Liszt fotója 1858-ból 

Az Új Liszt-Összkiadás pótkötet-sorozatáról Az alkotó géniusz felismerése a kor-
 társak feladata, életművének gondozása az utókoré.

A mintegy hétszáz művet számláló Liszt-œuvre -az egyes kompozíciók számbavételétől és kiadásától kezdve azok előadásán és elemző értékelésén át a tananyagba illesztésükig -nem kis feladatot ró a 21. század muzsikusaira. Annak ellenére nem, hogy a helyes interpretálás alapfeltételei, legalább részben, már a 20. század első évtizedeiben teljesültek: Peter Raabe, a weimari Liszt Múzeum, egyúttal a legnagyobb Liszt-kéziratgyűjtemény archiváriusa elkészítette ma is fontos műjegyzékét (1931), és a Franz-Liszt-Stiftung a zeneszerzői életmű jelentős hányadát tette hozzáférhetővé Raabe, Philipp Wolfrum, Ferruccio Busoni, Bartók Béla és mások igényes közreadásában az úgynevezett régi Összkiadás 33 kötetében (1907- 36). A 20. század második felének életműkiadásaiban az alapvetően esztétikai indíttatású szerkesztési-közreadási elveket felváltotta a filológiai alapú metodika, amely a teljes életmű tanulmányozását volt hivatva elősegíteni. A cél első lépésként a kompozíciók teljes keletkezéstörténetének feltárása, továbbmenve az adott mű valamennyi verziójának kiadása, végül a töredékesen fennmaradt darabok és albumlapok, esetenként a kompozíciós vázlatok és fogalmazványok közreadása volt. Az 1970-ben Gárdonyi Zoltán és Szelényi István főszerkesztésével megindult Új Liszt-Összkiadásban - azután, hogy 1973-ban Mező Imre és Sulyok Imre vette át a vezetést -, fokozatosan szintén az új metódus érvényesült: a saját témákra írott szóló-zongoraműveket magában foglaló I. sorozat kiadását (1970-85) már alapos forráskutatás előzte meg, a II. sorozatban (1986-2005) pedig, amelyben az idegen témákra komponált szóló-zongoraművek jelentek meg, számos kompozíció korábbi verziója is helyet kapott.

Annak, hogy a II. sorozattal mégsem fejeződhetett be a szóló-zongoraművek kiadása, épp az új módszer és a neki köszönhető kutatási eredmények felhalmozódása volt az oka. Az utóbbi évtizedekben felvirágzó Liszt-filológia ugyanis számos szerteágazó és hosszúra nyúlt keletkezés- és kiadástörténetre derített fényt, s feltárt időközben feledésbe ment vagy éppen soha ki nem adott verziókat, sőt kompozíciókat is. Az Új Összkiadás különösen a II. sorozat köteteiben tudta kamatoztatni ezeket a saját közreadói, illetve más Liszt-kutatók által elért eredményeket, amelyekről legegyszerűbben az 1931-es Raabe-jegyzék és az újabb műjegyzékek -a Humphrey Searle 1954-es jegyzékét kiegészítő-helyesbítő, Sharon Winklhofer-féle (1980), illetve a Michael Short és Leslie Howard (2004) által szerkesztett műjegyzékek, valamint a New Grove Dictionary of Music and Musicians 2. kiadása számára Eckhardt Mária és Rena Charnin Mueller (2001) által összeállított műjegyzék -adatainak összehasonlítása adhat képet. Az újonnan előkerült, az I-II. sorozatból kimaradt kompozíciók közreadása iránti, a pianisták és muzikológusok részéről egyaránt megfogalmazott jogos igényt kielégítendő határozta el a Zeneműkiadó (Editio Musica Budapest) 2005-ben a pótkötet-sorozat elindítását. A Mező Imre és e sorok írója által összeállított kötetekben, mint előzetes tartalomjegyzékükben (http://www.emb.hu/hu/product/80031/New-Liszt-Edition) is olvasható, az egyes zongoradarabok korábbi verziója mellett olyan nagyszabású műveké is helyet kap, mint amilyen a Transzcendens és a Paganini-etűdök, a Magyar rapszódiák, a Consolations és a Karácsonyfa ciklusa. A pótkötetek kiadására további indokkal szolgált a Hyperion cég közelmúltban megjelent lemezösszkiadása, amely - Leslie Howard előadásában - Liszt valamennyi zongoraművét, illetve ezek valamennyi verzióját felöleli (http://www.hyperion-records.co.uk/a.asp?a=A371). A monumentalitásában lenyűgöző, színvonalában egyenetlen produkció tovább növelte a pótkötet-sorozat jelentőségét: egyrészt keresletet támasztott a korábbi verziók iránt, másrészt halaszthatatlanná tette a töredékként fennmaradt, de Howard által rendre befejezettként lemezre játszott („arranged by L. H.") kompozíciók Liszttől származó, hiteles műalakjának a közreadását.

A pótkötetek jellegéről könnyen fogalmat alkothat magának, aki áttekinti az eredetileg 11, jelenleg 13 részesre tervezett sorozat eddig elkészült köteteit (no. 1-3., 5., 6., 9., 11.). Ezek többsége Liszt zeneszerzői életművének az utókor által legkevésbé ismert első másfél évtizedébe (kb. 1832-47), tehát a weimari alkotókorszakot (1848-60) megelőző időkbe kalauzolja el az olvasót. Hogy éppen azok az évek számítanak a legismeretlenebbeknek, amelyeknél a Liszt-életrajzok a legszívesebben időznek, ellentmondásnak tűnhet. Ezt a helyzetet azonban maga Liszt idézte elő azzal, hogy az 1830- 40-es években komponált műveinek egy részét Weimarban átdolgozva és újonnan kiadva érvénytelenítette, s feledésre ítélte a korábbi verziókat. Ennek következménye, hogy például Liszt 1835-36-os svájci tartózkodására gondolva nem az akkor fogant és 1841-42-ben publikált Album d'un voyageur [Az utazó albuma], illetve az annak első fejezeteként is és önállóan is kiadott 1re année de pèlerinage [Első zarándokév] zenéje rémlik fel bennünk, hanem az attól számottevően eltérő, 1849-55 folyamán kialakított végleges műalaké. Persze a komponista elvitathatatlan joga eldönteni, visszatekintve mit számít érett művei közé, azonban az életművet megismerni vágyó előadó vagy muzikológus nem hagyhatja figyelmen kívül az utóbb -nem ritkán túlzott önkritikából adódóan -megtagadott műveket.

Ami az Album d'un voyageurt illeti, kiadása (5. k., közr. Mező I., Kaczmarczyk A.) mellett szólt az is, hogy komponálása idején Liszt kitüntetett fontosságot tulajdonított neki. Alkotói pályája kezdetén Liszt, tudvalevőleg, főként operafantáziákat írt, azaz más szerzők témáira improvizált-komponált a koncerttermi közönség számára. Kortársai hiányolták nála a mesterségbeli tudást egyértelműen bizonyító, a műfajesztétikai kánonban előkelőbb helyre sorolt műfajokat, a zongoraszonátákat és a lírai zongoradarabokat, valamint a kamara- és zenekari műveket. Hogy Liszt mennyire tisztában volt ezzel, nyilvánvaló abból, ahogy a Forradalmi szimfónia 1830-as felvázolását legelső életrajzaitól kezdve élete végéig számontartja-tartatja. Bár a Szimfóniából fennmaradt négy oldalnyi, zongorakivonatban lejegyzett, nagyrészt egyszólamú vázlat nem igazolja a Liszt által utóbb hangoztatott jelentőséget, a mitikus szintre emelt kompozíciós kísérletet a köztudat mindmáig a zeneszerző első érdemi megnyilvánulásaként tartja számon. Az Album d'un voyageur viszont épp azáltal válhatott fontossá, hogy Lisztnek sikerült megkomponálnia, s hogy alkalmasnak bizonyult a neki szánt szerepre: kiemelni szerzőjét az improvizáló virtuóz attitűdjéből.

Az alkotói út korai szakaszának említett jellemző műfaján, az idegen műveken alapuló átdolgozásokén belül a maga idejében kétségkívül nagy jelentőséggel bírt a Liszt megteremtette zongorapartitúra válfaja. Ez a mára szintén elfeledett, jellegzetesen liszti átirattípus az eredeti zenekari mű hangzását a hagyományos zongorakivonatoknál jóval teljesebb mértékben volt képes visszaadni. A nem kevés munkát igénylő teljes szimfónia-átdolgozásokra Liszt csak a kompozíciós szempontból őt leginkább érdeklő Berlioz- és Beethoven-művek esetében szánta rá magát. 1833-ban a Fantasztikus szimfónia átdolgozása során alkotta meg az új átirattípust, majd az 1830-as évek második felében készítette el egy másik Berlioz-szimfónia, a Harold Itáliában zongorapartitúráját. Az átdolgozások keletkezéstörténetében ritkán fordult elő, hogy Liszt konzultálhatott az eredeti mű szerzőjével, s még ritkábban, hogy ezt meg is tette. Berlioz, aki már a Fantasztikus szimfónia Liszt-féle zongorapartitúráját is nagyra értékelte, a Haroldéval szintén elégedett volt. Egy Liszthez írott levelében és magában a zongorapartitúra kéziratában azonban tett néhány módosítási javaslatot, amelyeket aztán Liszt részben meg is fogadott. A Harold átdolgozása a zongora játszotta zenekari anyagot kiegészítő, Liszt által érintetlenül hagyott brácsaszóló szólamával együtt szintén az Új Liszt-Összkiadás pótköteteiben jelent meg (9. k., közr. Mikusi Eszter, Kaczmarczyk A.). Berlioz kommentárjai a kötet előszavában és a kottarész lábjegyzeteiben olvashatók, valamint fakszimilében is tanulmányozhatók.

Albumlap a későbbi Első ballada témájával (Liszabon, 1845)

A műfaj történetében a kilenc Beethoven-szimfónia zongorapartitúrája tett szert a legnagyobb jelentőségre. Ezeknek elkészítése az 1830-as évek második felétől kezdve kisebb-nagyobb szünetekkel 1865-ig foglalkoztatta Lisztet. Az átiratnak ez az előadóval szemben igen magas követelményeket támasztó új válfaja az addig házimuzsikálásra szánt műfajt koncertműfajjá emelte. Liszt azonban, bármennyire is büszke volt rá, hogy hangszerével egy zenekart is helyettesíteni képes, megtagadta volna önmagát, ha megelégszik a virtuóz repertoár gazdagításával. Mint a Beethoven-szimfóniák zongorapartitúráinak kiadásához fűzött, 1839-ben fogalmazott előszavában írta, célja az volt, hogy az igényes átirat-válfaj révén teljesebb mértékben és szélesebb körben is ismertté válhassanak a zeneirodalom eredetileg zenekarra komponált, s ennélfogva kottában csak nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhető remekművei. Az Új Összkiadás pótköteteiben immár a munka első fázisában, 1837-43 között elkészült és kiadott négy átdolgozás, az 5-7. szimfónia és az Eroica-beli Gyászinduló-tétel zongorapartitúrája is tanulmányozható a liszt-előszó eredetijével és annak első ízben kiadott magyar fordításával együtt (11. k., közr. Mező I.).

Az F-dúr zongoradarab (fakszimile)

Az 1830-40-es évek zeneszerzői útkeresésének jellegzetes dokumentumai a torzók. Ezek többsége olyan fantázia, amelyet Liszt több, különféle karakterű témára alapozott, de amely végül -alighanem a témák heterogén vagy fantáziálásra kevéssé alkalmas természete miatt -nem nyerte el tetszését. Különösnek tűnhet, de a Lisztre jellemző, improvizálással kezdődő alkotófolyamattal összhangban áll, hogy a vázlatosan lejegyzett fantáziák némelyike elhangzott Liszt hangversenyein. Például míg Rossini Korinthosz ostroma című operájának egy indulótémájára szánt variációsorozatából csak az V. fokú szeptimakkorddal „záruló" bevezetőszakasz maradt fenn 1830-ból, bizonyos, hogy közönsége óhajára 1828-ban komplett fantáziát rögtönzött az opera dallamaira. A mű keletkezéstörténetének szövevényességét jól illusztrálják a Liszt-műjegyzékek, amelyek - mint Mikusi Eszter kutatásai kiderítették - az 1830-as darabot alaptalanul hozzák összefüggésbe a Rossini-opera Maometto secondo című olasz változatának témájára 1839-41 között komponált fantáziával. A két Rossini-feldolgozás mellett a Liszt által szintén műsorra tűzött, de kéziratában befejezetlenül hagyott Meyerbeer-feldolgozás, az Ördög Róbert Cavatinája, továbbá a mozarti Don Juan és Figaro házassága egyes témáira épülő parafrázis szintén helyet kapott a pótkötetekben (9. k.).

Az operafantáziák, amelyeket az idős Liszt bár leszólt, de szavait meghazudtoló hévvel játszott tanítványai körében, nemcsak zongoraművészi, hanem zeneszerzői pályája számára is rendkívül hasznosnak bizonyultak. A kötelező érvényű szabályoktól mentes, par excellence improvizatív műfaj korlátlan teret biztosított számára a többrészes nagyforma spontán kikísérletezésére. Több leveléből tudjuk, hogy Liszt maga is az 1840-es évek elején ébredt rá: a fantázia új válfaját alkotta meg, azt, amelynek formai-dramaturgiai felépítése -mint Batta András a hugenották motívumaira komponált reminiszcenciákról írott tanulmányában kimutatta -a weimari korszakbeli zenekari művek tipikus nagyformájává lett. Az utóbb feledésre ítélt kompozíciók nélkül az alkotói életmű e fordulópontját jelző, Batta által találóan „zongorán előadott szimfonikus költemények"-nek nevezett fantáziatípus megteremtésének folyamata sem lenne teljes egészében megismerhető.

A nagyforma kialakítása terén Liszt eleinte a zongoraciklus műfajában ért el számára is megnyugtató eredményt. Az Első zarándokév 1841-42-ben publikált változatára méltán büszkén fogott hozzá egy másik, 1834 óta dédelgetett ciklusterv, az Harmonies poétiques et religieuses [Költői és vallásos harmóniák] megvalósításához. A közel két évtizedet átfogó, a Liszt-életműben is szokatlanul szerteágazó kompozíciós munkát közvetlen közelről kísérheti végig, aki áttanulmányozza az 1853-ban publikált, végleges verziót megelőző vázlatokat és fogalmazványokat. Fordulatokban gazdag története során a ciklus olyan művekkel is kapcsolatba került, amilyen az 1834-35-ben komponált, nemrég felfedezett De profundis, Hangszeres zsoltár vagy a La Charité [A szeretet] című Rossini-kórusmű 1848-ban készített zongoraátirata. Eredetileg ugyancsak ebbe a ciklusba szánta Liszt az Első ballada Dernière illusion címet viselő első verzióját, amelynek valcertémája számos albumlapon is feltűnik (fakszimile a 10. oldalon). A tíztételes publikált verzióból kihagyott kompozíciók közt gyöngyszemek is akadnak, mint például a cím nélküli Gesz-dúr zongoradarab, amelyet első közreadója, Albert Brussee tévesen a befejezetlen Dernière illusion folytatásának vélt, s a két kompozíciót egyetlen műként publikálta. Szintén felfedezésre vár a Chopin és Liszt stílusának közös gyökerei táplálta, heroikus karakterű c-moll zongoradarab és a két verzióban is elkészült ima, a Litanies de Marie. Ez utóbbiban kiemelt szerepet kap a később Liszt-névjegyként számontartott, ún. kereszt-motívum -szó-lá-dó(-ré) -, csakúgy, mint az Harmonies-ciklustól tudomásunk szerint függetlenül papírra vetett, vázlatosan lejegyzett
F-dúr zongoradarabban (9. k., illusztrációk a 11. és 12. oldalon). Az Harmonies-ciklus számára komponált 17 befejezett és 6 töredékesen fennmaradt darab egy teljes kötetet tesz ki (6. k., közr. Kaczmarczyk A.), ezért a ciklussal eredetileg egy kötetbe szánt többi mű a 12. pótkötetben fog megjelenni.

Az F-dúr zongoradarab (a fakszhimile-részlet átírása)

A Weimar utáni időkből ritkább a befejezetlen, gyakoribb viszont a kéziratban hagyott mű. Ezek egyike Liszt zeneszerzői érdeklődésének egészen kivételes dokumentuma: a cím nélkül fennmaradt Asz-dúr zongoradarabba Liszt belefoglalta az általa legjobban szeretett Wagner-mű, a Trisztán és Izolda élén megszólaló, ún. Trisztán-akkordot. Valószínűleg helyesebb úgy fogalmazni, hogy maga az akkord inspirálta a darabnak az operáéval rokon, kromatikus dallammenetekben és akkordkapcsolatokban gazdag, mégis jellegzetesen liszti stílusát. Sorsát feltehetően ez a szoros kötődés pecsételte meg; inkább zeneszerzés-tanulmánynak, mint saját jogú Liszt-kompozíciónak tűnik (9. k.).

Liszt Technikai tanulmányai instruktív jellegüknél fogva nem illettek a zongora-œuvre darabjai közé (1-3. k., közr. Mező I.). A saját témára írott műveket közlő I. sorozatból azonban nemcsak emiatt maradtak ki: a gyűjtemény csak a sorozat megtervezése után, 1975-ben vált teljes egészében ismertté, ekkor került elő ugyanis a Liszt halála után, 1886-88-ban kiadott 1-2. kötet anyagát kiegészítő-befejező 3. kötet kézirata. A mű -mint Liszt maga is hangsúlyozta -nem zongoraiskola, joggal nevezhető viszont mesteriskolának. Ha Liszt rendkívüli muzikalitására nem is, az övéhez fogható játéktechnikára feltétlenül szert tehet, aki begyakorolja a kötetek anyagát. Liszt kiváló tanítványai jártak el így; a Technikai tanulmányok hatása könnyen lemérhető Thomán István és Dohnányi Ernő saját ujjgyakorlatain.

Az Új Liszt-Összkiadás tervbe vett tíz sorozata közül a szóló-zongoraművek pótkötetekkel kiegészített I-II. sorozata a következő években válik teljessé. A sorozatbeosztást és a zongoraművek kiadására fordított időt tekintve ez a teljesítmény csekélynek tűnhet. Azonban figyelembe véve a szóló-zongoraművek számát, kiderül, hogy a mintegy 300 kompozíció közreadásával az életmű 40 százaléka válik hozzáférhetővé tudományos igényű közreadásban. Hozzászámítva ehhez a régi Összkiadás interneten (http://daten.digitale-sammlungen.de/~db/ausgaben/uni_ ausgabe.html?projekt=1193812455) is elérhető 33 kötetét, valamint a Zeneműkiadónál megjelent olyan nagyszabású kórusműkiadványokat, mint a Krisztus-oratórium, a Szent Erzsébet-legenda és a Via Crucis, elmondható, hogy a Liszt-œuvre gerincét alkotó szimfonikus, kórus-, zongora- és versenyművek, illetve dalok hozzáférhetők megbízható közreadásban. A mai kor filológiai igényeinek ugyan nem felel meg valamennyi, de biztos alapot nyújthatnak a Liszt-zenét megismerni vágyó amatőr és professzionális muzsikusok, köztük az Új Liszt-Összkiadás leendő közreadói számára.