Matthew Boyden

Az opera kézikönyve

Park kiadó, 2009

Társszerzők: Joe Staines, David Nice, Nick Kimberley, Jonathan Buckley, Mark Pappenheim, Duncan Clark, George Hall, Bill Blankes-Jones
és Simon Broughton

Fordította: Barabás György, Fejérvári Boldizsár, Máté J. György, Mesterházi Márton, Rácz Judit, Széky János, Varga Benjámin

A magyar vonatkozású szócikkeket írta:
Alföldy Gábor, Balázs István, Dalos Anna,
Kerékfy Márton, Németh G. István

Lektorálta: Fazekas Gergely, Gyarmati Eszter,
Kertész Iván

Szerkesztette: Balázs István és Fazekas Gergely

A fülszöveg tanúsága szerint „operával csak most ismerkedők és vájt   fülű, megszállott operarajongók" számára készült Matthew Boyden kalauzának magyar fordítása, Az opera kézikönyve. Paperback kiadványról van szó, amelynek bizonyos alkalmi jelleget ad, hogy -mint azt a könyv gerincén és hátsó borítóján olvasható felirat hirdeti - a budapesti Operaház 125 éves jubileumának évében jelent meg.

Az opera műfajával nem élethosszig tartó érdekházasságra lépni vágyó, csupán egy-egy estés baráti ismeretségbe kerülni szándékozó célközönség igényeinek a munka kétségkívül megfelel, mi több, biztos vagyok benne, hogy 700 oldalt meghaladó terjedelmével, a kezdetektől a közelmúltig csaknem 150 komponista mintegy 340 zenés színpadi művének ismertetésével bőségesen kielégíti az opera iránt érdeklődő laikus zenekedvelők és színházlátogatók jelentős részének érdeklődését. Az áttekintést DVD- és CD-felvételekből készült ajánló válogatás egészíti ki. Az egy-két mondatnyi „lemezkritikák" olykor keresetlenül egyszerűek és őszinték, s a felvételek ismerői sok esetben talán vitába is szállnak majd Boyden értékítéleteivel. Ám, mint tudjuk, de gustibus non est disputandum. A kötetet emellett kiemelkedő operaénekeseket, valamint -karmestereket bemutató kislexikon, zenei terminus technikusokat magyarázó kisszótár, továbbá név- és műcím-mutató egészíti ki.

Ami a munka tartalmát illeti, a válogatás persze néha esetlegesnek tűnhet, illetve a recepciótörténet időnként felülírja a műfajtörténetet: így kerülhetett be a kötetbe néhány olyan mű is, amely nem a szó szoros értelmében vett opera, még ha esetleg bizonyos szálak az operai hagyományhoz kötik is: egy 18. századi angol ballad opera (Johann Christoph Pepusch és John Gay Koldusoperája), valamint néhány operett (Offenbach három opéra-bouffe-ja, ifjabb Johann Strauss Denevérje és Cigánybárója, Lehár Víg özvegye, továbbá a Gilbert-Sullivan szerzőpáros néhány darabja). Hasonló megfontolásból kaphatott helyet a  Kiadványban Berlioz drámai legendájának, a Faust elkárhozásának ismertetője is. Ez utóbbi műről a szerző méltán jegyzi meg, hogy noha „Berlioz nem operának szánta mesterművét", „mára lényegében azzá vált". Ez -ha esetleg máshonnan nem is -Gérard Oury Egy kis kiruccanás című filmjéből tudható, melyben Stanislas Lefort karmester (Louis de Funès) a német megszállás alatt Berlioz drámai legendájának díszelőadását vezényli a párizsi Operában.

A könyv legnagyobb részét persze a zeneszerzők életrajzai és a művek ismertetése teszi ki. Hogy egy-egy ilyen tartalmi leírás elkészítése esetenként mennyire nem egyszerű, azt csak azok tudják, akik megpróbál- koztak már valaha A kékszakállú herceg vára „cselekményének" szavakba öntésével. Kerékfy Mártonnak mindenesetre sikerül úgy megoldania ezt a nem éppen könnyű feladatot, hogy a színpadi történés prózai részleteinek leírása nem öli meg annak költészetét. Mint ez utóbbi példa is mutatja, Boyden könyvének magyar kiadása honi erők munkájából is profitált, méghozzá nem is keveset: magyar vonatkozású szócikkeit a szerzőnél lényegesen felkészültebb hazai zenetörténészek gyúrták át, illetve részint gyara- pították további komponisták életrajzaival és műveinek ismertetésével. (Az angol eredetiben mindössze három magyar szerző -Bartók, Kodály és Ligeti -néhány műve szerepel).

A kötetnek műfajából adódóan óhatatlanul bizonyos katalógusjellege van. Ám katalógus is sokféle akad, s vannak szórakoztató regiszterek: például meghódított nők jegyzéke (Leporello áriája a Don Giovanniban), vagy éppen halállista kivégzendő személyekről (Ko-Ko dala A mikádóban). Boyden érezhetően arra törekedett, hogy az ő katalógusa is minél népszerűbb legyen, s hogy a száraz tényközlést érdekes és mulattató epizódokkal tegye elviselhetőbbé. Ennek megfelelően a kézikönyvet operatörténeti anekdotákkal fűszerezett keretes írások színesítik; közülük nem egy (például a Tosca haláleseteivel kapcsolatos színpadi bakikról szóló) valóban szórakoztató írás, míg mások (így a Meyerbeernek és a francia nagyoperának szentelt rész) inkább torzképként hatnak; ifjabb Dantan muzsikusokról mintázott karikatúra-szobrocskáit idézik az olvasó emlékezetébe.

Boyden eredetijének néhány tartalmi tévedése azt is elárulja, hogy szerzője inkább nevezhető lelkes, írói ambíciókkal megáldott operarajongónak, mint szakavatott zenetörténésznek. Hogy csupán egyetlen példát említsek: a műfaj hagyományait ismerő személy aligha vetette volna papírra azt az állítást, miszerint Gluck Orpheus és Eurüdikéjének 1774-es párizsi premierjén a főszerepet szoprán énekelte (lásd a 79. oldalt). Mint ismeretes, az említett átdolgozásban haute-contre, Joseph Legros alakította Orpheust, szemben az 1762-es bécsi ősbemutatóval, ahol kasztrált énekes, Gaetano Guadagni lépett fel a mitológiai muzsikus szerepében -a hangfajváltoztatás miatt kellett többek között kvinttel mélyebbre transzponálni Orfeo „Che farò" áriáját (a francia változatban: „J'ai perdu mon Eurydice"). Franciaországban hagyományosan idegenkedtek a kasztráltak alkalmazásától, természetellenesnek tartották ezt a gyakorlatot. Nadrágszereppé viszont csak a 19. század második felében alakult át a francia Orpheus szólama: a Théâtre Lyrique 1859-es felújítása alkalmával, amikor is Berlioz átdolgozásában vitték színre a darabot (a mitikus zenészt Pauline Viardot énekelte).

Egy ilyen terjedelmes kötet fordítása esetén persze könnyen becsúsznak sajtóhibák vagy fordításbeli ügyetlenségek is. Mindjárt hozzá is teszem: ilyenekből figyelemre méltóan kevés található a könyvben, tanúsítva, hogy mind a fordítók, mind pedig a szerkesztők igen alapos munkát végeztek. Mindöszsze egyetlen apróságra szeretném felhívni a figyelmet, s ezt nem szemrehányásként vagy kioktatásul teszem, hanem annak illusztrálására, milyen nehézségekkel szembesülhet a fordító, ha egy kevéssé ismert francia operett szövegrészletét angolból kell magyarra ültetnie. Offenbach Périchole-járól olvashatjuk a kötetben, hogy a szerző „idióta keringőt kreál a »rekalcitráns« szóra". A „rekalcitráns" terminus technikusként valóban előfordul magyar szövegben; Barna Tamás A molyhos tölgy (Quercus pubescens) csemetenevelése című munkájában találkoztam vele, ezt írja: „ha ugyanis a makk nedvességtartalma 30% köré csökken, a makk visszafordíthatatlanul elveszti csírázóképességét, hiába nedvesítjük újra. Az ilyen magvakat rekalcitráns magvaknak nevezzük." Offenbach ugyan sok pikáns szöveget zenésített meg, ám Meilhac és Halévy librettójában szó sincs arról, hogy a makk elveszítené csírázóképességét. A Périchole kegyeire áhítozó Don Andrès, peru alkirálya a csökönyös, ellenszegülő (récalcitrant) férjek számára fenntartott börtöncellába vetteti szerelmi riválisát, az utcai énekes Piquillót, e szavakkal: „Conduisez-le, bon courtisans, / Et que cet exemple serve, / Dans le cachot qu'on réserve / Aux maris ré- / Aux maris cal- / Aux maris ci- / Aux maris trants, / Aux maris récalcitrants." Latabár Endre egykorú fordításában a szóban forgó rész így hangzik: „Vezessétek őt el nyomon, / És zárjátok el ama vak / sötét lyukba, hol zárvák azon / Férjek, kik da- / Férjek, kik czos- / Férjek, kik kod- / Férjek, kik nak. / Férjek, kik daczoskodnak". Az említett kifogások ellenére azt hiszem azonban, hogy Boyden munkája korlátaival és fogyatékosságaival együtt is hozzájárulhat az operaműfaj népszerűsítéséhez.