Brahms

Hegedűverseny, op. 77

Kettősverseny, op. 107

Vadim Repin -hegedű

Truls Mµrk -gordonka

a Lipcsei Gewandhaus Zenekara

vezényel Riccardo Chailly

Deutsche Grammophon 2008

Beethoven

Hegedűverseny, op. 61

Britten

Hegedűverseny, op. 15

Janine Jansen -hegedű

Deutsche Kammerphilharmonie Bremen

Londoni Szimfonikus Zenekar

Vezényel Paavo Järvi

Decca 2009

The Best of Joshua Bell -
the Decca Years

Mozart: A-dúr hegedűverseny, K. 219

Brahms: Hegedűverseny, op. 77

Fauré: A-dúr szonáta, op. 13

Prokofjev: D-dúr szonáta

Sosztakovics, 2. zongoratrió, op. 67

Saint-Saëns, Massenet, Wieniawski, Sibelius,

Nová≈ek, Kreisler, Brahms, Grasse, Sarasate

népszerű művei

Joshua Bell -hegedű
Steven Isserlis -gordonka

Jean-Yves Thibaudet, Olli Mustonen,

Paul Cocker, Samuel Sanders -zongora

Clevelandi Zenekar, Angol Kamarazenekar,

Royal Filharmonikus Zenekar

vezényel Christoph von Dohnányi,

Andrew Litton, Peter Maag

Decca 2009, 3 CD

A legjobb szerkesztő a véletlen. A közelmúltban három olyan lemezt     sorolt egymás mellé, amelyen a jelenkori nemzetközi piac sztárhegedűsei játszanak, ugyanakkor a három kiadvány frappánsan és általános érvénnyel mutat fel három egymástól eltérő művésztípust, sőt nagyságrendet. Ráadásul a magyar közönség mindhárom muzsikust jól ismeri: valamennyien többször és nagy sikerrel léptek fel Budapest hangversenytermeiben.

Legrégebbi ismerősünk az orosz Vadim   Repin (1971). Mint Jean-Pierre Rampaltól Isaac Sternen át Maurice Andréig oly sok külföldi kiválóság látogatásait, a vele való személyes találkozást is a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak köszönhetjük: Rolla János együttese volt az, amely annak idején a pályakezdő (akkor még nem világhírű) Repint meghívta. Van ennek már vagy két évtizede, s a hajdani ifjú ígéret játékára visszagondolva úgy tetszik, produkciói már akkor is megmutatták a kivételes hangszeres kvalitásokat, a tartalmas, érzéki szépségű hangot és a teherbíró technikát, de az eltelt évek során a szibériai születésű tehetség, Zahar Bron egykori növendéke átlépte saját árnyékát: mutatós produkciókat jegyző virtuózból jelentős előadóvá érett. 2008 júniusában Beethoven-lemeze, a Hegedűverseny tolmácsolása kapcsán csodálkoztam rá a Muzsika hasábjain e formátumváltásra (azon a felvételen a művész nagyságrendjére egy pompás „ráadás": a Martha Argerichcsel közösen megszólaltatott, tüzes temperamentumú Kreutzer-szonáta is hitelesítő bélyeget ütött), s most itt egy újabb lemez, amelyen az alaprepertoár két megkerülhetetlen darabja hallható.

Brahms versenyművét a nagy hegedűs elődök felvételei után legalább olyan nehéz hitelesen és újszerűen előadni, mint a Beethoven-koncertet. Sőt alkalmasint nehezebb: a Brahms-opuszok kottaszövege általában olyan pontos és részletező, s a művek fogalmazásmódja olyan egyértelmű, hogy az előadó mozgástere lecsökken -aligha véletlen, hogy a versenyművek, szimfóniák tételeit a legkülönfélébb előadásokban többnyire azonos tempókarakterekkel, dinamikákkal és hangsúlyokkal halljuk. Nem fantáziátlanságról van szó, hanem arról, hogy „keskeny az ösvény". Repin sem hagyja el a járt utat a járatlanért, nem értelmez újra, de nagyon erős és minden pillanatában érvényes Brahms-hegedűversenyt hallunk tőle. Ha Beethoven-tolmácsolását hallgatva úgy éreztük, az immer simpler elvét követi, itt is valami hasonlót nyugtázhatunk: játékának hátterében a lehetséges legnagyobb tisztaság igénye áll. Nincsenek magyarázó vagy hatáskeltő agogikák, nincsenek a drámai effektus kedvéért eltúlzott crescendók, nincsenek hangszeres manírok, glissandós fekvésváltá- sok, Repin hangja „csak" dúsan áradó, de sohasem préselt. Veszélyesen eszköztelen ez a muzsikálás, de az érzelemgazdagság így is megnyilatkozik, és a személyiség súlyát éppen a viszszafogottság segíti leghatásosabban érvényesülni. Repin minden gesztusában ott a tartás, az erő nyugalma és a belső gazdagság érzete: nem kérdéses, hogy aki hegedül, személyiség. A nyitótétel szólóiban fegyelem és indulat feszül egymásnak, az Adagióban a hegedű beszél és énekel, a délceg, magyaros rondófináléban pedig győzedelmeskedik a kirobbanó energia öröme. S mindez egy -ismét le kell írnom a Beethoven-hegedűverseny méltatásakor már használt szót: - sallangtalan, klasszikusan tiszta előadásban.

A két versenymű tolmácsolása közül számomra a Hegedűversenyé a nagyobb élmény, de a Kettősverseny felvétele is makulátlan, zeneileg pedig magasrendű. Repin mellé jó választás a zárt személyiségű, komoly Truls Mµrk: a hegedű és a cselló szólama gazdag közös zengésben fonódik össze, hogy aztán vitázva, egymást kommentálva ismét szétváljon. Mµrk dús, sötét hangja illik a műhöz, technikája feddhetetlen, s a két muzsikus közös koncepciója hitelesen segíti érvényesülni a Kettősverseny jellegzetes, zord szépségét, amelynek alapvető tulajdonsága, hogy nehezen adja meg magát a hallgatónak. Riccardo Chailly vezényletével a Lipcsei Gewandhaus Zenekara, amely az utóbbi években, az egykori NDK-beli együttes hátrányos helyzetéből kilépve, immár nemcsak színvonal, de presztízs terén is Európa vezető zenekarai közé került vissza, nagy lendülettel, áradó hangzással, színgazdagon teríti elénk a két kompozíció szimfonikus szövetét.

És tessék, megint egy Beethoven-hegedűverseny! Azt hinnénk, a múltban oly sokan lemezre játszották már, hogy a kiadók lebeszélik művészeiket a kompozíció újabb és újabb felvételeiről, kiváltképp recesszió idején, egy évvel Repin -a régiekével egyenrangú -tolmácsolása után. De úgy látszik, az orosz kollégánál mindössze hét évvel fiatalabb holland hölgyet elég nagy sztárnak tartja a Decca ahhoz, hogy neki is dukáljon egy saját Beethoven-koncert. Kétségtelen: Janine Jansen (1978) nagyon tud hegedülni, erről többször is meggyőződhettünk budapesti koncertjei alkalmával, s arról is, hogy imponáló hangszertudásához energikus pódiumszemélyiség csatlakozik. Repin megengedhette magának, hogy szinte eltűnjön Beethoven zenéje mögött, tiszta, nemes egyszerűségű Hegedűversenyt tolmácsolva. Jansen viszont érzékelhetően „kezdeni akar valamit" a darabbal. Hogy szerencsés kézzel lapozza-e fel a kottát, annak megítélése ízlés dolga, mindenesetre a kompozíció „meg van mozgatva": a nyitótétel máskor oly nyugodt tempója most erőteljesen menetel, s a kitűnő Paavo Järvi is minden alkalmat megragad, hogy a katonásan vagy heroikusan értelmezhető részleteknek dinamikával, hangsúlyokkal nyomatékot adva kimozdítsa az epikus Allegro ma non troppót a kontemplatív líra békéjéből. Jansen pedig alaposan megdolgozza a magánszólamot: itt aztán vannak agogikák, a művésznő nem szégyenlős, a hegedű nem pusztán előadja igazát, de érvel, magyaráz, agitál - olykor talán hevesebben a kelleténél. Mindenesetre azt nem lehet mondani, hogy ez az előadás semmilyen. Sajnos a Larghettót is a hegedülés felől közelíti meg a szólista. Leginkább a vadászrondóról mondható el, hogy harmonikusan simul benne egymáshoz mű és előadói koncepció.

A lemez érdekessége a Britten-hegedűverseny. Ennek előadása, ha nem is zöld mezős beruházás, mindenesetre olyan vállalkozás, melynek kivitelezőjét nem bénítja vagy készteti kompenzációra túlfejlett előadói hagyomány. Ráadásul ha Janine Jansen temperamentumos akar lenni, hát itt lehet: az 1939-ben keletkezett (1950-ben átdolgozott), némiképp rendhagyó tételbeosztású (Moderato, Vivace, Passacaglia -Andante) háromtételes mű hangvételében Britten sokszor kerül közel kortársához, Sosztakovicshoz (sőt Prokofjevhez is), ezt jelzi a sok fanyar íz, groteszk indulókarakter, szögletes ritmus, a zene „ádázul" előrefúródó lendülete. Jansen elemében van: hangjának minden színét megmutathatja, vonója alatt a szólók feszesek, hangsúlygazdagok és elektromossággal telítődve szikrákat vetnek. Izgatott-indulatos előadása a decens Britten egy másik, dúltabb arcát mutatja meg, teljes hitellel. Ha a Beethoven-tolmácsolás után a finnyásabbaknak maradnak is kételyei, ezért a felvételért mindenképpen érdemes meghallgatni a lemezt. A kísérő szerepkörében mindkét zenekar kifogástalanul teljesít, Paavo Järvi pedig -mint azt nemrég, budapesti fellépésekor is tapasztalhattuk - kiváló szakember, tudatos muzsikus, aki mindkét versenyműben pontosan azt nyújtja, amire a szólistának szüksége van.

A jelentős művész és a sztár után egy "csinált sztár". Joshua Bell (1967) művészi kvalitásairól a művész budapesti fellépései alkalmával többször megfogalmaztam már kételyeimet a Muzsika hasábjain, joggal kérdezheti hát az olvasó: ha a kritikusnak már megszilárdult negatív véleménye van a művészről, miért választja lemezét kritikaírás céljára? A válasz egyszerű: mert azt  reméltem, ezúttal kiderül, hogy korábban talán -részben vagy egészben -tévedtem. Emellett abban is bíztam, hogy egy másik műfaj, a koncert után a hanglemez közegében több esélyem lesz megállapításaim revíziójára, finomítására. Nos, a három lemez nem mutatja Bellt jelentősebb muzsikusnak annál, mint am ilyennek Budapesten megismertük (akárcsak Repin és Jansen, ő is többször koncertezett nálunk), de sokkal kellemesebb hallgatnivalót kínál, mint amilyent a személyes fellépések nyújtottak. Az ok: Bell kitűnő hegedűs, s ez lemezen maradéktalanul érvényesül, viszont átlagos személyiség, s erre a pódiumon való közvetlen találkozás leleplezően éles fényt vet. Mondhatni: az ő muzsikustípusából a koncertszituáció mindent előhív, ami előnytelen (kivéve a férfiszépséget), a lemez pedig érvényesülni segít mindent, ami előny.

Szó se róla, azért a két nagy versenymű, a Mozarté és a Brahmsé igencsak átlagos arcát mutatja a művész vonója alatt. A lakkozott A-dúr hegedűverseny érdektelenséget áraszt, és légszomjjal küzd a régi nagyok (Menuhin, Ojsztrah) meg a historikus előadópraxis kiválóságai által fémjelzett két markáns esztétika között tátongó légüres térben. Bell Brahmsa pedig formális, reprezentatív játéka a műben a felületet érinti -ez Repin értelmezésével öszszevetve nyilvánvaló. Mindkét előadás világszínvonalú teljesítmény, kifogástalanul kivitelezve, de hiányzik belőlük a többlet, amely miatt a hallgató a zenélésre elkezd odafigyelni, s néhány perc múltán már elkötelezetten együtt halad a muzsikussal. Bell meg akarja mutatni, milyen jó hegedűs, és ez Mozartnak, Brahmsnak kevés.

Ha mindez igaz, azt gondolnánk, Bell pillanata a harmadik lemez ráadásszámaiban érkezik el. Itt tényleg nem szükséges egyéb: meg kell mutatni, hogy a lemez sztárja vérbeli virtuóz. Csakhogy ezek a slágerek is igénylik a személyiség hitelesítő erejét. Bellnek persze van személyisége: modern gondolkodású, sikerorientált amerikai sportoló, sportága a hegedülés. Ezek a darabok azonban jórészt a 19. század és a századforduló eleganciáját, grandezzáját feltételezik, de legalábbis bájt, máskor nosztalgiát, a vágyódás hangulatát, a hódítás képességét, vagy éppenséggel humort, könnyedséget, temperamentumot. Bell kellemesen tálalja a zenei desszertet, de adós marad a formátumos személyiség igazi zamataival. Teljesít, de nem varázsol el. Ahol viszont a legjobbat nyújtja, az a háromlemezes portré kamarazenei fejezete. Fauré, Prokofjev, Sosztakovics, a két szonáta és a trió, lévén vérbeli kamaraművek, egyrészt nem engedik, hogy a sztár egymaga tündököljön: itt alkalmazkodni kell, s ez jót tesz Joshua Bell imázsának. Másrészt a késő romantikus és 20. századi színvilág, a karakterek elvont komolysága vagy nyersesége szinte kikényszeríti az amerikai hegedűsből lénye legjobb, legértékesebb vonásait: tud révedő, tétova, vagy éppen vad, groteszk lenni, erős hangsúlyokkal él, sötét színeket kever ki. Még személyiségének önérvényesítő jellege is termőre fordul itt, olyan partnerekkel (Mustonen, Thibaudet), akikben szintén megvan az extravagancia hajlama. A kamarazenei fejezet a háromlemezes albumban a teljes értékű, önmagáért helytálló muzsikálás szép órájával ajándékoz meg.

CSENGERY KRISTÓF