Gestes, fragments, timbres: la musique
de György Kurtág

Sous la direction de Márta Grabócz
et Jean Paul Olive

L'Harmattan, Párizs, 2009

Ligatures. La pensée musicale de György
Kurtág

Sous la direction de Pierre Maréchaux
et Grégoire Tosser

PUR (Presses Universitaires de Rennes),
Rennes, 2009

György Kurtág. Entretiens, textes, dessins

Trois entretiens avec Bálint András Varga

Deux hommages à György Ligeti, Autres textes

Éditions Contrechamps, Genf, 2009

Kevés zeneszerző kortársunk mondhatja el magáról, hogy egyetlen   esztendő leforgása alatt mindjárt három, kizárólag az ő munkásságának szentelt könyv jelenik meg róla. Márpedig a párizsi Magyar Intézetben 2009 novemberében hármas könyvbemutatóra került sor: Kurtág György jelenlétében mutatták be a párizsi L'Harmattan kiadónál 2009 januárjában megjelent Gesztusok, töredékek, hangszínek. Kurtág György zenéje című kötetet Grabócz Márta és Jean Paul Olive szerkesztésében; a 2009 februárjában a Presses Universitaires de Rennes kiadásában megjelent Ligatúrák. Kurtág György zenei gondolkodása című könyvet, amelyet Pierre Maréchaux és Grégoire Tosser gondozott. Mindkét könyv egy-egy tudományos tanácskozás anyagát tartalmazza, mindkettőt Kurtág nyolcvanadik születésnapja tiszteletére rendezték 2006-ban. Az előbbit a párizsi Magyar Intézetben, az utóbbit a nantes-i egyetemen. Közben 2009 júniusában Budapesten a Holnap Kiadó gondozásában megjelent Varga Bálint András könyve „A magyar zeneszerzés mesterei" sorozatban Kurtág György címmel, amelynek francia változatát a genfi Éditions Contrechamps adta ki ugyanezen év novemberében Kurtág György. Beszélgetések, szövegek, rajzok címmel. (Időközben a könyv már olvasható angolul is, 2010 januárjában pedig megjelent német nyelvű változata is.)

Mindenképpen egyedülálló jelenség ez, és mutatja a Kurtág iránt megmutatkozó széles nemzetközi érdeklődést. Azzal, hogy élete alkonyán Kurtág Bordeaux közelében, Franciaországban telepedett le, és erősen kötődik Párizshoz, magyarázza, hogy francia nyelvterületen megkülönböztetett figyelemmel kísérik munkásságát. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a franciák „kisajátították" volna maguknak. A könyveket olvasva egyetlen rossz hangsúllyal vagy félreértelmezhető megállapítással nem találkoztam e tekintetben.

A Varga Bálint András által megírt, illetve összeállított kötetet a Muzsika 2009. novemberi számában már ismertettem,1 így most elegendő annak megállapítása, hogy az immár három világnyelven is olvasható Kurtág-beszélgetések vélhetően jelentős mértékben fogják árnyalni a kései Kurtág-művek értelmezését. A kötet a magyar kiadáshoz képest néhány rövidebb szöveggel is kiegészült, köztük Kurtág egy régebbi, eddig csak olaszul olvasható előadásának francia változatával: a Játékok egyes darabjait mutatta be és magyarázta 1989-ben, Castelnovo ne' Montiban.2 Ugyancsak gazdag válogatás található benne Kurtág tusrajzaiból.

Nézzük tehát a két másik, nálunk eddig ismeretlen kötetet. Mindkettő átfogó rálátást biztosít az elmúlt egy-két évtized nemzetközi szinten zajló Kurtág-kutatásaira, nyilvánvalóvá téve, hogy a zeneszerző markánsan jelen van az egész világ zenei közgondolkodásában. Párizsba például nyolc európai országból érkeztek résztvevők, több amerikai és kanadai kutató is, és közel húszan tartottak előadást. A kötetben végül tizenhat tanulmány szerepel. A rennes-i kötetben tizenhárom tanulmány kapott helyet (köztük néhány terjedelmesebb is), és nem szabad megfeledkeznünk a gondolatébresztő, a puszta felvezetésnél lényegesen több hármas bevezetőről sem: ezeket Pierre Maréchaux és Grégoire Tosser, a kötet szerkesztői, az argentin születésű Arturo Gervasoni, valamint a genfi Philippe Albèra, a Contrechamps-kötet kiadója írta.

A könyvek sokrétűen, árnyalatokban gazdagon közelítik meg Kurtág életművét, és összességében úgy tűnik, hogy a képviselt iskolák, szemléletmódok akár reprezentatívnak is minősíthetők: a konferenciákra az előadókat nagy körültekintéssel hívták meg. Talán csak a német nyelvterületet éreztem a kötetek alapján jelentőségéhez képest valamelyest alulreprezentáltnak, aminek persze számos, nem feltétlenül szemléleti, inkább  szervezéstechnikai oka is lehet. A rennes-i kötetben erőteljesebben vannak jelen a francia szellemiség képviselői.

A párizsi konferenciáról annak idején  szemléletes beszámolót olvashattunk,3 és bár a kötet a tudományos tanácskozás anyagát adja közre, a megjelent tanulmányok mégsem teljesen azonosak a konferencián elhangzottakkal. Néhány fontos előadás anyaga kimaradt belőle -nyilván nem érkeztek meg időre a nyomdakész kéziratok -, viszont a kötetet gazdagítva, teljesebbé téve bekerült olyan anyag is, amely nem hangzott el a konferencián. (A magyar előadók közül Ujfalussy József bevezetője és az Amerikából érkezett Laki Péter mellett végül Farkas Zoltán előadása szerepel a könyvben.)

Ujfalussy rövid bevezetője az egész tanácskozásra érvényes módon fogalmazott Kurtág művészetét illetően. Ha nem bontotta is ki, de nagy nyomatékkal jelezte a Kurtág-életmű egyik megkülönböztető vonását, amelyet bármiféle zeneesztétikai vagy zenetudományi megközelítésnek érdemes szem előtt tartania: a görög poiétész kifejezéssel illette Kurtág művészetét: „tevékenységében nem különül el egymástól az alkotás, a feldolgozás és a bemutatás... Olyan szemléletet képvisel, amelyben az alkotó gondolat szerves részét képezi a gyakorlati megvalósításnak."

A párizsi kötet öt nagy tematikus blokkra tagolódik: „Idézetek, utalások és hommage-ok", „Írásmód, előadásmód és forma", „Gesztusok, hangszerek és hangszínek", „Szöveg és zene", végül pedig „Samuel Beckett és Kurtág György". Az inkább csak orientáló fejezetcímek nagyjából megfelelnek a tudományos konferencia egy-egy szekcióülésének, és lefedik a Kurtág-életmű feltérképezésének egy-egy lehetséges szegmensét. Jelzés értékű eltérés viszont a konferencia meghirdetett témáihoz képest, hogy a kötetben már nem szerepel a „Kurtág legújabb periódusa" témakör: Kurtág életművének ez a számtalan új kérdést felvető korszaka vagy nem érett még a feldolgozásra, vagy a kutatás nem jutott el abba a stádiumba, hogy áttekinthetően fel tudná dolgozni. Az a körülmény viszont, hogy a voltaképpen a „Szöveg és zene" témakörbe tartozó, Beckett inspirálta művek tárgyalása külön fejezetet kapott, ráirányítja a figyelmet arra a kitüntetett szerepre, amelyet Beckett játszik a Kurtág-életműben meghatározó irodalmi kapcsolatok sorában. Három tanulmány is, a kanadai Élise Malinge, valamint Geneviève Mathon és a tragikusan fiatalon elhunyt Haydée Charbagi (mindketten Franciaországból) alapos szövegkritikai és szerkezeti-zenei elemzésnek vetik alá a két nagy Beckett ihlette Kurtág-opuszt (What is the Word? és Pas à pas... nulle part), jelentős teret szentelve a „nyelv alatti nyelv" és a kommunikációképtelenség filozófiai problémakörének.

A tartalom tételes felsorolása aligha volna célravezető e recenzió keretei között, inkább csak néhány jellemző tanulmányra hívom fel a figyelmet. A hangszeres zenével foglalkozó részben a velencei Luisa Bessetto előadását olvashatjuk a hegedű és a különféle hegedűtechnikák szerepéről Kurtág műveiben, nem igazán felvillanyozó, inkább ösz-szegző, áttekintő módon. Szervánszky Valériát nyilván ismeri a magyar olvasó, frappáns és lényegre törő bemutatójának szövege angolul olvasható a kötetben, még így, zongorajáték nélkül is sikerül rávilágítania a Játékokban rejlő végtelenül gazdag lehetőségekre. Az igazi meglepetés -és alighanem az egész kötet tudományosan is leginkább alátámasztott előadása -a szardíniai Sassariból érkezett Stefano Melis tanulmánya a Játékokról: a disz-szertációját Bolognában4 megvédő fiatal zongorapedagógus és muzikológus elmélyült pszichológiai apparátussal felvértezve igazolta Kurtág elgondolásainak helyességét és működőképességét (A zeneszerzés folyamata és a gyermeki megértés a „Játékok"-ban).

A zene és szöveg viszonyával foglalkozó fejezetben kiemelkedik a jelenleg Torontóban oktató orosz Julia Galieva tanulmánya A csüggedés és keserűség dalainak kulturális beágyazódásáról az orosz költészetbe és kultúrtörténetbe, valamint az Ohio állambeli Columbusból, a Capital Universityről érkezett Dina Lentsner elemzése a Sacher-alapítvány Kurtág-archívumából nemrégiben előkerült, eddig publikálatlan Kurtág-miniatűrről Oszip Mandelstam versére. Mindkét tanulmány jól érzékelteti, mennyire termékenyek lehetnek a rokontudományok, így a Jurij Lotman nevével fémjelzett tartui szemiotikai iskola módszereinek alkalmazása a zenei elemzés terén. Galieva a felhasznált versek kulcsszavai köré rendeződő szemantikai erőterek mentén jut el a Kurtág-kórusok belső, zenei kohéziójának és összefüggésrendszerének feltérképezéséhez, idődimenzióinak megragadásához, míg Lentsner finomelemzése nyomán tanúi lehetünk annak, hogyan értelmezi át és mozdítja el Kurtág a Mandelstam-vers belső hangsúlyait, miniatűr drámává alakítva a rövidke vers belső történéseit.

A két kötet némiképp eltérő dimenzióban közelíti meg Kurtág életművét. Címe és indíttatása szerint a párizsi a kisebb egységek, a gesztusok, a töredékek felől indít -jelzésszerűen utalva a Kurtág-zene egy alapvető összefüggésére -, míg a rennes-i Kurtág zenei gondolkodását állítja tematikusan a középpontba. Ez utóbbit legfőbbképpen a ligatúrák, a kapcsolatteremtés legkülönfélébb módjai jellemzik. „Átölelni a zene egész történetét -íme, ez Kurtág György zenéjének hitvallása, ez az oka annak, hogy a szálak, az összekapcsolódások, a viszonyulások mindenütt jelen vannak benne." Mindez Kurtág zenéjének intertextualitását hangsúlyozza. (Mellesleg ezt a fontos kérdést tematizáltan érinti a párizsi kötetben Tobias Bleek tanulmánya is, igaz, figyelmét elsősorban egyetlen Kurtág-mű, az Officium breve Stravinsky- és Webern-utalásaira összpontosítva.) És mintha előre akarnák jelezni a feladat nehézségeit: „Egyszerűsége igen összetett - mondta barátjáról Ligeti György. - Zenéje hajszálra olyan, mint ő maga: besorolhatatlan, szörnyű gonddal kidolgozott, ördögien közvetlen, az elemzés megszokott eszközeivel értelmezhetetlen, vagy ha mégis alkalmazzuk őket, hamarosan kiderül róluk, alkalmatlanok arra, hogy a maga teljességében adjanak számot az alkotásról", figyelmeztetnek a kötet szerkesztői. Ezért is van, hogy a rennes-i kötetben meglehetősen erős hangsúlyt kap a kartéziánus kétely - francia hagyományok szerint minden tudás alapja (Gervasoni bevezetője) és az a kafkai gondolat, hogy „van cél, de nincs út; amit útnak nevezünk: habozás" (ezzel adja meg az alaphangot Philippe Albèra sokat mondó, K mint Kurtág című bevezetőjében).

Szerkezetileg a rennes-i kötet elsősorban a Kurtág-életműnek ezekre a tágabb esztétikai és kultúrtörténeti összefüggésire összpontosít; a könyv első része az „Esztétikai perspektívák és formai kritériumok" címet viseli, míg a második részt szenteli a szűkebb értelemben vett zenei analízisnek és értelmezéseknek. Erre utal a fejezet címadása is: „Az életmű olvasata: a zenei gondolkodás az elemzés próbáján", majd részben a vokális, részben az instrumentális zene szemszögéből közelít a témához. Az előbbiben többek között Grégoire Tosser szép és elmélyült elemzését olvashatjuk A virág, a halál és az emlékezés címmel Kurtág sokszor méltatlanul mellőzött Három régi felirat (op. 25.) című művéről, és itt olvashatjuk a New York-i City University tanára, Stephen Blum tanulmányát is (Hogyan artikulálja Kurtág Kafka ritmusait), amely már a 2001-ben rendezett Földvári Napokon is elhangzott.5

Aligha meglepő a számos hasonlóság, olykor akár tematikus átfedés a két könyv között. Témájuk megegyező, és nyilvánvaló, hogy a Kurtág-életmű átfogó megközelítésének belső logikája sem tesz lehetővé egymással homlokegyenest ellenkező tárgyalásmódokat. E tartalmi hasonlóságok, szerkezeti párhuzamok nyomán ugyanakkor -ahogyan a két kötet írásai kiegészítik egymást -tanulságos ellenpontok is kibontakoznak. Szép példája ennek Valérie Haluk rövid, de annál figyelemreméltóbb szövege A Játékok univerzuma címmel, amely valósággal rímel Szervánszky Valéria előadására. Érdekes együtt olvasni a két kötet Pilinszkyvel vagy Hölderlinnel kapcsolatos írásait is.

A párizsi tanácskozáson Grégoire Tosser Kurtág op. 37-es (illetve op. 37a) ciklusáról tartott előadást (Einige Sätze aus den Sudelbüchern Georg Christoph Lichtenbergs), ennek megírt változata átkerült a rennes-i kötetbe, a párizsiba pedig egy másik, figyelemre méltó írását szerkesztették bele La bougie silencieuse de G. Kurtág et Andreï Tarkovski címmel („Kurtág és Tarkovszkij csöndes gyertyája" -a cím a Nosztalgia emlékezetes gyertyajelenetéhez kapcsolódik), számomra ez az egyik leginkább gondolatébresztő írás valamennyi között. Gyönyörűen megírt, a szó legigazibb értelmében vett esszé a Kurtág és Tarkovszkij közötti mély szellemi rokonságról, amely a világ érzékelésében, az erkölcsi kérdések hiperérzékeny kezelésében mutatkozik meg. (A „Sudelbücher"-tanulmány az aránylag ritkán vizsgált, de Kurtág egész életművében állandóan és hangsúlyosan jelenlevő groteszk szemléletmód miatt jelentős.)

A párizsi kötetben erőteljesebb -de nem kizárólagos -a zenetudományi megközelítés, míg a rennes-i bátrabban kalandozik el a különféle kultúratudományok, társművészetek felé, nagyobb hangsúlyt fektetve Kurtág zenéjének irodalmi vonatkozásaira és látens képzőművészeti sugallataira. Nyilvánvalóan szerepet játszik ebben az is, hogy Pierre Maréchaux a nantes-i egyetem latin nyelvi és irodalmi tanszékének professzora, vagyis nem a „szűkebb szakma" képviselője, ugyanakkor elkötelezettségét Kurtág zenéje mellett két igen érdekes írása is tanúsítja: az egyik az „emfatikus rövidség" problémakörét vizsgálja Kurtág zenéjében, a másik Bibliotheca laconica et exsanguis címmel a Játékok kapcsán azt veszi sorra, miként alkotja meg és építi bele sorozatába Kurtág a hagyományos pianisztikus gondolkodás számos elemének esszenciáját. A tágas szellemi horizontot jól érzékelteti Laurent Feneyrou nagyszabású tanulmánya: valóban komolyan veszi a protestáns prédikátor nevezetes sorát, miszerint „az elme szabad állat", és olykor talán kissé önkényesnek tűnő, mégis briliáns elemzést nyújt a Bornemisza Péter mondásai című vokális concertóról. François Polloli - tudatos utalással Ottlik Gézára - Zene a határon címmel értekezik a Kafka-töredékek kapcsán zenéről, morálról, emberi megaláztatásról - és Pilinszky meghatározó szerepéről Kurtág műveiben. Mindkettejük írását a magyar kultúrtörténet elmélyült ismerete jellemzi. Szellemileg felvillanyozó a Hölderlin-Gesänge utolsó, Celan-versének (Tübingen, Jänner) értelmezésével és zenei elemzésével kapcsolatosan a cambridge-i egyetemről Beate Perrey tanulmánya, amely Az emberen kívüli, az emberen belüli és az állati: a torzulás hangja Kurtágnál, Celannál és Baconnél címet viseli (utóbbi az 1992-ben elhunyt ír festő). Tanulságos példák ezek arra nézve is, hogy mennyire termékeny lehet az interdiszciplináris megközelítés, más iskolák, más tudományterületek látásmódjának, eszközeinek alkalmazása, ha nem járul is közvetlenül hozzá a szűkebb értelemben vett zenetudományi feltáró munkához. De igaz mindez ellenkező irányban is: jól érzékelhető, mennyire inspirálóan hat Kurtág zenéje a legkülönfélébb szellemtudományok művelőire.

Az életmű sokrétűsége a megközelítés módok sokféleségét teszi lehetővé, sőt követeli meg, mindamellett az összbenyomásom az, amit Varga Bálint András kötete is megfogalmazott: a „nagy titok", a mű „miértje" végső soron misztérium marad. Az marad, még akkor is, ha a „hogyanjához" sikerül is közelebb férkőznünk. Persze ez a közelítés is paradox, hiszen itt is valamiféle különös Heisenberg-effektus lép fel: megfigyelésünk tárgyától, Kurtág zenéjének „lényegétől" mégiscsak távolodunk -minél többet tudunk róla, annál több a talány. Ennek nyilvánvaló oka, hogy Kurtágnál a „mű" tendenciózusan ellenáll a rögzülésnek, a véglegességnek. Ezért is válik problematikussá bármiféle megközelítés, módszer, tudományos értelmezés, amely a mű „megragadására" törekszik -legalábbis hagyományos értelemben mindenképp. A kétely, a kétkedés önmagában, a műben, annak formai-hangzásbeli tökéletességében - amit valósággal kézzel foghatóvá tesz Varga Bálint András könyve -, a legkevésbé sem Kurtág habitusából következő bizonytalankodás. Módfelett megnehezíti a zenetudomány dolgát, hogy Kurtág ezt beépíti magának az alkotásnak a létmódjába, folytonos alakváltozásaiba, lezáratlanságába: a műnek nem csak esztétikai, de ontológiai értelemben is szerves részévé válik ez a dinamikus változó.

A két francia kötet nyomán is egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy a Kurtág-irodalom az elmúlt időszakban elért egy kritikus tömeget, ugyanakkor az iméntihez hasonló alapkérdésekkel mind a mai napig nem nézett szembe. Ne a két francia könyv kritikájaként fogjuk fel, de kétkötetnyi, Kurtágról szóló tanulmány folyamatos elolvasása során megfogalmazódott bennem a probléma: a Kurtág-értelmezések toposzai -mondhatnánk akár „közhelyei"-t is - vissza-visszatérő, jól ismert megállapításai nyomán érezhető nem egy, korábban jelentős gondolat megkopása. A sok-sok egymástól való idézés sem szolgálja már a mélyebb megértést. Óhatatlanul az a benyomásunk, mintha a Kurtág-irodalom elindult volna az „öngerjesztés" útján. Szerepet játszhat ebben az alapkutatások hiánya is. A Sacher-alapítvány a jövőben nyilvánvalóan ösztönözni fogja az alapos mikrofilológiai kutatómunkát. (A kanadai Friedemann A. Sallistól fontos tanulmányt olvashatunk a párizsi kötetben a bázeli Sacher-alapítványban őrzött nagyszámú Kurtág-kézirat rendszerezésének és kezelésének kérdéseiről.)

A Kurtág-életműnek, kiváltképp az életmű utolsó, egyre szövevényesebbé váló korszakának ez a különös megragadhatatlansága teszi talán, a szertágazó „intertextualitás" -a belső zenei összefüggések vagy a zenetörténeti „kontextus" értelmében és abban az értelemben is, ahogyan Kurtág zenéje magába szívja személyes életének, emberi és szellemi kapcsolataink feltérképezhetetlenül gazdag hálóját -, pedagógiai és zeneszerzői tevékenységének egybefonódása, zenéje szellemi erőterének különös vibrálása, hogy a ma már valóban tekintélyes Kurtág-irodalomban nem találkozunk egyetlen, a szó igazi értelmében vett monográfiával sem.

De félre az elégedetlenkedéssel! A két francia Kurtág-kötet mindenképpen mérföldkő, méltó köszöntése az immár nyolcvannégy éves Mesternek, és jelentős összegzése a zenéjével kapcsolatos nemzetközi kutatómunkának: számos tanulmánya megérdemelné, hogy magyar fordításban is olvasható legyen egy hazai kiadású kötetben, vagy addig is legalább a franciául és angolul olvasók számára -ugyanis a párizsi kötet egyes tanulmányait nem fordították le franciára -hozzáférhető lenne a jelentősebb egyetemi és zenei könyvtárakban.

Jegyzetek

1 Keresem a hangot, és talán majd megtalálom. Muzsika, 2009. november, 38.

2 Játékok. Una lezione di György Kurtág. „La musica e l'infanzia". Atti a cura di Teresa Camellini e Roberto Favaro. Edizioni Unicopli, Milano 1990, 145-167. o. (a hozzá kapcsolódó vitával együtt).

3  Halász Péter: Retour. Kurtág-napok Párizsban. Muzsika, 2006. augusztus, 27.

4 Jatekok di György Kurtag. Tesi di laurea in Storia della musica moderna e contemporanea. Presentata da Ste- fano Melis. Università di Studi di Bologna. Facoltà di Lettere e Filosofia. Anno accademico 1997-1998. Figyelemre méltó könyve megérdemelné a magyar kiadást.

5  Az esemény ismertetését lásd Dalos Anna: Hommage à Kurtág. Földvári Napok, 2001. Muzsika, 2001. augusztus, 6. - A zenetudományi konferencia előadásainak magyar fordítása: Hommage à Kurtág. Földvári napok 2001. június 17-24. Kiadó: A Földvári Napok rendezője, Budapest 2001. http://info.bmc.hu/. Stephen Blum mellet a konferencia résztvevői között ott van Farkas Zoltánon és Halász Péteren kívül egy-egy tanulmánnyal Dina Lentsner, Friedmann A. Sallis és a rennes-i kötet egyik szerkesztője, Grégoire Tosser.