Magyar Állami Operaház, 2010. február 9.

Giacomo Puccini

Pillangókisasszony

A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház
vendégjátéka

Cso-cso-szán         Eva Jenisová

Suzuki                  Terézia Kru£liaková

Kate                       Eva ∏uπková

Pinkerton              Michal Lehotskª

Sharpless              Pavol Remenár

Goro                       Ivan O£vát

Yamadori              Frantiπek Dˇuria≈

Bonc                       Martin Malachovskª

Yakuside               Milan Kl'u≈ár

Császári biztos     Roman Krπko

Tiszt                      Daniel Hlásny

Karmester             Oliver Dohnányi

Karigazgató          Kovács Kálmán

Díszlet                   Jörg Kossdorff

Jelmez                   Hanna Wartenegg

Rendező                Peter Konwitschny

Agg ítész és elaggott repertoár találkozásából születik az önismétlő    operabírálat. Nem feledvén, ifjontibb éveiben mily szilajul változtatta álláspontját, idős kritikus aggodalmas előérzetekkel lapozza fel beszámolóit régebbi találkozásairól az operaműsor Nagy Elnyűhetet- lenjeivel: vajon az egykor írottak kibékíthetetlen ellentmondásban állnak-e aktuális közlendőjével. Megkönnyebbülten (ugyanakkor némi csalódással) veszi észre, kénytelen egyetérteni két-három év előtti önmagával. Pár éve megkockáztattam a kijelentést Madama Butterflyról: a zenében és cselekményben kétségkívül feltűnően kimunkált ellentét Kelet és Nyugat között inkább csak kivetíti és felnagyítja a férfi és nő viszonyában rejlő ellentmondást, melyet az opera Cso-cso-szán és Pinkerton kapcsolatában modellál. La bohème és a Tosca extrovertált ábrázolása után Puccini visszatért az első nagy siker introvertált  onfliktusszemléletéhez. A Pillangókisasszonyban a Manon ellendarabját írta meg, fordított szerepkiosztásban -legalábbis ami a korai mű első két felvonását illeti. Ám bármi korlátozott relevanciával bírjon is a földrészek és kultúrák konfrontációja az operában, tagadhatatlanul jelen van, és politikai értelmezésre csábít.

Peter Konwitschny, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház Pillangókisasszonyának rendezője nem kerüli a politikai-társadalmi értelmezést, sőt kiélezi. Kelet és Nyugat viszonyát egy-egy fekete-fehér vetítettképes betétben jeleníti meg, ahogy mondani szokás, a maga rideg valóságában. Keleten minden és mindenki eladó, sulykolják a férfiak, nők, parasztok, gésák nyakába-ruhájára montírozott árcédulák a sejthetően egykorú orientális etno-felvételeken; a $ jel nem enged kétséget felmerülni a potenciális vevők nemzetiségét illetően. Bőven kapunk időt e lehangoló tanulság interiorizálására, mivel csak a második felvonás két, önmagukban is felvonásnyi tágasságú részét öszszekapcsoló intermezzo alatt bejátszott filmszkeccs világosít fel, minek köszönheti a dollár (akkor még) világot megváltó vásárlóerejét. Gyorsítva pergő, szaggatott, folytonosan ismétlődő képsorokon felhőkarcolók között, földalatti állomásokon és egyéb embertelen színtereken rohanó járműveket és embereket látunk. Ismeretlen cél felé sietnek, csak azért, hogy néhány másodperc múlva elinduljanak ugyanonnan ugyanoda. Azt képzelik, célirányosan haladnak valahová, de csak rángatóznak a kapitalizmus ellentmondást nem tűrő rettenetes kezének elektromos impulzusaira, mint Galvani békái. American way of life; ha a Kelet áruvá vált, a Nyugat meg géppé. Lehet választani.

A filmes intarziákat nem habozom az általam rendszeresen megidézett mórickai töpörtyű osztályába sorolni: mint a töpörtyű a libáról Mórickának, Németország többszörösen kényes múltat kényszeresen túlkompenzáló hivatásos vagy önkéntes balosainak mindenről mindig az Ausbeutung, kizsákmányolás jut eszébe. Hogy Puccini zenéje mást és mást sugalmaz a halláson át a képzeletnek? Bah. Bértollnok: a játék meg az érzelmesség fátylával leplezi az elembertelenedés vicsorgó valóságát. Jól meg is fizették érte, $-ban, vett is rajta autót, yachtot, villát és nőket. Jóindulatú jelenvoltak enyhítő körülménynek tudhatják be, hogy legalább a második vetítést nem kellett megtekinteni, hanem el lehetett tekinteni tőle az erre a célra rendszeresített szemhéj alkalmazásával. Súlyosbító körülmény a hiány, melynek lólába kilóg az erőszakos interpretáció leple alól: a multimedialitás korában fantasztikus szupereffektusokkal újra lehetne játszani az éjszakai virrasztás színeváltozását, melynek virtuóz megoldása a Belasco-féle eredeti rendezésben a Maestrót tudvalévőleg legalább oly mértékben ihlette az opera megkomponálására, mint  a keleti környezet és a gyermeklány hősnő. És ha a rendező a látvány tobzódásával ellentétezni tudná Cso-cso-szán süllyedését magányba, reménytelenségbe... No igen. De hát ne veszítsük el bizakodásunkat: még nem jött el az utolsó nap estéje, mondja a német. Egyszer csak sikerül. Alkalom kínálkozik elég, avagy nem az első helyen áll-e Madama Butterfly az amerikai operaszínpadok húsz legnépszerűbb operájának listáján? Európai színpadokén sem az utolsón.

Remélhetnénk a sikert magától Konwitschnytól is, az első felvonás szerelmi kettősének könnyeztetően bensőséges, egyszersmind felemelően univerzális színpadi megformálása alapján. A Tejút közelien távoli csillagai alatt, a színpad sötétjében két, fehérbe öltözött emberi lény, két fénylő, magányos bolygó közelít egymáshoz alig észrevehetően lassú mozgással. Szemüket fekete szalag takarja el: vakon engedelmeskednek az asztronómiai és biológiai törvényeknek, melyek nem szabják meg konkrétan, hogy ha az égitestek -az emberek -azonos pillanatban érkeznek a pályák metszéspontjára, robbanás történik-e vagy egyesülés. Abszolút kimagasló momentumként értékelem azután Pillangókisasszony halálának vérfagyasztó bemutatását. Szó sincs paravánról, az asszony az üres színpad előterében térdel, japán szakszerűséggel illeszti nyaki ütőeréhez a rövid kardot, a döfés pillanatában vérvörös fény borítja el alakját. Hátul, a végtelenbe emelkedő rámpa kanyarulatában épp eltűnik a fájdalom-gyermek, tapogatózva, szemén a fekete kötéssel, mellyel anyja a búcsú percében útjára bocsátotta. A gyermek, kit anyja öntudatlanul is e jövőnek nevelt - hol indián öltözéket adott rá, tolldíszszel, hol meg a US Marine Corps fehér-kék egyenruháját. Nem azért, hogy váltakozva meghódított (jenki) és hódító (indián) helyzetét gyakoroltassa vele, s így gondoskodjék felnőttkori tudathasadásáról. Ó nem: a gyermek indiánként szabadabb és agresszívabb, mint hajóstisztként. Így is, úgy is fiú. (Hou! Cio-cio-san! - süvítik a felvilágosult óvó nénik háborogva - Hát nem tudod, hogy kerülni kell a nemi sztereotípiák erősítését a kisgyermekkori nevelésben?)

Ér még bőven más meglepő, élesen és  találóan exponált hatás is a színpadról. Jörg Kossdorff mindenféle nagyságú és alakú fehér síkidomot lógat a fekete, tágas térbe a zsinórpadlásról; törékeny fakeretre feszített papírjuk a ház és a világ sérülékeny voltát jelképezi. A magasba kifeszített lapok egyikét átszakítva zuhan a násznép fölé Bonzo furibondo, az őrjöngő bonc vörös-fekete figurája, és a magasban függve dörgi átkait, mint valami seprűn lovagoló japán férfi-Befana. Átkának súlya alatt megroppannak-megdőlnek a világ oszlopai, szakadozik, s foszlányokban földre hull a mennybolt papírkárpitja. Imponáló szcenikai cselekvény, üdítően közönyösen viszonyul a rendezőt kínzó kétvilág-neurózishoz. De a mániás fázis után bekövetkezik az elkerülhetetlen visszaesés a depresszióba, pontosabban a débrisbe, törmelékbe. Bonzo rakétatámadását, majd Pinkerton távozását követően a papírfalak állaga feltartóztathatatlan romlásnak indul, s mire a függöny három év után újra felmegy, a padlót fehér papírfoszlányok szemete lepi be.

Ki ne sejtené előre: a romok és törmelékek tétova söpörgetésével imitálja majd Cso-cso-szán és Suzuki a cseresznyefa virágjának szirmait. Mondott fákat kivágták a kertben. Hja, hogy az egy másik darab? Kérem, ilyet csak az állít, aki nem látta, hogyan vedeli a Bourbont a két magányos nő a második felvonás elején, ószeren vett nyugat-keleti dívánon hátradőlve, maffia-napszemüveg mögé rejtve alkoholizmusát. A piát (pardon: booze -hiszen az American way of life uszályába kerültünk, vagy mi...) Pinkerton hagyta itt, a szemüveget tán Yamadoritól kapták ajándékba, a japán Al Caponétól. Ennyit Butterfly rendíthetetlenül hűségéről... Megannyi alkalom, hogy útiterveket javasoljunk a rendezőnek, melegebb tájakra. Az elfásulás határán visszalendül az inga, valami szép -néha nagyon szép - egyetérteni-valóra nyílik szemünk-fülünk. Felfüggesztjük az átkot, s mint Cso-cso-szán, várjuk a legközelebbi hajót.

Ha a zümmögőkart követő éjszakai híradómozit leszámítom -mert az semmivel sem menthető -, találok magyarázatot rá, miért választja el éles vonal a rendezői tartozást és követelést, a lehangoló és felemelő részleteket a színpadi munkában. Konwitschny gondolkodás (vagy inkább okoskodás) nélkül beleveti magát a Pillangókisasszony liriko-dramatikus sodrába ott, ahol az ellenállhatatlan erővel áramlik: Butterfly érkezése, szerelmi kettős, alkony Nagaszaki fölött, halál. E helyeken szcenikai képzelete kigyúl, és lángja felizzítja a nézőt. Ott viszont, ahol az opera a szó korabeli értelmében „modern", vagyis a kortársi-társalgási szcénákban, beengedi, sőt behívja a társadalomkritikai túlértelmezés huhogó kísértetét. És ezzel árt, holott javítani szeretne.

Hogy Madama Butterfly az élen lovagol Amerika és a világ operai hendikepversenyén, az annál meglepőbb, mivel tekintélyes súlyt cipel magával. Emlékszünk rá, százegynehány éve nem ígértek éppen győzelmet az előjelek. A Kisasszony nagyot bukott a milánói ősbemutatón, s ha Brescia írt is nyújtott sebeire, Puccini és a színházi emberek nem voltak elégedettek a gyógyulással: a plasztikai műtétek évekig elhúzódtak, és ma is kérdéses, van-e egyáltalán végérvényes formája e sokat, de mindig másképp játszott műnek. Arra is gyanakszom, a kiemelkedő játszottságot legalább annyira köszönheti a primadonnák vonzalmának a szerep iránt, mint a nagyközönségének az opera iránt. Magam jó ideje a legizgalmasabb Puccini-essaynek tartom, de saját tapasztalatból mondom: időbe és tanulásba tellett, míg világossá váltak előttem értékei. Például a második felvonás első képének mélységes drámaiságát egy sok évtizeddel ezelőtti (akkor még magától értődően magyar nyelvű) operavizsga heteken át figyelemmel kísért próbái közben ismertem fel. Máig nem érkeztem el minden ponton a teljes elfogadásig: Suzuki, Pinkerton és Sharpless tercettjét a záróképben cselekményi szempontból szükségesnek, de zenedrámailag kissé mondvacsináltnak érzem, és a kellemes dallamosság ellenére Pinkerton késő bánatát hajlamos vagyok eb gondolatként elvetni.

Mit mond a nagyközönség? „Néhány áriát kivéve nem rajongok érte" -nyilatkozta kérdésemre egyik tagja. A második felvonás első képe folyamán a recenzeált előadás légkörében is lehetett érezni, hogy a közönség kivárásra rendezkedett be. Igaz, a vendégjáték, mint melegen üdvözlendő goodwill-gesztus miatt a protokoll-látogatók tekintélyes hányadával kell számolni a nézőtéren.

Manonnal, Mimivel, Toscával ellentétben, akik megrendezik önmagukat, Cso-cso-szánnak erőteljes színházművészeti segítségre van szüksége a teljes érvényesüléshez, ám a „modern" részek elidegenítő továbbmodernizálása többet árt, mint használ. Sokat árt: a handabandázás üres whiskey-s üvegekkel elvonja a figyelmet a kifinomult, árnyalt, komplex zenei szövedékről, amely épp a társalgási szcénákban frázisról frázisra változó drámai helyzetekbe és lelkiállapotokba világít be, hol ironikusan, hol tragikusan, de mindig mélyen. És amelyben úgyis oly nehéz az énekeseknek helytállniuk! Különösen a sans pareille címszerep alakítójának, kinek az első felvonás lírikus-leányi kibontakozása után a másodikban asszonyként hol a deklamatív drámaiság súlyos terheit kell emelnie, hol látomásos magasságba kell felszárnyalnia, hol álmodó dallamok szélesre kiterített szárnyain ringatóznia. Embertelen feladat, emlékszem, Házy Erzsébet sokáig nem mert vele megküzdeni, s mikor mégis megkockáztatta -hogy tudott volna a szerepnek ellenállni -,nemcsak cselekmény szerint, de vokálisan is belehalt.

Eva Jenisovát nem fenyegette ilyen veszély, az erők tudatos beosztása eredményeként a teljes terjedelmen uralkodott a koordináta-rendszer mindkét tengelyén, vagyis hangmagasságban és a szólam-szerep időtartamában. Sem színpadilag, sem énekben nem érződött, hogy takarékoskodnék -elvonással is meg lehet ölni Butterflyt, nem csak túladagolással. Az Operaház kegyetlen akusztikai viszonyait is hibáztathatjuk azért, hogy az értékes, egyenletes, karcsú és pontos orgánum, bár mindig hallható maradt, a mély- és középregiszterben nem hatolt át kellő jelentőséggel a zenekaron. Így eshetett, hogy a közönség számára szinte észrevétlen maradt a Sharpless-jelenet megrázó csúcspontja: Che tua madre dovrà prenderti in braccio, a mélyen, deklamálva kezdődő, majd tragikusan a sikoltó magasba emelkedő második ária, vonalában kvázi tükörfordítása a sláger-nagyária mennyekből leereszkedő kezdetének. Minden hiányérzet nélkül, megrendülten követtem Jenisová sorsszerűen nyugodt lépteit a halálba, és sokáig emlékezetes marad számomra, ahogyan a megbízhatóan képzett spinto-tenorral, Michal Lehotskªval teljes egyetértésben énekelt szerelmi kettősben belengte énekét az eleve elrendeltség tudata. Nem fátumos látomásként, csak az éneklés Pinkerton fizikai személyén túlra-fölé irányított transzcendens célzatosságával. (Kivételesen nem kritikusi szóvirág: a kettősben Butterfly tekintete-lelke szöveg és dallam szerint is a csillagok között jár.)

Pozsonyban és Miskolcon is volt módom megfigyelni és megirigyelni a szlovák operisták kifogástalan technikai képzettségét: mennyi jól elhelyezett, kulturáltan vezetett, a feladatnak pontosan megfelelő hang Ivan O£vát rokonszenvesen ellenszenves Gorójától Terézia Kru£liaková szerény szolgálóból tapintatosan, de feltartóztathatatlanul Butterfly egyívású társnőjévé magasodó Suzukiján, Pavol Remenár együttérző, de szentimentalizmustól mentes Sharplessén át Martin Malachovskª markáns Boncáig. Oliver Dohnányi zenekarával nem könnyen jutott túl a kezdet nehéz kezdetén (Puccini sem), de Butterfly fellépésétől kezdve kiváló időzítéssel irányította a zenei-drámai eseménysort; a kettősben rátalált arra a rubato-sciolto játékmodorra, a szabadsággal párosuló precizitásra, amely a zenekari letétet egyszerre tünteti fel az énekszólamok érzelmi forrásaként és céljaként: kiválás és elvegyülés. Erről szól az opera.

Eva Jenisová és Terézia Kru£liaková

Ivan O£vát, Michal Lehotskª
és Eva Jenisová

Terézia Kru£liaková és Eva Jenisová

Michal Lehotskª és Eva Jenisová

Éder Vera felvételei