érdemlő mélyvonósok szép színeiben és robusztus zeneiségében gyönyörködhessünk. (Május 24. Szombathely, Bartók-terem -Rendező: Capella Savaria) MALINA JÁNOS Az idén ötvenkilenc esztendős gordonkaművész, az osztrák HEINRICH SCHIFF húszévesen, 1971-ben debütált hangszerjátékosként, majd miután a legendás tanár, Hans Swarowsky növendékeként karmesteri stúdiumokat is folytatott, ez utóbbi minőségében harmincöt évesen, 1986-ban lépett közönség elé. Budapesten legutóbbi fellépése alkalmából, 2004 nyarán, a Schleswig-Holstein-i Fesztiválzenekar élén is mindkét szerepkörben bemutatkozott, s erre készült most is, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK meghívásának eleget téve. Az eredeti tervek szerint pünkösd hétfőn este először hangszerrel a kezében Haydn C-dúr csellóversenyét tolmácsolta volna, majd a műsor második részében Bruckner 7. szimfóniájának dirigenseként lépett volna pódiumra. A tervekből egy vállsérülés miatt csak a vezénylés valósult meg: az első részben a Haydn-concertót a szerző egyik szimfóniája, a 44-es számú, e-moll, „Gyász" melléknevű mű helyettesítette. Hat esztendeje lelkesen figyeltem a Schleswig-Holstein-i Fesztiválzenekar élén fellépő Heinrich Schiff vezénylését: úgy találtam, karmesteri munkája tervszerű, pontos, átgondolt. Erre utalt Lutos∑awski Bartók Béla emlékére komponált Gyászzenéjének plasztikus és szuggesztív előadása, no meg a műsor befejezéseként megszólaltatott Beethoven-szimfónia, az Ötödik, amely a műhöz tapadó rossz konvenciókat figyelmen kívül hagyó, friss és eredeti szellemű olvasatban hangzott fel. Hogy a csellista és karmester jó zenész és született muzsikus, afelől most sem támadtak kétségeim, a koncert egészét azonban nem éreztem felvillanyozó hatásúnak. Heinrich Schiff adekvát tempókkal, hiteles karakterekkel, a létszámhoz és a terem méreteihez illő dinamikai arányokkal szólaltatta meg mind a Haydn-, mind a Bruckner-művet. Rokonszenvesnek találtam azt a magatartásformát is, amelynek szellemében a „zenélni és zenélni hagyni" elvét érvényesítve, nem fogta keményen, hanem szabadjára engedte muzsikusait, a folyamatokat inkább felügyelve, mint irányítva, erőteljesebb beavatkozással pedig csak a forma csomópontjain élve. Ismétlem, mindez kellemes atmoszférát teremtett, és nyilván a zenekari tagok számára is vonzó lehetett, mert egy fontoskodástól mentes, tárgyszerű együttműködés lehetőségével szolgált. Itt és most azonban, úgy látszik, több kellett volna. A Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltánnal próbálva és koncertezve megszokták, hogy egy igen erős és markáns egyéniség vezeti őket, aki a zene minden ütemében intenzíven jelen van, minden egyes hangról konkrét elképzelés él benne, és ezt meg is osztja együttesével. Úgy éreztem, Heinrich Schiff ehhez képest kissé magára hagyja a zenészeket -de mondhatnám azt is: a műveket. Mind a Haydn-, mind a Bruckner-szimfónia hallgatása közben többször önkéntelenül is eszembe jutott: mennyivel pontosabban, igényesebben, intenzívebben és határozottabban szólalna meg mindez, ha Kocsis állna a pulpituson. Hiába, gazda szeme hizlalja a jószágot... Ez persze nem jelenti azt, hogy Heinrich Schiff vezényletével ne akadtak volna szép pillanatok mindkét szimfónia tételeiben. Tetszett a Haydn-művet nyitó Allegro con brio friss tempója, a pergő vonósjáték, az életteli lüktetésű, feszes ritmika. Hasonlóképpen vonzónak éreztem a menüett mozgékonyságát, az Adagio lélegző-beszédes értelmezését és a finálé gesztusainak súlyát, hangzásának erejét. Apróbb pontatlanságok, elvarratlan szálak azonban már itt is mutatkoztak, és ezek a jóval nehezebb Bruckner-szimfóniában megsokasodtak. Persze most is vonzón hatott a Hetedik széles hangzáshorizontja, romantikus pátosza, a schuberti-wagneri hatásokból felépülő keveréknyelv drámaisága és transzcendenciája, de a hegedűk sokszor voltak hamisak, a rézfúvók gyakran játszottak pontatlanul, és így, összességében a kívánt hatás jórészt elmaradt, csak a nagy dinamikai csúcspontok ragadták magukkal ellenállhatatlanul a hallgatót. (Május 24. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) CSENGERY KRISTÓF Az UMZE Kamaraegyüttes évadzáró hangversenyét, mint 2006 óta minden évben, ezúttal is Ligeti György kompozícióinak szentelte. Ha az előadott művek (nagyrészt az életmű különösen hangsúlyos darabjai -de hát Ligetinél nem ilyen-e szinte mindegyik?) rendkívül különböző méretű és jellegű előadó-apparátusa miatt kissé bújócskát játszott is velünk az UMZE Kamaraegyüttes, azért RÁCZ ZOLTÁN személye -hogy így mondjuk - kellő jelentőségű közös nevezőként szolgált, még ha a hangverseny első részében csak házigazdaként, szóban nyilatkozott is meg. Mert egészében, az éppen pódiumon levők személyétől függetlenül, igazi UMZE-szellemű és -igényességű programot hallottunk. Mondanom sem kell: a műsor hallatlanul nehéz volt. Kezdődött a Nonszensz madrigálok hat darabból álló sorozatával, amelyet a SZENT EFRÉM FÉRFIKAR tagjaiból álló szextett énekelt BUBNÓ TAMÁS vezetésével, folytatódott a KELLER ANDRÁS, ZEMPLÉNI SZABOLCS és VÁRJON DÉNES által előadott Kürttrióval, a szünet után pedig az UMZE KAMARAEGYÜTTES-ből és a CONCERTO BUDAPEST-ből egyesített formáció játszott el Rácz Zoltán vezényletével két zenekari darabot, a Lontanót és a San Francisco Polyphonyt. A hat nonszensz madrigál nagy kihívása az előadó számára az, hogy az 1988-ban írt (majd 2003-ban még egy tétellel kiegészített) sorozat a King's Singers számára készült, s a világhírű együttes a fokozódó ütemű tagcserék ellenére mindig is a legmagasabb szintű technikai perfekciót, hangi ki- egyensúlyozottságot és a kifejezés könnyed magabiztosságát képviselte. Bubnóéknak ettől szemmel láthatóan nem szállt inukba a bátorságuk, és okosan, tehetségesen alapozva a sorozaton végigvonuló iróniára, illetve fergeteges humorra, abszolút imponáló intonációs és együttzenélési teljesítményt nyújtva, igen élvezetes, erőteljes, színekben és ízekben gazdag előadást hoztak létre. Az egyetlen hallható hendikepet a szextett tagjainak egyenetlenebb hangi adottságai jelentették; így viszont öröm volt konstatálni, hogy a II. baritont éneklő PHILIPP GYÖRGY hangilag, sőt szövegmondásban is kiemelkedő teljesítményt nyújtott; s hogy a két kontratenor, CSAPÓ JÓZSEF és GAVODI ZOLTÁN helyenként ugyancsak hamisítatlan King's Singers-i pillanatokat produkált. A humoros szövegek magyar fordítását BUBNÓ SAROLTA olvasta fel elfogulatlan gyermeki lényeglátással. Az 1982-es Kürttrió egy problémákkal teli alkotói időszak utáni továbblépés jelképes darabja, amelyet szerzője igen fontosnak tartott; „klasszikus" irányba mozduló zenei nyelve miatt viszont vannak, akik problematikusnak, zsákutcásnak gondolják. Nos, ebben az előadásban hallgatva sehogy sem tudtunk kívül helyezkedni a darabon, és mintegy felülről szentenciákat megfogalmazni vele kapcsolatban. Lélegzetelállítóan gyönyörű és mélyen megrázó művet állított elénk Várjon, Keller és Zempléni, amely teljesen hatalmába keríti hallgatóját. Nagy élmény volt a három hangszer külön-külön is rendkívüli teljesítménye, koncentrációja és fegyelme, a művel szembeni alázata. Keller kristályos, éteri üveghangjai felülmúlhatatlanul szépek és makulátlanul tiszták voltak, Várjon zongorázása rugalmas és hatalmas teherbírású acélszerkezetként hordozta az előadást, s Zempléni játéka nyomán is többször a hideg futkosott a hátunkon, például a gyászzene zengő, tömör, megrázó ereszkedő skálameneteiben. A legnagyobb élmény persze az összjáték magasrendú egysége, a valószínűtlenül tiszta intonáció, az egész előadás gáncsolhatatlan tökéletessége volt. Nem elemezhetem itt végig a teljes előadást -elégedjünk meg annyival, hogy a záró Lamento tételnél, annak is különösen a befejező, semmibe vesző szakaszánál kevés gyönyörűségesebb pillanatot hallhattunk az egész évadban. A szünet után következő két zenekari darabnak tehát ezzel az élménnyel kellett versenyeznie. Szerencsére egy egészen másfajta zenei világról lévén szó, a hallgató hamar áthangolódhatott, és hamarosan érzékeltük, hogy megint elsőrangú előadói teljesítménnyel van dolgunk. Ligetinél a legnagyobb súly a karmester vállára nehezedik, hiszen a rendkívül bonyolult, polifon és számos más szempontból is poli-partitúrából neki kell összeraknia és szervessé gyúrnia az összhangzást, meghatároznia a zene fő áramlatait; tehát fantáziában a szerző partnerévé kell válnia. Ez talán a Lontano feltartóztathatatlan, parsifalos 4/4-ben történő hömpölygése esetében nehezebb; mindenesetre Rácz Zoltán, a sietség nélküli, időtlen kompozíciós mód, a szándékosan elmosódóbb szakaszhatárok ellenére roppant sok színt és érzelmi fokozatot idézett fel, afféle látomássorozatot hozott létre a sejtelmes éjszaka-hangtól a drámai kitörésig, érdesebb, súrlódóbb, fájdalmasabb hangzásokig. Mégpedig úgy, hogy a lezáráskor mégiscsak nagyon biztos kézzel felrajzolt és az időbe visszataláló forma kereteiben érzékeltük a darabot. A San Franciso Polyphony jóval keményebb hangzású és külső eseményekben, tragikus és disszonáns elemekben bővelkedő kompozíció. Ezzel együtt az volt a benyomásom, hogy Rácz interpretációja elsősorban a műben kétségkívül jelen levő iróniát és (egyébként nem rosszindulatú) Amerika-paródiát hangsúlyozza. Az előadás ezzel együtt egy komplex, és ha lehet mondani, klasszikus leszűrtségű, ezzel együtt ligetisen koncentrált és expresszív darabot formált a San Franciso Polyphonyból -mint a Lontano esetében is, részleteiben és egészében is elsőrangú hangszeres teljesítménnyel. (Május 27. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS A német hegedűművésznő, ANNE-SOPHIE MUTTER idén negyvenhét éves, de már harminchárom esztendős nemzetközi karriert tudhat maga mögött: kamaszlányként 1977-ben debütált a Salzburgi Ünnepi Játékokon, legnagyobb pártfogója, Herbert von Karajan vezényletével. Neve és munkássága összefonódott a Karajanéval: számos felvételt készített a sztárkarmester társaságában, és ami előadói stílusát illeti, abban is van valami a Karajan által kedvelt szólisták -például Sabine Meyer vagy Alexis Weissenberg -reprezentatív, de kissé formális gesztusvilágából és hűvösségéből. Ez a hegedülés mindig megbízható, mindig pontos, mindig virtuóz - de a személyességnek, az érdekességnek, a szuggesztivitásnak és az erőnek azt a fokát és fajtáját, amely például Vadim Repin, Leonidas Kavakos vagy Christian Tetzlaff játékát jellemzi, Anne-Sophie Mutter felvételeitől hiába várnánk. Persze ezek a felvételek kétségtelenül igényesek, kidolgozottak, egyszóval magas színvonalúak - ilyen volt a közelmúltban a művésznő évfordulós Mendelssohn-lemeze és különösen a Gubajdulina-CD, az In tempus praesens című, neki dedikált hegedűverseny tolmácsolása. Egyébként is tegyük hozzá: Anne-Sophie Mutter elismerésre méltó érdeklődést mutat a kortárs zene iránt, nevéhez a Gubajdulináén kívül olyan szerzők műveinek ősbemutatói fűződnek, mint Lutos∑awski, Penderecki vagy Dutilleux. A különféle régi és újabb lemezfelvételek után a budapesti közönség most végre személyesen is találkozhatott Anne-Sophie Mutterrel: a hegedűművésznő a MANFRED HONECK vezényelte PITTSBURGHI SZIMFONIKUS ZENEKAR koncertjén lépett fel. Az amerikai együttes május 17-én kezdődött európai turnéján Párizs, Luxemburg, Prága, Bécs és Budapest Hangversenytermeiben játszott. A műsoron mindössze két kompozíció, a 19. század alkonyának két emblematikus alkotása szerepelt: az első részben Johannes Brahms 1878-ban keletkezett Hegedűversenyét, a másodikban Gustav Mahler 1889-ben -éppen Budapesten -bemutatott 1. szimfóniáját hallottuk. Hanglemezélményeim alapján Anne-Sophie Mutter hegedűjátékát korábban általában perfekt hangszeres teljesítménynek tartottam, és zenei fenntartásaim is mindig azért fogalmazódtak meg, mert olykor tartózkodónak éreztem ezt a muzsikálást: olyan előadásnak, amely túlságosan is enged a csiszoltság, a lekerekítettség igényének, s ezért gyakran fenyegeti a sterilitás. Ehhez a sokszor ismétlődött régi tapasztalathoz képest a koncertélmény meglepetést szerzett. Anne-Sophie Mutter hegedülése a Művészetek Palotájában minden volt, csak nem steril vagy személytelen. Brahms romantikus érzelemvilágú, de klasszikusan tiszta formálású versenyművének szólóit nagyon is megmozgatta, sajnos egy olyan külsőséges, hatásvadász felfogás szellemében, amellyel nehéz azonosulni. Ezt az előadást tanítani kellene, olyan hiánytalanul tartalmazott mindent, amit nem szabad megtenni Brahms versenyművében. Mutter többnyire túlzott vibrátóval játszott, fekvésváltásai gyakran voltak csúszkálósak, a fegyelmezett brahmsi dallamokat pedig sokszor terhelte meg patetikus agogikával, egyes fordulatokat feleslegesen kiszélesítve, másokat elsietve, egészében véve olyan érzelgős, maníros, hamis emocionalitású értelmezésben, amely idegen ettől a nemesen emelkedett hangú remekműtől. Hozzá kell tennem, hogy az oktávmenetek és az erős hangsúllyal indított forte dallamok szinte mindig préselt, nyers hangon szólaltak meg. Kiábrándító volt a ráadásként előadott Bach-tétel is: abban az idejétmúlt olvasatban, ahogy a d-moll partita Sarabande-ját Anne-Sophie Muttertől hallottuk, ma már csak kevesen szólaltatják meg ezt a zenét. Az volt a benyomásom, hogy a hegedűművésznő erőltetett, modoros játéka a zenekarra is kedvezőtlen hatást gyakorolt: a Pittsburghi Szimfonikusok együttese kissé pontatlanul muzsikált, az osztrák származású, ötvenkét éves Manfred Honeck pedig lelkesedés nélkül, a szó rossz értelm |