-A beszélgetéshez két jubileum is apropót kínál, hiszen ön negyvenéves, a Magyar Rádió Énekkara pedig hatvan. Ebből a hatvan évből az ön szeletkéje még kicsike, hiszen 2009 óta dolgozik itt, de a pályán már sok eredmény és esemény áll Ön mögött.

-Számomra rendkívül megtisztelő, hogy én is részese lehetek ennek a nagyszerű hatvan évnek, azért pedig különösen hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan évad állhat mögöttünk, amikor kollégáimmal, elődeimmel, tanáraimmal együtt ünnepelhettük a Rádió Énekkarát. Karnagyi pályámat tekintve valóban eseménydús az a húsz év, ami életem fele. 1990-ben kerültem a Vasas Művészegyüttes Énekkarába másodkarnagyként. Akkor, fiatalon nem gondoltam volna, hogy rövidesen igen nagy felelősséggel járó feladatot kapok, hiszen a kiváló Vass Lajos halála után engem neveztek ki a kórus vezetőjének. Az Énekkart -két év megszakítással - tavalyig vezettem. Közben 2002-ben ebből az együttesből megalapítottam a Vass Lajos Kamarakórust, melyet a mai napig boldogan vezetek. Pályámhoz egyébként az egyik legnagyobb lökést egy másik hivatásos énekkar, nevezetesen a Debreceni Kodály Kórus közelebbi megismerése jelentette.

-Ön a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult szolfézs-zeneelmélet és cselló szakon.

-Igen, így a debreceni középiskolás évek alatt rendszeresen kisegítettem a város profi kórusában, olyannyira, hogy még a konzis órákat is gyakran mellőztem, hogy állandóan ott lehessek a nagy oratorikus darabok próbáin és a hangversenyein. Ez olyan inspirációt adott, hogy már akkor elhatároztam, karmester leszek. Debrecenből a Zeneakadémiára jöttem, karvezetés szakra. Először Jobbágy Valér, majd Erdei Péter növendéke lettem.

-Karmester akart lenni, mégis karvezetés szakra ment?

-Tizennyolc évesen nem éreztem még elég érettnek magam a karmesterképzőbe való felvételihez. Negyedéves karvezető voltam, és egyben már némi tapasztalattal bíró karnagy, amikor felvételt nyertem a Lukács Ervin és Gál Tamás vezette karmesterképzőbe. Így 1994-ben szereztem a karvezetői, '98-ban pedig a karmesteri diplomámat.

-Tudom, hogy a karnagyi hivatás iránti elkötelezettsége nagyon erős, de azért a pályáján igencsak meglepődtem. Sokat dolgozott színházban: a debreceni Csokonaiban, a Pécsi Nemzetiben színházi produkciók sorát vezényelte. Kívülről nézve az jelentősebb és főként színesebb feladatnak tűnik. Jóval nagyobb kihívásnak érzem a színházi munkát, a karmesterséget, zenekarvezetést, operaprodukciók létrehozását, mint egy énekkar irányítását.

-Operát dirigálni valóban ünnep, odáig eljutni pedig igazán sokrétű munkát kíván. A műfajt továbbra is imádom. Azt viszont határozottan cáfolom, hogy e kettő közül valamelyik is kisebb vagy nagyobb méretű kihívást jelentene. Az életem a bizonyíték rá, mennyire érdekesnek és lebilincselőnek tartom a kórusvezetést. Diplomáim után a Csokonai Színházban kaptam lehetőséget mint korrepetitor és váltókarmester. Éveken át éltem úgy, hogy délelőtt és délután még a Nabuccót próbáltam, esténként pedig Budapestre kellett utaznom kóruspróbát tartani -minden héten kétszer, majd háromszor. Ezután neveztek ki zeneigazgatónak, és két évvel később a Pécsi Nemzeti Színházban is ugyanezt a feladatot láttam el.

-Ott is zeneigazgató volt?

-Igen. A karmesteri és a karnagyi pályám párhuzamosan haladt egymás mellett. Ezért a kettősségért sokat kellett harcolnom mestereimmel is. Lukács Ervin tanár úr, akinek rengeteget köszönhetek, sokszor az orrom alá dörgölte, hogy nagyon kórusszerűen dirigálok.

-Úgy érti, nagyon artikuláltan?

-A kórusdirigenseknek, a zenekari, illetve az operakarmestereknek egyaránt saját gesztusrendszerük van. Köztudott, hogy míg egy karmester az esetek legnagyobb részében érthető egy kórus számára, fordított esetben ez ritkán igaz.

-A kettősség ellenére mégis úgy tűnik, végleg letette a garast a karvezetés mellett, amikor a pécsi zeneigazgatói székből megpályázta a Rádió Énekkarának karnagyi posztját. Miért tette?

-Pécsi szerződésem leteltével feleségemmel visszaköltöztem Budapestre. Megszületett a kisfiunk, és akkor írta ki a Rádió a pályázatot. Hallatlan izgalom fogott el, hiszen nagyon régi, mélyről feltörő vágy volt bennem az, hogy hivatásos énekkart vezessek, különösen az MR Énekkart, amelyet fiatal korom óta figyelemmel kísérek. Úgyhogy azonnal ugrottam.

-És hány pályázó közül nyerte el?

-Úgy emlékszem, kilenc.

-Hosszadalmas egy ilyen megmérettetés? Hogyan képzeljem el?

-A pályázat kiírásától 2009. január elsejéig fél év telt el. Nekem nagyon hosszúnak tűnt. Az első fordulóban írásban kellett egy részletes dolgozat formájában benyújtani az elképzeléseimet. Majd következett a második forduló, amely személyes beszélgetésből állt.

-Volt gyakorlati rész is, kellett vezényelni?

-Természetesen. A harmadik fordulóban öt próbát kaptam, s azt egy koncert követte a 6‑os stúdióban. A próbák egy része szó szerint próba volt, de az egyikből úgynevezett Z-felvétel (Nem törölhető felvétel. -A szerk.) is készült.

-És a kórusnak is volt szava abban, hogy ki nyerjen?

-A rádiós kollégáké mellett döntő szava volt.

-Akkor ez igazán nagy elismerés, gratulálok hozzá!

-Nagyon szépen köszönöm. A kórustagok véleménye rendkívül fontos és szigorú, hiszen az MR Énekkar minden dirigensével szemben kritikus. Náluk nem lehet mellébeszélni. Két-három percen belül kiderül, kit tekintenek komoly partnernek, és ki az, akin rögtön átlátnak. Úgyhogy döntésük számomra nagyon megtisztelő volt. Az első pillanattól fogva nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. Egy igazi szerelem.

-A hatvan év jelentős kihívás, mert nem akármilyen névsor végén áll a neve. Az alapító Székely Endre, majd Darázs Árpád, Vásárhelyi Zoltán, Vajda Cecília, Csenki Imre, Sapszon Ferenc, Erdei Péter, Strausz Kálmán voltak az elődei. Mit ró ez önre? Mennyiben kötelezi a tradíció, és mennyiben újíthat? Közismert, hogy az elmúlt években a Rádió együtteseinek helyzete nem volt igazán stabil.

-Engedje meg, hogy először a kérdés második felére válaszoljak. Véleményem szerint tradíció és újítás nem létezhet egymás nélkül. Nagy becsben tartom a több évtizedes hagyományt, melyet közösen ápolunk az együttessel. Úgy vélem, ezek integrálása nélkül nem lehet hitelesen és életképesen továbblépni. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a meglévő értékek tovább fejlődjenek, és a mélyen gyökerező szálból új indák, kacsok és virágok nőjenek. Kérdésének első felére válaszolva leszögezem, hogy a felelősségen túl óriási öröm számomra, hogy elődeim között régi példaképeim és tanáraim sorakoznak. Sapszon Feri bácsival, igazi atyai jó barátommal számtalanszor kerültünk közeli szakmai kapcsolatba énekkaraink révén. Erdei Péter tanár úr sokat bátorított. Ő volt az, akihez tapasztalatlan növendékként fordultam segítségért majd' két évtizede: elvállaljam-e a Vasas Művészegyüttes vezetését.

-Ma már nem nevezhető rutintalannak.

-Annál nagyobb az elvárás velem szemben. Ez állandóan arra ösztökél, hogy ne lazítsak, a maximumot nyújtsam a próbákon, a koncertek és a Z‑felvételek alkalmával is. Persze nem lehet akármilyen produkcióval fellépni a Rádió együttesével. Ehhez rendkívül sokat tanultam az opera kapcsán is. Karmesterként olyan zenekari remekműveket vagy operákat vezényelhettem és vezényelhetek, melyekhez kóruskarnagyoknak ritkán van szerencséjük. Talán a széles repertoár és tapasztalat ad alapot és biztonságot a feladathoz, az
a cappella-darabok ismerete mellett.

-Egész éves tennivalókkal látja el ez a jubileum a kórust? Kaptak a megszokottakon kívüli meghívásokat is?

-Létszámunkból kiindulva rendkívül figyeltem arra, hogy ebben az évadban minden műfaj képviselve legyen a kórus programjában, úgyhogy a jubileumi év igen feszítettre, de tartalmasra sikerült. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon háromszor is szerepeltünk oratorikus hangversenyeken, és több budapesti és ősbemutatón vettünk részt (például Vajda János Pater nosterében). Az előző évadokhoz képest rengeteg sikeres Z‑felvételt készítettünk. Ehhez pedig jól jöttek az igazán pikáns műsorú a cappella-hangversenyek. Kezdem a Jubileum-bérlettel, amely három koncertből állt. Az elsőre meghívtuk Párkai István tanár urat, aki igazán ritkán hallható különlegességeket dirigált. Rheinberger kétkórusos Esz-dúr miséje mellett például elhangzott Richard Strauss Die Göttin im Putzzimmer (Az istennő a budoárban) és Hans von Bülow-nak a tanár úr által felkutatott Die ewige Sehnsucht című kompozíciója is. Második koncertünk a Haláltánc, boszorkánytánc nevet kapta. Ezen Beischer-Matyó Tamás eddig egyszer előadott, A halálra táncoltatott lány című művét énekeltük. De megszólaltak olyan különlegességek is, mint Mäntyjärvi Shakespeare-dalai vagy Distler Haláltánca. Az utolsó hangversenyen pedig modern egyházi darabokat adtunk elő, többek között Messiaentól, Schnittkétől, Hindemithtől. Sok újdonság volt köztük a kórus számára is.

Ezzel új repertoár építésébe fogtunk, ami, úgy veszem észre, nem okoz gondot, mert negyvennyolc, szakmai és emberi értelemben is fantasztikus énekes alkotja az együttest. Nagyon rugalmasan fogadják az instrukcióimat, így azt hiszem, szélesre tudjuk nyitni a kaput az új felé. A bérlet mellett a múlt évad csúcspontja egy kiemelten fontos hangverseny volt, amelyre meghívtuk az elődeimet is, ők dirigálták a koncert első felét. A szünet után egy új művet mutattunk be: Orbán György erre az alkalomra írta számunkra azt a Ricercare című oratóriumot, amelynek előadásában közreműködött az MR Szimfonikusok és a Gyermekkórus, Thész Gabriella irányításával. Nagy élmény volt a hangversenyre való felkészülés, hiszen minden nap más próbált az együttessel. Az énekkar rajtam kívül egy-egy szeletet kapott régi karnagyaiból is, ezzel híven reprezentáltuk az elmúlt évtizedek és napjaink munkásságát.

-A repertoár, melyet említett, talán válasz arra, hogy miben tudja megújítani a ma már nem annyira népszerű, és a megkopott iskolai zeneoktatásból is kihaló kóruséneklést. Mégis, mennyire fogékony ma a hallgatóság erre a műfajra?

-Hiszek abban hogy ma is jól reagál rá, csak persze tenni kell érte. Nem lehet tétlenül végignézni azt a pusztító folyamatot, amelynek részesei vagyunk. Az énekórák számának redukálása katasztrofális helyzetbe hozta az ének-zene oktatást. A felgyorsuló, tényleg embertelen életvitel miatt egyre kevesebben járnak énekelni is. És ha az emberek nem járnak jó énekkarokba, hogyan várhatjuk el tőlük, hogy meghallgassák a hivatásos énekkarok koncertjeit? Mindannyian felelősek vagyunk, és vezetnünk kell az embereket, így a közönséget is. Megfelelő műsorokat, színvonalas előadásokat kell tartani az ifjúságnak éppúgy, mint az idősebbeknek. Én is igyekszem minden generációt megszólítani.

-A fiatalokat modernebb repertoárral lehet elérni, vagy teljes műfajváltással? Még szimfonikus zenekarok is bedobnak egy-egy ragtime-ot a műsorba. Ilyesmire gondol?

-Egy határig szívesen elmegyek, de teljes műfajváltásra nem gondolok. Inkább máshova teszem a hangsúlyt.

-Elképzelni sem tudom, hogy egy húszéves azt mondja: hm, itt a péntek este, beülnék egy kórushangversenyre. Hozzáteszem: a televízióból is kikoptak a komolyzenei műsorok.

-Nagy hiba! Szinetár tanár úr találóan használta azt a kifejezést, hogy az ő idejében a tv-nézők „kénytelenek voltak elszenvedni azt az intellektuális inváziót", melyet a képernyőn keresztül kaptak. Az ember bekapcsolta a Magyar Televíziót, és ha akarta, ha nem, operafilmeket láthatott főműsoridőben. Elődjeim között sok olyan karizmatikus egyéniséget találunk, aki a szó szoros értelmében népművelő is volt, aki -nem mellékesen - megosztotta ismereteit a televíziós és rádiós műsorokon keresztül. Gondoljunk a Zenélő órákra, vagy a Röpülj pávára, ami országos mozgalommá vált.

-Megtalálta a helyét, tehát ha módja van rá, hosszú távra tervezne a kórussal?

-Természetesen igen. Hűséges típus vagyok, és nagyon boldog vagyok a kórussal. A nehézségek ellenére is úgy érzem, ez az a hely, ahol a pályámon a legjobbat tudom nyújtani.

Felvégi Andrea felvételei