Bartók Új Sorozat

A hat vonósnégyes

Mikrokosmos Vonósnégyes

(Takács-Nagy Gábor, Tuska Zoltán -hegedű

Papp Sándor -mélyhegedű
Perényi Miklós -gordonka)

Hungaroton Classic HSACD 32513-14

Amikor az alig kétéves Juilliard  Quartet 1948-ban először játszotta    egyetlen koncertsorozat keretén belül mind a hat Bartók-vonósnégyest, e különleges teljesítmény apropóján a korszak egyik legjelentősebb amerikai zeneszerzéstanára, a Princeton zenei fakultásán oktató Milton Babbitt hosszabb esszét szentelt a műveknek a Musical Quarterly hasábjain. A  következőképpen kezdi írását:

„Bartók Béla vonósnégyeseinek minapi előadása az egységes stílusnak és a kronológiától független válogatásnak köszönhetően mindenekelőtt azt a homogeneitást és kitartó céltudatosságot hangsúlyozta, amely Bartók e műfajban véghezvitt teljesítményét jellemzi. Az első kettőt a későbbi négy vonósnégyestől látszólag elválasztó idiomatikus különbségek teljes mértékben másodlagossá váltak annak az alapvetően egységes szándéknak a fényében, amely mind a hat művet egyetlen, önmagában álló teremtő aktus karakterével ruházza fel."1

Legalább a 19. század végétől fogva fontos toposza zeneszerzői életművek értelmezésének az „egység" -illetve „homogeneitás" -fogalma, amely olyan esetekben is alkalmazhatónak tűnt (vagy tűnik), amikor az adott életművet akár éles törések sorozataként is le lehet írni. A Bartók-recepció háború utáni alakulásának fontos vonása volt az életmű felszabdalása „közérthető" (népi fogantatású) és progresszív (absztrakt) művekre; a vasfüggöny innenső felén az előbbinek, nyugati oldalán az utóbbinak tulajdonítva pozitív tartalmat. Babbitt megállapítása e zene egységéről alighanem kívül esik ezen az ideológiai szembenálláson, s a Bartók Új Sorozat számára készült új vonósnégyes-felvétel egyik legfontosabb tanulsága talán éppen az, hogy a bartóki életmű „törései" közel sem olyan mélyek, miként azt a halála után láttatták. Valamely zeneszerzői oeuvre értelmezése persze nem puszta elméleti kérdés: legyenek bár a komponista művei mégoly széttartóak, egy erős egyéniség - vagy éppen négy - a puszta előadással képes lehet azonos nevezőre hozni egymástól esztétikai fényévekre álló kompozíciókat.

Hogy a Bartók Új Sorozat keretein belül megjelent új vonósnégyes-felvétel, vagyis a Mikrokosmos Vonósnégyes interpretációjának értékelésekor éppen Babbitt fenti sorait éreztem találónak, azt tehát elsősorban nem valamiféle esztétikai elmélet határozta meg, hanem az a primer élmény, amelyet a lemezek meghallgatása jelentett. A két lemezen nem sorrendben hallhatók a művek: az elsőn a páratlan, a másodikon a páros számú kvartettek szerepelnek, így a folyamatos hallgatás során a kronológia némileg felborul, de a kiindulás így is az Első, a végpont a Hatodik kvartett. És amikor a második lemez végére értem, a Hatodik kvartett zárótételének kígyózó polifóniája az Első kvartett nyitótelének sok szempontból hasonló -nagyobb hangközökben mozgó, kevésbé koncentrált -zenei anyagát idézte fel bennem. Nem tudom, Babbitt Bartók-képét mennyiben befolyásolta a Juilliard Quartet előadása; abban azonban biztos vagyok, hogy Bartókot illetően ettől kezdve képtelen leszek elvonatkoztatni a Mikrokosmos Vonósnégyes minden szempontból lenyűgöző játékától.

A Bartók Új Sorozat elsődleges célja, miként életre hívói több helyen is nyilatkozták, olyan új felvételek létrehozása, amelyek a Bartók-interpretációt 21. század eleji, ideális -de legalábbis ideális-közeli -állapotában rögzítik, s valamiféle viszonyítási pontként működhetnek a jövőben. Nem volt irigylésre méltó helyzetben a szerkesztőbizottság, amikor a vonósnégyesek előadására kellett kiválasztania a legmegfelelőbb kvartett-együttest, hiszen a Bartók-életműnek éppen ez a hat darabja az, amelynek interpretációtörténete nemcsak hogy rendkívül gazdag, de Bartók korából eredeztethető, megszakítatlan tradícióra épül, ráadásul e rendkívüli hagyományról számos hangfelvétel tanúskodik. Hogy a teljesség igénye nélkül néhány, CD-n is hozzáférhető felvételt említsek: a Juilliard Quartet háromszor rögzítette a teljes sorozatot (1950, 1963, 1981), könynyen elérhető két, Bartókkal közvetlen kapcsolatban álló muzsikus, Székely Zoltán, illetve Végh Sándor olvasata (előbbi a Magyar Vonósnégyessel 1961-ben, utóbbi a Végh Kvartett élén két ízben is, 1954-ben és 1972-ben vette fel a műveket), a Takács Kvartett előadása (1983) ugyancsak mérföldkő, s persze azóta is számos nagyszerű felvétel született; a népes nemzetközi, illetve hazai mezőnyből legyen elég egy-egy fontos frissebb felvétel említése: ilyen a Hagen Quartet (1998) és a Keller Vonósnégyes (1995) lemeze.2

A Mirokosmos Vonósnégyes kiválasztása első pillantásra különös döntésnek tűnik, hiszen Takács-Nagy Gábor (1. hegedű), Tuska Zoltán (2. hegedű), Papp Sándor (brácsa) és Perényi Miklós (cselló) együttese nem valódi kvartett, a kvartettezés mítosza szerint legalábbis nem az. E négy nagyszerű muzsikus külön-külön ugyan rendkívüli kamarazenei tapasztalatokkal rendelkezik: Takács-Nagy Gábor az 1992 óta immár nélküle működő, legendás Takács Kvartett alapító-névadója, Papp Sándor az Éder Vonósnégyes tagja, a Fesztiválzenekarban működő Tuska Zoltán is aktív kamarazenész, Perényi Miklós ez irányú elkötelezettségét pedig aligha kell bizonygatni; a Mikrokosmos Kvartett azonban -akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot -alkalmi társulás. Takács-Nagy Gábor egy interjúban a következőképpen mesél a kvartett létrejöttéről: „Schiff András a szokásos ittingeni fesztiválján, ahol sokat játszottunk együtt Perényi Miklóssal, 1998-ban felkért minket, hogy válasszunk egy második hegedűst és egy brácsást, és játsszuk el a hatodik vonósnégyest. Ennek akkora sikere lett, hogy újra és újra visszahívta ezt a formációt a többi Bartók-vonósnégyesre. Nagyon megszerettük az egészet. Ennek a működésnek van egy hátránya - hogy nem tudunk sokat együtt lenni. De van egy óriási előnye is - hogy mindig friss, amit csinálunk, mert nincs alkalmunk belefáradni egymásba vagy a darabba."3

Működésük egy további hozadéka pedig, hogy felülírja azt a mítoszt, amely szerint csak évtizedek óta együtt játszó vonósnégyes-együttesek lehetnek képesek a legmagasabb minőségű kvartettezésre. Debussyt sem zavarta, amikor 1910-ben Budapesten járt, hogy vonósnégyesét egy „zöldfülű" társaság játszotta: az akkor alig egy éve működő, húsz év alatti ifjakból álló Waldbauer- Kerpely Kvartett. Mert ebben a műfajban a folyamatos közös munkánál talán fontosabb a négy embert összekapcsoló azonos hullámhossz, a világosan körvonalazott közös szándék, no és a feddhetetlen játéktechnika. A Mikrokosmos Vonósnégyes Bartók-felvétele legalábbis erről tanúskodik.

E négy nagyszerű muzsikus számára Bartók zenéje nem absztrakt struktúra, pontosabban a struktúra nem az akusztikus élmény számára meghatározó. Bartók-olvasatuk legfontosabb jellemzője a rendkívüli beszédszerűség. Előadásukban ez a zene mindenekelőtt szól valamiről. Emberi gesztusokról, sűrűsödő és áttetszővé váló érzelmekről, gyötrődésről és felemelkedésről, kordában tartott vagy éppen tomboló energiákról. A felvétel legfőbb erényének azt tartom, miként az egész, Kocsis Zoltán szellemi irányítása alatt létrejövő sorozaténak is, hogy képes áthidalni azt a szakadékot, amely a bartóki visszafogottság és a művek zenei anyagának rendkívüli expresszivitása között feszül, vagy, hogy Kocsis szóhasználatával éljek: ez az interpretáció képes megmutatni a „kalapos, ősz hajú, szemüveges, aktatáskát cipelő kis professzorocskában" rejlő vulkánt.4 Hogy a Negyedik és az Ötödik vonósnégyes szerkezete valóságos fétissé válhatott -főként a tengerentúl Bartók-értelmezésében, ahogy arra Kárpáti János nagyszerű kísérőtanulmánya is felhívja a figyelmet -, az részben arra is visszavezethető, hogy Bartók szinte soha nem nyilatkozott zenéjének jelentéséről. Ugyanakkor e két kvartett esetében részletes elemzést készített kiadója számára, s éppen ezek a szerzői interpretációk mentesek mindenféle emberi vonástól. Bartók objektív természettudósként írja le az általa létrehozott kristályszerkezetek belső felépítését, mert -miként egy 1930-as, kiadatlan levelében a Negyedik kvartett kapcsán az Universal Editionnak írja - „úgy vélem, helyénvaló, ha a forma egészen tárgyilagos, száraz, de nagyon pontos elemzésére szorítkozunk, mindenféle leírás kísérlete nélkül."5 A Mikrokosmos Vonósnégyes a rubato végtelenül érzékeny használatával, a legszárazabb, fémes non-vibratótól a túlcsordulóan érzelmes vastag vibratóig terjedő, rendkívül sokszínű hangszínpaletta alkalmazásával, a zenei anyag tagolásának lélegzésszerű megvalósításával számomra azt az emberi hangot hozza felszínre e művekben, amely Bartók egész lényét meghatározta, s amelyet oly szemérmesen próbált a világ elől elrejteni.

Hosszan lehetne sorolni a felvételen hallható szenzációs apró részleteket, amelyek részben a négy előadó rendkívüli muzikalitásának, részben a pontos kottaolvasásnak köszönhetők. Utóbbira jó példa az Első vonósnégyes nyitótétele: lenyűgözően változik meg a kezdő fúgaanyag „jelentése" a viszszatérésben pusztán azáltal, hogy egyértelműen más hangszínnel játsszák, mint a tétel kezdetekor: a nyitó ütemek molto espressivo felirata ugyanis hiányzik az 53. ütemben kezdődő reprízből. Elképesztő, ahogyan a Második vonósnégyes záró, Lento tételében a két hegedű, illetve a brácsa és a cselló párosának dialógusa fokozatosan egyetlen hangzó masszává válik: nemcsak időben, de hangszínben is tökéletes összhangban áll egymással a négy előadó. Félelmetes a Harmadik vonósnégyes Codájának kezdetén a bartóki racionalizált őrjöngés: ahogy sul ponticello száguldanak fel s alá az egyes szólamok a C orgonapont fölött. A Negyedik vonósnégyes második tétele lenyűgöző világossággal szólal meg a Mikrokosmos Kvartett előadásában, ugyanakkor megvalósul benne az a „suhogás", amely Waldbauerék interpretációjában Szabolcsi Bence szerint állítólag olyan lenyűgöző volt.6 Csodálatos a Hatodik vonósnégyes Burletta tételének eltúlzott gesztusaiban rejlő humor, ahogy ebben a ritmikailag rendkívül precíz előadásban megvalósul. De a felvétel legsikerültebb darabja -számomra úgy tűnt - az Ötödik vonósnégyes: nem tudom, mi a titok, de mint valamiféle hangzó színdarab, tökéletesen „eljátszott" dramaturgia szerint épül fel az előadás. Olyan lendület viszi végig a hallgatót a darabon, hogy fel sem tűnik, Bartók talán legkomplexebb partitúrájából játszanak a zenészek.

Az Ötödik vonósnégyes 1936-os magyarországi bemutatója után Jemnitz Sándor méltatta a művet a Népszavában a következő szavakkal: „Bartók Béla remekműve a logika szabadságának és a szabadság logikájának minden akadályon keresztültörő, tántoríthatatlan hírnöke."7 A Mikrokosmos Vonósnégyes felvétele, amely e sorok írásakor már első díjait is elnyerte, minden bizonnyal viszonyítási pont lesz a Bartók-kvartettek jövőbeli előadói számára, és méltán: mert számukra a bartóki logika és a bartóki szabadság nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak, s ezt interpretációjukban is képesek érzékelhetővé tenni.

jegyzetek

1  „The recent performance of the string quartets of Bela Bartok by the Juilliard String Quartet served, by virtue of the stylistic unity of the presentation and the fortuity of non-chronological programming, to emphasize above all the homogeneity and consistent single-mindedness of Bartok's achievement in his works for this medium. The superficially striking idiomatic differences between the first two quartets and the later four appeared entirely secondary to the basic unity of purpose that invested all six with the character of a single, self-contained creative act." Milton Babbitt: „The String Quartets of Bartók". The Musical Quarterly 35, 1949, 377.

2  A Muzsika hasábjain Somfai László írt kritikát a Keller Kvartett, illetve az „új" Takács Quartet felvételéről (1997. január, illetve 1999. február), Kárpáti János pedig a Hagen Quartet és a Magyar Vonósnégyes felvételét recenzeálta (2000. szeptember) -mindketten a Bartók Új Sorozat szakértői.

3  „Ez a zene beszél... Rácz Judit interjúja Takács-Nagy Gáborral, a Mikrokosmos Vonósnégyes primáriusával". http://www.bartokujsorozat.hu/magyar.asp?id=4 (letöltés: 2010. január).

4  Lásd Kocsis Zoltán és Mácsai János 2009. március 3-ai beszélgetését: http://bartokujsorozat.hu/magyar .asp#kocsis (letöltés: 2010. január).

5  Tallián Tibor (szerk.): Bartók Béla írásai 1. Budapest: Zeneműkiadó, 1989, 68.

6  Szabolcsi a Tátrai Kvartett előadásából hiányolta a Waldbauer-féle „suhogást", miként arra Somfai László emlékszik vissza egy beszélgetésben. Hollósi Zsolt: „Bartók, az abszolút idealista -Beszélgetés Somfai László zenetörténésszel". Tiszatáj 60 (2006)/6, 52. E „suhogás" legelképesztőbb megvalósítása, ahol a végletekig fokozott tempó az elképesztően virtuóz előadás ellenére is követhetetlenné teszi a zenei anyagot -igaz, a hatás egyedülálló -, a Zehetmair Kvartett felvételén hallható (EMC, 2001).

7  Idézi Kárpáti János: Bartók vonósnégyesei. Budapest: Zeneműkiadó, 1967, 65.