Régi mániám, hogy a budapesti házfalakat emléktáblákkal kellene dekorálni. De nem ám olyanokkal, amelyeken hosszabb az emléktáblát állító testületek és személyek felsorolása, mint a táblával ünnepelt személy vagy intézmény jelzése. Olyan táblákat képzelek el, amilyenek a művelt nyugaton vannak. Alig nagyobbak egy A/4-es papírlapnál, rajta az emlékezéshez szükséges információ, s más semmi. Van is egy bő listám már néhány éve, de most, Vitányi Iván születésnapján rögtön hozzáírok néhány címet.

Nem gondolkodnék sokat rajta, hogy felvegyem a listára azt a zuglói, Hermina úti épületet, amelyet az odajáró, odaszokott ifjak Bartók Kultúrháznak neveztek, amelyben a Muharay-együttes tagjai tanyáztak, mígnem kifagytak onnan. (Utóbb a kisdobosok és úttörők vették birtokba, s a hatvanas években Szvajtoszlav Richter is meglátogatta a kis nyakkendősök zenei versenyének középdöntőjét. Tudom, mert ott ültem mellette, osztálytársnőmnek drukkoltam, s otthon elmeséltem, egy „német" zongorista is ott volt, aki megtapsolta a furulyások dallamait, s őt is nagyon megtapsolták a felnőttek. A szüleim összenevettek, aznap este Richter-koncertjegyük volt.) A felszabadulás utáni években a Muharay-együttes volt Vitányi útra indító közege. A szervezet rövidesen betagozódott a fegyelmezett és katonás Nékoszba, ami a fiatal Lukács-tanítványnak nem is volt ínyére.

1950-ben a Népművelési Minisztérium zenei főosztályára került Vitányi, s bár ellentmondva, a „narodnyik" besorolást is vállalva Révai előtt, évekre elfogadta az adott rákosista kereteket. A megvilágosodást 1953 nyara, Nagy Imre hatalomra jutása hozta. Jelen volt az ős-Petőfi-kör egyik első rendezvényén, amit a népművészetről szerveztek -ezen talán ha tizenöten jöttek össze. A felkelés napjaiban Forradalmi Bizottságot szervezett a minisztériumban, örült tanára, Lukács György kinevezésének -de örült, hogy a tisztelt tanár be sem ment talán a központba, nem is tudott volna ott mit csinálni. Megtorlás lett a vége - azonnali eltávolítás, Gyorskocsi utcai kihallgatás, s a több száz népdalt és népdalvariációt, zsoltárt és biciniumot ismerő zeneesztéta önvédelemből esztergályos-tanfolyamra ment. Hogy nem kellett hasznosítania ezt a tudását - a Muzsika szerkesztőségének döntése tette lehetővé. Némi felsőbb hezitálás után Vitányi Iván a lap táncfelelőse lett, visszatérhetett az értelmiségi létbe. Mire egy-egy művészegyüttes jeles évfordulóhoz ér, a kezdeti ellenségek és finynyás távolságtartók is hívükül szegődnek. Csak egy példa arra, hogy ne engedjük megcsalni magunkat: lapozzuk fel a Muzsika régi számait, s látni fogjuk, volt idő, hogy csak Vitányi Iván és Dienes Gedeon állt ki az Eck Imre vezette Pécsi Balett mellett.

A Muzsika után a Valóság szerkesztősége következett. (Az egykori Lenin körúton, a New York-sajtóház tőszomszédságában működött szerkesztőség is kapjon egy emléktáblát!) A „burzsoá" tudomány, a szociológia újrateremtésére vállalkozott a kollektíva, s ezen belül Vitányi egyike volt a honi zeneszociológia megalapozóinak. Akik ma a politikust látják benne, ne feledjék, akadémiai doktori cím birtokosa, jelentős tudományos életművel. A szakembert az is minősíti, meddig jutottak korai barátai és pályatársai. Messze, fontos eredményekig, könyvekig és szervezői-szerkesztői életművekig, gondoljunk csak Losonczi Ágnesre, Strém Kálmánra, Lendvai Ernőre, Sági Máriára.

És jött a Corvin téri Népművelési Intézet -kutató- és bújtatóhely. Vitányitól hallottam egy Goethe-mondást, mely szerint egy háború elvesztése malőr, egy parasztház leégése tragédia. Ezt, ha jól emlékszem, a forradalom utáni konszolidációval való kiegyezésre használta, arra, hogy megtalálja a feladatokat, az értelmes küzdelmeket. Ennek szellemében élte életét. Keményen, ha kellett, s mindig az értékteremtésre, értékmentésre figyelve. Az ő intézetének ernyője alatt szerveződött a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, az Oral History Archívum és az 1956-os Intézet is.

Egy korábbi születésnapon Losonczi Ágnes még megköszönte Vitányi Ivánnak, hogy barátságukat távol tartotta a publikus emlékezésektől. Változnak az idők, több és több és több emlékezésre volna szükség a történelemfelejtés évadján. Ki emlékszik ma arra, hogy a hatvanas években hangosan megkérdezte, miért nem hozhatja a karácsonyfát a Jézuska? Akkor volt bátor és hagyományőrző, amikor kevesen.

Isten éltesse a tudós, kultúraszervező, politikus Vitányi Ivánt!

Felvégi Andrea felvétele