|
Keserű pohár Verdi: Simon Boccanegra - Élő internetes közvetítés a New York-i Metropolitanből a Müpában
Verdi: Simon Boccanegra - Élő internetes közvetítés Művészetek Palotája Fesztivál Színház Élő internetes közvetítés a New York-i Metropolitan Operából 2010. február 6. Verdi Simon Boccanegra
Amelia Adrianne Pieczonka Gabriele Marcello Giordani Simon Plácido Domingo Fiesco James Morris Karmester James Levine Díszlet, jelmez Michael Scott Világítás Wayne Chouinard Rendező Giancarlo del Monaco
Az előadás legérdekesebb része a díszletváltozás volt. Benézhettünk a függöny mögé, láthattuk, amint az egész genovai szenátust pompázatosan kiképzett kazettás ülőhelyén, dísztermestül, faburkolatostul, oldalról betolják a színpadra. A boldogtalan New York-i nézők a helyszínen ebből az élményből kimaradtak. A brechti elidegenítés kiválóan működik az összes közvetítésben. Illúziónak, meglepetésnek nincs helye. Manrico (légből kapok egy nevet, hogy ne személyeskedjem, A trubadúr még nem volt műsoron) utoljára kifújja az orrát a bástyán, meglépi a veszélyes lépcsőket, biztatóan hátba veregeti Luna grófot, oszt' indulhat a jelenet. A felvonás végeztével -sietni kell, mert a közönség kötelezően beletapsol az utolsó ütemekbe, a legéteribb pianókba is -, miután a jól helyezkedő törlőnők letörölték homlokukról az izzadságot, kezükbe kapják a mikrofont, és már ott állnak Renée Fleming (vagy valaki más) előtt, akitől részint megtudják, hogy fantasztikusak voltak, részint ők maguk elmondják, hogy szerepük egyike a fantasztikus tenor (bariton, szoprán stb.) szerepeknek, ezt cifrázzák némileg, majd Ms. Fleming mosolygós „toi, toi, toi" kíséretében elbocsátja őket. Néha a karmestert is mikrofonvégre kapják (szeretem ezt a kifejezést), ezúttal magától James Levine-tól lett megkérdezve, hogy miért jó vezényelni a Simon Boccanegrát, a maestro elgondolkodott, a homlokát ráncolta, amíg megtalálta a helyes kifejezést, „mert remekmű", mondta végül. (Nem akarok hazudni, „masterpiece"-t mondott.) Egyébként az. Miután a színpadon a felvonásközökön kívül nem volt mit nézni, belefeledkezhettünk Verdi kimeríthetetlen dallaminvenciójának élvezetébe, föllelve a darab (át)írásakor a mester fülében csengő reminiszcenciák mazsoláit (képzavar), a sötét szándékú Paolo Albiani Jago-akkordjait, Az álarcosbál összeesküvőinek zenekari heveskedését a dózsepalota szobájában (ez időben még az első változattal esik egybe), és az utolsó kép Simone-Fiesco kettősét mint Fülöp király és a Főinkvizítor jelenetének előhírnökét. (A Boccanegra végleges változatán Verdi nagyjából a Don Carlos négyfelvonásos verziójával egy időben dolgozott. Sok munkája lehetett akkoriban, a második fináléhoz már nem volt kedve vagy ideje, elintézte egy tercett pár ütemével, a végén a már jól bevált „all'armi"-val.) Nem szeretnék az operaelőadás mint összművészeti termék elé túlzottan nagy követelményt állítani, különösen nem a Metben. (Két Met között, feltöltődés céljából, megnéztem a moziban a Covent Gardenben fölvett 2006-os Figaro házassága filmet. Hát igen, valahogy így kell kinéznie egy megrendezett produkciónak, bár a remek David McVicar is csak három felvonással triumfált, a negyedikben mintha elment volna a kedve.) Azt azért mégiscsak elvárnám Giancarlo del Monacótól, hogy ha a zenében ringat a tengerhullámzás, vibrál az éjszaka, és a vízen csillámlanak a csillagok, akkor ne pállott, felhős eget lássak egy szürke reggelen, különösen hogy később a szoprán azt énekli, „pirkad", noha a kezdő képhez képest semmi sem változott. Mindez egy zárt kert teknőjében történik, és amikor ugyanez a szoprán azt javasolja, „nézzük a tengert", nem a párkány szélére mennek, hogy a háttérfüggöny horizontjára vessék pillantásukat, hanem lejönnek a teknőbe, és a közönséget bámulják. Mi volnánk a tenger néző? Csakugyan hullámzó nevetés fut végig a nézőtéren, de majd csak amikor Albiani megmérgezi Simonét, ugyanis annyi mérget szór a poharába, amennyi egy dinoszaurusznak is elég lenne. Hatalmas adag fehér por zúdul le premier planban, nem csoda, hogy Plácido Domingo nehezen issza meg. Utána joggal panaszkodik, hogy akinek a vállát a hatalom terhe nyomja, annak még a víz is keserű. El is hisszük. Ez tipikusan a keserű pohár. Persze Domingo miatt van az egész, először énekli a bariton szerepet. Nem lett baritonista, ezt maga sem állítja, de kétségtelen, hogy mintaszerűen elénekli, minden fekvésben kiegyenlítetten, volumenét, dinamikáját, valőrjét tekintve is intakt, kikezdhetetlen, tenorális hangon. Lehet, hogy csak szokás kérdése: Simonét a bariton hang sötétebb tónusával, komorabb, súlyosabb, tépelődéseiben robusztusabb vokális matériával ruháztuk föl magunkban, és csupán a reflexeink berzenkednek a világosabb hangszín ellen. Domingo művészi ethosza sok mindent pótol, amit esetleg hiányolhatnánk; a jelenlét és a dráma nála tökéletes, a magán- és közélet tragédiáinak összeadódó traumáját és a túllépést rajtuk, a spirituális felülemelkedést egyaránt a homo ethicus értékrendjébe állítja. Külön kis mintadarab, ahogy megvetően körbecserkészi az „átkozott" Albianit, majd a békedal után, pozícióját legitimálva, szája szélén apró diadalmosollyal nyugtázza győzelmét. (Ha kajánok vagyunk, azt is konstatáljuk, hogy a hatalom öregít, az előjáték után eltelt negyed század ugyanis csak rajta látszik. Mondjuk, Domingo Simonéja negyven az előjátékban, annyi, mint szerelme apja, de akkor Fiescót is megrághatta volna valamelyest az idő vasfoga, ha a kisemmizettek keserű kenyerét ette is. Vagy a plebejusok jobban gyűrődnek, mint az arisztokraták?) Adrianne Pieczonka és Marcello Giordani teljesítette Amelia, illetve Gabriele Adorno szólamát, de semmi több. James Morris még csak azt se; fakó hang, tűrhetetlen mélységhiánnyal és személyes szuggesztió nélkül. Székely Mihály szinte napra pontosan hatvan évvel a közvetítés előtt énekelte Fiescót a Metropolitanben. Van róla felvétel. Vajha a HD-technika be tudta volna őt kopírozni az előadásba! Plácido Domingo Adrianne Pieczonka Marcello Giordani és James Morris Adrianne Pieczonka, Plácido Domingo Fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera |