Kertész Iván - Felvégi Andrea felétele

-Beszélgetésünk apropója kettős: túl azon, hogy április elsején ünnepled nyolcvanadik születésnapodat, éppen hatvan éve, 1950 februárjában léptél be a Rádiókórusba. Hogyan kezdődött a rádiós pályád?

-Egy textilgyárban voltam fizikai munkás, közben pedig énekelni tanultam. Tanárnőm javaslatára elmentem próbát énekelni a Rádióba. Szólistának nem feleltem meg, azt mondták, nem elég érett még a hangom, de felírták a címemet, és amikor 1950-ben megalakult a Rádiókórus, behívtak újabb próbaéneklésre. Felvettek.

-Mivel győzted meg a kórus vezetését?

-Brahms Der Schmied című dalát énekeltem el németül -elég jó kiejtéssel. Ez hatott.

-Hol tanultál zenét? És hogyan éltél öt évvel a háború után?

-A háború előtt is szegénységben. Apámnak nem volt állása, zenét nem tanulhattam. A háború után ebből a szempontból még romlott is a helyzetem. Apámat megölték Mauthausenban, ketten maradtunk anyámmal. Egyáltalán, a zene közelébe is úgy kerültem, hogy volt két gimnáziumi osztálytársam, akik hívtak, menjek velük Operába. Korábban nem izgatott a zene.

-Otthonról nem hoztál ilyen indíttatást?

-Nem, apám kimondottan botfülű volt, anyám pedig csak szerette a zenét. Viszont 1946-ban, hatodikos gimnazistaként elcsábultam az Operaházba, ahol egyszerűen bolondja lettem a zenének. Egy héten kétszer-háromszor ott ültem a harmadik emeleti oldalerkélyen, ahol két forintba került a jegy. Egy-egy darabot tízszer is megnéztem. És koncertekre is elkezdtem járni.

-Ez az az időszak, amikor Klemperer Pesten dolgozott.

-Negyvenhéttől ötvenig dolgozott itt. A Mozart-operákat vele és általa ismertem meg. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen jó az, amit hallok, csak amikor már elment, akkor döbbentem rá, hogy mennyire más Mozart Klemperer nélkül. A barátaimmal gyakran énekeltünk csak úgy magunknak operarészleteket, és egy szép napon észrevettem, hogy valahogy lett hangom. Érettségi után elmentem Déry Pálhoz, aki énekes volt, és a Rádióban zenei rendező. Elénekeltem a Don Giovanniból Don Ottavio G-dúr áriáját, a Dalla sua pacét. Tetszett neki, és azt tanácsolta, keressem meg Blum Tamást, aki ugyancsak meghallgatott, és azt mondta, érdemes foglalkozni a hangommal. Javaslatára Spiegel Annie-nál kezdtem tanulni. Főiskoláról, egyetemről szó sem lehetett, hiszen özvegy anyám nem tudta volna fedezni
a taníttatásomat. Ezért munkás lettem a már említett textilgyárban, azzal a reménnyel, hogy később majd a munka mellett tovább tanulhatok a Műszaki Főiskolán, és textilvegyész leszek, de közbejött az éneklés meg a Rádiókórus.

-Mikor kerültél a Zeneakadémiára?

-1950 őszén esedékessé vált, hogy behívjanak katonának, amihez nem volt különösebben nagy kedvem. Szerencsére csatolták a Zeneművészeti Főiskolához a Bérkocsis utcai munkás-karnagyképzőt, ahová korábban, gimnazista koromban jártam rövid ideig. Gát József tanár úr emlékezett rám, és fölvett. Fantasztikus mesterek oktattak: Vásárhelyi Zoltán volt a főtanszakvezető, Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és Molnár Antal tanított zenetörténetre, zeneelméletre Szervánszky Endréhez, Ligeti Györgyhöz, Gárdonyi Zoltánhoz, szolfézsra Szőnyi Erzsébethez, népzenére Kodály Zoltánhoz jártam.

-Évtizedekig operaműsorokat szerkesztettél. Hogyan lettél kórustagból szerkesztő?

-1958-ban jelentkeztem a zenei osztályon, hogy szívesen váltanék, megvan hozzá a végzettségem. Ekkoriban Szokolay Sándor, aki addig a kórusműsorokat szerkesztette, úgy döntött, főállású zeneszerző lesz. Először az ő helyére kerültem, majd amikor politikai okokból kirúgták az operaszerkesztőt, felajánlották, vegyem át ezt a területet, úgyhogy 1958 novemberétől operaszerkesztőként működtem.

-Évtizedek óta vagy jelen kritikusként is a magyar operaéletben, s a műfajt népszerűsítő könyveket is írtál. Kritikáid sosem valamiféle elméleti alapvetésből indulnak ki, hanem mindig az előadás megcsináltságáról (vagy meg nem csináltságáról) szólnak. Hogyan lettél kritikus, és hogyan alakult ki a módszered?

-A Rádió valamikor a hatvanas évek elején kiküldött Szófiába egy nagy énekversenyre. Hazatérésem után a Muzsika felkért, számoljak be a versenyről. Nem volt hozzá nagy kedvem, de megkértem a feleségemet, Hamburger Klára zenetörténészt, aki akkor már rendszeresen írt kritikákat, hogy az általam elmondottak nyomán írja meg a beszámolómat. Így is lett. Ennek alapján kért fel a folyóirat, hogy írjak operakritikákat. Én pedig megpróbálkoztam vele. Így kezdődött. A Muzsika után a Magyar Nemzet, majd a Magyar Hírlap kritikusa lettem. Jelenleg a Népszavának készítek kritikákat -és természetesen az Új Zenei Újságnak. Operákról ma olyan újságírók is írnak, akiknek semmiféle zenei képzettségük nincs, és írnak zenetörténészek is. Kritikáim többek között abban különböznek a kollégákétól, hogy nem zenetudósként írok, de nem is amatőr újságíróként. S nyilván az is különbség, hogy mivel egykor magam is énekesnek készültem, értek a vokális zenéhez. Sokan írnak kritikát olyanok is, akiknek fogalmuk sincs az éneklésről. A másik fontos tulajdonságom - amit említettél is -, hogy nem szeretem a körmönfont stílusú, elméletekkel telezsúfolt kritikát. Engem valóban maga az előadás érdekel, és szeretek róla egyszerűen, világosan írni.

-A negyvenes években kezdtél operába járni, azóta hatalmas változásokon ment keresztül a műfaj. Az énekes sztárok és karmesterdiktátorok korát a nagyhatalmú rendezők kora váltotta fel. Jóllehet, mintha megengedőbbé váltál volna, azért elég gyakran hallottalak dohogni egy-egy rendezés miatt. Mit gondolsz kedves műfajod változásairól?

-Leszögezem: boldog vagyok, hogy még láthattam azokat a régi, nagy, dekoratív, realista eladásokat, mint amilyen például Oláh Gusztáv Borisz-rendezése volt 1947-ben. Korom ellenére nem hiszem, hogy nagyon konzervatív vagy begyöpösödött volnék, de vannak dolgok, amiket nehezen tolerálok. Semmi kifogásom nem volt például a Xerxész ellen, amelyen ragyogóan szórakoztam. A naiv, bugyuta librettójú barokk operák megengedik ezt a fajta előadásmódot. Most láttam A filozófus lelke című Haydn-operát Zsótér Sándor rendezésében. Nagyon tetszett, a rendezés nem ment szembe a művel. De ha már Zsótérról van szó, emlékszem első operarendezésére, Zemlinsky A törpe című darabjára. Oscar Wilde meséjéből íródott, amely arról szól, hogy az infánsnő kap születésnapjára ajándékba egy torz törpét. Az infánsnő kacérkodik vele, aztán a törpe -életében először - belenéz egy tükörbe, látja magáról, hogy milyen visszataszító, és öngyilkos lesz. Zsótér rendezésében éppen ez marad el, a törpe nem néz bele a tükörbe. Ezt az operát korábban soha nem játszották Magyarországon. A közönség nem ismeri. Tudom, olyan nincs, hogy valaki felnőtt koráig soha ne nézzen tükörbe. De ez egy mese. A mesében előfordulhat, sőt éppen ez a lényeg, hogy belenéz és elborzad. Ezt a rendező nem hagyhatja el. De mondok egy másik példát, a Katharina Wagner rendezte Lohengrint. Elza ebben a rendezésben utálja Lohengrint. Így értelmét veszíti a darab. Vagy itt van a Fidelio, amelyet Kovalik Balázs állított színpadra. Gyönyörű gondolat a rabok kórusában, hogy az őrök ruhát cserélnek a rabokkal, és átadják a fegyvereiket. Összebékülnek. Ám amikor jön Pizarro, a fegyver a rabok kezében van, akik így egyszerűen lekaszabolhatnák. Egy szép gondolat kedvéért nem lehet fölrúgni a cselekmény logikáját, és ellene rendezni. Belátom, biztosan a koromból és zenei neveltetésemből is fakad, hogy ezt szeretném megvalósulva látni a színpadon, de nem hiszem, hogy maradi volnék.