2010. május 2.

Mozart

La clemenza di Tito

Titus                      Herbert Lippert

Vitellia                   Eva Mei

Sextus                    Ruxandra Donose

Annius                   Várhelyi Éva

Servilia                   Wierdl Eszter

Publius                  Szüle Tamás

A történetíró         Bálint András

Karmester             Fischer Ádám

Karigazgató           Szabó Sipos Máté

Díszlet                    Borsa Miklós

Jelmez                    Márk Tivadar

Rendező                 Boschán Daisy

2010. május 12.

Verdi

Nabucco

Nabucco          Alberto Gazale

Izmael              Wendler Attila

Zakariás          Rácz István

Abigél              Paoletta Marrocu

Fenéna             Ulbrich Andrea

Baál főpapja   Szüle Tamás

Karmester       Kesselyák Gergely

Karigazgató     Szabó Sipos Máté

Díszlet              Kézdy Lóránt, Nagy Viktória

Jelmez              Schäffer Judit

Rendező           Mikó András

2010. május 13.

Verdi

Don Carlos

II. Fülöp                Ferruccio Furlanetto

Don Carlos            Fekete Attila

Posa márki            Kálmándi Mihály

Főinkvizitor           Szvétek László

Egy szerzetes         Cser Krisztián

Erzsébet                 Norma Fantini

Eboli hercegnő      Wiedemann Bernadett

Tebaldo                 Simon Krisztina

Lerma gróf            Boncsér Gergely

Mennyei hang       Kertesi Ingrid

Karmester         Fischer Ádám

Karigazgató           Szabó Sipos Máté

Díszlet                    Forray Gábor

Jelmez                    Márk Tivadar

Rendező                 Mikó András

Itt az idő -gondoltam magamban, mikor május 2-án este a függöny széthúzása után megpillantottam a Titus kegyelme kulisszáit az Operaház színpadán. Mármint arra a régi szép, 1990-es évekbeli időre gondoltam, tekintve, hogy a dalszínház Mozart utolsó opera seriájának majd' kétévtizedes produkcióját újította fel a Májusünnep nyitó aktusaként. Vagy talán egyenesen a Flaviusok korának távoli ideje kelt volna új életre? Mindenesetre az antikizáló falfestményeket utánzó díszletekről mintha csak az imént tisztították volna le a vulkanikus hamut egy pompeji vagy herculaneumi ásatáson. A meglepetés erejével hatott az a háztáji állatokkal díszített falusi csendélet, amelyen Borsa Miklós -egyéb páros ujjú patások mellett - Apuleius regényének címszereplőjét, Luciust is megörökítette. Boschán Daisy patinás rendezése, melyben a sztereotip mozdulatokkal ágáló szereplők élettelen marionettbáboknak tűntek, nem éppen előnyös oldaláról mutatta be Mozart operáját. A látottakért a nagyszerűen éneklő kórus és a nyitánybeli hadarást leszámítva precízen játszó zenekar nyújtott kárpótlást; meg persze Ruxandra Donose Sextus-alakítása. Herbert Lippert kappanhangú Titusáról és Eva Mei fakó Vitelliájáról sajnos nem mondható el ugyanez.

Mellesleg a La clemenza di Tito epikus színházzá átalakított változata (Hegedűs Géza munkája), melyben fehér tógás római történetíró beszéli el az eredetileg secco recitativókban zajló cselekmény nagy részét, voltaképpen nem annyira rossz ötlet, mint május 2-án este tűnhetett. Elvégre Mozart is mindent megtett, hogy életet leheljen a vértelen seria-hagyomány reprezentánsába: az ő Titusa még Sextus kasztrált szerepét figyelembe véve sem mondható szokványos dramma per musicának. Elegendő összevetni Metastasio 1734-es, félszáznál is többször megzenésített alkalmi librettóját a drezdai udvari költő, Caterino Mazzolà vera operává átgyúrt szövegével, vagy egymást követően meghallgatni Gluck 1752-ben komponált Titusát és Mozart művét, hogy láthassuk: A varázsfuvola szerzője milyen mértékben emelkedett felül a műfaj konvencióin. Mazzolà jó néhány recitativo és ária húzásával nem csupán kétrészessé redukálta az eredetileg háromfelvonásos cselekményt, hanem egy sor rövid együttessel, duettel és tercettel gazdagította Metastasio egyhangú recitativo- és áriafüzérét. Még az opera buffákból ismerős cselekményes ensemble-finálé sem hiányzik -igaz, az első felvonást megkoronázó, off-stage kórussal megerősített kvintett nem a központi buffa-finálék szokott strettájával, hanem a Titus vélt halálát sirató gyászindulóval zárul. A szólószámok is sokkal változatosabbak, mint Gluck operájában: Mozart művének há- rom főszereplője accompagnatóban tépelődik; zenekarkíséretes énekbeszéd keretében születik meg a princeps kegyelmi döntése is. A da capo-áriák emlékét őrző, de végigkomponált háromrészes formák (Titus, Annius és Servilia áriái) mellett ott van a két nagyszabású rondò Sextus, s egy további Vitellia számára -közülük a „Parte, ma tu ben mió"-t és a „Non più di fiori"-t Anton Stadler basszetkürtjére komponált obligát hangszerszóló teszi emlékezetessé.

A baj tehát semmiképp sem Mozart gazdag partitúrájával van (hogy a recitativók Süssmayr keze munkáját dicsérik -mellékes), de nem is önmagában az átdolgozás tényével, hanem elsősorban annak mikéntjével. Egyrészt nem világos, miért maradtak meg Hegedűs adaptációjában azok a seccók, amelyek végül megmaradtak. Másfelől a zeneszámok között elhangzó históriai elbeszélés iróniája mintha nem érvényesült volna eléggé a Nagymező utcai Titus Livius, Bálint András előadásában. Pedig nagyon is jóleső iróniát véltem kihallani a tingli-tangli versikékbe szedett kommentárból, ami egy ilyen leplezetlenül hódolati jellegű, dramatikus formába öntött királytükör esetében kellemesen hat a néző-hallgatóra. Különösen jól szórakoztam azon a verssoron, mely szerint az egyeduralkodó maga volna „a megtestesült erkölcsi erő". Persze egy újszülöttnek minden vicc új, s nyilván akadnak olyanok, akik már a kilencvenes években is éltek és ismerősnek tűnnek számukra az ilyesféle mondatok.

Május 12-én este kötelességtudóan ismét elmentem a Magyar Állami Operaházba, a Nabucco előadására. Látomásaim ezúttal olyannyira apokaliptikusak voltak, hogy kénytelen vagyok bibliai modorra váltani. A színpadon láték egy asszonyt (Paoletta Marrocu). Ugyan nem hétfejű, tízszarvú, veres fenevadon ült, s a homlokára sem volt ráírva, hogy kicsoda; de a műsorfüzet és a látható színpadi cselekmény tanúsága szerint minden kétséget kizáróan ő volt a babiloni erkölcstelen nőszemély. Az asszony sozusagen bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve -vagy legalábbis valami ilyesmi (Schäffer Judit jelmezei). Nagy csodálkozással csodálkozám, mikor látám őt. Annál is inkább, mivel a szívemnek oly kedves Babilont, az ördögök tanyáját, minden tisztátalan szellem hajlékát, noch dazu minden tisztátalan és gyűlöletes állat odúját szegény Kézdy Lóránt díszlettervező hátborzongató, tarkára mázolt szőnyegek belógatásával tárta elénk annak idején. Némi reménysugárt jelentett a Nabuccót alakító Alberto Gazale bársonyos baritonja. A babiloni nőszemély azonban olyan hangokat adott ki magából, hogy föld királya legyen a talpán, akinek nem ment el a kedve a paráználkodástól.

Az 1987-es, Mikó András rendezte Nabucco felújításának egyébként „A babiloni jedi-lovag lézerkardja, avagy elektromos baleset a szőnyegkereskedésben" címet adnám. Mint ismeretes, a fennhéjázó uralkodó a második finálé concertatójának végeztével azt követeli mind zsidó, mind pedig babiloni alattvalóitól, hogy istenként imádják, mire büntetésül villám sújtja. A tempo di mezzo-beli megdöbbentő eseményt az olasz operadramaturgia konvencióival összhangban a felvonást záró strettának kellene követnie, ehelyett azonban Nabucco egy cabalettaszerű gyors és egy cantabile jellegű lassú részt váltakoztató szólót énekel („Chi mi toglie il regio scettro" -„Oh mia figlia"); Zakariás főpap Isten büntetésének nyilvánítja a történteket (esetünkben talán nem is alaptalanul); mire válaszul Abigél magához ragadja a Nabucco fejéről lehullott koronát. A villámcsapás formájában megnyilatkozó deus ex machina a május 12-i budapesti előadás alkalmával finoman szólva komikusra sikeredett. A Nabuccót alakító Gazalénak körülbelül olyan harci eszközt kellett magasba emelnie a Magyar Állami Operaház produkciójában, mint amilyennel Obi-Wan Kenobi és társai hadakoznak a Csillagok háborújában. Az úgynevezett villámcsapás idejére aztán a színpad elsötétült, a tremenda ultrice spada pedig villogni kezdett. Azt hiszem, hogy ennél talán jobb lett volna, ha semmi nem történik a színpadon, vagy ha mindössze annyit látunk, hogy Nabucco dermedten állva dülledt szemeket mereszt, mint Leo Nucci a Bécsi Állami Opera 2001-es előadásáról készült felvételen (rendező: Günter Krämer). A mennydörgős ménkű úgyis ott szól a zenekarban. Szép kromatikusan ereszkedik alá.

A Májusünnep három, általam látott előadása közül meglepő módon a legrégebbi relikvia, Mikó Don Carlosa bizonyult a legmaradandóbb élménynek. Forray Gábor díszletei enyhén kopottas voltuk ellenére is kétségkívül szépek és impozánsak, még ha egy idő után kicsit unalmasak is. A színpadot Bernini kolonnádjaként körülölelő, sőt valósággal béklyóba verő kulisszák ugyanis lényegében soha nem tűnnek el, csupán átalakulnak, más megvilágításba kerülnek a mindenkori történésnek megfelelően. Tekintve, hogy Verdi nagyoperája még négyfelvonásos változatában is meglehetősen terjedelmes mű, a néző szemének némi idő elteltével bizony jól esne kissé változatosabb látnivaló. A grand opéra alapvetően nem költséghatékony műfaj. A zsánernek otthont adó párizsi intézmény híres volt látványosság iránti vonzalmáról, s dekoratőrei -Cicéri, Duponchel, Cambon, Thierry és társaik -legalább olyan jelentős (ha nem jelentősebb) szerepet játszottak egy-egy produkcióban, mint a zeneszerzők és az énekesek. Mindezek ellenére tagadhatatlanul szép a Szent Jusztin-kolostor kékesszürke félhomályban derengő díszlete az első és utolsó felvonásban, annál is inkább, mivel a homogén látvány nagyon is összhangban van a szerzetesek kórusa, illetve a zenekari előjáték sötét színek uralta hangzásával. Márk Tivadar jelmezei is jól harmonizálnak a kulisszák nyújtotta keretekkel.

Ami az énekeseket illeti, május 13-án mindenekelőtt Wiedemann Bernadett remek alakítása nyerte el tetszésemet; különösképpen a Fátyoldal, az opera Fülöp-Eboli szerelmi szálát egyetlen példázatszerű zeneszámba sűrítő, egzotikus elbeszélő dalbetét. Wiedemannt hallgatva minduntalan az járt a fejemben, hogy ezt az opéra-comique-ba illő zeneszámot Verdi eredetileg alt hangra szánta: Eboli szerepét ugyanis a kezdeti tervek szerint Rosine Blochnak kellett volna énekelnie 1867-ben. Az Opéra direktora, Émile Perrin azonban végül a mezzoszoprán Gueymard-Lauters mellett döntött, aki korábban olyan szerepeket alakított, mint a hugenották Valentine-ja, A trubadúr Leonórája, valamint A próféta Fidèse. A Don Carlos G-dúrban koncipiált balladája azonban túl mélynek bizonyult az új Eboli számára, ennélfogva egész hanggal magasabbra kellett transzponálni. Ugyan Gueymard-Lauters minden bizonynyal könnyedebb mezzoszoprán lehetett, mint amilyet május 13-án este hallhattunk a strófavégi cadenzákban, mindenesetre Wiedemann teljes terjedelmében dús és kiegyenlített hanggal rendelkezik, így alighanem Rosine Bloch alacsonyabb hangfekvésében is ugyanolyan szépen és meggyőzően tudta volna előadni a Fátyoldalt, mint azt A-dúrban tette.

Kivívta még tetszésemet Fülöp király szerepében Ferruccio Furlanetto, aki igen méltóságteljes monarchát alakított. A címszerepet játszó Fekete Attila tiszteletre méltó koncentrációval, mindvégig szenvedélyes és energikus hangon énekelt -helyenként kicsit több líra és hajlékonyság talán nem vált volna kárára az infánsnak. Nem bizonyult viszont jó döntésnek, hogy Valois Erzsébet szólamát Norma Fantinira osztották: talán csak pillanatnyi indiszpozíciónak tudható be, hogy mind volumen, mind hangminőség tekintetében kevésnek bizonyult az opera legrokonszenvesebb alakjának megszemélyesítéséhez. Az Operaház zenekara viszont -akárcsak a Titus kegyelmében - ezúttal is pontos és tetszetős kísérőnek bizonyult Fischer Ádám keze alatt.

A Májusünnep záróelőadása a Nabuccóhoz hasonlóan arról tanúskodott, hogy Mikó András olyasféle alakja a magyar operaéletnek, mint V. Károly Verdi történelmi nagyoperájának: hivatalosan ugyan már nem él, de ha a szükség úgy hozza, előkerül sírjából. Márpedig most szemlátomást nagy a szükség az Operház táján, tekintve, hogy az idei nyáreleji operafesztivál érezhetően szerényebbre sikerült, mint a hagyományteremtő céllal útnak indított, egy esztendővel ezelőtti kezdeményezés remélni engedte. Félreértés ne essék: Fischer Ádám iniciatíváját, melynek célja a budapesti operaélet nemzetközibbé tétele, nagyon jónak tartom, ez irányú fáradozásait pedig nagyra értékelem. Ugyanakkor tény, hogy tavaly ilyenkor Cecilia Bartoli is hangversenyezett, s az Operaház nem csupán énekművészeket hívott meg külföldről, hanem karmestereket is, míg az idei műsorfüzetben csupa magyar dirigens nevét olvashattuk. több évtizedes produkciók felújításainak ugyan egy évvel ezelőtt is részese lehetett a közönség, ám akkor a mind zenei, mind szcenikai szempontból élvezetes Xerxész bemutatóját is láthatta.

A következő évad előzetese alapján úgy tűnik, hogy a folytatás -legalábbis az előadások számát és jellegét illetően -hasonlóképpen szerénynek igérkezik: Verdi Otellójának és Rigolettójának, valamint Puccini Manon Lescaut-jának két-két előadására számíthatunk. A jövő májusra meghívott vendégművészek névsorában mindenesetre örömmel olvasom Rost Andrea, Neil Shicoff és José Bros nevét, s azt is, hogy egy év múlva Renée Fleming várhatóan önálló koncertet ad majd Budapesten. Addig is jőni fog, ha jőni kell, a nagyszerű Bánk bán.

Eva Mei és Ruxandra Donose

Eva Mei és Herbert Lippert

Szüle Tamás, Paoletta Marrocu
és Alberto Gazale

Ferruccio Furlanetto

Fekete Attila és Norma Fantini

Éder Vera felvételei