2010. április 17., 18., 23., 24., 25.

Szegedi Nemzeti Színház

Verdi

Az álarcosbál

Riccardo                László Boldizsár

                               Csajághy Szabolcs

Renato                   Kelemen Zoltán

                               Geiger Lajos

Amelia                   Farkasréti Mária

                               Udvarhelyi Boglárka

Ulrica                     Magyar Szilvia

                               Erdélyi Erzsébet

Oscar                     Kónya Krisztina

                               Nánási Helga

Samuel                  Altorjay Tamás

                               Szélpál Szilveszter

Tom                       Kiss András

                               Koczor Kristóf

Silvano                  Németh József

Karmester             Pál Tamás

                               Gyüdi Sándor

Karigazgató          Kovács Kornélia

Díszlet, jelmez     Kentaur

Koreográfus          Juronics Tamás

Világítás                Stadler Ferenc

Rendező                Bodolay Géza

Minden felvonás ugyanúgy kezdődik az új szegedi Álarcosbál-előadáson: a függöny nyílásában megjelenik a Halál. (Néma szereplő volna,  az egyik kórustagra, Herczeg Ferencre bízták. Egészen jól csinálja. Ráérő idejében azonban visszaküldik a férfikarba énekelni, ami érthetetlen következetlenség.) Nos, az időnként éneklő halál tesz néhány mozdulatot, majd megszólal a zene, és fölmegy a függöny. Ez az első felvonásnál tűnik a legjobbnak, hiszen zene is van hozzá: a nyitány kikandikáló pizzicato akkordokkal kezdődik. A harmadik felvonás elején csehovi pisztolyt hoz a Halál a függöny elé, és hangtompítót csavar rá. A darab végén ezzel lövi le barátja a grófot. És a fegyver jó nagyot durran! Sajnos seregnyi hasonló motívum található az előadásban. Lehetséges persze, hogy a hangtompító ócska, kínai, utángyártott márka, de szerintem inkább a megoldás ócska.

Bodolay Géza ironikusan értelmezi a sztorit, ám túlhajtja a komikus elemeket. Mosolygunk gyerekességén, mikor a sok indulószerű muzsikáról csak annyi jut eszébe, hogy folyton meneteltet rájuk. Belenyugszunk, hogy többször is színpadra helyez négy Verdi-alteregót. (A színház előző bemutatójában, a Bohéméletben csupán egy Puccini jelent meg, ő is csak egyszer). Ők állandóan reagálnak az eseményekre, az első baritonáriában például valahányszor Renato kiejti a patria szót, előre akarnak rohanni a rivaldához. Elfogadjuk, bár értelme nem látszik. Kezdetben érdekes, hogy minden kézfogásnál fölvillannak a nézőtéri lámpák, s ettől a parolák egy kampány médiaeseményeivé válnak. A második felvonástól azonban ez már nem fogadható el, sőt mindegyre a néző dühét váltja ki.

A Halált egy csapat boszorkányforma táncos kísérgeti, a Macbethből kölcsönvett Sorsnővérek. Néha izgalmas látvánnyal segítik a cselekményt, de túl gyakran jönnek, emiatt hatásuk elenyészik, annak ellenére, hogy Juronics Tamás érdekes mozdulatokat koreografált nekik.

Farkasréti Mária, László Boldizsár, Kónya Krisztina és Kelemen Zoltán

- Veréb Simon felvétele

Kentaur mutatós keretet tervezett az előadásnak. A forgón két tükrös fal áll V alakban, egyik oldal a kormányzó palotája, a másik a jósnő tanyája. Szintén tükrös, le-föl mozgatható mennyezet zárja fölülről a teret, amelyből időnként hátsó fal és tükör válik. Az első és az utolsó képben gazdag ornamentikával díszített fehér falak határolják a színpadot hátulról, a jósnőnél és az Akasztófák dombján pedig kietlen, piszkosszürke paravánok. Még egy poént is rejt a díszlet magában: amikor Riccardo meghal, a szép fehér falak fölemelkednek, és a világ a főhős nélkül szürkévé válik. Az Akasztófák dombján Kentaur még egy illegális használtgumi-lerakót is elhelyez, környezetszennyezéssel is fokozva borzongásunkat. A jelmezek a díszletekhez hasonlóan nem utalnak konkrét korra. Oscart nadrágkosztümös, szemüveges titkárnőnek mutatja az előadás, s a dolog remekül működik. Talány, hogy Renato miért Riccardo első felvonásbeli kék tengerészkabátjában jelenik meg az Akasztófák dombján. Amikor öltözéket cserélnek, végképp értelmetlenné válik a dolog: hogy akarhatná elbújtatni valaki a főhőst a saját kabátjába, amelyet az előző felvonásban mindenki szeme láttára viselt? Nonszensz, hogy Riccardo később visszasettenkedik, és végignézi Amelia lelepleződését. A díszlet problémája, hogy -egy kis emelvénytől eltekintve -nincs függőleges tagozódása, nincs fent és lent. Persze ez mintha koncepció volna, hisz Bodolay az együtteseket meg se kísérli eljátszatni. „Egysorosos vonalban sorakozó!"-t vezényel, aki énekelni kezd, a közönség felé fordul, aki elhallgat, az meg oldalra. Közben hátul mindenféle alakok vonulnak, táncolnak, ágálnak s még tudjisten mit nem csinálnak. A rendező mintha mindenáron meg akarná úszni, hogy valódi szituációkat állítson elénk, olykor pedig porig rombolja a hatást. Mielőtt Amelia az életéért könyörög (Morrò, ma prima in grazia), keresztülmasíroztatja a színen Amelia és Renato gyermekét. Az ötévesforma aranyos fiúcska megáll, fakardjával suhint kettőt - a nézőtéren pedig végighullámzik a nevetés... Hasonlóan fölháborító, hogy az összeesküvők jelenetének közepén a Halál vonul el a szereplők előtt, kezében az ominózus pisztollyal, nyakában a kisfiúval. A gyereknek semmi köze a készülő gyilkossághoz, a rendező tönkreteszi azt a hatást, amelyet énekesei vérrel-verítékkel, teljes hangbéli odaadással éppen létrehoztak.

Persze a probléma, melyhez a rendező oly ügyetlenül nyúl, igen fontos. Érett műveiben Verdi mindig törekszik rá, hogy a tragikus feszültséget ellenpontozza. Ezért helyez el hangulatos, zsánerszerű vagy komikus jeleneteket a Rigolettóban, A trubadúrban vagy A végzet hatalmában. Ám egyetlen műve sincs, ahol a komikum ennyire az alaptéma lényegéből következne, ahol ilyen könyörtelenséggel sarjadna egymásból nevetséges és tragikus. A jósnőnél Amelia vallomásából pillanatok alatt a pompásan képmutató Tengerészdal nő ki. Ulrica jóslatára elsötétül a szín. Riccardo reakciója, a nevetés látszólag föloldja a szituációt -valójában ambivalencia bujkál a Kacagókvintettben. Amikor Amelia lelepleződik az Akasztófák dombján, és Renato élete legnagyobb megrázkódtatását szenvedi el, Verdi gúnyos nevetéssel fokozza a szituáció erejét. Az összeesküvők jelenetében pedig csak akkor hozza színre a csacsogó Oscart a báli meghívókkal, amikor már minden lehetőséget kimerített. Oscar elkezd finoman udvarolni a ház asszonyának, így ad új muníciót a jelenetnek. Bodolay nem érez rá, meddig tart a komédia, s hol kellene befejezni a bohóckodást. Az ellentétes karakterek sebészi pontossággal vannak egymás mellé varrva, a rendező viszont nagy, életlen bárddal darabolja őket.

Pedig van néhány elsőrangú ötlete is. A darab egyik alapproblémája, hogy mi történik a szerelmi kettősben. A zene az egyesülést harsogja, ám szavakban mindenki arról beszél, hogy a férjet nem érte sérelem. Nos, itt a duett csúcspontján táncospár jelenik meg hátul, összeölelkeznek, szeretkeznek, ahogy az nyilvánvalóan megtörténik Amelia és Riccardo -lelkében. Hasonló telitalálat, amikor a báli meghívókat osztogató Oscar hanyagul, mintegy mellékesen a Halál kezébe is nyom egyet. A premier estéjén a színpadra lépő rendezőt a taps mellett -Szegeden példátlan módon - hangos búzás is fogadta. Vajon tudja-e Bodolay Géza, hogy melyik reakció minek szól, hogy mikor ügyetlenkedik önképzőköri módon, s mikor értelmezi szuggesztíven a darabot? S az előadást látva fölmerül a kérdés: vajon érdekli-e? Azért is érint bennünket érzékenyen a rendezési paródia, mert a produkció zeneileg kitűnő. Az első szereposztás hármasa bármelyik operaháznak díszére válna.

Az Álarcosbál másik talánya: kicsoda   Riccardo gróf? A szereplők egyik fele gátlástalan kényúrnak festi le, a másik a nép jótevőjének. Bodolay nem foglal állást, sőt kétségeinket növeli: a nyitány alatt a gróf elgondolkodva, pisztollyal a kezében tűnik föl, majd saját halántékához nyomja a csövet, aminek semmi értelme -se előzménye, se folytatása. László Boldizsár abban a legerősebb, ami a rendezés fő gyengéje: az ízlésben. Jó arányérzékkel vált át parodisztikus hangról komolyra, majd vissza. A hang a teljes ambituson fényes és egyszínű, szerepről szerepre biztonságosabban szól. A Tengerészdalban önfeledten mókázik, és könnyedén hozza a Verdi által leírt, de a tenorok által mellőzött, oktávnál nagyobb ugrást. (Egyvonalas aszról kis c-re; élőben csak egyszer hallottam, Domingótól.) A szerep drámailag legérdekesebb pontja a III. felvonásbeli ária, ahol a gróf szerelem és lemondás között vergődik, s baljóslatú előérzet gyötri. László tenorja itt szól a legfényesebben, itt adja a legkomplexebb képet a figuráról.

Farkasréti Máriával minden este sodró szenvedélyű, fűtött szerelmi kettőst énekeltek, lehengerlő magas c-kkel megkoronázva. A mű érzelmi csúcspontja az előadás csúcspontjává is vált. Farkasrétinek döbbenetes figurateremtő ereje van. Ahogy belép a jósnőhöz, ijedten körbenéz, majd félénken félre húzódik, pár másodperc alatt plasztikus képet ad erről a sorsüldözött asszonyról. Sötétbársony szopránja megfellebbezhetetlenül zeng, azzal pedig végképp levesz a lábunkról, hogy finom pianókat is énekel.

Jól illik mellé Kelemen Zoltán, akinek hősbaritonja a Svéd Sándorok és Nicolae Herleák fajtájából való. Sötéten, nagy erővel szólal meg, s kivételes kvalitása a legfelső regiszterben is megmarad. Hosszú dallamíveket énekel egy levegőre. Kelemen az első másfél felvonásban mindenért aggódó, mindent túl sötéten látó hivatalnoknak ábrázolja Renatót. A nyitóképben László Boldizsár csibészesen csillogó tekintettel jelenti be neki, hogy a jósnőnél tengerésznek fog öltözni. Kelemen bosszankodva csóválja meg a fejét urának legújabb őrültségén, ami neki megint csak pluszmunkát, szervezést, fölösleges bonyodalmat okoz. Csak a vad szín és az aggodalom hevessége kelthet gyanút. A II. felvonásban, felesége lelepleződésekor nyomban hangot vált: mire a második Amelia! kiáltás végére ér, hangja már tele van gyűlölettel. Nagy áriájában a bosszúszomjas megcsalt férj, a becsapott barát teljes érzelmi skáláját mutatja meg szélsőséges dinamikával, szuggesztív átéléssel. Az összeesküvők jelenetét engesztelhetetlen konoksággal énekli végig. Igazi Verdi-hős, aki soha semmit nem tud elfelejteni, nem képes megbocsátani, felülemelkedni, s ez okozza bukását.

Herczeg Ferenc és Nánási Helga - Veréb Simon felvétele

A hórihorgas Geiger Lajos ellenben macskaléptű fiatal menedzsert formál, aki nem kevés időt és energiát fektetett abba, hogy karriert csináljon a kormányzó mellett. Ezért aztán mélyen elkedvetleníti, hogy főnöke átvágja őt. Az ő barátsága kevésbé átfűtött, csalódása inkább melankolikus, összeesküvése számítóbb. Kevésbé színgazdag, világos baritonján okosan hozza a szólamot, éneklése, alakítása adottságainak józan számbavételétől lesz kerek. Udvarhelyi Boglárka kell mellé, aki szintén egy-két tónussal könynyebb hang Farkasrétinél, viszont számottevő drámai erővel, hatásos indulattal énekel. Ő is megható portrét ad a szerencsétlen asszony sorsáról. Csajághy Szabolcs túl korán és túl későn kapta meg Riccardót. Korán, mert énektechnikailag még nincs teljesen felkészülve rá. És későn, mert nem volt elég ideje a szólam biztonságos megtanulására, a kényes részek begyakorlására. Pedig tehetséges énekes, férfiasan szép tenorral, meggyőző muzikalitással, figurateremtő erővel. A felső regisztere is megvan, csak a váltóhangok mutatnak bizonytalan állapotot. Előadásról előadásra jobb erőbeosztással énekelt, ami reményt ad a fejlődésre.

A fiatal Magyar Szilvia hangszíne valószínűleg megfelelne Ulricához, de annyira sötétítve, feszítetten énekel, hogy az eredeti vocéra csak következtethetünk. Erdélyi Erzsébetnek régi szerepe a jósnő, ezúttal is szép, kiegyenlített, kissé lírai mezzóval szólaltatja meg. Kónya Krisztina papírforma szerint túl van már Oscaron, hisz Adriana Lecouvreurt és Mimìt is énekelt már. A tényleges forma szerint azonban elbűvölő Oscart alakít, fölényes virtuozitással énekli a koloratúrákat, s ha a karmestert pillanatnyi hevülete gyorsabb tempóra ragadja, szemrebbenés nélkül követi. Szürke nadrágkosztümjében, szemüvegével még A kaktusz virágára emlékeztető mellékzöngéje is van az alakításnak. Nánási Helga nem uráért rajong titkon: minden férfit csábítgat. Szopránja kis volumenű, de hajlékony és kifejező. A kétszer két összeesküvő közül Szélpál Szilveszter alkalmatlan a szerepére: magas basszus helyett egy tenorszekund szól. Koczor Kristóf sötétebb tónusban áll mellette. Altorjay Tamás számtalan apróbb zenei hibával késztet bosszankodásra, bár orgánuma megfelel a feladatra, és Kiss Andrással jó párost alkotnak.

Pál Tamás legfőbb erényeit hozza a zenei vezetésben. A forma világos felépítését, a karakterek biztos megragadását, a muzsikálás biztonságát. Miközben Bodolay négy Verdi-utánzatot ugráltat a színpadon, a zenekar és az énekesek Pállal az élükön magukat mit sem zavartatva szólaltatják meg azt az egyet, az igazit. Tanítani való, ahogy Pálnál a drámai csúcspontok kinőnek az előzményekből, s ahogyan aztán levezeti a feszültséget. Amit az első szereposztás három főszereplőjével együtt csinálnak, az a legmagasabb rendű Verdi-előadás. Gyüdi Sándor biztos kézzel őrizte meg ezeket az erényeket.

Bodolaynál Riccardót nem leszúrják, hanem lelövik. Utána a szokásos szerencsétlenkedés zajlik művérrel, fetrengéssel, s közben oldalt a két összeesküvő (figyelmünk fókuszának legszélén, szinte észrevehetetlenül) időzített bombát dug Renato diplomatatáskájába, majd odarúgják a lábához. A gróf haldoklik, mindenkinek megbocsát, Renato összeomlik, Amelia és Oscar magán kívül van a fájdalomtól, ám a rendezőt ez hidegen hagyja. Ő pokolgépekkel babrál.

Álarcosbál-rendezésében Bodolay Géza nem veszi komolyan a szerzőt, és nem veszi komolyan önmagát sem. Volt egy ötlete, amelyet tűzön-vízen át megvalósított, függetlenül attól, mit mond a zene. A csehovi pisztolyra nem lehet hangtompítót szerelni. Ha ráteszik, visszafelé sül el.