Vitorlát bontva

Beszélgetés Nemes László Norberttel

Szerző: Mikes Éva
Lapszám: 2010 június
 

Schiller Kata felvétele

-Legutóbb a Rádióban találkoztunk, amikor Thész Gabriella mellett a Gyermekkórus társkarnagya volt. Azóta már nem az, ám rengeteg a funkciója: a Zeneakadémia Kodály Intézetének igazgatója, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenepedagógia Tanszékének megbízott vezetője, a Nemzetközi Kodály Társaság, a Bárdos Lajos Társaság tagja, és a közelmúltban a Zeneakadémia Baráti Köre elnökségi tagjának választották. Az Ari S. Kupsus Salon Concert Societyban végzett jótékonysági munkájával évek óta segíti a fiatal muzsikusokat. De kezdjük az elején. Nagyon érdekel, hogy a karvezetés és az énektanárság mint életre szóló feladat miként jut valakinek az eszébe.

-Az indíttatás leginkább személyekhez köthető, legyen szó bármilyen típusú tanulmányról. Kisgyermekkorom óta voltak olyan fontos zenepedagógusok, akik a zenei pálya felé sodortak. Erőszak nélkül alakítottak, formáltak. Személyiségük meghatározó volt. Ilyen tanárom volt a kalocsai zeneiskolában zongorát tanító Fuchs Ferenc, vagy a kecskeméti Kodály Iskolában, a gimnáziumban ének-zenére oktató Kiss Katalin. Ők nagyon fontosak az életemben. Az ott eltöltött évek és a kóruséneklés, a napi szintű zenei feladatok, a zeneiskolai zongoratanulmányok, az éneklő, inspiráló közösség vezetett tizenhét évesen arra a döntésre, hogy csakis ezzel szeretnék foglalkozni.

-Talán maga Kecskemét is predesztinálta arra, ami az élete lett: a Kodály Intézet, ahol tanult, tanított, most pedig a vezetője.

-Valóban érdekes, hogy visszatértem Kecskemétre. Már a Zeneakadémia utolsó két évében óradíjas munkát kaptam a Kodály Intézetben, a diplomázást követően ott tanítottam egy évig, majd elmentem külföldre.

-Négy év Kanada következett. Ott is tanult?

-Igen, a University of Albertán. Akkor, huszonegynéhány évesen úgy éreztem, hogy csak a kórusvezetés érdekel, s ezért mindenféleképpen meg szerettem volna találni az utat a pódium, az előadóművészet felé. Ezért gondoltam, hogy karvezetés tanulmányaimat más egyetemi környezetben folytatom, ahová eredetileg csak egy évre mentem. A kanadai egyetemtől kaptam ösztöndíjat, illetve a Soros Alapítványtól egy kiegészítő ösztöndíjat ahhoz, hogy folytathassam tanulmányaimat. De az egy évből négy lett. Egészen 1997-ig Kanadában maradtam, de közben sokat jártam vissza Magyarországra. Nyaranta rendszeresen részt vettem belgiumi mesterkurzusokon Frieder Bernius, a Stuttgarti Kamarakórus művészeti vezetője irányításával, aki szintén nagyon fontos inspiráció volt, míg egyetemi tanáraim közül Erdei Péter és kanadai tanárom, Leonard Ratzlaff volt meghatározó. Ők hárman fontos szerepet játszottak előadóművészi karakterem kialakulásában.

-Hogyan került a Rádió Gyermekkórusához?

-Az utolsó évek valamelyikében kerestek meg a Rádiótól. Személyesen Thész Gabriellával is beszéltem annak lehetőségéről, hogy vele a Gyermekkórusnál karnagyi munkát végezzek.

-Lett volna módja egyébként Kanadában dolgozni?

-Biztos, hogy lett volna hosszú távon is, mert az egyetemi évek alatt egy kollégiumban kórust vezettem, énekeltem egy professzionális együttesben, másodkarnagy voltam egy nagy oratóriumkórusban. Sokféle zenei tevékenységet folytattam, még templomi karnagyként is működtem, ami szintén fontos inspiráció volt. Az anglikán repertoárt ott ismertem meg. Orgonálni is tanultam.

-De meg sem fordult a fejében, hogy ott maradjon?

-Inkább úgy mondanám: nem gondoltam arra, hogy vissza fogok jönni. Hogy van visszaút.

-És a rádió ajánlata annyira csábító volt?

-Nagyon fontos ajánlat volt.

-De miért?

-Részben azért, mert főállású karnagyként elhelyezkedni a világ egyetlen táján sem egyszerű. Úgy éreztem, kiváltság, hogy valaki főállásban kórussal dolgozhat. Egy olyan professzionális együttes, mint a Magyar Rádió Gyermekkórusa, szakmai kihívás. Volt egy tanárom, aki azt mondta, hogy ha az embernek megadatik, hogy kiváló művészeti együttesekkel dolgozzon, az mindig nagyon fontos lesz további szakmai fejlődésében. Tehát minél magasabb színvonalú együttessel dolgozhat az ember, annál jobban kibontakoztathatja a tehetségét, annál inkább megtanulja a szakma minden fortélyát. És nagyon sokat tanultam, mielőtt a Gyerekkórushoz kerültem, de akkor kezdődött csak igazán a tanulás. Az nem volt elég, hogy karvezetőként, kóruskarnagyként sokoldalúan fel vagyok készítve a pályára. Pedagógussá kellett válnom. És ebben a tanulási folyamatban nagyon fontos volt Thész Gabi, akitől rengeteget tanultam mint zenepedagógus, mint karnagy, mint előadóművész.

-Ez 1997-ben volt. Gyerekekkel nem is dolgozott korábban?

-Nem, leszámítva a Zeneakadémián töltött éveket, amikor gyakorlati tanítást végeztünk különböző iskolatípusokban.

-Akkor a pszichológiát is meg kellett tanulnia, ami a pedagógiának nagyon fontos eleme.

-Pontosan. Ugyanakkor egyre inkább azt érzem, hogy a felnőttekkel való foglalkozás sem nagyon különbözik ettől abban a tekintetben, hogy egy karmester pedagógussá is kell hogy váljon ahhoz, hogy muzsikusaiból a maximumot tudja kihozni. És ebbe bele kell tanulni. Szerencsés voltam, hogy egy ilyen műhelyhez kerültem.
A kórusnál végzett munkám mellett a kecskeméti Kodály Intézetben tanítottam. Erdei Péter visszavett, és négy évig oktattam az intézetben szolfézst, zeneelméletet, kórusvezetést. Tehát az előadóművészi és a pedagógiai pálya itt találkozott, és '97 óta párhuzamosan működik.

-A következő fordulat?

-Akkor történt, amikor úgy döntöttem, hogy eljövök a Kodály Intézetből és a Zeneakadémia Budapesti Tanárképző Intézetében oktatok.

-Az ingázás miatt döntött így?

-Nem. Szerettem volna kipróbálni magam egy új környezetben. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember ugyanazt a dolgot sokféle formában csinálja. Úgy tűnik, hogy az életemben négy-ötévenként van egy olyan fontos fordulópont, amikor valami újba kezdek. Nem gyökeresen újba, de más helyzetben végzem ugyanazt a munkát. Egy év után a Tanárképző szolfézs, karvezetés, zeneelmélet tanszakának vezetője lettem. Abban az időben a tanárképző kar még nagy önállósággal bíró intézmény volt a Zeneakadémián belül. Nagyon szerettem. A Kodály Intézetben külföldi hallgatókkal dolgoztam, a Tanárképzőn fiatal magyar zenetanárjelöltekkel. Folytatódott a tevékenység a gyerekkórussal is, majd 2007-ben az Intézet önállósága az egyetem bolognai képzésre való áttérése következtében megszűnt. Akkor kaptam kinevezést az egyetemen 2007-ben létrejött Zenepedagógiai Tanszék vezetésére. Nagyon boldog voltam, nagy megtiszteltetés a világ egyik legjelentősebb zeneoktatási intézményében tanszéket vezetni.

-Tulajdonképpen beolvadt a főiskolai szintű tanárképzés az egyetemi művész és művésztanár-képzésbe. Mindez a bolognai folyamattal összhangban.

-Így van. Másfél év múlva, 2008 júniusában lettem a Kodály Intézet igazgatója. 2009 szeptembere óta a Kodály Intézet és a Zenepedagógiai Tanszék egy szervezeti egység. Címszavakban ez az én életpályám.

-Mikor hagyta abba a Gyermekkórust?

-2009 novemberében. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a két tevékenységet tovább nem tudom összeegyeztetni. Túl sok volt. Fizikailag nem lehetett győzni. De továbbra is tanítok a Gyerekkórus bázisiskolájában, két osztályban. A Zenepedagógiai Tanszék vezetőjeként és a Kodály Intézet igazgatójaként ezt a típusú kapcsolódást a zenei közoktatáshoz, az iskolai ének-zene oktatáshoz szeretném minél tovább fenntartani. Úgy érzem, attól lesz hiteles a vezetői munkám, hogy amit tanítok az egyetemi hallgatóknak, azt a gyakorlatban művelem is.

-Sokat utazott a gyermekkórussal, s nyilván önállóan is.

-Igen. A gyermekkórussal töltött tizenkét év tényleg nagyon gazdag volt. A művészi munka, a feladatok legfontosabb része a hazai koncertek, a nagy budapesti fesztiválokon való fellépés, a zeneakadémiai karácsonyi, év végi koncertek, a kortárs zenei fesztiválok. Ehhez kapcsolódtak a külföldi meghívások, koncertturnék.

-A legendás japán turnék...

-Én kétszer voltam, '98-ban és 2001-ben, de Európában is fantasztikus feladataink adódtak. Különleges fesztiválok, mint a Milano Musica vagy a Velencei Biennále. '99-ben ott voltam a kórussal
a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Emlékezetes marad a stúdiómunka, a felvételek készítése. Én csak a háttérből szemléltem a kórusnak az oratóriumok előadásával kapcsolatos napi gyakorlatát, mert a felkészítést Thész Gabriella végezte. Karnagyként én is nagyon jól megismertem ezt a repertoárt, és a kollektíva nagyszerű volt. Gabi ideális főnök, aki remek csapatot épített maga köré, és a kollégiális viszony néhány év elteltével szoros barátsággá alakult.

-Ami ma is megvan?

-Igen, mint a gyerekekhez való kötődés is, de sajnos ez teendőim miatt rendszertelen, nagyon sokat utazom. Az utóbbi időben külföldi kurzusokon, főleg a kodályi zenepedagógiához kapcsolódó tanárképző programokban veszek részt. Az elmúlt időszakban jártam Ausztráliában, a Fülöp-szigeteken, Szingapúrban, Portugáliában, Írországban, Görögországban, Svájcban. Ezek a külföldi kurzusok fontos részei lettek az életemnek. Hiszek abban, hogy a személyes kapcsolatok döntő szerepet játszanak abban, hogy a külföldi hallgatókat idehozzuk a Zeneakadémiára, illetve a Kodály Intézetbe. Ebben a tekintetben fontos feladat, hogy a külföldi kapcsolatokat folyamatosan ébren tartsuk, és minél több embert vonjunk be a kodályi zenepedagógia bűvkörébe.

-Aki karvezetést és zenepedagógiát vállal, az egészen biztosan nem hiú ember. A filmrendezők nevét is kevesen ismerik, legfeljebb a film címét jegyzik meg az emberek -de a karvezetőét? Hányan tudják, ki vezeti az adott kórust, pláne, hogy ki oktat zenét, zenepedagógiát valamelyik intézményben? Feltételezem, nem vágyott nagy hírnévre. Ennek ellenére a szakmai körök elismerik, hiszen 2005-ben Bartók-Pásztory-díjat kapott.

-A Gyerekkórus fennállásának ötvenedik évfordulójához kapcsolódóan kaptam. Valóban nagy öröm és megtiszteltetés volt az ötvenéves Gyerekkórus karnagyának lenni.

-Ennek ellenére, ha hangszeres művésznek ment volna, a nevét valószínűleg jobban ismerné a civil közönség.

-Mindig nagyon boldog voltam a színpadon, de ugyanolyan boldog voltam az osztályteremben is, amikor becsuktam az ajtót magam mögött, és előttem ült harminc általános iskolás, és ott -mondjuk úgy - a világtól elzárva nagyszerű vagy tragikus dolgok történhetnek. A tanárnak, a tizenhárom éve pályán levőnek is nap mint nap meg kell azért küzdenie, hogy valóban zenei élményeket adjon a gyerekeknek. Nem lehet rutinból dolgozni. Minden évben mások a gyerekek, mindig kicsit más tananyagot kell választani, még akkor is, ha vannak sztenderd tankönyvek, de az anyag megközelítése soha nem lehet egyforma. És a gyerekek állandóan változnak, ahogy a körülöttünk levő világ is. Tehát új módszerek is kellenek. 2010-ben nem lehet ugyanúgy tanítani,  ahogy tíz évvel ezelőtt, mert nem tudom lekötni a figyelmet. Nagyon fontos, hogy minden évben érezzem, mit kell tenni ezekkel a gyerekekkel, hogyan kell velük kommunikálni. A kommunikáció lényeges. Hogyan lehet az érdeklődésüket felcsigázni, miként lehet úgy vezetni egy énekórát, hogy az osztályteremből kilépve az aznap tanult dalt fütyörésszék. Ez mindig kihívás. Van, amikor sikerül, és van, amikor nem. Az is az élet fontos velejárója, hogy az eredmény nem lehet mindig száz százalékos, de állandóan törekedni kell a legjobbra. Egy közelmúltban elhunyt nagyszerű zenepedagógus, Kokas Klára mondta nekem egyszer, amikor arról panaszkodtam, hogy ebben a pozícióban úgy érzem, az egész ének-zene oktatás a vállamra nehezedik, és nem is tudom, hol kezdjem a munkát, hogy meg kell tanulni örülni a kis dolgoknak, annak, amit a saját közvetlen környezetünkben létrehozunk, és bízni abban, hogy mindaz az érték, minőség, amit megteremtünk, kisugárzik, és hatással lesz másokra. Ez kicsit könnyített a lelkemen, és próbálom magam és a napi munkát így irányítani. Nagyon szeretném, ha az iskolában karnagyként szerzett szakmai gyakorlatomat a Kodály Intézet vezetésében úgy tudnám kamatoztatni, hogy az Intézet zenepedagógiai munkája, iránymutatása igazodási pont legyen, olyan minta, amely katalizátor a jelenlegi ének-zenei nevelés körüli problémák megoldásában. Olyan networkot szeretnék építeni, amelyben az intézet kapcsolódhat a Magyarországon folyó zenei programokhoz, tananyagot biztosítana, folyamatos továbbképzési lehetőség lenne a kapcsolódó iskolákban dolgozó tanároknak. Nem egy elszigetelt akadémikus intézmény lenne, hanem közvetlen katalizátor a zenei nevelés jó hagyományainak folytatásában.

-Az utóbbi években sokan megkongatták a vészharangot a magyar zenepedagógia és az egész zenei élet, a Kodály-módszer fölött. Igazat ad-e azoknak, akik riadót fújnak?

-Nagyon sok változás történt ahhoz képest, ami a kodályi eszme nyomán kialakult zenepedagógiai gyakorlatot jellemezte a '70-es, '80-as években. Hiszek abban, hogy Kodály gondolatai: a koncepció, az elméleti háttér a mai napig érvényesek.

-Igen, de intézményi szinten már nem valósul meg az elképzelése.

-Intézményi szinten nem valósul meg. Külön kell választani több dolgot. Van a kodályi filozófia, a zeneoktatással kapcsolatos filozófia, van az ennek alapján létrejött módszer, azok a tankönyvek, amelyeket kiváló muzsikusok hoztak létre a '70-es, '80-as években. Van egy intézményi hálózat, egy bizonyos ének-zene iskola, ami a mai napig bizonyos tekintetben kísérleti jellegű, azért, mert a modell sajnos nem terjedt tovább, sőt az iskolák száma a felére csökkent. És van a napi gyakorlat. Ehhez a hagyományhoz hozzátartoznak természetesen Kodály pedagógiai művei, ami nagyon fontos kapocs a módszertan és a filozófia között. A módszernek viszont az a feladata, hogy folyamatosan megújuljon. És a jó hagyományok mentén folyamatosan a helyzet és a körülmények által meghatározott módon kell adaptálódnia, változnia. Ezzel ellentétben azt látjuk, hogy a napi gyakorlat teljesen megmerevedett. Fontosabbá vált, mint a koncepció maga. Az, hogy a zenetanulás örömforrás legyen, hogy a zenetanulás igenis nélkülözhetetlen a személyiség egészséges fejlődéséhez, és talán nem is kellene tovább ragozni. És úgy kell tanítani a zenét, hogy az valóban öröm legyen. E vonal mentén a napi gyakorlatot át lehet, át kell gondolni. Mi a fontos: le-fel száguldozva énekelni az unalmas skálákat, vagy a jóízű éneklés? Valószínűleg a Kodály Intézetnek kell erre mintát adnia. Nagyon fontos, hogy a napi feladatokon túl az Intézet egyre inkább kilépjen a magyar zeneoktatás színterére, még inkább, mint eddig tette. Jó mintákkal, jó példákkal, kutatói munka alapján meghatározott új tananyaggal, pozitív példákkal, bemutatókkal segítse ezt a megújulást.

-Az természetes, hogy azok , akik majd a zenének szentelik az életüket, tanulnak. De Kodály éppen azt szerette volna, hogy minden iskolában legyen énektanítás. Ez megváltozott. Kérdés már az is, lehet-e egyáltalán hatni komolyzenével vagy népzenével az ifjúságra, heti egy, esetleg két órában, ma, amikor a világ a könnyűzene irányába indult el. Nem állnak-e ellen, ha egy kórusművet el kell énekelniük? Az én gyerekkoromban a nem zenei tagozatú iskolákban is volt kóruséneklés. Ez ma hiányzik, de ha mégis előfordul, akkor idegenkednek tőle a gyerekek. Tehát amikor azt mondja, hogy új utakat kell találni, mire gondol?

-A napi gyakorlat megújítása mellett arra is, hogy mondjuk ki: elsődleges fontosságú, hogy ki az, aki az iskolában a zenét oktatja.

-A szuggesztív tanár.

-A szuggesztív tanár megkerülhetetlen. Lehet itt akármilyen módszertani felkészítésről beszélni, ha az az ember nem abszolút szuggesztív, megnyerő és nagyszerű muzsikus, ami a hitelességet biztosítja. Amikor nemrég egy kecskeméti középiskolai kórustalálkozón zsűriztem, azt láttam, hogy olyan iskoláknak, ahol valóban csak heti egy énekóra van, nagyszerű kórusuk van. A Református gimnáziumnak, ahol kiváló énektanár működik, kilencvenfős nagykórusa, harmincfős kamarakórusa van, gyönyörű repertoárral. A ceglédi Kossuth Gimnázium lánykórusa heti egy énekórával európai kórusversenyeket nyer meg, mert kiváló tanár dolgozik az élén.

-Akkor a nagy varázsló a tanár.

-Így van.

-Varázseszköz nincs, tehát nem a más megközelítés, a más repertoár, a más módszer a lényeg.  Nem az interneten keresztül történő zenehallgatás vagy hasonlók.

-Nagyon hiszek abban, hogy a zenetanulásnál az aktív részvétel a fontos. Úgy kell befogadóvá nevelni, hogy közben a gyerekek aktív részesei a zenetanulásnak. Ez alapelv kell hogy legyen az iskolai oktatásban. A tananyagot át lehet gondolni. Itt például a népzeneoktatásra gondolok. A népdalokat nem lenne szabad iskolai tandalokká „lefokozni". Tanuljunk például a táncházmozgalomból, a nagyszerű előadóművészektől, akik a világzenével foglalkoznak. Láthatjuk, hogy olyan hiteles emberek, mint Palya Bea, fantasztikus dolgot képesek létrehozni.

-Számos rock- és popegyüttes kezdte átdolgozni a népzenét. Ez segít a befogadásban.

-Nem kell, hogy ez tananyag legyen, de erre oda kell figyelni, s az sem szabad, hogy tabuk legyenek az iskolában. Oda kell figyelni arra, hogy a gyerekek milyen zenét hallgatnak, és miért, meg kell mutatni, hogy a tanár, az az átütő személyiség milyen zenét hallgat, és meg kell őket tanítani arra, hogy azt hogyan lehet befogadni. Azt is át lehet gondolni, hogy valóban mindig kronológiai sorrendben kell-e tanítani a stílusokat, vagy van erre más megoldás. Nem kell kész recepteket adni, de ezekről a témakörökről beszélni kell. Szűk körben, széles körben, hogy ne azt érezze az iskolai énektanár: akkor tesz jót, ha mereven követi az elmúlt harminc év gyakorlatát. Merni kell kimondani, hogy akkor vagyunk hűek Kodály szellemiségéhez, ha olyan progresszívak leszünk a mindennapokban, amilyen ő volt saját korában. A zenepedagógiával kapcsolatos gondolataira, a magyar kultúra létrehozására, a zeneműveire gondolok. A húszas években Kodály népdalfeldolgozásai a progresszivitást jelentették. Nem kell a 21. század elején népdalfeldolgozásokat komponálni, énekelni, de észre kell venni, hogy van táncházmozgalom, hangszeres népzene, a falvakban még van népi hagyományőrzés. Ezek fontos kapcsolódási pontok lehetnek a népzenéhez. Ugyanilyen fontos terület a kortárs zene.

-Ez lett volna a következő kérdésem. Ezt nehéz lenyomni a torkukon, hiszen a gyerekek sokszor még Bartókot sem értik.

-Igen. Kulcskérdés megint a korai gyermekkorban történő folyamatos találkozás a kortárs kultúrával. Megint felmerül a kronológia kérdése. Biztos, hogy állandóan a klasszikából kell kiindulni? És akkor vagy megértjük, vagy nem értjük a mai kor zenéjét, vagy egy teljesen új irányt kell szabni.

-Ha valakinek, hát Önnek lehet ráhatása, hogy mindez változzon.

-Úgy gondolom, itt az ideje, hogy végre feltegyük ezeket a kérdéseket, mert sokáig, sokan nem tették meg.

-No de ha valaki fölteheti, akkor az éppen a Kodály Intézet igazgatója.

-Igen, és fontos is, hogy feltegye. Fontos, hogy elinduljon egy újragondolás. És a napi gyakorlat szintjén. Ezért szeretnék benne maradni a gyakorlatban. Minden, amit tanultam, úgy érzem, működik. Januárban Ausztráliában „odadobtak" nekem tizenöt gyereket, hogy akkor most csinálj belőlük két hét alatt kórust. És működött, és lehetett szolmizálni velük, és lehetett csodálatos darabokat énekelni, a Carmen Utcagyerek-kórusától ausztrál népdalfeldolgozáson át Orffig nagyon sok mindent lehetett velük csinálni. Nyitottak voltak, elfogadóak, érdeklődőek. Én nagyon hiszek a gyerekekben, és azt látom, hogy amit itthon a napi gyakorlatban végzek, az máshol is működik. Sokszor attól féltem, hogy a Rádió Gyermekkórusának műhelyében ugyan működik, de vajon működik-e más körülmények között? És ezért voltam nagyon hálás ezért a lehetőségért, hogy teljesen idegen gyerekekkel kellett produkálnom.

-Úgy látom, alapvetően optimista.

-Rendkívül optimista vagyok, és azt szeretném, ha a környezetemben még többen lennének derűlátók. Rengeteget panaszkodunk, és sokszor sírjuk vissza a régi dolgokat, ahelyett, hogy mennénk előre. A minap valaki azt mondta: ahelyett, hogy falakat húznánk magunk köré, vitorlát kell bontani, és előre menni. Én is így gondolom.